Antiszemitizmus és történetírás Hunniában – I.

“…igen, de…” – paradigmatikus szintagma, vagy fordítva… Mindenesetre a lehető legpontosabban jelöli azt a bizonytalanságot, amely az antiszemitizmushoz való hozzáállást nálunk, itt Hunniában – határokon innen és túl – oly gyakorta jellemzi. Árnyalatai is vannak. Például a szólásban: X (kicsit; nem nagyon; nem annyira) antiszemita, de X (kicsit; nem nagyon; nem annyira) nemcsak az, mert… Aki pedig valamit állít e témakörben, arra is alkalmazható: igen (van benne valami, amit mond, sok igazság van benne), de most nem aktuális (és/vagy azért mondja), mert…

Kétségtelen, hogy ez a helyzet azért is alakult ki, mert elmaradt a magyar Historikerstreit, és lassan olvad le az a bizonyos fridzsider – melyről a politológusok szólnak. És olykor milyen büdösen – miattuk is! De így is, úgy is, valami mindig bűzlik Hunniában. De minek panaszkodni? A historiográfiai unalomnak is megvan a maga varázsa. Különben is, most már nálunk is folyik “történészvita”-féle, kicsi, de afféle, és mindenki számára elérhető az interneten. Érdekes, hogy a vitaindító talán legkeményebb és talán legkeserűbb mondata váltotta ki a legkevesebb “reflexiót”. E szerint “az érett Mályusztól és Szekfűtől a fiatalabb Kosáryig a magyar történelemértelmezést (is) áthatotta az antiszemitizmus”. ¹ Ez nyílt titok volt, annyira nyílt, hogy nem illett róla beszélni, legfeljebb – kimondva vagy kimondatlanul – az “…igen, de…” paradigmába illesztve, és bizonyos szavakat – mint az antiszemitizmus – gondosan kerülve. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy egy időre Marx helyébe Szekfűt próbálták betuszkolni, így próbálva megteremteni “az átkos negyven” – oly sok vonatkozásban kényelmes – gyorsan lepergett hosszú esztendeit átívelő folytonosságot. A maga módján érdekes kérdés ez is, mert hát szabadok lettünk, és “a szabadság – jegyezte fel magának Camus a II. világháború alatt – a jog ahhoz, hogy ne kelljen hazudni.” De mi van akkor, ha szabadnak hisszük magunkat, és olyasmibe keveredünk, hogy mérlegelhetjük, minek lettünk a részesei: a szabadság botrányának vagy a botrány szabadságának? Szóvicc? Lehet, de komoly.

Történelmi távlatból megítélhetőbb kérdés viszont az, hogy az antiszemita métely mennyire rontja a teljesítményt nagy történészeink ars historicájában. Más szóval, miként néztek szembe a bűnnel, pontosabban miként tekintettek arra vissza? Mennyire és hogyan tudták magukat túltenni ezen, hogy aztán legalább el lehessen mondani: “…igen, de…”? És ami, úgymond, történelemellenes, de alapvetően minden kérdésben kimondatlanul is ott bujkál: lehetett volna-e másként? És miként?

E kérdéseknek vannak buktatói. Először is, mivel ők nagyobbak, mint mi, milyen alapon okoskodunk? Másodszor, mi nem voltunk olyan nyomásnak kitéve, mint ők, és nem legyintett meg minket olyan erővel a korszellem, archaikusan szólva: a korszellet. Igaz, “…igen, de…”, tanulni akarunk a történelemből, és ma is vannak nyomások. Tanulmányt lehetne írni az említett vitacikk megbélyegzéséről, azonnali dekontextualizálásáról és az internetes reflexiók halmazáról. Talán nem is rosszat. Viszont a baj az, hogy éppen a példamutató nagyokról terelné el a figyelmet, ² és azokról a kérdésekről, amelyek feszegetése katartikus hatással is járhatna, talán. Mivel a témában hamarább kimerülünk, mielőtt kimerítenénk (belőle valamit), ezért csak néhány idevágó mozzanatot idéznék, historiográfiai élethelyzeteket, és főleg tőlük idézek – jót és rosszat egyaránt. ³

Nem tagadom, hogy az élethelyzetekben, pontosabban az élethelyzetekből fakadó kettős beszédben rejlő ellentmondások vonzanak. Olykor megkapó az ellentmondások dialektikája, mert a kettős beszédben feltárulhat az ember jobbik énje. Az első példa Jancsó Benedeké (1854–1930). Tanár, közben 1896-tól 1899-ig, a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályának tisztviselője, 1917–1918-ban a bukaresti osztrák– magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója. Neve egyre kevésbé ismert, ha igen, akkor nem igazán erényei miatt. A hazai románológia egyik atyja. Román vonatkozású művei kompilációk, de alaposak, és nemcsak rossz, hanem jó értelemben is felhívták a figyelmet történelmünk szövevényes összefonódására. Sok dualizmuskori magyar arisztokratát és értelmiségit jellemző felfogást éltetnek: a román nemzeti célokat valló értelmiségi ellenség, viszont az egyszerű paraszt barát. Így gondolkozott egy időben hivatali főnöke Bánffy Dezső miniszterelnök is, aki kormányfőként igyekezett kiszorítani a román politikusokat a politikai arénából, minél kevesebbet beengedni a parlamentbe, korábban pedig szolnok-dobokai főispánként román szolgabírákat is protezsált, ha jól végezték munkájukat. Jancsó az ő politikáját képviselte, történészként a román történelem dinamikáját próbálta megragadni. Realista volt. Hogy milyen, azt a levele példázza, amelyet barátjának, Torma Miklósnak 1914 februárjában írt, miután elolvasta ennek írásait, és azok tanulságairól adott számot:

Mindenekelőtt egy szubjektív impressziómról akarok neked beszámolni. / Végtelenül és örvendetesen meglepett az az őszinte liberális és demokrata szellem, amellyel te az úgynevezett erdélyi kérdést fejtegetésed tárgyává teszed. Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy ezt a kérdést nem lehet helyesen kezelni, ha nem állunk teljesen arra a liberális és demokrata progresszív álláspontra, amely sarkalatos posztulátuma annak, hogy Európa közepén a művelt Nyugat határain belül lakunk és a 20. században élünk. / Régi meggyőződésem, hogy egyik fő oka annak, hogy a magyarság helyzetét az erdélyi részekben nem tudtuk az elmúlt – majdnem félszáz éves időszak alatt, annyira megerősíteni, hogy az biztosítva legyen a román nemzetiségi mozgalmak – amelyek egy természetes és az adott helyzetből logikai szigorúsággal következő fejlődés eredményei – állandó hullámverései ellenében, az volt, hogy az erdélyi részekben összes kormányaink az arisztokrácia és a jobb módú birtokos nemesség hatalmi és osztályérdekét nézték magyar nemzeti érdeknek. Arról teljesen megfeledkeztek, hogy magát – fájdalom a nem sok milliónyi, hanem csak egy pár százezer főnyi magyar népet hogyan kellene Erdélyben: számban, vagyonban és műveltségben intézményekkel és okos beavatkozással folyton erősítve, alkalmassá tenni arra, hogy mint egyenlő ellensúlyozó erő, gát lehessen a román nemzetiségi tömegmozgalmak ellen. / Hogy még az erdélyi részekben hitem szerint nem vesztettük el a háborút, annak oka egy részt abban van, hogy a természetes fejlődés következtében a pár százezernyi magyar nép számban egy millióra emelkedett, vagyonban és műveltségben is erősödött, másrészt az, hogy a román nemzetiségi vezetők sem csináltak igazi demokrata politikát, hanem a magyar példát követve, összes gazdasági és társadalom politikai eszközöket arra használták, hogy ez erdélyrészi birtokos nemességnek mindenben megfelelő román birtokos középosztályt teremtsenek önmagukból. Az erdélyrészi magyarságnak még az is szerencséje volt, hogy volt német városi polgársága is, amely igaz, hogy idegen beolvadók, örmények és zsidók segítségével, mint városi polgárság igen értékes elemét alkotja az erdélyi magyarságnak, és sok tekintetben igen jól betölti a pusztulásnak indult dzsentri hajdani társadalmi és politikai szerepét, sőt a lateiner értelmiség segítségével nagyobb kulturális, sőt merem mondani nemzeti öntudattal is. Viszont, a románságnak egyáltalán, némileg Brassót és Szebent kivéve, nem sikerült magából csak némileg számba vehető városi polgárságot is fejleszteni. Egyszóval, Kedves barátom, a régi mondás ez esetben is igaznak bizonyult: fennmaradhatunk nem a magunk okossága, hanem az isteni gondviselés jóakarata és ellenségének ostobasága következtében.

Ez a levél kiáltó ellentétben áll azzal, ahogy 1920 után oly sokan az asszimiláció jelenségét megítélték, és azon belül a zsidók magatartását. Némileg ellentétben áll azzal is, ahogy Jancsó maga történeti munkáiban az erdélyi demográfiai helyzet alakulását megítélte, bár hangsúlyozta a magyarság számbeli gyarapodását, túlhangsúlyozta és eltúlozta az Erdélybe irányuló román bevándorlást, hamis számokat tett közzé, amelyek aztán tovább éltek, szinte napjainkig. Az persze nem az ő hibája, hogy ezeket a számokat oly sokáig senki sem vizsgálta felül. Jancsó Benedek szabadkőműves volt, az 1920-as évek elején megfordult a kolozsvári Unió páholyban, tapasztalatairól tájékoztatta Bethlen Istvánt is, aki nem tartozott a szabadkőműves-üldözők közé, bár Magyarországon betiltották a páholyéletet. Talán Torma Miklós is szabadkőműves volt, értett a filozófiához, mint Böhm Károly tanítványa, és értett a közigazgatáshoz. A kormányzatnál is sürgette a román nyelvű, szakszerű közigazgatás biztosítását. Egy időben Jászi Oszkárral is baráti levelezést folytatott. Aztán kapcsolatuk elhalt a politikai élet hullámverésében. Mindez viszont példázhatja, hogy a Társadalomtudományi Társaság kettészakadása 1906-ban, a radikálisok és a nemzeti liberálisok meghasonlása, mennyire önromboló volt. De hát mint Albert Camus-nél A bukásban Clamence az amszterdami kocsmában az épület homlokzatán díszelgő gorillának panaszolta: “Tisztánlátók lettünk. A dialógust nyilatkozattal helyettesítettük.” Aztán jöhet az epilógus, vagy a nekrológ.

