“A bölcsészettudomány feladata, hogy megtanítson bizonytalanságban élni

BESZÉLGETÉS GALIN TIHANOV BOLGÁR IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL

SCHEIBNER TAMÁS: Az egykori szovjet érdekszférához tartozó országokban, így Magyarországon is a szocializmus időszakának kutatását némi gyanakvás kíséri. Érthető módon érzelmi viharokat is kavar magukat bal-, vagy jobboldalinak valló értelmiségiek körében egyaránt. A múltat a mindennapi csatározások során előszeretettel felhasználó politikusok viszonya pedig a Rákosi- és Kádár-korszakhoz igen ellentmondásos. Az Ön munkássága kitűnő példája, hogyan lehet a szovjet elméleti konstrukciókat – bizonyos értelemben az egész szovjet kísérletet – távolságtartóan, mégis az érdeklődés elemi izgalmát megtartva tanulmányozni. Miért gondolja, hogy egy efféle kutatás fontos manapság?

GALIN TIHANOV: Tanulunk a történelemből; no, persze, nem azt, hogy miként cselekedjünk és miként ne. Sokkal inkább a változókról, a folyamatok végbemenetelének lehetőségeiről, a játékszabályokról gondolkodhatunk el. A kommunista korszaknak megvannak a maga ördögei és kiábrándító vonatkozásai; ugyanakkor a kultúra (ebben az esetben a kultúra- és irodalomelmélet, melyet alaposabban tanulmányoztam) soha sem volt mentes politikai és ideológiai kötöttségektől. Számomra fontosnak tűnik, hogy próbálkozzunk e kötöttségek megismerésével, annak felfedezésével, hogy a kultúra hogyan volt kiszolgáltatva a politikának, sőt mi több, miként lépett a kettő szimbiózisra, milyen történetileg egyedi formákat öltött a múltban és ölt manapság.

SCH. T.: Gondolja, hogy ez ebben a térségben még sürgetőbb?

G. T.: Igen, és éppen azért vélem különösen relevánsnak a kérdést Kelet-Európában, mert akárhogy is igyekeznek ezt gyakran elpalástolni, attól még igaz marad, hogy a kommunista örökség bizonyos aspektusai tovább élnek. Túlélik a nemzedékváltást is, mivel beépült a kultúra diszkurzív szövedékébe, ahonnan nem túl valószínű, hogy egyszerűen ki lehet törölni.

SCH. T.: Mit tehetünk hát?

G. T.: Egyetértek azzal, hogy itt, amennyire lehetséges, a “szenvtelen” kutatás jelenti a kulcsot. A kommunista múlt kutatása a megelőzésre irányuló gyakorlat: arra igyekszik rámutatni, hogy a múlt megismétlése veszélyes és hiábavaló vállalkozás, és arra is, hogy a jelent milyen népbetegségek vethetik vissza.

SCH. T.: Bahtyinról és Lukácsról szóló könyve számottevő tudományos visszhangra lelt, lefordították lengyelre és portugálra is. Hogyan kötött ki Lukácsnál?

G. T.: 1994 tavaszán döntöttem el, hogy Lukácsról és Bahtyinról fogok írni, azt a témát latolgatván, amelyből később oxfordi disszertációm született. Azt hiszem, választásomat meghatározta a vágyam, hogy hű maradjak mindahhoz, amihez fizikailag, politikailag és intellektuálisan kötődtem. Kelet-európai témát akartam hát választani, valami olyasmit, aminek köze van a baloldalhoz és a marxizmushoz, ugyanakkor a német metafizikai hagyományhoz is kapcsolódik, mely filozófiailag túlmutat a baloldali kérdésfeltevéseken. (Hétévesen kezdtem ugyanis németül tanulni, és német nyelvű iskolába jártam.) Lukács épp megfelelőnek látszott, hiszen németes, közép-európai metafizikusból vált marxista ideológussá, miközben még mindig civilizáltabb maradt, mint a “keleti blokk” legtöbb más prominens marxistája.

