Az értelmiségi szereppel járó kötelességek

Bibó István 1956. november 4-i nyilatkozata, két nappal későbbi tervezete a magyar kérdés kompromisszumos megoldására, ezt követő írásai, közöttük emlékirata(Magyarország helyzete és a világhelyzet) nem vallanak politikai rögtönzésre. 1 Mindegyik a közjóról, a politikus és az állampolgár kötelességéről, a demokratikus legitimitásról, a politikai fejlődés értelméről, a politikai közösség képviseletéről, a nagyhatalmak közötti konfliktusok megegyezéses megoldásának lehetőségeiről, az ehhez szükséges mediációról, és annak eljárásáról alkotott határozott állásfoglalásokra, kiérlelt véleményekre épült. Az írások kifejezéskészlete igen távol áll a marxizmus–leninizmus, az etnocentrizmus, a politikai romantika és a patetikus heroizmus politikai nyelvétől és retorikájától. Aki ezeket írta, kiforrott közösségi értékelési és magatartásmintákkal rendelkezett, amelyeket nagy nyilvánosság előtt vállalt és képviselt. Tanulmányomban a közösségi értékelési és magatartási – elsősorban az értelmiségi szerephez kötődő – minták kialakulását mutatom be.2

I.

Erdei Ferenc Parasztok című könyvét egy emlék felidézésével zárta. Amikor egyetemistaként nyáron Makón dolgozott, nagyapja egyik ismerőse megállapította róla, hogy úr lett. “Nem” – válaszolta Erdei. “Szóval paraszt” – folytatta az ismerős. “Nem” – replikázott erre is. A személyes emlékezést azzal fejezte be – és mintegy kommentálta –, hogy akkor még nem tudta, hogy ezzel azt a világot tagadta, amelyik urakra és parasztokra oszlik. 3

Bibó István ebben az időben vetette papírra A szabadságszerető ember tízparancsolatát. Feltehetően a fenti szöveg ismeretében, nagy valószínűséggel attól inspirálva. Ennek első pontja szerint a szabadságszerető ember nem úr, és nem szolga. A fogalmazvány második pontjában azt olvashattuk, hogy a szabadságszerető ember munkájában szolga, szabadidejében és otthon úr, aki szembeszáll azokkal, akik munkájukban úrként, hatalmasként viselkednek, másokat pedig szolgaként kezelnek. A harmadik pont azt mondta ki, hogy a szabadságszerető ember semmiféle kizsákmányolást nem tűr el, magát igazából, jogából, követeléséből kiforgatni nem engedi. A negyedik pont szerint őrködik a maga és mások szabad és biztosított egzisztenciája felett. Az ötödik pont megállapította, hogy az emberi szabadság és méltóság egy és oszthatatlan. Ebből következik, hogy annak minden sérelme ellen együttesen kell cselekedni, s ha az éppen nem lehetséges, úgy a szabadságszerető ember maga fel kell hogy lépjen. Köz- és magánéleti önkényeskedést nem tűr, azt nem engedi meg – olvashatjuk a hatodik pontban. Semmiféle anyagi visszaélést nem hallgat el és nem fedez – így a hetedik pont. Minden közügyben meggyőződése szerint vall színt – áll a nyolcadik pontban. Valamennyi felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel – szól a kilencedik parancsolat. A szabadságszerető ember bízik a közösség erejében, az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és tisztességgel érvényre is lehet juttatni – olvassuk a tizedik pontban. S a hatodik, kilencedik és tizedik pontot alátámasztja az a tétel, miszerint minden önkényeskedés a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges, ezért a bizalom előlegezésével erősíti (ti. a szabadságszerető ember) maga körül a közösségbe és a tisztességes szándékok győzelemre vihetőségébe vetett hitet. 4

Kiknek és miről szól az “1938–40 körül kelt politikai tízparancsolat-próbálkozás”? 5

A szabadságszerető ember tízparancsolata nyilvánvalóan politikai önmeghatározás, amelyben Bibó István a saját magával szembeni közösségi viselkedés követelményeit fogalmazta meg. Ugyanakkor a normatív magatartás szabályai közösségi értékelési mintákat feltételeztek, azokra vonatkoztak. Olyan közösségi normákra, amelyek megmagyarázták, hogy miért kell így viselkedni. Az úr–szolga-viszony, a kizsákmányolás, az önkényeskedés, a hatalmaskodás, az anyagi viszszaélés az egy és oszthatatlan emberi szabadság és méltóság sérelmei. Ezek a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetségesek. Ezért a szabadságszerető embernek a bizalom előlegezésével erősítenie kell maga körül a közösségbe és a tisztességes szándékok győzelemre vihetőségébe vetett hitet. Amennyiben bízik a közösség erejében, az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy azt elegendő bátorsággal és tisztességgel érvényre lehet juttatni.