A nyilatkozat akkor veszélyes, ha vallomásos jelleget kap. Ilyen Szekfű Gyula politikai pamfletje, a Három nemzedék. Címe jobb, mint a mű. Francia eredetű cím, Bainville ihlette. Tézise: 1830-tól történelmünk hanyatlástörténet, és a hanyatlás oka a – történeti – liberalizmus, annak doktriner változata, az, hogy a nemzet nem Széchenyit, hanem Kossuthot követte. Hamis konstrukció, Széchenyit is meghamisítja, amikor elfelejtkezik arról, hogy milyen sok vonatkozásban folytatta apja művét, és egyben elfelejtkezik arról, hogy a liberalizmus a felvilágosodással indult, mint Concha Győző hangsúlyozta, és Mályusz Elemér kimutatta. Nem véletlenül tette szóvá a tízkötetes vitájában Mályusz Elemér azt, hogy Szekfű Gyulát szépírói tehetsége vezette, amikor a Magyar történetet megírta. Halász Gábor is úgy olvasta ezt a művet, mint Proustot. De még a Három nemzedék stílusa is kiáltó ellentétben áll tartalmával. E pamflettel – Kerényi Károly 1945-ös riportja szerint – Szekfű “lett az antiszemita kurzus első írói tehetséggel rendelkező teoretikusa”. Klaus Schickert, náci zsidószakértő pedig úgy látta, hogy Szekfű Gyula próbálta meg elsőként “a zsidókérdést a maga egész jelentőségében hazája újkori történetében megragadni” – a Három nemzedékben. “Aztán csend lett. Senki sem merte Szekfű ásóvágását folytatni.” Õ sem.

Szerb Antal túl derűlátó volt: “Az antiszemitizmus tette népszerűvé a korszak két legkiemelkedőbb íróját, kiknek munkásságában az antiszemitizmus csak átmeneti és részletkérdés volt: Szabó Dezsőt és Szekfű Gyulát is.” Ami náluk átmenet és részletkérdés volt, az másoknál dogmává vált. A történetíró a Három nemzedékre is építő Farkas Gyulától elhatárolta magát, igaz, ennek már felrótta Schickert, hogy elfogadja az asszimilált zsidó fogalmát. Az 1930-as évek derekán Szekfű egyre élesebben szembefordult a nácizmussal. Szekfű tragédiája is talán az, hogy amit a Három nemzedékben “a mit kellett volna” kérdésre válaszra adott, az politikai programokban követelésként jelenhetett meg – egyre inkább “továbbfejlesztve”. Keserűen vehette tudomásul, miként bosszulta meg magát az, ahogy saját “felismeréseit” összehangolta a közvélemény egy részének várakozásaival. Ezt Zolnai Béla ragadta meg, amikor a Magyar Szemlében a 60 éves Szekfűt köszöntötte:

Szekfű legnagyobb hatású könyve kétségkívül a “Három nemzedék” volt. Itt megint nehéz elválasztani az írói művészetet a mondanivaló súlyosságától. Tény, hogy Szekfű úgy tudta előadni eszméit, hogy a forradalmak utáni szellemi és politikai reakciónak egész ideológiája az ő könyvéből táplálkozott: kifejezte korát és korát kifejezve irányítója lett korának. Bármiképpen gondolkozzunk is a mai politika síkján erről a könyvről, megjelenésekor (1920) a nemzet úgy fogadta, mint régen várt igét, amelyben testet ölt egy új Magyarország evangéliuma. A hatvanhetes liberális fél század mint a dekadencia szomorú korszaka: ez volt a tézis, amely a nemzeti erőknek társadalmi és nemzeti szervezkedését tűzte ki célul. A könyv eszméin mohón kaptak a vezércikkírók és népszónokok, akiknek hatásos bölcsessége mögött ezúttal egy történetfilozófus megfogalmazásai állottak…

A “Három nemzedék” személyes élménye volt a szerzőnek, amint ő maga bevallja: a nemzeti katasztrófa okait kutatja könyvében. Szekfű itt kilépett a történetírónak múltba zárkózó hűvösségéből és a jelennek szól, néha a próféták ostorozó szavával. És a nemzet tűrte az ostort, keresve azokat, akikre átháríthatja a bűnösséget…

Ma is csattan, ha nem nagyot, de távoli fáradt visszhangja a régi ostornak. Viszont régi sebeket érint, még akkor is, ha komikusan kiáltó ellentétben áll egy-egy jó stílusban fogant Szekfű-idézet egy-egy nyekergő szövegben. A baj az, hogy ezt olajozza. Ugyanakkor olykor a történetírás szatírája is, amit ő írt. Sikere és újszerűsége a szerző iskolázottságával is magyarázható. Paradox módon a Három nemzedék a multikulturalizmus valóságából sarjadt. Az évekig Bécsben élő történész franciás könnyedséggel írt, ismerve a francia antiliberalizmust is, de a helyit is. Antiszemita kényszerképzetei jobban illeszkednek a nagy múltú császárvárosi antiszemita irodalomba, mintsem az annál jóval szegényesebb hazai szárnypróbálgatások provinciális szövevényébe. Ennek viszont 1919 után hirtelen megerősödött az érzelmi fedezete. Korábban a kormányzat elfojtotta a politika küzdőterére betörő antiszemita törekvéseket, most felkarolta, manipulálta, moderálta, hogy aztán Bethlen István igyekezzen fokozatosan leépíteni, mint erről 1937-ben a kolozsvári cionista Új Keletnek is nyilatkozott. Szekfű újszerűsége abban rejlett, hogy az antiszemitizmust kiemelte környezetének provincializmusából, saját történetírását pedig provinciálisabbá tette. A “zsidókérdést” úgy szőtte bele a nemzeti történelembe, hogy összekapcsolta trianoni katasztrófával. Bűnbakra éhezett olvasóját Pavlov kutyájává dresszírozta, Trianonról “a zsidó” jutott eszébe, és fordítva. Dementia trianonica – mondaná Szabó Dezső! Európai termék. A nyugati nemzetek antiszemita irodalmában már jól kidolgozták azt, hogy “a zsidó” miként szimbolizál minden rosszat. “Az eszmét – írja modern gnózisok nagy kritikusa Eric Voegelin – nem mint fogalmat kell vizsgálni, hanem mint szimbólumot, amely érzelmekből meríti erejét; az eszme azokkal az érzelmekkel születik és hal el, amelyek artikulálódását elősegítették, és a nagy gondolkodók révén valamely gondolatrendszerbe integrálódik, a racionalitás aszimptotájához közelítve.” A téveszmével is így vagyunk.

A Három nemzedék (ir)racionalitását némileg elfedi a mű vallomásos jellege. Szekfű önkritikája mindenkinek szólt, antiarisztokratizmusát persze mérsékelte, de saját osztályára, a nyárspolgárságra rászólt. A nyárspolgár – tévedések elkerülése végett – nem azt jelenti, hogy nyársat nyelt, hanem azt, hogy nyársával, azaz lándzsájával kiáll az ostromlott város védelmére. Szekfű tollával tette ezt, de úgy hogy önkritikája vádbeszédbe váltott. “A liberális törvényhozás hiába mondta ki a szabad connubiumot és commerciumot, egy-egy vidéki társadalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegei mégis külön foltokban, egymástól elkülönzött zsombékokon ültek.” Íme a magyar mocsár kissé adyskodó történeti szociológiája. A végzetes történeti hiba az volt, hogy a nemesség saját liberalizmusának áldozata lett, mert földjét védő törvénykezése miatt is elszakadt a földtől, és a hivatalnoki cifra nyomorúságot választotta. A kapitalizmus pedig atomizálta a társadalmat.

A Három nemzedékben a főbűnös a liberalizmusnak Kossuth nevével fémjelezhető irányzata. Aztán miután a centralisták nyugatossága lett Szekfű számára a történeti ítéletalkotásban a norma, és 1943-ban azt vizsgálta, hogy mikor és hogyan következett be az a bizonyos “valahol utat vesztettünk”-fordulat Kossuthról is másképpen nyilatkozott. Igaz, még “több tekintetben a múlthoz vonzódó, azt sokban fenntartani óhajtó romantikus politikus”, de 1848 az ő “politikai géniuszát” igazolta, mert “ha áprilisra nem sikerül a törvényeket tető alá hozni, a nemzet kénytelen köz- és magánjogi anarchia állapotában harcolni függetlenségéért s a magyarság megmaradásáért”. Szekfű Kossuth-képe akkor igazabb, amikor írói tehetsége elnyomta benne, a történetíróban a doktrinert, és felszabadította a realistát.

Szekfű doktrínája a Három nemzedékben mérsékeltebb liberalizmus, melynek mérnöke Széchenyi István. Õ a magyar kapitalizmus és liberalizmus első nagy teoretikusa. Kapitalizmus és liberalizmus, mindkettő az európai fejlődés fejleménye, atomizálja a társadalmat, és egyben kohéziót biztosít. Kérdés, hogy miként sikerül ebbe a fejlődésbe bekapcsolódni. Ha lehetőségeket mérlegeljük, minél gyorsabban, annál jobban. Kossuth ezt szorgalmazta, és 1848 márciusában Széchenyi neki adott igazat, amiről Szekfű bölcsen hallgat, mint ahogy elhallgatja Deák Ferenc Kossuthot bíráló levelének a végét, amely végül is őt tartja érdemesnek az ellenzék vezetésére. A kortársak forradalomcsinálót láttak Kossuthban, a jobbak azonban tudták, hogy inkább eléje ment a fejleményeknek, mintsem ő váltotta volna ki azokat, viszont ezzel olyan hatalom benyomását keltette, amelyet csak aztán az önvédelmi harc folyamán sikerült részben kialakítani. A forradalom és a szabadságharc erkölcsi tisztító hatása társadalmi szolidaritás erősítésével párosult, valahogy úgy, ahogy Rousseau is álmodta.