SCH. T.: Volt Lukácsnak komolyabb recepciója Bulgáriában?

G. T.: Lukács kevéssé volt ismert akkoriban. Hozzáférhető volt ugyan bolgárul egy esszékötete (mely a nagy realista írók portréi közül válogatott), de nemigen olvasta senki. Egyesek számára túl kevéssé volt ortodox, mások éppen túlzottan sztálinistának tartották – így két szék között a pad alá esett, és nem született érdemleges tanulmány a filozófiájáról. Egyetlen politikai vagy filozófiai írása sem jelent meg bolgárul, még kimagasló műve, a Történelem és osztálytudat sem, és nem is tárgyalták sehol. 1989-ben aztán, épp a kommunizmus bukása előtt, a korai Lukácstól megjelent egy válogatás, mely tartalmazta A lélek és a formákat éppúgy, mint A regény elméletét. Az már jelentősebb esemény volt.

SCH. T.: Készülő új könyve a kozmopolitizmus eszméjéről szól, mely az egységesülő világ egyik központi fogalma, de történetileg igen terhelt. Miért gondolja, hogy érdemes ezt a fogalmat újragondolni?

G. T.: Nagyon fontos, hogy a kozmopolitizmust a történetiség fénytörésében vizsgáljuk; ez elengedhetetlen, ha meg akarunk szabadulni attól az ideológiai tehertől, mely oly ellentmondásossá tette. Ha ebben egyetértünk, a kozmopolitizmusról való történeti gondolkodás két feladatot ró ránk. Az egyik annak megértése, hogy miként próbálták igazolni vagy vonták kétségbe a kozmopolita eszméket és a kozmopolita világrendet. A másik, hogy körvonalazzuk, milyen funkciót töltöttek be a kozmopolita diskurzusok a modern társadalmakban. (A “modern” társadalmak keletkezését szokás szerint nagyjából a 18. század utolsó negyedétől számítom.) Vagy másként fogalmazva, azzal kell számot vetni, milyen sajátos helyet foglal el a kozmopolitizmus a modernség diszkurzív térképén.

SCH. T.: Érzékelhető valamiféle átértékelése a fogalomnak az utóbbi időben?

G. T.: A kozmopolitizmus tárgyalásának intellektuális és politikai tétje szembeötlően megnőtt a vasfüggöny eltűnése óta. A szociáldemokrata baloldal politikai képzeletében a kozmopolitizmus mint a globalizáció emberi arca tűnt fel, míg a konzervatív politikaelmélet a görög erkölcsfilozófiától a felvilágosodáson át máig tartó ívet rajzolva átszabta a kozmopolitizmust, és úgy állította be, mint az univerzalizmus kevésbé rideg, kulturálisan gazdagabb változatát, mely mintha elfogadhatóbb volna.

SCH. T.: Úgy tűnik, a felvilágosodás “újragondolásához” igen szorosan kapcsolódik ez a jelenség…

G. T.: Valóban, a tájékozódás új irányai kísérőjelenségek, melyek a felvilágosodás filozófiájának és kultúraelméletének nagyarányú átértékeléséből fakadó energiákból táplálkoznak vagy ezekből vezethetőek le. A felvilágosodás gondolkodásmódját érő kritika rámutatott, hogy az érzéketlen olyan valóságos különbségek és egyenlőtlenségek iránt, melyek a rasszhoz, a társadalmi nemhez, a hithez és a szexualitáshoz kapcsolódnak. Az emberi állapotnak e meghatározó sajátosságairól gyakran elfeledkeztek a korszak filozófiai és politikai diskurzusaiban vagy éppen félrevezetően homogenizálták ezeket. Pedig voltaképpen ezek alapozzák meg azt a kulturális sokszínűséget, melyet a felvilágosodás megannyi szerzője tudományos, utazói vagy felfedezői tapasztalataira alapozva számba kívánt venni. Ma rendkívül fontosnak tűnik, hogy visszatérjünk a kozmopolitizmus olyan tárgyalásmódjához, mely a különbségek elfogadását elősegítő jelenségként közelíti azt meg. Még akkor is, ha a Másikra nem egy könnyedén átlátható, transzparens létezőre tekintünk, mely erkölcsi vagy bármilyen más típusú jobbítás puszta tárgya.

