IV. ének (Karthágóban)
Így ébresztgeti, égő szókkal, szívbeli nénjét:
“Anna, jaj, úgy remegek, nem bírok aludni sehogysem!
Ritka becses vendég lakik ám nálunk, nemes ember,
Ó te, valóságos hős ő! harcok daliája!
Esküszöm, isteni sarj, első perctől tudom, érzem.
Korcsban ilyen hős nincs. És mennyi, de mennyi kalandja
Volt, és hány izgalmas harcról tudna beszélni!
Hogyha erős fogadást nem tettem volna magamban,
Elhalván a remény is, az elsővel, kebelemből,
Hogy soha már én férjhez fűzni magam nem igyekszem,
Mert megutáltam a fáklyák fényét és ara-ágyam:
Ennek a bűnnek, tán, nem tudnék ellene állni.
(…)
Így éleszti szerelme tüzét, ébreszti reményét,
Így altatja szivében, e szókkal, a szűzi szemérmet.
(…)
…mit mond a jövendő?
Ó, hiu jós elmék! Szenthely, fogadalmi imádság
Őrjöngő sziveket gyógyítani bír-e? titokban
Sajgó seb! s a velőkbe maró szerelem tüze! bír-e?
Ég a szerencsétlen Dídó, őrjöngve fut immár,
Úgy fut az utcákon, mint szarvasünő, kit a pásztor
Kréta mezőin megcélzott és megsebesített:
Benne maradt-e a nyíl? a vadász nem tudja, azonban
Tudja a szarvasünő, s bár még megfutja sebével
Dictének vadonát, az a vessző, érzi, halálos.
(…)
Zaj, zúgás, zivatar, riadalmas mennyei örvény
S jéggel elegy zápor támad tombolva azonban,
Futnak a tyrusi társak a réten, a trójai ifjak
És dardán unokája Venusnak, a vad hegyi vízár
Sodra elől fedezékek alá menekülnek ijedten.
Trója ura s Dídó ugyanegy barlangba kerülnek.
Nászasszony Júnó s Tellús jelez ekkor először,
Villan a villám és, tanujuk nászukban, a mennybolt,
Míg a hegyek magasán ujjongva visongnak a nimfák.
Evvel a nappal kezdődött minden baj, ez első
Nappal. Hír, illem, külszín: már mit sem ad erre,
Nem titkos szerelem többé Dídó szive vágya,
“Házasság”-nak hívja a bűnt, így rejti magában.
Több sem kell Libyában a Hírnek! elindul azonnal,
Járja a Hír, ez a legsebesebb szörny-átok a várost:
(…)
(Mercurius) Aeneást máris meglátja: tetőt, falat épít.
Õ az, igen, jáspis csillag sárgállik a kardján,
Míg vállán a palást tűzfényű tyrusi bíbor;
Ezt adományul a dúsgazdag Dídó maga szőtte,
És szövetét kihimezte finom szinarany fonalakkal.
Tüstént ráförmed: “Karthágón dolgozol? asszony
Rabja vagy? és robotolva erős várost neki építsz?
Hej, de feledted a földet, a céljaidat: birodalmad!
Engem az égi király, ki e földeken és a magasban
Úr egyaránt erejével, küld az olympusi fényből,
Gyors szeleken, hogy im átadjam: mit üzen? mi parancsa?
Vagy mire törsz? s Libyában, mondd, mi reménnyel időzöl?
Annyi dicsőség, mely vár, sem buzdít cselekedni?
S nem sarkall a saját híred se?”…
Aeneás csak szédül a látványtól: belenémul
S elhül, s égre mered haja is, de a torka is elful.
Menne rohanva, e kedves földről futna, az égnek
Túl komoly intését nagyon is megszívleli. Retteg.
(…)
Aeneás, a kegyes pedig – ámbár még igyekeznék
Józan szóval a bánatosat nyugtatni –, szivében
Mélyen megrendülve ilyen roppant szerelemtől,
Mégis, az égilakók kedvére, hajóihoz indul.
Ekkor egész erejükkel a teucrok a parti fövenyről
Húzzák már le magas gályáik. Vízen a szurkos
Csónaktest; míg mások az erdőről faragatlan
Törzseket és még zöld evezőket hoznak – – –
Költöznek ki a városból mind, látni: rohannak.
Ó, Dídó, mit is érezhettél akkor, e dolgok
Láttán, és jaj, mily sóhajtás kelt kebledből,
Szemlélvén a magas várból, hogy a távoli partok
És az egész tenger hogy forr, visszhangzik a zajtól!
Rettenetes Szerelem, mire nem viszed emberi lelkünk!
És ismét könnyeznie kell, ismét könyörögni,
És megaláznia büszke szivét szeretője szivéért,
Hogy mindent megpróbáljon, mielőtt maga meghal.