Az 1918–19-es forradalmak azonban elbuktak. Szekfű számára ez – és mindenekelőtt a kommün – lett a történelmünk mélypontja. De azért magánlevélben nem tagadta, hogy látott valami esélyt, méghozzá akkor, amikor még benne volt a Három nemzedékben. 1920-ban arról értekezett levélben egykori kommunista barátjának, Gábor Andornak, hogy “Én is hiszem, territ.[oriális] egység nélkül jobb határt kaptunk volna. De Önök, forradalmárok nem merték [az] integritást elhagyni. Egy magyar lett volna, ki ezt megteszi. Tisza.” Ugyanakkor Szekfű a kommünben elszalasztott lehetőséget is látott. “Ha Kunfi közmondásos »cinizmusa« és az Önök »magától értetődése«, helyett egy kevés kis emberi melegség lett volna a szocialista és kommunista propagandában, nem lennénk azok, amikké lettünk”. Más szóval a kommunista univerzalizmust nemzeti partikularizmussal kellett volna ötvözni, annál is inkább, mert riasztotta a kommün társadalomellenessége, részvétlensége és kíméletlensége a parasztokkal szemben, és úgy vélhette, hogy ez humanizálja a történelmi szükségszerűségre és az objektív fejlődésre hivatkozó könyörtelenséget. Hosszú távon pedig az absztrakt univerzalizmust életképtelennek tartotta, és pátosz nélkül jelezte:

És bizonyos lehet benne, hogy ha a kommunizmusnak sikerül (a bizonyos Schonzeit után, melyben neki nem kötelessége jót alkotnia!) a munkást emberi színvonalra emelnie, megint magáénak érzi a földet, mely nem övé, a fajt, mely tőle idegen, s újra kezdi a háborút, aminthogy még eddig minden társadalomban szétesett az emberi tömeg nemzeti és faji nyájakra.

Nagyobb keresztény (vagy nem zsidó) részvételt tartott volna akkor tanácsosnak:

Emlékezzék még, h. én a népbiztosok kinevezésekor a zsidóságra nagy veszélynek tartottam a névsort. Csodálkoztam, hogyan tudtak Kún Béláék ily meggondolatlanságot elkövetni. Ma nem csodálkozom, mert a clan-rendszer logikai folyományának tartom a jelenséget, úgy, mint az egész propagandát.

A klán-rendszernek viszont éppen az mondott ellent, ahogy a kommunisták a zsidó kapitalisták ellen felléptek. A Lenin-fiúk bőrkabátos vezére éppen olyan kiköpött keresztény volt (református), mint ahogy a judaizmus is kiköpte magából a “nem zsidó zsidókat” – hogy Isaac Deutscher terminológiájával éljek, emlékeztetve arra, amit a moszkvai főrabbitól idézett: a Trockijok csinálják a forradalmat és a Bronsteinek bűnhődnek érte. Tudjuk, nemcsak. Szekfű is. Miután 1947-ben megírta, hogy “Kossuth gazdag és ennélfogva ellentmondásos életének egyes jeleneteiből és nyilatkozataiból nem lehet az elkövetkező idők nemzedéke számára kielégítő kultúralapot teremteni”, meg kellett írnia Kossuth-tanulmányát is, amelyet vörös vászonba kötve Rákosi Mátyásnak – akinek levélben már saját életét is megköszönte – úgy dedikált, mint “mely talán legjobb műveim közé tartozik,” és melyben “azt hiszem, a magyar nép számára hasznos munkát végeztem, bebizonyítva, hogy Kossuth Lajos haláláig egy pillanatra sem tántorodott el azon szabadsággondolattól, amelyért a mai magyarság is tiszteli”. Nagyon finom az elhatárolódás, és minden oka megvolt a finomságra, mert miután Rákosi a maga tréfamesteri cinizmusával felszámolta a maradék demokráciát, hatalmi mámorában úgy évődött az 1919-i kommün fölött, mintha éppen a rettegett – úgymond – bolsevista rémet akarta volna életre kelteni: “tudja – mondta Fekete Sándornak – 19-ben mi Garbait azért választottuk be a kormányzótanácsba, hogy legyen valaki, aki szombaton aláírja a halálos ítéleteket!” És közben már törhette a fejét a cionista peren és a fehérköpenyes banditák (=orvosok) megfegyelmezésén, amikor Camus éppen az ellen tiltakozott, hogy Izraelt “az antikolonializmus alibijével” semmisítsék meg. Egyébként – mint Timothy Snyder hangsúlyozza – “az, hogy sok kommunista zsidó volt, nem jelenti, hogy sok zsidó volt kommunista.” Ami pedig a sokat emlegetett zsidó túlreprezentáltságot illeti, a kommunista zsidók nem a nemkommunista zsidókat képviselték.

A Három nemzedék antiszemitizmusa neveti a logikát, és fordítva. A hazai kapitalizmus kiépítését a zsidóknak tulajdonította Szekfű, ugyanakkor ebben látta a hanyatlás alapját, holott éppen az emelkedésé volt. És ha ezt az emelkedést látjuk, akkor Szekfű antiszemita vádirata, akár filoszemita védirat is lehetne.

Nálunk a zsidóság volt az egyetlen osztály, mely a szerepet magára vállalhatta, miután az országban lakó népfajok, a magyarral élükön, tökéletesen tehetetlennek bizonyultak a kor igényeinek eleget tenni. A történeti előzmények szintén arra utaltak, hogy a magyar kapitalizmus szervezője csak a zsidóság lehet.

Hasonlóképpen csak látószög kérdése az, ahogy a zsidóság létszámának gyarapodása bemutatásra kerül. Ez a magyar nemzetiségpolitika sikere lehetne, hiszen a zsidó nemzetiségből magyar lett:

1914-ben jóval felülmúlta az egymilliót, aminek nemzeti fontosságát csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a zsidóság magyar földön túlnyomó részben magyarnak vállá magát, s így a tíz millió magyar közt minden tizedik zsidó volt. Viszont ezen egy millió zsidó közül legalább is 500 ezer csak húsz-harminc év óta lakott Magyarországon.

És itt van a “baj”, bár miért lenne baj, ha bevándorló zsidók is magyarnak vallják magukat, olyan világban, amikor az etnicitást egyre inkább átpolitizálják, és ez Magyarország számára a feldarabolás veszélyének lehetőségét vetítette előre. A zsidók Szekfű előadásában már-már az ország egységét biztosítanák, csakhogy az újonnan bevándoroltak hatalmas tömegei – melyekről a statisztika nem tud – megakadályozták a helyes és jó asszimilációt. Antiszemitizmusa szelektív. Erre szokták mondani, hogy igen, de ez nem is igazán antiszemitizmus. Csakhogy minden kollektivizáló tipológia eleve hamis. A szelektív antiszemitizmus is, képlékenységére jellemző, hogy gyorsan átvált általános antiszemitizmusba, mert kimondatlanul is valami nemzetidegen metafizikai magot feltételez, és így a kifinomult zsidó értelmiségi éppen úgy céltáblája lesz a kényszerképzeteknek, mint az írástudatlan galíciai bevándorló.

Ellentmondásos a zsidó bevándorlás összehasonlító bemutatása:

A magyar zsidóság medencéjének galíciai elemekkel feltöltése nem egyedülálló jelenség. Az orosz, lengyel, ukrán kormányok és népek soha nem tudták megoldani a köztük lakó zsidóság problémáját, mely tehát a galíciai és orosz piszokból és szegénységből egyes-egyedül kivándorlás útján szabadulhatott. Ez az új zsidó diaszpórának történeti alapja, mely emberileg tökéletesen megérthet. Az orosz-lengyel elnyomás alól a zsidók egy része Amerikába menekült és ott nagyvárosok zsidónegyedeibe helyezte át minden asszimilálás nélkül azon alacsony kultúrát, melyet őseitől örökölt. A nagyobb rész azonban közelebbi célt választott, ellepvén a szomszéd országokat, kivéve Romániát, mely egyedül védekezett e hívatlan vendégek ellen. A diaszpóra központja körül fekvő többi állama: Németország, Ausztria, Magyarország a liberalizmus jegyében tartózkodott a bevándorlás mindennemű korlátozásától. Ennyiben tehát e három nép: magyar, német, osztrák hasonló helyzetben van, miután mind a három évtizedeken át nyitva tartá keleti határait és ezzel lehetővé tette, hogy eredetileg is, évszázadok óta honos zsidóságát ez idegen erkölcsű jövevények majorizálják. Nincs tehát okunk csodálkozni, hogy éppen e három országban van zsidó probléma, hogy éppen e három nép kénytelen előbb-utóbb szemébe nézni e problémának, anélkül, hogy állásfoglalása és a probléma vizsgálata szükségképen acte de hostilité volna a zsidóság ellen.

Kétségtelen, nem láthatta előre, ami később bekövetkezett, és több volt, mint acte de hostilité. Viszont a román modell felemlegetése eléggé acte de hostilité jellegű. Románia nem egyszerűen a határait zárta le, hanem azokat nyitva tartva, a zsidóknak nem adott polgárjogot, idegen védelem nélküli idegennek minősültek, csak egyéni emancipációra adtak lehetőséget, és így sikerült a gazdasági elitet politikailag kézben tartani, vagy legalábbis ennek illúzióját ápolni. Iróniája a sorsnak, hogy Szekfű, aki a Monarchia magasából a balkáni országokra kellő megvetéssel tekintett, most a román modellre apellált. Egyébként ekkor a román diákság egy része éppen a numerus clausus bevezetése mellett kardoskodott – a magyar példára is hivatkozva. A zsidó bevándorlás, pontosabban “a zsidó invázió” a román szélsőjobboldal mozgósító szlogenje volt. Erdélyben a judeo- arisztokratákat – a magyar arisztokratát és a magyar zsidó földbirtokost összemosva és külön-külön is – kárhoztatták, mint bevándorlókat a sok ezeréves ősi román földre. Szép kis intertextualitás!