SCH. T.: Többek szerint az egyetem eredetileg egyfajta kozmopolita gondolkodásmód terméke: az az ötlet áll a hátterében, hogy össze kell terelni a világ legfényesebb elméit egy helyre, hogy együtt kiötöljenek valami univerzális elméletet, mely alapján a világ működése megérthető. Miben látja az egyetem (és kivált a bölcsészettudományi fakultás) szerepét ma, amikor világszerte egyre növekszik a nyomás, hogy kézzelfogható bizonyságot tegyen “társadalmi hasznosságáról”?

G. T.: Nincs egyszerű válasz erre a kérdésre. Az egyetem kutatók és diákok közösségéből menedzserek vállalatává, szolgáltatók és fogyasztók viszonyrendszerévé változott. A felsőoktatás tömegessé válása csak részben okolható ezért. Ugyanakkor az egyetem nem áll többé a nemzetállam szolgálatában, vagy legalábbis nem közvetlenül és kizárólagosan. A hagyományos egyetem által létrehozott kozmopolita térnek így nem kell eltűnnie, de át kell alakulnia. Lehetőséget kell biztosítania polgárai számára, hogy elmozduljanak a nemzeti kulturális különbségek kissé régi vágású (bár továbbra is sok örömet okozó) ápolása felől a különbségekkel való határozottabb szembenézés felé. Ezek a különbségek nem szűkíthetők a helyi/ nemzeti eltérésekre, bár ezek is fontosak. Alapvetőbb különbségekre gondolok, melyeket a nyelv működése hoz létre – bármely nyelvé. A bölcsészettudomány legfontosabb feladata véleményem szerint az, hogy megtanítson, miként lehet bizonytalanságban élni; hogy segítse a fiatal urakat és hölgyeket, miként tudják befogadni és elfogadni az ellentéteket és az (ön)ellentmondásokat. Az irodalmi mű tanít meg bennünket az ellentmondásosság és bizonytalanság lehetőségére, és ezáltal arra, hogyan legyünk nyitottak és hogyan utasítsuk el az ítélkezést. Mindez a kozmopolita tér megőrzésének és átalakításának előfeltételei közé tartoznak, és a bölcsészettudományok legsürgetőbb feladatát ma ebben látom. Még annyit, hogy az irodalom és a művészetek többnyire indoktrináció nélkül tanítanak; általában szembe mennek a nyílt politikai üzenetek korlátoltságával. Ezt az ellensúlyt létfontosságúnak tartom minden egészséges társadalomban. Ebből a szempontból a bölcsészettudományokra ma épp annyira szükség van, mint amikor a “társadalmi hasznosság” diskurzusa még nem volt ennyire erőteljes.

SCH. T.: Az egyetemes tudományosság alakulása szempontjából egyre inkább kulcskérdés, miként változnak a tudás hozzáférhetőségének lehetőségfeltételei, az eredmények közvetítésének módozatai. Ön a Manchester University Press szerkesztőbizottságának tagja volt mielőtt Londonba költözött, és továbbra is részt vesz a tanácsadó testület munkájában, így bizonyára jól látja az angolszász tudományos könyvkiadás dilemmáit. Mennyire dinamikus és fenntartható ez a piac? Gondolja, hogy a digitális könyvkiadás rövid távon át fogja venni az uralmat?