A “politikai tízparancsolat-próbálkozás” nemcsak egyéni politikai önmeghatározás, hanem egyúttal a közhivatalnok-szerep átértelmezése. Olyan magatartáskódex, amely normatív társadalomképen alapul. Azon, amely az egyéni cselekedetek, erőfeszítések és bizalom eredményének látja a közösségi bizalom megalkothatóságát, megalkotását és érvényesülését. Szándék-és kötelességetikai értelmezés, amely antropológiai optimizmuson alapul. Amelybe nem nehéz belelátni a republikánus citoyen ethosz normáit, közösségi értékelési és magatartás mintáit. Azokat, amelyeket az 1956/57-es állásfoglalásokban felfedezhetünk.

II.

Bibó István a kulturális és a gazdasági etnoprotekcionizmus szemléletétől jutott el az egyetemes emberi méltóság egy és oszthatatlan voltának alapkövetelményéhez. 6

A magyar nemzet felszabadulásának követelménye Bibó István tudatában 1938-ban összekapcsolódott a német és a zsidó kisebbség közéleti és kulturális túlsúlyának tételével, és e túlsúly visszaszorításának követelményével. Azzal, amit Szabó Dezső a többségi kisebbség és a kisebbségi többségek szembeállításával fogalmazott meg, s amelyet Németh László vitt tovább számos írásában, mindenekelőtt a Kisebbségben című röpiratában.  7 Ez a kulturális fajvédő, etnoprotekcionista – édesapja, illetve Szabó Dezső és Németh László hatását mutató – álláspont magyarázza, hogy Bibó István az 1938-as zsidótörvénnyel kapcsolatban nem kívánt állást foglalni. Akkor úgy hitte, hogy arról nem lehet jó álláspontot kialakítani 8 A szabadságszerető ember tízparancsolatában viszont már az emberi szabadság és méltóság egy és oszthatatlan értéke mellett foglalt állást.

Bibó István 1936 és 1942 között számos romantikus nemzeti illúziót bírált. Első, a hagyományos népjellemtani illúziókra vonatkozó írása a magyar nemzetről Nyugat-Európában kialakított képpel foglalkozott, és 1936-ban jelent meg a Magyarságtudományban. 9 Bécsi, genfi, hágai és párizsi tanulmányai során szerzett élményei alapján úgy látta, hogy a külföld számára a magyar nemzet az európai egzotikum része, s az a kép, amelyet arról kialakított, szervetlen, összefüggéstelen és torz. Meghatározója a magyar középosztály háború előtti eszménye: a lovagias, bátor, és könnyen hevülő úriember ideálja, amelyet az egzotikus barbárság színez. Ugyanakkor a külföld tudomása szerint Magyarországon sok a tehetséges ember. Az általános műveltségről kialakult kép egybevág a közép- és kelet-európai összképpel: nagy adatszerű műveltség és a megértésben és a megítélésben nagyfokú bizonytalanság. A hazai szellemi világkép – a közép-európaihoz hasonlóan – átpolitizált.

A külföldnek nincs a magyarokról átfogó képe, s ez nem pusztán az informálatlanság, hanem a magyarság belső értékvilágának és magatartáskultúrájának is folyománya. A magatartáskultúra kívülről érzékelhető sajátosságait, mindenekelőtt a magatartás önmagáért való (öndokumentálás nélküli, magától értetődő) voltának hiányát ugyanis a magyar társadalom éles osztálytagozódása határozza meg, ami a társadalom belső kiegyensúlyozatlanságából fakad és megoldást igényel. 10

III.

A közbeszéd – idősebb Bibó István, Szabó Dezső, Karácsony Sándor és Németh László írásaihoz köthető – kismagyar etnoprotekcionista változatait, amelyek Bibó Istvánhoz a legközelebb álltak, a parasztság mítosza és az idegen hódítás, befolyás, hatás kettőssége, egymásnak feszülő tételei uralták. Az ellenforradalmi rendszer – leginkább meghatározó, leghatásosabban Szekfű Gyula műveiben és publicisztikájában kidolgozott – nagymagyar etnicista politikai nyelvében pedig a parasztság, a falu és a mezőgazdaság azonosításának tétele magától értetődő természetességgel szerepelt. 11