Budapest elzsidósodásának szekfűi ecsetelése egyben Budapest dicsérete is lehetne:

A zsidó értelmiség most, illúziók és kapitalizmus szolgálatában, s mindkettőt saját érdekei szerint hasznosítva, ráteszi kezét Budapestre mint szellemi központra is. Mintha csak óriási nagyvállalat volna, magára veszi az ország ezen központi üzemének, politikai és kulturális fókuszának irányítását és munkában tartását. Hatalma a magyar lelkeken Budapest közvetítése nélkül soha uralkodóvá nem vált volna: az ország szíve volt a közeg, melyen át az új zsidó értelmiség kultúrája egyenletes nyomással áramlott szét az országban. Viszont Budapest sem foglalhatta volna el domináló helyzetét, ha szellemi és anyagi termelését a zsidóság energiája és munkaereje nem irányítja.

Túlzás, de van benne valami. “…egész létemet zsidóknak köszönhetem” – írta Bartók Béla anyjának 1901-ben, és mi lenne Budapest Bartók nélkül. Vajon Szekfű hogyan értette Bartók művészetét?

De milyen illúziókat is hirdettek a zsidók?

A magyar dicsőséget senki oly meggyőződéssel nem hirdette, a magyar hiúságot oly édes-bizsergően nem simogatta, mint ez “asszimiláltak”. Õk emelték dogmáváállameszménk nagyságát és mindenható voltát, mely a lelkieket háttérbe szorítá, s melyet hozzájuk hasonló szépséggel még közjogprofesszorok sem tudtak ecsetelni. Õk becsülték le a nemzetiségek erejét, ők támadták válogatás nélkül szövetségeseinket és ellenségeinket, Ausztriát, németeket, románokat stb., mindenkit és mindenütt, ahol a felelőtlen lelkesedéstől és önbizalomtól a józan magyar érdeknek kellett volna a vezetést átvennie.

A Három nemzedékben a zsidók a legnagyobb magyar nacionalisták, ugyanakkor zsidók azok a polgári radikálisok, akik az ellenséges nemzetiségi propaganda szólamait magukévá teszik, amikor a valóságban éppen a liberális magyar hagyományokra hivatkozva a nemzetiségeket jobban tiszteletben tartó politikát szorgalmaznak, igaz, általános demokratikus átalakulással, amiben már veszélyt látott Szekfű, holott a magyarság helyzetét éppen “a zsidó kapitalizmus” szilárdította meg.

Szekfű és az általa többször is kiszerkesztett Jászi Oszkár szemléletében viszont közös, hogy ez utóbbi is a forradalmak után meggyűlölte és megostorozta a pesti “zsidó sajtót”. “Egetverdeső zsidó gőg” jellemzi – Szekfű szerint – Harden, Kraus, Bródy önálló folyóirat-alapító törekvését. Amikor ezt olvasta Zolnai Béla, oda írta lapszélre ellenvetésként: “?Németh László”. De odavethette volna Szabó Dezső nevét is. De míg Bródy Sándor azt hangoztatta, hogy “…a magyarság megcsinálta azt a gyönyörű coup-t, hogy lebeszélte a bibliai népet nemzetközi nyelvéről, a németről [, és…] ezt a nép, az irodalom csinálta; tanítók, pósák, dadósok és – zsidó újságírók”, Szekfű a zsidó újságírókat azért ostorozta, mert “képtelenek voltak múlt és jelen viszonyokat értelmesen, lehetőségek tekintetbe vételével mérlegelni, s mindent aszerint ítéltek meg, mennyire közelíti meg a századvég képromboló francia radikalizmusának ideáljait,” amelyek nagyrészt a felvilágosodás eszményeit éltették tovább. Igaz, mestere, Marczali Henrik is ezeket vallotta nagy műveiben, de az ő magyarságát nem vonta kétségbe Szekfű, talán még azért sem, mert ő is 67-es alapon állt. Nem kis bátorságra vallott azonban az, hogy Szekfű 1943 júniusában emlékbeszédet tartott az előd és mester sírkövének felavatása alkalmából, külön kiemelve annak zsidóságát:

Õsei több nemzedéken át rabbik voltak, s édesatyja híres talmudista, aki már 1860-ban magyar gyászbeszédet tartott Széchenyi emlékezetére, 1876-ban pedig Deák fölött. Marczali magyarnak született, asszimilációra nem volt tehát szüksége, s mint igazi magyar tartozott Gyulai Pál baráti köréhez, mely egy hanyatló korszak legjobb magyarjait egyesítette magában.

Továbbá:

Marczali, mint a Budapesti Szemlében Gyulai Pál állandó munkatársa, osztozott Péterfy Jenő, Riedl Frigyes és annyi más kitűnő magyar nemzetszemléletében, nemzet és állam, magyarság és nemzetiségek dolgában, ily tárgyú cikkeinek tanúsága szerint, ezekkel együtt olyan nézetei voltak, melyek sokban érintkeznek a mai és holnapi tisztultabb nemzeti felfogásokkal.

A Három nemzedék történeti katasztrófa szülötte. Tényszerűségekre alapozott sajátos kontrafaktuálitásában fel sem bukkan a kérdés, hogy ki a hibás a világháborúért. Netán szegény öreg uralkodónk háborús bűnösségét kellett volna firtatni, amikor már sikerült megbocsátani, hogy uralmát egy kis magyarirtással kezdte. Márpedig a kommunista utópia a lövészárokban kapott erőre, és ott született vele interaktív viszonyban a fasizmus. Szekfű “józan” szemlélete azt az esztelenséget erősítette, amely a magyar zsidóságot kirekesztette a magyar nemzetből, ennek kritériumait megfoghatatlan lelki és úgynevezett faji tényezőkben keresve. A nemzetet alkotó keresztények és zsidók között kiegyenlíthetetlen érdekkonfliktust sugallt. Részben erre a szemléletre épült a kettős társadalom elmélete, amelyet szerzője, Erdei Ferenc viszont talán éppen annak a bizonyos magyar – és egyéb – józanságnak köszönhetően nem tett közzé, poszthumusz elméletének sikere igazi historiográfiai tréfa. A Három nemzedék ma már a történetírás paródiájaként hathat, és aki komolyan veszi, olyan, mint aki Karinthy Ady-paródiáit hiteles Adynak tartja. Amikor a 20-as évek derekán Szekfű akadémikussá választása kapcsán munkásságát megítélték, a Három nemzedékről szó sem esett – bár nem tagadta meg, csak hozzáírt, a neobarokk kemény kritikáját tette hozzá.

Örök téma az, hogy egy-egy nagy alkotó miért nem tudja megtagadni saját művét, melynek (tév)eszméit már meghaladta, és újabb eszméivel – egyre keményebb antifasiszta fellépésével – meg is tagadta. Szekfű keresztény igéket is hirdetett, ugyanakkor nem tett eleget a parancsnak, hogy jelképesen “levágja” megbotránkoztató jobbját. (Máté 5:29-30). Talán azért, mert úgy érezte, hogy elveszti hatását azok fölött, akiknek hajdan lelkéből szólt, és immár más irányba akarja őket befolyásolni. Ugyanakkor az 1940-es években megostorozta a középosztályt, amelyet ő is nevelt. 1941-ben a Népszava karácsonyi számában a szabadság fogalmáról elmélkedve országnak és világnak üzent:

A földi történet így lett a hatalom és jog, a szabadság és elnyomás, vagy akár így is mondhatjuk, a fegyvertelen gyöngék és a fegyveres erőszakosok változatos harcává. A harc tudniillik változékony és megszakíthatatlan, örök, mert nincs oly jól megszervezett hatalom, mely ha a joggal, emberséggel és szabadsággal szembeszáll, a küzdelemben hosszú időn át győztes lehetne.

Aztán 1945 után vezekelt, miután komor színekkel jelezte, hogy a nyomor és az irigység miként támasztotta fel az antiszemitizmust:

Így került elő az anyagiakon keresztül, az antiszemitizmusnak minden erkölcsi erőtől, különösen a kereszténységtől elítélt ördöge, melyről azt hittük, hogy soha többé nem találkozunk vele. Talán félmillió magyarországi zsidó pusztult el, akiknek haláláért bizonyára mindnyájan felelősek vagyunk, mert nem viselkedtünk úgy velük szemben, mint a dánok, hollandusok vagy a franciák vallásos tömegei. Mintegy másfélszázezer tért vissza, akiknek akkor, a teljes felfordulás idején, szabályos, rendezett módon nem adtunk elégtételt. A külföldre emigrált miniszterelnöknek egyszer alkalmam volt tanácsot adni. Felvetettem előtte, hogy az új nemzetgyűlés egyik első ülésén ünnepélyes manifesztumban adjon elégtételt az egész nemzetgyűlés a zsidóknak s Újvidékkel kapcsolatban a jugoszlávoknak. Úgy véltem, hogy a mély szenvedélyre és megbántottságra hatni lehetett volna hasonló mély szenvedélyből jövő, az igazság és sajnálat pátoszát kifejező nyilatkozattal.

Ez a javaslat nem hamis a Marczali-emlékbeszéd után.

A történelem azonban elsodorta a pillanatot, a helyzetet. Szekfű konstrukciói historiográfiai teher, örökség, ugyanakkor írásművészete csodálat tárgya, még akkor is, ha ezeket nem is lehet elválasztani. Sokan azért irigylik, mert a politikai kurzusokhoz igazodva őrizni tudta személyes és tudósi autonómiáját – egy bizonyos fokig. Ezt a mozzanatot legjobban Asztalos Miklós ragadta meg kiadatlan emlékirataiban:

Szekfű Gyula volt ennek a két évtizednek legnagyobb hatású publicistája, esszéírója. Soha magyar történetíró annyira nem volt megáldva a napi problémák iránti érzékkel, mint ő. Bármiről írjon is, a máról ír és a mának ír. A Három nemzedéktől kezdve minden írása tanítás a mának. Az ő frazeológiája lett az ellenforradalom és az antiszemitizmus fegyvertára s az őt olvasó nagyközönség mindég kapott valaminő feleletet tőle az épp időszerű kérdésekről. Szekfűt mérhetetlen távolság választja el felfogásban mind Némethtől, mind Szabótól s mégis ugyanakkor és ugyanazokra hatott, mint amazok. Jellemzője ez annak, hogy a minden hatásra készséggel reagáló ifjúság az ellentétes egyéniségek előtt is kitárja fogékony lelkét, ha nagy egyéniség lenyűgőző varázsa fogja meg.