G. T.: Kétségtelen, hogy a tudományos könyvkiadás jelentős átalakuláson megy keresztül. Az Egyesült Államokban néhány egyetemi kiadó egyre inkább felhagy a könyvkiadói szereppel, és az adott egyetem könyvtár és információszolgáltató osztályának részeként működik tovább; prioritásuk ezért változik, az eredeti kutatások közzététele helyett inkább már létező publikációk terjesztésére és/vagy elektronikus formában történő megőrzésére törekednek. Vannak olyan kiadók is, melyek a digitális publikálásra esküsznek. De nem hiszem, hogy a tudományos könyvkiadás, ahogy ma ismerjük, hanyatlóban lenne; egyelőre még nem tartunk itt. Még mindig óriási presztízzsel rendelkeznek azok a magas színvonalú, gyönyörűen elkészített eredeti monográfiák, melyek közzétételéről az olyan egyetemi kiadók, mint például a Stanford, a Columbia, a Chicago vagy az Oxford nem szívesen mondanának le.

SCH. T.: És az utóbbi időben élesedő viták a közpénzből finanszírozott tudományos kutatások ingyenes közzétételéről nem hozhatnak változást?

G. T.: Ezek elsősorban a tanulmányokat érintik és a természettudományt. Az ötlet jó, és az adófizetők bizonyára örömmel látnák, hogy az általuk pénzelt kutatás – logikus módon – mindenki számára szabadon hozzáférhető legyen, de a kiadói szervezetek ellenállása szilárd, hiszen ez igencsak megkurtítaná bevételeiket és nyereségüket. A humántudományok területén, ahol a mércét továbbra is a monográfiák jelentik – ebben az elkövetkezendő években nem lesz számottevő változás –, a legvalószínűbb a digitális és papíralapú publikálás olyanfajta kombinációja, mely egy gondosan kalkulált egyensúlyra épül majd: minden egyes kiadványnál alaposan mérlegelni fogják az olvasótábor várható összetételét, a felhasználás módját és a várható profitot, hogy eldöntsék, melyik művet miként adják közre. Hogy mindezek a változások hogyan alakulnak majd, az nagyban függ a digitális tartalom tárolására szolgáló technológiák fejlődésétől, melyeknek egyetemesen kompatibilissé kellene válniuk; jelenleg még mindig ott tartunk, hogy az embernek folyton folyvást frissítenie és fejlesztenie kell az IT-rendszerét ahhoz, hogy a legújabb e-szolgáltatást gyorsan és hatékonyan használni tudja. A könyvtárak hiába szeretnének megtakarításokat elérni azáltal, hogy a papíralapú helyett e-könyvekre és a folyóiratok digitális kiadásaira fizetnek elő: a szükséges fejlesztések felemésztik a tartalékokat. Hosszabb távon, legyen bár digitális vagy sem, a tudományos könyvkiadást továbbra is azok az egyetemi és egyéb kiadók fogják meghatározni, amelyek felismerhető profilt képesek kialakítani. Ezért oly fontos, hogy a kiadók stratégiát dolgozzanak ki: ha nem vagy elég nagy és a tankönyv- vagy szótár-portfoliód viszonylag kicsi, egy piaci rést kell megcélozni, sajátos karakterre lesz szükség a sikerhez, egy olyan területre érdemes koncentrálni, ahol jelenléted érzékelhető. Rengeteg munkába kerül, hogy egy márkanevet bevezess a piacra, és elérd, hogy a szerzők téged válasszanak kiadóként, ne valamelyik versenytársadat. Az egyetemi kiadók esetében nem minden a pénzről szól: egy fiatalabb szerző különösen szívesen választja a nagyobb nevű kiadót a több honoráriumot kínálónál, hiszen előbbi inkább elősegíti karrierjének magalapozását, mint valamivel több pénz a bankban.