(…)
És a szerencsétlen Dídó borzongva a sorstól,
Most a halált választja; remegve tekint föl az égre.
Még inkább pusztulni akar, mikor – isszonyu látvány! –
Míg tömjén közt füstölög oltárán adománya,
Meg kell érnie: elfeketül szentelt italának
Színe, de változik át vérré bora is – csunya vérré.
Senkinek erről nem mer, nénjének se beszélni.
(…)
Aeneás ezalatt, eldöntve, hogy indul, a bárka
Legmagasán szunnyadt, rendezvén dolgait immár.
Ekkor egy isten, oly álomalak tűnt föl neki ismét,
S feddte megint …
“Istennő fia! ily helyzetben is alszol-e, mondjad?
Vagy nem látod a szörnyü veszélyt, ami vár, te tudatlan,
S nem hallod, hogy a legjobb szél, az fú a füledbe?
Cselt, rettentő bűnt követ el szeretőd ma szivében,
Halni akar, s a harag habján hánykódik a lelke.
Hát nem futsz-e, amíg a futás hasznos, de rohanvást?
Mert látsz itt, ha e földön lel még holnap a Hajnal,
Akkora tűzvészt, hogy lángfénybe borulnak a partok,
S meglátod, mint túrják fel gályákkal a tengert!
Rajta tehát, ne habozz. Amilyen hóbortos az asszony,
Éppenoly ingatag is.” Szólt, és eltűnt a sötétben.
Aeneás megijedve e gyorsan jött tüneménytől,
Mely már ment is, felriad és serkenti a többit:
“Föl, fürgén, fiaim, mindenkit vár evezője;
Bontsátok ki a vásznakat! Íme, a menny magasából
Ismét isten járt nálam: noszogat, meneküljünk,
(…)
(Dido:) … ti, halálom
Istenségei, halljátok s ide nézzetek, énrám,
Nagy nyomoromra, s imámra figyeljetek. – Érjen az álnok
Bár kikötőbe, evickéljen szárazra, ha sorsát
Így rendelte s ezen nem másít Juppiter, ámde:
Verjék hős népek sanyarú haddal! kiüzessék
Országából! Kebléről tépjék el Iúlust!
Lássa övéi halálát, hogy gyáván könyörögjön!
Kényszerittessék oly békéket kötni, hogy abból
Jólét országára ne szálljon, öröm sose érje!
Ellenben pusztuljon időnap előtt, temetetlen!
Ezt akarom, véremmel e szót öntöm ki utolszor.
Tyrusiak, ti pedig tiszteljétek porom avval,
Hogy gyűlölni e nemzetet, űzni e fajt sose szűntök.
S népeitek közt sem szeretet sose lesz, se szövetség.
Majd Te, akárki vagy is: kelj, Bosszú Szelleme, csontom
Hamvaiból, és irtsd karddal, tűzvésszel e dardán
Gyarmatokat. Most és ezután, ha az alkalom eljő.
Hogy part parttal, a víz vízzel víjjon, vas a vassal.
S dúlja, kivánom, a harc késő unokáikig őket!”
(…)
VI. ének (az alvilágban)
Köztük, a mély erdőben, még csillogva a vértől
Ott bolygott Dídó is, a pun. Hogy a trójai bajnok
Elmegy mellette s ráismer a szürke homályban,
Mintha a holdat látná, vagy vélné, hogy a ködben
Hold az, amit lát hó elején felnézve az égre,
Sírva fakadt s így szólt hozzá édes szerelemmel:
“Jaj, te szegény Dídó, hát mégis igaz, hogy a tőrrel
Megcselekedted a legvégsőt s a halálba zuhantál?
Rajtam szárad-e veszted, mondd? Mert esküszöm égre
S égilakókra, ha itt tehető ugyan eskü ezekre:
Partjaid otthagynom nem volt kedvemre, királynő.
Engem az isteni végzet üzött el, amely ma is, árnyak
Vad, tövises táján, e világtalan éji vidéken,
Szörnyü erővel kerget még. És azt se hihettem,
Hogy távoztom, tőled, ilyen fájdalmat okozhat.
Állj meg hát, ne akarj elbújni, ha nézlek. Előlem,
Tőlem futsz? Hisz a sors szólnunk most enged utolszor!”
Így szelidítgeti Aeneás a szavára felizzó,
Villámló szemü árnyékot, míg könnye kibuggyan.
Ám elfordul az árny s a szemét lesüti, s merev arca
Éppúgy nem rezdül meg semmi beszédre ezentúl,
Mint nem mozdul a kő s a kemény marpessusi márvány.
Aztán kapja magát s gyűlölködve s vadul elfut…
Aeneás szive is belefájdul e bús eseménybe,
S hulló könnyein át még hosszan bámul utána.
FORDÍTOTTA LAKATOS ISTVÁN