Mert:

Szekfű soha sem volt csak historikus, minden műve “időszerű” is volt, és tulajdonképpen publicista, aki a kor időszerű kérdéseire történeti témákon keresztül utalt. […] Nem véletlen volt, amikor a bécsi udvari levéltár tisztviselője a Száműzött Rákóczi megírásakor rombolólag lépett fel a század eleji negyvennyolcas szemléletű Rákóczi-idealizálás ellen. Az sem volt véletlen, hogy az első világháború alatt a német nyelven megjelent A magyar állam életrajza című könyve a világháborús együttküzdés német orientációjában fogant. Mint már említettem, az 1919-ben megjelent Három nemzedék című műve leszámolt a dualizmus évtizedeivel, s tanulságul valósággal megvetette az antiszemitizmus tudományos ágyát. Bethlen Gáborról írt könyve szembefordulás volt a felbukkant transzilván látással. A Magyar Történet18. századi kötete a magyar katolicizmus glorifikálásával vágás volt kora erősen protestáns telítettségű közélete felé. A Három nemzedék második kiadásában, amikor számba vette azt, ami “azóta történt”, az új magyar élet neobarokk jelenségeit ostorozva, végül is a 20-as évek és a kezdeti 30-as esztendők eszményein vágott végig, épp úgy, mint majd 1945 után megjelent művében infernónak írta le azokat az évtizedeket, amelynek ő is munkása volt.

Ez az erős publicisztika is tette őt nagy hatásúvá. Ezért lettek hívei és ezért ellenségei is. De hatása csak politikai vagy világnézeti volt, nem pedig történettudósi. Minthogy minden sorát eredeti egyénisége határozta meg, utánozhatatlan volt. Ez az oka annak, hogy nagy olvasottsága és elég hosszas egyetemi tanársága ellenére sem volt egyetlen tanítványa sem, aki az ő szemléletét vitte volna tovább. Egyedüli és társtalan volt, mint ahogy minden nagy publicista egyedülálló.

Szekfű nagyságának titka az is lehetetett, hogy mércéje transzcendens volt, létünk immanenciája fölé magasodó. Miután elolvasta Mályusz Elemérnek a Széphalomban (Zolnai Béla folyóiratában) is megjelent professzori beköszöntő beszédét, így vallott neki:

Rendkívül értékesnek tartom azután kialakítandó közfelfogásunkra, ahogyan a változás, az örök küzdelem, a korszakok jelentőségét megmagyaráztad, – végre megszólal a magyar történelemben az általános emberi is. A tőled említett Troeltsch-féle tépelődésekből szerény nézetem szerint csak az menthet ki, ha történelmünket egyúttal távolabbról, a humánum szempontjából is nézzük, – az igaz, hogy a humánum gyakran magában véve is vigasztalan képet nyújt, de ha a humánumot sem nézzük egymagában, hanem mögötte még távolabbi összefüggéseket “képzelünk el”: a végtelent, a civitas Deit, a kozmikus világot, a pozitív vallást, (amint tetszik), akkor talán végre megnyugodhatunk az emberi történet változandóságában, rosszasságában, relativitásában.

Mályusz Elemér nem igazán nyugodott meg, inkább irritálta őt Szekfű fölényes írásmódja, és abban licitált rá, hogy “a zsidókérdést” ott is előhozta, ahol egyáltalán nem lett volna rá szükség, éspedig Kossuth-cikkében. Ebben először a Széchenyi-kultuszra mért csapást:

Széchenyi programja a maga korában modern volt ugyan, de mert megvalósítását arra a társadalmi rétegre akarta bízni, amely az idők változása következtében képtelen lett nagy feladatára, sikerre nem számíthatott; midőn pedig a mágnások cserben hagyták, kudarca nyilvánvaló lett. Kossuth ellenben arra a rétegre támaszkodik, amelynek számára éppen fellépésekor a szellemi élet fejlődése megérleli az alkalmat a vezető szerep átvételére. Ha egy emberöltővel előbb vagy később él, nem ismerjük nevét; ha a birtokos nemességből származik, második Deák vagy Bezerédj lesz. A maga idejében pattan ki a küzdőtérre, mint uralomra hivatott társadalmi rétege reményeinek letéteményese. Sikerét ez biztosítja. Viszont nélküle a szegény nemesség sem boldogulna oly könnyen; ez hálásan érzi is, hogy a győzelemhez tulajdonképpen Kossuth ereje juttatja el őt. Vezér és hadsereg ily módon a legszerencsésebben egészítik ki egymást.

Ezzel Mályusz a reformkort már-már Kossuth- mechanikává egyszerűsítette, Kossuth személyiségét pedig reformkor-mechanikává, csakhogy a történelem mechanizálását végül a zsidónak tulajdonította. A köznemességből és a városi polgárságból kellett volna kialakulnia annak az értelmiségnek, amelynek sorsformáló szerepet kellett volna játszania. A 19. század végén az összeolvadásnak megvannak az alapfeltételei. “A keletkező értelmiségnek kellene azután megoldania a nemzetiségi problémákat.” Ahogy a román, szlovák, szerb nemes a magyar nemesség része volt, úgy lehetett volna a román, szlovák, szerb értelmiségi – etnikai sajátosságai megőrzése mellett – az új országos magyar értelmiség tagja. Csakhogy ez “a békés átalakulás nem következik be”. Sőt: “A 20. század elejére a magyar társadalom organizmusa felbomlik, szétzüllik; erőteljes, egészséges organizmus helyett mechanizmus lesz.” Mert megjelent a zsidó pénz, a pénz romboló erő. Mintha az ifjú Mályusz az ifjú Marxot foglalta volna össze, aki szerint a zsidó megsemmisítése a pénz megsemmisítése. Csakhogy míg Marx az emberiség egységét igenelte, Mályusz a magyarság egységét megbontó antiszemitizmusnak adott hangot. Elfelejtette, hogy az általa igenelt értelmiségi világ Ady Endre és Jászi Oszkár körül kezdett kialakulni. “Megszépítette” az 1848-as zsidóüldözést, úgy állította be, mintha azt iskolázott polgárok szervezték volna. Eltúlozta a zsidó bevándorlást, és egyben a magyar sovinizmus ódiumát is – a kor antiszemita demagógiájának megfelelően – a zsidóság nyakába varrta, nem is beszélve az internacionalizmusról. Mert a zsidó nemcsak pénz, hanem még magyar soviniszta és nemzetellenes internacionalista is egyszerre – a coincedentia oppositorum racionálisan felfoghatatlan, ám érzelmileg annál inkább mozgósító kánonja szerint. Mályusz tehát Szekfű szelektív – és logikailag szintén ellentmondásos – antiszemitizmusára a totális antiszemitizmus abszurditásaival licitált rá. Tette ezt Kossuth árnyékában és akkor, amikor Bethlen István visszavonatta a numerus clausust. Ha pedig mindazt még szemügyre vesszük, amit Mályusz az arisztokrácia – szerinte káros – szerepéről írt, akkor nyilvánvaló, hogy antiszemita kvázi-utópiája élesen antiarisztokratikus. A sorok közt ordít az üzenet: a zsidó destrukciót az arisztokrácia teszi lehetővé. Így társul a maga szórakoztató módján az antiszemitizmus antiarisztokratizmussal, a demokrácia szenvedélyei pedig megtalálják a maguk tévútjait…

Az a Mályusz, aki egészségesen perverz örömöket lelt Szekfű hibáinak gyűjtögetésében, és okkal, mert mestere ugyancsak idillinek állította be a 18. századi barokk korszakot, amelynek folyamán a protestánsokat keményen meg- meggyötörték, igazában akkor üthetett volna Szekfűn, ha túlszárnyalja, és ez éppen az ő szépírói felvillanásaiban érhető tetten, amikor elfelejtette osztály- és felekezeti elfogultságait. Szekfű például szépen írja le, hogy a szabadkőművesség “ez a laicizált humanizmus miként” lett “vallása […] sok őszinte embernek,” de azért nyilait gondosan kilőtte a célszemélyekre. Például a Szabadság Rendet kissé évődő hangnemben már- már úgy állította be, mint Draskovics János arisztokratikus humanitárius kedvtelését, elfelejtve, hogy a rendalapító II. Józsefnek is keményen megmondta a véleményét, a Rend programja pedig átfogó országépítő program volt, munkatársa Skerlecz Miklós pedig nemcsak a horvát nemzeti ébredés alakja, hanem az osztrák–magyar dualizmus egyik atyjának is tekinthető, ha arra gondolunk, ahogy az 1790-es években a Monarchia átszervezésében és vezetésében való magyarországi részvételt igényelte. Tudjuk, az újabb irodalomban is a szabadkőművesség terjedésében előszeretettel hangsúlyozzák a protestánsok szerepét, állítólagos túlsúlyát. Az evangélikus Mályusz Elemér viszont mindenkinél pontosabban ragadta meg a jelenséget, és szépírói erénye éppen a szövegezés szabatosságában rejlik:

Új és varázserejűnek tetsző mozgalom volt ez – a kor legnagyobbjai lettek híveivé – s úgy látszott, hogy ő fogja valóra váltani a felvilágosodás korának minden ígéretét, s teszi az emberiséget boldogabbá. Mivel mindazok előtt, akikben élt a vágy eljutni a szociális és kulturális bajok orvosszeréhez, a szabadkőművesség látszott a legalkalmasabb eszköznek, a katolikusokon kívül protestánsok is örömmel csatlakoztak hozzá, s támogatták a bécsi vezérek művelődéspolitikai elgondolásait. Nem jelentett ez számukra szakítást az egyházi hagyományokkal; úgy vélték, hogy csak annak a merev ortodoxizmusnak fordítanak hátat, amelynek római válfaja ellen katolikusok is küzdöttek.

Mályusz antiszemitizmusának veszélyessége éppen abban rejlett, hogy a szabatosság látszatával tudott zsidókról, mint láttuk hamisan, de logikusnak tetsző módon értekezni. Példa erre nemcsak tetszetős Kossuth-cikke, hanem programadása 1943-as munkájában, A magyar történettudományban:

Történettudósaink nyilván ma is úgy érzik, hogy a ‘zsidó’ s hallatára restelkedve félre kell fordítani arcukat, mintha valami illetlenséget követtek volna el közelükben s az a meggyőződésük, hogy a magyarországi zsidóság történetének kutatása az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság feladata.