SCH. T.: Beszélgetésünk elején utalt rá, hogy bár régóta Angliában él, érzelmileg nagyon is kötődik ahhoz a térséghez, ahonnan származik. Így a vége felé hadd kapcsolódjak vissza ehhez, az irodalomtudomány helyzetét is belefoglalva kérdésembe. Hogyan lehet Közép- és Kelet-Európa, vagy a Balkán gyakran egymást kölcsönösen kizáró történeti elbeszéléseit és kulturális törekvéseit kezelni? Milyen mértékben lát lehetőséget valamiféle szövevényes transznacionális európai történetírás kialakítására, beleértve az irodalomtörténetet?

G. T.: A nemzeti irodalom- és művelődéstörténet-írásnak megvannak a maga korlátai. A közelmúltban olvastam Babits Mihály Az európai irodalom története című művét – az ELTE Bölcsészettudományi Karán tett budapesti látogatásomnak köszönhetem, hogy újra feléledt régi érdeklődésem a magyar kultúra iránt, s hálás vagyok érte a vendéglátóimnak. Babits meglehetősen konzervatívnak mutatkozik abbéli felfogásában, hogy a “nagy irodalmat” az elit írja az elit számára, ugyanakkor különösen éleslátóan ismeri fel az “irodalmi tényt” (Tinyanov), két területen is: a nemzeti irodalomban és a világirodalomban. Az előbbi nem magyarázható az utóbbival összefüggésben, de utóbbi sem világítható meg az előbbi premisszái alapján.

SCH. T.: Arra lennék még kíváncsi, hogyan látja a sokszor csak “Új Európa”-ként emlegetett országok lehetőségeit az Európai Unióban?

G. T.: Ami az ún. “Új Európá”-t illeti, az események mintha túlhaladtak volna magán a fogalmon. Az EU számos régi, beágyazott tagja mély válságot él át, akárcsak Európa eszméje. Bármi történjék is – és senkinek sincs kristálygömbje – maguk az európai szociáldemokrata eszmények súlyos csapást szenvedtek el. Időbe kerül, amíg Európa újra képes lesz kezdeményezően fellépni, pozitív forgatókönyvvel előállni, és még több időbe kerül, amíg az európai értékek “exportját” képes lesz helyreállítani. Nekem az a személyes meggyőződésem, hogy az új felállásban, amely a válság után következni fog, Kelet-Európa erősebb lesz, és felszabadul a szorgalmas tanuló szerepe alól, aki buzgón veszi az órákat a nagy nyugati demokráciáktól. Remélhetőleg a mélyen gyökerező kelet-európai kisebbségi komplexus, melyről az Önök igen figyelemreméltó politikai gondolkodója, Bibó István írt, a jelenlegi fenntarthatatlan status quo romjai alá lesz temetve. Ez azonban egy nagyon bizonytalan lehetőség. A kulcskérdés az, vajon miként lehet a nagy eladósodással megbirkózni? Az egyes lehetséges megoldások (adósságelengedés; központilag menedzselt infláció; hiperinfláció; további privatizáció) különféle erkölcsi és társadalmi következményekkel járnak és közvetlen befolyással lesznek arra, miként alakul majd Európa az elkövetkező évtizedekben.

SCH. T.: Távol a hazájától érzékeli valamennyire, miként viszonyulnak ma a bolgárok az EU-hoz?

G. T.: Nem követem napról napra a bolgár vitákat, de az a benyomásom, hogy Európa viszonylatában egyre növekszik a pragmatizmus (például annak megítélésében, hogy érdemes-e most az eurózónához csatlakozni). Ugyanakkor mintha továbbra is meglennének annak a hitnek a nyomai, hogy az EU-szabályozás képes lesz elérni azt, amire a bolgár politikai elit nem volt képes (vagy nem volt hajlandó): így többek közt a korrupció korlátozását, a törvényesség erősítését, vagy azt, hogy az egyes állampolgár szóhoz juthasson és méltósággal élhessen.

A BESZÉLGETÉST KÉSZÍTETTE ÉS FORDÍTOTTA SCHEIBNER TAMÁS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.