Ahogy most

Arany hegyek, kifogásolhatatlan
fák, éber álom zakatol
néhány évre. Nincs feledés,
csak álom, csak,
ami volt, évek virágoznak
kincsek alatt, évek,
ők vizsgáznak jelesre
a halhatatlanságból,
vagy éppen a nemtudásból.
Kitudja? Mi történne néhány
elesett év alatt, csak mint jóslat,
miközben harangok, harangok.
Fölvenném az évszakok
zúgását is, csakhogy a nevetségességet
elkerüljem, hogy a végén
ne gyúljanak föl – Mik is?
A méhesek ne
zúgjanak át a tavaszban,
mert hiába, ott is rossz történne,
velem mindig rossz történik,
magyarázhatom meg. Mit is?
Nincs erre szó, nincsen ég alatt
kikötő többé sem,
hajók sorjáznak nevük:
hogy nincs, vagy hogy
nem volt is volt. Talán ilyen egyszerű.

Valahogy máshogy

Örök téllé dermed bennem
minden, a nyarak őrjöngő
lobogása is, szeretném visszahozni
az órákat, miket folyton
meghamisítnak. Léptek raja
suttog. Alul halk kopogás,
majd erősödő nesz. Hogy mondjam el,
amit nem lehet? Ülök és várok.
Innen közel, majd megint léptek
raja, megint hangzik egymás után,
fenyegető a jelenlétük, de nem
gondolnék először semmire.
Valahogy egész máshogy,
mint ahogyan valóban bennem
történik. Ott csupa szépség,
futva közelednek a fák, sások
apró szájacskája dúdol
a máshogylétről, a halhatatlanságról,
hogy a legutolsó kőbe is milyen
értelem van bezárva. Történik
egyszerűen, csak ahogy hullámzik
a lét. Néhány soron keresztül
billentyűk kopogása,
ahogy lüktet a szív.
Hogy ennél a képnél
időzzek egy kicsit.

Miként kellene?

Álom az ébredés, és
langy zuhogás.
Mindig újabb derül ki.
Rólam semmi,
ami hiteles, ami igaz.
Csak szavak, csak szavak.
Valami, ami nem hozzám
tartozik, de behálózza a létet.
Eljutnék innentől odáig.
Föld. Ég. Tenger.
Ilyen szavakkal
mit lehet kezdeni?
Minden feloldódik
néhány percre, megáll az idő,
mint mikor kést döfnek
a vízbe. Ott marad
néhány pillanatig
a víz felületén, mint
homorú heg. Nem tudom,
hogy miképpen
lehetne még. Varjak károgják
el a múltat, tegnap
lehetett volna az égben.
Ami belül történik
az a madarak röpte,
meg a megbocsátás,
ami kint, utak futnak
sikoltva tovább.
Az értelem csak.

Amint

Messzeáramló folyók
áramlanak. A vizek
alján fekszem, ott nincs
tudomása a létnek
a megalázottságról, ott olyan
vagyok, mint évekkel
ezelőtt:karnyújtásnyira
a parttól és a szerelemtől,
a Fikció Házától.
Engedjetek be,
suttogom halkan.
Vagy hulljon a folyóba
az eszmélet, hogy
ne fájjon annyira a jelen,
és hogy emlékeimet
legyen mibe mártani.
Mint egy tiszta arcot,
amit kendővel nem lehet
letörölni. Amiképpen
lehetett volna. Persze.