Márpedig nagy az érdeklődés – hangsúlyozza Mályusz. (Igaz, Komlós Aladár nagyszerű művét a magyar zsidó írók munkásságáról nem tudta kiadni.) Viszont:

A kryptoiudaeusok, akik páholyok nélkül is egymásra találnak, éppen elegen vannak, hogy a régi szellem még ma is érvényesülhessen. Ennek jármát a német tudományos világ sem tudta saját erejéből ledobni – s éppen ez a körülmény szolgálhat legfőbb mentségünkre. Még ott is, noha a németség élete sohasem volt annyira elzsidósodva, mint a magyar, csak a nemzeti szocializmus uralomra jutása után került sor azon Reichsinstitut für Geschichte des neuen Deutschlands, amely első és legfőbb feladatának a zsidóság történeti szerepének tisztázását tekinti.

Vajon mi lett volna az eredmény, ha ő maga saját zsidókutatásának programját szakszerűen váltja valóra? Eljutott volna oda, ahova a szabadkőművesség megítélésében eljutott? Hiszen a szabadkőművességet és a zsidóságot a kor antiszemita világszemléletében előszeretettel kapcsolták öszsze, és ez alkalommal ezt tette ő is. A zsidókutatási programot adó Mályusz eljutott volna oda, ahova programadáskor nem akart? Volt olyan jó történész, hogy – mint a szabadkőművesekről szóló értékelése jelzi – engedjen a források vonzásának. Remélhetjük – utólag…

A legtragikusabb és a legfájdalmasabb eset a Hajnal Istváné, és a legkevésbé ismert – a Hajnal-kultusz ellenére, vagy éppen azért? Hajnal szellemi tájunk fölé magasodó példakép lehetne, ő, aki egyszerre és nagyon közelről tudta látni a történelem jelenségeit és embereit, és a kettő jellemzését mesteri módon tudta összekapcsolni. Példa erre Rousseau-jellemzése, ha már születésének 300 éves évfordulóját ünnepeljük:

A kultúra és a természet határain kóborló ember ő, mindkettőnek eltévedettje. (…) A természet az ő számára csak a lázadásnak talaja, s nem az építkezésé. (…) Rousseau sem akart forradalmat, mint Voltaire sem; de ő is “felvilágosodott” szellem, szabadon az ég és föld között lebegve. A kultúrintézmények megtartandók, mert mégis valamiként védelmet adnak a társadalomnak. De vissza a természethez, annak jóságához, igazságához! A kultúrtársadalom tehát: ostrom alá fogott szerkezet. Állandósított forradalom, az alulmaradottaknak, a kirekesztetteknek és az érvényesítetlenül maradt természetes ösztönöknek joga a lázadásra.

Camus lázadó emberének kontúrjai sejlenek fel. De valami hiányzik Hajnal szövegezéséből, éspedig a második világháború tapasztalatai – azok feldolgozása – hiányoznak, amelyek Európa-illúzióinkat tovább foszlatták. Így még önfeledten írhatta:

Akarnunk kell a kicsinyben a nagyot, ahelyett hogy a nagy erőfeszítésben önmagában remélnénk minden kicsiny részletek üdvözítő megoldását. Meg kell látnunk az egyszerű életben – munkában az örök emberit, nagy történeti tetteket is felülmúló jelentőségét a fejlődésre nézve. Ami ma annyira hiányzik: a csöndes, elmélyülő, az igaz életalapokon munkálkodó foglalatosságnak a “modern individualitás” ösztönösségének elvével ellenkező “tisztességes átlagember” típusának kell újra megadnunk a becsületet – ez építette fel az európai kultúra csodálatos szervezetét.

Viszont ez hozta elő a “tisztességes átlagember” tisztességtelenségét is. Hajnalt, aki olyan jól meg tudta ragadni a történelem szellemét, miközben a szellemtörténet ádáz ellensége volt, kicsit elragadta a korszellem.

A már említett Schickert könyve második, 1943-as kiadás előszavában “teljességgel gyanúsnak” tartotta, hogy a német közvéleménynek szóló reprezentatív “»Magyarország«-könyv” bibliográfiája az ő művét nem is említette. (Komoly fórumokon nem is ismertették ezt a munkát. Kivétel a Láthatár. Itt azonban elvetették a náci fajelméleti “megoldást”, mert ez a magyarságot veszélyeztetné.) Schickert az asszimilációt 19. századi illúziónak tartotta, a 20. század megoldásaként a zsidók Európából való eltávolítását vallotta, bár nem mondta meg miként, mintha már tudott volna valamit Magyarország és a magyar zsidóság múltjáról és jövőjéről. Innen az ellentmondás a náci historikus okfejtésében. Mert egyszerre elfogadta a magyarországi zsidóság asszimilált jellegét, ugyanakkor asszimilálhatatlanságát hirdette, és a maga módján felismerte a magyar helyzet tragikumát:

Amikor a Birodalom határain túlra pillantottunk, tekintetünk azonnal fennakadt Magyarországon, mint olyan országon, ahol a zsidóság egyenjogúsítása az államfenntartó néphez kiterjedésben, erőben és mélységben példátlan volt. Magyarország minden más európai államra árnyékot vetett. Mennyivel nehezebben és fájdalmasabban oldódik meg itt a zsidókérdés, mint Németországban!

De hát a cél végül is Magyarország betagolása volt a német gazdasági térségbe, és a zsidóság megsemmisítésével ezt a kolonizációt is elő lehetett segíteni.

Van valami mélyen tragikus abban, hogy Hajnal István nekilátott Schickert ismertetésének, amelyet – úgy tűnik – nem fejezett be, mert a kéziratnak egyszerűen vége szakad, és – úgy tudjuk – nem is tette közzé. Hajnal István ezen írása szellemi rövidzárlat terméke. Az első, az 1937-es kiadást forgatta. Vitatkozott is vele részletkérdésekben, de elfogadva, hogy “nagyjából helyesek a körvonalak”. Igaz, ebben a kiadásban még az előszóban nem olvasható, ami a másodikban. De ettől függetlenül Schickert célzata egyértelmű.

Hajnal István kézirata megmaradt részében elveti a fajelméletet:

Az asszimiláció kérdése tehát a lényeg. Általában véve a nemzeti asszimilációé, nemcsak a zsidóságé. Ezért hat komolyan a mű; különösen a magyarországi németség, német polgárság gyors beolvadását vizsgálja alaposan. Megilletődve; ezt a hosszú évszázadokon át önállónak maradt népelemet talán már sohasem lehet visszatéríteni a német népközösségbe. Valóságos csodája ez a magyar életerőnek. De a gyors asszimiláció meghozta a maga átkát: a zsidóság külsőleges beolvadásával megelégedve, szabad utat nyitottunk neki a hatalomra. A nemzet nagysága – ez a tanulság – nem a mennyiségszerű növekedésben, hanem a népi erők elmélyülésében rejlik.

Ez a konkurrencia-antiszemitizmus megnyilvánulása. Az antiszemita sablon hiteltelensége és a kor fogalmi misztikája felé való félrecsúszás, mégis az európai fejlődési tendenciák korrektnek tetsző helyzetjellemzéssel párosul:

Az asszimiláció problémája a modern nemzetállamok kialakulásának világszerte általános alapkérdése. A 19. sz. végén, úgy tűnt fel, tömör nemzetegységekként fejezték be évszázados fejlődésüket Európa különböző országai. Hihetetlennek látszott akkor, ami ma már itt is, ott is jelentkezik: az egynyelvű angol nemzetből kikívánkozik az ír népközösség, a spanyolból a katalán és a baszk, sőt még a franciából is breton, nem is szólva Belgium flamandjairól, az oroszság ukránjairól s más népközösségekről, amelyek némiképp külön nyelvi alapokra hivatkozhatnak. Mintha új iránya nyílnék meg a világtörténetnek, a tetőfokát elért nemzeti imperializmusok alatt; némileg tán visszatérés oda, ami a 18. században félbemaradt: a partikularizmushoz, amely változatos jellegű népi s kulturális közösségeket ismer el a nemzeti egység összefoglaló körén belül.

Úgy látszik, a 19. század asszimilációja többé-kevésbé mindenütt “felületes”, “mesterkélt” volt. Mintha talán épp ott járt volna mégis legmélyebben, ahol még a 20. század elején is számos territoriális önállóság együttese maradt a nemzet: Németországban! Világos, hogy a 19. században valami fejlődésfokon haladt át Európa, sőt a Föld minden kultúrája is; oly fázison, amelyben egy elvonatkozottá lett kultúrszervezet, kultúrdinamika hírtelen egymásba folyt, mozgásainak külön ütemei-irányai eggyé szerkesztődtek – s minden társadalomréteg, amely közvetlen részese e dinamikának, azzal együvé szerkesztődött, felvette a közvetítésre, érintkezésre leginkább kínálkozó módszereket, elsősorban a nyelvben és írásban. Úgy látszik, mindenütt maradtak többé-kevésbé részvétlen rétegek is e dinamikán alul, amelyek egész tömegükben csaknem külön, vidékies életet éltek tovább is. Központosítása a mozgásnak, egyébként pedig szabad mozgás, nemcsak gazdaságilag, politikailag, de szellemileg is, liberalizmus – szerkezet, de nem népi organizmus – ez a vidéknél, elsősorban a föld népénél élt tovább valamennyire.

Emberileg és tudományosan is hitelesnek tűnik, ahogy a magyarországi németség asszimilációját jellemzi, és azt európai keretbe ágyazza. Tekintsünk el a – szövegből élesen kimeredő – zsidó álmagyar – jó (német)magyar kontrasztív megjelenítési technikától, és figyeljünk arra, hogy olyan újabb keletű magyarázati elem, mint a nemesi középosztályi példa vonzóereje stb. szerencsésen hiányzik az összképből:

Miért, hogy Magyarországon épp a német polgárság olvadt be a legteljesebben? Mert nem kellett “a népi talajtól teljesen elválnia”. Mert Schickert szerint attól vált volna el; pedig régi német városainknak nem volt német népi talajuk, kivéve az erdélyi szász városokat, amelyek azonban nem is csatlakoztak a magyarsághoz. S mi az oka, hogy e régi német polgárság valóban jó magyarrá vált? Mert minden nyelvkülönbség és városi privilégium ellenére is a magyarországi társadalom szerves alkatrésze volt már évszázadok óta. Nem hiszünk abban, hogy a magyar “úriember”-fogalom vonzása volt az asszimiláló erő. A régi német polgárság elmagyarosodott nemzedéke a munka útját járta továbbra is, megbecsülhetetlen jótékony hatással a magyar társadaloméletre. Elkapta őt s a “kultúrdinamika”, sajátos addig privilegizált munkaszerkezetéből ki kellett lépnie egy általános, a magyar viszonyokból kitermelődött vezetőrétegbe, amelyben érvényesülni tudott, nem csupán azért, mert megmagyarosodott. Érvényesült anélkül, hogy érdekszövetséggé lett volna, mohó gazdasági-szellemi uralomvággyal. A szomszédságban a hatalmas német nemzettest s kultúrtest, – egyszerűen csak a magyar megújulás hangulata s az úriember-képzet térítette volna hozzánk? Ismerünk-e eseteket, hogy az így megmagyarosodott polgárivadék második generációja ismét németnek kezdte érezni magát? Még akkor sem, ha érdekei így parancsolták volna.

Schickert ugyanis csábítással, csábulással, elnyomással akarta magyarázni a németség magyarrá válását. Ismerős szellemi mechanizmus, szomszédságunkban is gyakorolják, amikor a magyar antiszemitizmust gondosan abszolutizálják, sajátjuk feledtetésére, és aztán a bűnlistát kiegészítik saját sérelmeikkel, amellyel saját országuk magyarellenes zsidópolitikájáról, tehát a magyarokat “zsidó-helyzetbe” szorító politikájáról terelik el saját és mások figyelmét. Hajnal István a hazai németség magyarrá válásának jellemzésekor világtörténeti tapasztalatait is kamatoztatta:

A német polgárság asszimilációja tehát nem volt sekélyesebb minálunk, mint általában a polgárság asszimilációja Európa nyugati országaiban. Idegen nyelve e tekintetben szinte semmit sem számított. Nem kellett megtagadnia semmit. Schickert németellenességről beszél Magyarországon, holott máskor híven vázolja, hogy csak osztrákellenességről volt szó, s arról is csak politikai értelemben. A “népfajták” igazi gyűlölete régóta elmúlt már a két nemzet között; a kultúrfejlődésnek olyan közössége alakult ki, hogy a német polgárság nem lépett át idegen világba, amikor a magyarsághoz csatlakozott. Mennyivel más viszony, már a középkorban gyökerezve, mit pl. a magyarság és a románság viszonya, idegensége, értetlensége egymással szemben!

Ez tehát oly fejlődés, amely világfejlődés. Az egységes dinamika egységesíti a benne résztvevő rétegeket. Egész Amerikáig elmehetünk e jelenség vizsgálatában; sőt úgy tűnik fel, Amerika sok tekintetben kínálkozik összehasonlítása a magyar viszonyokkal. Feltűnő, hogy a városiasság gyors kifejlődése a 19. században Magyarországban arányaival minden európait felülmúlt, s legközelebb áll az amerikaihoz. Mindkét területen, bár különböző előzményekkel, a vidéki élet volt addig az uralkodó. S a nyelvterület hasonlóságában is sok a hasonlóság, Amerikában addig az angol nyelv körülbelül csak azt a szerepet vitte, mint nálunk a latin. A 19. században ott is hirtelen összeolvadás, nyelvben és speciális amerikai “nemzeti” öntudatban is.

Végeredményképpen: a 19. század nagy nemzeti egységesülése – paradoxonnak látszik – a nemzeti közösségérzet felhígulása volt mindenütt mechanikus, szövetkezésszerű, feszülő tendenciájú, rekord-ideáloktól hajtott. Gazdasági-politikai imperialista álmok a kísérői. A németség beolvadása a magyarságba: ugyanaz a fejlődés, tán nem mélyebb, de nem is sekélyesebb.

Ha ebből a szövegből kiemeljük az antimodernista elemeket csodálatos, személyes élményekre is épülő elemzést kapunk a magyar polgári világ erősödéséről. A személyes polgári látóhatár azonban abban a vonatkozásban szűknek bizonyult, hogy nem látta a nemesi státusz és pozíció vonzását, amely áttörte a keleti és nyugati kereszténység közötti határvonalat is, amikor szerbek és mindenekelőtt románok integrálódtak folyamatosan a magyarságba, és nemcsak egy Hunyadi János, hanem kisnemesi csoportok is és kiváló értelmiségiek.

Ugyanakkor Hajnalt antimodernizmusa is segítette, hogy valamiféle rálátást nyújtson az asszimiláció történelmi dimenzióira, amikor azt fejtegette, hogy a “faj különbség […] valóban tényezője a fejlődésnek, de csak szociális értelemben”, de ezt a szociális mozzanatot, nem “mai” értelemben kell felfogni:

Szociális: egy nép bensőséges együttélése, egymást ismerő, egymásban bízó, otthonos meleg kölcsönössége, s ez alapon a megszokott kicsiny vonatkozásokból való lassú, hosszadalmas szerkezeti építkezése, a társadalmi viszonyulás elemi s intézményesítő módszereivel. Primitív népek, talán erős megrázkodások után, de aránylag könnyen olvadhatnak egybe a körülmények kényszere alatt, oly népek, amelyek társadalmiassága már mélyből épült szerkezet, végzetesnek, megsemmisülésnek érzik a kényszerű egybeolvadást. Az emberiség-fejlődés szempontjából jogosultan: a népi közösségből felnőtt szervezet termékeny működését nem szabad válságba vinni.

Ezt az igényt is igazolja a történelem. De mi legyen a zsidósággal? Az ő asszimilációja miért “átok”? – amikor azt is leszögezte Hajnal: “A zsidóság sem »beolvaszthatlan faj«.” Láttuk, valamiféle fajta. Nem asszimilálódik, Hajnal szerint, holott:

Asszimilációra képes mindazon fajta, amely egy ideig, ha egymástól külön is, végigjárta az európai fejlődést, érzi s magáévá teszi annak irracionális természetét, okszerű-érdekszerű kölcsönösségeken kívül mélyebbekre is kötelezve érzi magát, és ennek következtében szervesen beilleszkedik társ-népének struktúrájába. Nem a köznek szolgálatáról van itt szó, így, felülről nem épülnek ki társadalmak. Hanem az egyéni-családi élet természetszerűen visszahúzódik minden oly érvényesüléstől, ami nem saját alkotó munkáján alapszik, hanem a viszonyok ügyes kihasználásán. Ez a modern európai középosztályoknak, az intellektualizmusnak ősi fejlődéséből kiképződött alapgondolata.

A zsidóság asszimilációjának tagadása az antiszemita diskurzus-gargalizálásba illik:

Az igazi belső asszimiláció mégsem sikerült. A zsidóság nem elégedett meg azzal, hogy szerényen beilleszkedjék a társadalomszerkezet minden részébe, az ősi népelemekhez hasonló elosztódással; érdekközösség maradt, haszonélvezője az elsietett, mesterkélt nemzeti fejlődésnek: s végül alapjában mégsem lett magyarrá. A bolsevizmus eseményei, az elszakított területek zsidóságának magatartása bizonyítják ezt. Tehát: a zsidóság asszimilációja örökké lehetetlen ábránd az egész világon.

Igaz, ez alapvetően Schickert véleménye, Hajnal István csak összefoglalta, kissé bírálva, de helyeselve.

Bizonyára van sok egyoldalúság érveiben, adatainak csoportosításában. De nagyjából helyesek a körvonalak. Ha elgondoljuk, hogy műve a világpiacra kerül, s átértjük a megdöbbenést, amit okozhat, – megrendülünk attól, ami velünk történt, s a mi még most is történik velünk.

A történetírás íratlan parancsa, hogy minden művet, minden véleményt a saját korában helyezzünk el. Schickert könyvét elhelyezte ő maga.

Kérdés, hogy Hajnal István miként adhatott hitelt, és milyen mértékben a schickerti “bizonyítékoknak”, annak, hogy az 1919-i kommün zsidó termék, az elszakított területek zsidósága pedig elfordult a magyarságtól. Ha magyarázatot keresünk Hajnal hiszékenységére, látnunk kell, hogy azért nem egyszerűen Schickert hatott. Az antiszemitizmus logikájának megfelelő babona, aminek természetesen, mint minden babonának van alapja. A kérdés csak az, hogy milyen, és miért erre az alapra épül a tévhiedelem? Naiv kérdés, mert a válasz monográfiák témája, és számos a válaszok lehetősége. Viszont a babona természetéből következik irracionális és repetitív jellege. Minél abszurdabb, minél többet hangoztatják, annál elfogadottabb, mert Ariadné fonalának illúzióját kínálja a világ labirintusában. Ha ellentmondanak a tények, annál rosszabb a tényeknek. A történetírás tragédiája udvari jellegében rejlett. Jellemző, hogy a kommün zsidó jellegéről a legjobb jellemzést – Szász Károly, erdélyi reformkori politikus dédunokája – Szász Zoltán adta, miután a kommunisták őt is bebörtönözték a szólásszabadság védelmezése miatt, és a 20-as évek derekán leírhatta: “A magyar bolsevizmus az egész magyarság kétségbeesési cselekedete volt a háborúvesztés rettenetes következményeivel szemben.” Ezt tudták például olyan történészek, mint Szekfű Gyula vagy Hóman Bálint, akik a maguk módján már készülődtek a történelmi materializmus műveléséhez, és tudták az írók, Máraitól Tóth Árpádig, Krúdytól Móriczig és Szabó Dezsőig, akik köszöntötték a forradalmat. Kosztolányiban volt annyi bölcsesség, hogy A Tőke fordítására jelentkezett. Utólag aztán – erkölcsi tőke hiányában – a felelősség áthárítás mechanizmusai hatalmukba kerítettek sokakat – ahogy ilyenkor lenni szokott, márpedig sokan tudták, hogy a lehetetlen kommün volt a lehetséges reakció mindazzal szemben, ami bekövetkezett és fenyegetett. Nem véletlen, hogy Sinkó Ervin a Ludovika kápolnájában a fellázadt és befogott ludovikásoknak Zoszima sztárec tanításaiból prédikált, aztán évekre krisztiánusként szemlélte a világot. Lengyel József még később sem szégyellte, hogy szívesen falhoz állította volna. Sinkó pedig eltűnődhetett azon, hogy “a világ legveszedelmesebb dolgai közül való a többes szám” éspedig “az az átkozott »mi«” és “ez az »ők«”, a faj- és az osztálymetaforával jellemzett embertömeg.

Ami pedig az utódállamokba került, leszakadt magyar zsidóságot illeti, ha nem is vált szállóigévé, de sokan hallhatták, amit a nagyváradi Kecskeméti Lipót mondott, amikor magyarságának megtagadására ösztönözte a román hivatalos állami politika: “Amelyik kútból ittam, abba nem köpök bele.” (Válasz lehet ez annak a Szabó Dezsőnek, aki a 1919-ben militáns antiszemitizmusra váltott, holott 1914-ben még arról vallott, hogy Nagyváradon “ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje,” és ezért, ő, aki “faji és vallási ellentétek letörésének híve”, a reveláció nyomán – a radikális homogenizáció jegyében – azt vallotta: “A zsidóság legyen az eleven cement, mely új, emberi termékeny közösségbe forrassza Magyarország népeit.”) Az erdélyi cionisták lapja, az Új Kelet az egyik legjobb magyar sajtótermék, a magyar magas kultúra része, akár akarjuk, akár nem.

Hajnal István Schickert-recenziója rövidzárlat. Nem is tette közzé. Szemléletéből azonban valami átszüremkedett a Magyar művelődéstörténet híres tanulmányába,Az osztálytársadalomba, amelynek fogalmazványaiból Domanovszky Endre szerkesztő hatására kigyomlálta a markánsabb részeket, és így ennyi maradt a tényszerűségeken túlmutató értékelésekből:

A csupán kalkulációval dolgozó szakszerűség szinte vonzza a vezetésre a társadalomban addig idegen elemeket, a zsidóságot. S amikor a magyar intelligencia sürgeti a gyakorlati gazdasági pályákon való elhelyezkedést, szintén kevésbé a hivatástudat s a szakszerű feladat, hanem inkább a szerzés lehetősége ösztönzik.

Durva prózában: a zsidók és az elzsidósodottak az emberi spontaneitást és a szerves társadalomalakulást maga alá gyűrő racionalitás és racionális mechanika hordozói. Jellegzetes, ám máig is jól kódolt formákban felbukkanó közhely. Innen a marxizmus és a nácizmus felé egyaránt vezethet út. Hajnal azonban megmaradt Hajnalnak. Látnia kellett, hogy saját harmadik útja az igaz út. Egyik egykori mesteréről, a magyar zsidóságához mindig is hű Marczali Henrikről írva, némileg magáról is vallott:

A forrásanyaggal való munkának küzdelme s öröme óvta meg elméleti elvontságoktól történeti szemléletét; inkább mondhatni, hogy feldolgozása itt-ott elsietett vagy elnagyolt maradt, mintsem hogy egyoldalú. Gyakran szólalt meg benne így az életteljes valóságnak mély, érces hangja, olvasóra és hallgatóra feledhetetlen hatással. Abban a korban, amely minden tudomány sikerét elsősorban a finom specializálásban látta, nyomatékosan hangsúlyozta a múlt életnek valóságos egységét. Ez a józan valóságérzék mintha igazolta volna büszkén vallott felfogását önmagáról: hogy a magyar vidék, Somogy népi környezete formálta ki gondolkodásmódját. Nem alakítgatta történeti felfogását korszerű szellemi irányzatok szerint sem, még kevésbé politikai irányzatok szolgálatára, a liberalizmust is csupán sajátos történeti jelenségként tárgyalta, mint ahogyan viszont a középkor ideáiban és társadalomrendjében is meglátta a mélyen emberit. A tudós hivatását, helyesebben szerepét, súlyát az élet aktualitásaiban túlbecsülte. Ez a kiirthatatlan igénye, az objektív, szenvedély nélküli, felsőbbrendű tudós teljesítményeket illetőleg, a múlt század tudományos optimizmusában gyökerezett. Sok csalódást és végül elszigeteltséget hozott számára.

Ez a régi optimizmus azért sok mindentől megóvott. Igaz, nem egyszerűen spontán emberi találmány volt. Az angol forradalmi helyzet hajnali jellemzése az 1930-as évek magyar reformkonzervatív tábor embereire is érvényes: “Az idő mozdult meg felettük s a talaj alattuk.” A különbség még az is, hogy pokolbeli és nem égi szelek fújtak.

Valóban! Hajnal még nem tudhatta, hogy az elszakított országrészek visszatérését oly lelkesen üdvözlő zsidók, akik tüntetően ápolták magyarságukat, a zsidótörvények megaláztatásain keresztül a vészkorszakba kerülnek. Magyar írókat elhurcolnak. Majdnem félmillió magyar állampolgár koncentrációs táborban veszti életét. Ugyanakkor félreértés ne essék, Hajnal István nem ítélkezni akart, hanem regisztrálni. Inkább valamiféle tanácstalanság jellemzi mintsem biztos tudás. Stílusának homályossága ezt tükrözi. Mintha maga is érezné az általánosítás helytelenségét. Kínos helyzetbe is keveredett, amikor megengedte, hogy Baráth Tibor Magyar történetéről (Kolozsvár, 1941) ismertetés jelenjék meg. Baráth ekkor már egyre erősebben a szélsőjobboldalra tolódott, a kolozsvári egyetemen tanított, ahol jobb ideggyógyász körökben sem tartották épeszűnek, és aztán későbbi őstörténeti munkásságával még csak megerősítette ezt a diagnózist. A reformkonzervatívok dicséretére válik, hogy ezt nem várták meg. Eckhardt Sándor 1943-ban – január 2-án – ugyancsak Hóman Bálintnak egyértelműen tudomására adta, hogy miután aSzázadokban dicsérő recenzió jelent meg Baráth Tibor “hírhedt könyvéről”, és aztán maga Baráth is közzétett egy bírálatot, és ezzel a szerkesztőség Baráth “politikai szócsövévé süllyesztette a Társulat hivatalos közlönyét”, kilépett a Történeti Társulatból, lemondta annak folyóiratát is, mert: “Ahol Baráth Tibor a munkatárs és az eszmény ott nekem nincs keresnivalóm.” Némi kitérő árán hadd jelezzük, hogy az egyébként kritikai észrevételeket is tartalmazó ismertetés Baráth Tibor Magyar Történetéről szólt, és a helyzetet még rontotta, hogy Baráth magyar történeti szintézise után fasiszta brosúrát tett közzé Az új Magyarország történetírása címmel. Ezt a munkát a Századok egyik szerkesztője, Hajnal István ismertette, illetve az ismertetés ürügyén fejtette ki nézeteit. Hajnal István elutasította “a fajiság biológiai értelmű megfogalmazását”, elítélte Baráth “tudományellenes fellépésé”-t, jelezve, hogy a korábbi “súlyosan bíráló, de mégis mentegető ismertetés” egyáltalán “nem lehet útlevél a tudományos munka közösségébe az ő új irányzata számára”. Ugyanakkor Hajnal a faji antiszemitizmus elmarasztalását a zsidóságnak mint szociális közösségnek az elmarasztalásával kötötte össze. De alighanem ezt is megbánta. Nemsokára ő is, Domanovszky Sándorral lemondott a szerkesztőségről.

Hajnal közismerten rendes volt zsidó sorsba taszított kollégáival. Embereket próbált menteni, majd 1945 őszén a Zsidó Egyetemi Hallgatók Szervezetének diákotthonát és az ismeretlen zsidó emlékművét felavató ünnepélyen beszélt, és jól, mert a szervezet tagjai megköszönték “azokat az igaz szívből jövő, őszinte szavakat, amelyekkel Dékán Úr oly keresetlenül, de oly felemelően áldozott mártírjaink emlékének, és amelyekkel bevilágított az emberiség és zsidóság mélyen fekvő problémáira és utalt a zsidó főiskolás ifjúság kérdéseire”. Aztán vezekelt, tűrt és remélt:

Nekem – vetette papírra 1950 szeptemberében Pach Zsigmond Pálhoz készülő levelének fogalmazványában, amelyből idézve az áthúzott részeket ékes zárójelbe teszem – most eléggé nehéz lesz az életem. De, amint mindig is úgy éreztem, hogy az üldözöttek sorsáért, szenvedéseiért én is felelős vagyok, és ha nehéz a sorsom, azokra gondolok, akiket a barbárság soha helyre nem hozható csapásokkal, veszteségekkel sújtott – most is arra gondolok, hogy évszázadokon át milliók szenvedtek, az emberiségnek nagyobbik része, s hogy én <is> úgy töltöttem ifjúságomat, hogy <rendben levőnek találtam> mások nyomorúságát az élet rendelésének tartottam. Semmi igazságtalanságot sem érzek tehát magammal szemben, ha most, öregkoromra, engem is megpróbáltatások érnek.

Az 1952-es Kossuth-emlékkönyvbe megírta a legjobb Kossuth-tanulmányt, de – azzal az ürügygyel, hogy túl hosszú, kihagyták. Valójában senki addig történetírásunkban nem írt az átélés, az empátia jelentőségéről, mint módszerről, olyan kiérlelten mint ő, és ami fontosabb, meg is mutatta, hogy ez mit jelenthet. Nem kellett… (Kossuthra sokat hivatkoztak, de műveit – amelyeket példamutatóan Barta István tárt fel és rendezett sajtó alá, mintegy vezeklésképpen a Die Judenfrage in Ungarn című 1940-ben megjelent és 1940-es tartalmú könyvecskéjéért – csak eléggé

korlátozott példányszámban engedték megjelenni. Paradox módon viszont az 50-es évek volt forráskiadásunk második nagy korszaka az 1920-as évek után.)

A tanulmány második, befejező részét következő számunkban közöljük.