Bibó István a parasztromantika és a paraszt, a falu és a mezőgazdaság azonosításának konzervatív tételéről 1940-ben fejtette ki a maga véleményét, amelyet Erdei Ferenc művei nyomán alakított ki. 12 Az ellenforradalmi konszolidáció egyik alapfeltevése volt, hogy a magyar parasztság megtalálta a helyét a társadalomban, és elfogadta azt, éppúgy, miként a történelmi osztályok vezetését. Bibó István szerint ezt a közhitet vonták kétségbe a magyar parasztság válságirodalmának a képviselői, Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Féja Géza és Darvas József. Közülük Erdei Ferenc munkássága volt a legátfogóbb, hiszen – úgy látta – teljes és végiggondolt helyzetképet állított szembe a töredékes és érdekeltség által elhomályosított helyzetképpel. Erdei bizonyította, hogy a vidéki vezetőréteg parasztságképe hamis és egyoldalú, és meg is magyarázta, hogy miért az. Erdei két nagy konzervatív illúzióval számolt le: a paraszt és a falu illúziójával. Szociográfiái azt bizonyítják, hogy sem a paraszti életforma, sem a falusi településforma immár nem emberhez méltó állapot. Egyik sem örök és természeti, hanem mindkettő sajátos társadalmi képződmény. A termelés kényszere által meghatározott paraszt-szerep zárt, szűkre szabott állapot, társadalom alatti világ, amelynek meghatározója az állandó munka és az, hogy az élet minden megnyilvánulása alárendelődik neki. A falusi településforma a termelés helyéhez kötött, és a mozgásszabadság hiánya jellemzi. A fogyasztás nem önállósulhat, a magánszféra a termelés kényszerének és a közösség kontrolljának alávetett, s a lakóhely és a munkahely nem válik szét.

A paraszti életforma és a falusi településforma a termelés állandó kényszerén alapszik, s a társadalom többi része alá vetett, azt fenntartó, de annak áldásaiban nem részesülő életet határoz meg. Ez viszont nem szükségszerű, mert az észak- és nyugat-európai földművelő polgárosodott. A magyar viszont válságban van, elégedetlen a helyzetével. A válság a környező világ megváltozásából ered. Ennek hatására lázad a magyar parasztság jobbágyi állapota, a termelés kényszere által meghatározott életformája ellen. Lázad, ahogy tud: szabotálja kötelezettségeit, egykézik, szektákba tömörül, városba menekül. A paraszti polgárosodás igénye és beszorítottságának ténye nemcsak a kibontakozás követelményének megfogalmazásához vezeti Erdeit, hanem a paraszti polgárosodás modelljének megfogalmazásához: az alföldi tanyás mezővárosok földművelői a mezőgazdasági termelés feltételei között városi életmódot alakítottak ki. Azzal, hogy a tanyai munkahely és a városi lakóhely között mozogtak.

A paraszti polgárosodás példája mellett Erdei Ferenc a Magyar város című művében általánosabb megoldást is kínált: minden vidéknek legyen városa, és minden városnak legyen vidéke. A megyerendszernél kisebb, de a járásnál nagyobb egységeket kell kialakítani azért, hogy a városi életforma, az emberhez méltó állapot mindenki számára elérhető legyen. 13 Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a modern városi civilizáció áldásaiba, a szabadságba egyszer már belekóstolt urbánus ember számára semmilyen módon nem lehet minta a paraszti életforma a maga gúzsba kötöttségével. Az is tarthatatlan önáltatás, amely a városok megújulását a parasztságtól várja. Attól a parasztságtól, amely maga van a leginkább válságban.

Bibó István szerint Erdei műveinek elsősorban azért nem volt tartalmukkal arányos a hatásuk, mert olyan közvéleményhez szóltak, amely inkább reagált ráolvasásokra és csodaszerekre, mint a teljes diagnózisra és az átgondolt tervekre. Erdei eloszlatta az idillikus, természetközeli, harmonikus életű falu illúzióját, és szembeállította vele a bátor, öntudatos és vállalkozó földművelők agrárvárosának képét. A természeti és harmonikus állapotban élő paraszt illúziójának ellenképe az emberi méltósággal teljes, öntudatos, eleven, mozgékony, teljesítőképes, vállalkozó, szabad közösségekben élő s a maga szabadságával és a kultúra javaival élni tudó polgárosodott ember. Ez Erdei ideálja. Előfeltevése pedig az – fogalmaz Bibó –, hogy “az ember kitűnően társadalmi lény, aki a társadalmi közösségben elsősorban teljes emberi méltóságot és szabadságot kíván, s minden további teljesítményét ez a kívánság határozza meg: gazdasági, szellemi és politikai teljesítőképessége mind azon múlik, hogy a közösség megadja-e neki az emberi méltóság öntudatát, és ráneveli-e a szabadsággal való élésre.” 14

A válság megoldásához tehát nem romantikus népieskedés és parasztkodás vezet, hanem a paraszti életforma tudatos, bátor és tervszerű felszámolása, amely történeti eshetőségek sorozatán múlik. Ennek bázisát a parasztságból kiemelkedett, de azzal továbbra is szolidáris erők alkotják, illetve azok, akik kiváltságosoknak születtek ugyan, de teljesen elvesztették a maguk osztályával a szolidaritást. A polgárosodott ember mind ez idáig csak eszmény volt, amely nem azonos sem a polgári osztállyal, sem a 19. század polgárával. Ez az ideál már csak azért sem avulhatott el, mert ez idáig meg sem valósult. 15

IV.

Bibó István most bemutatandó gondolatmenetét tartalmazó, befejezetlen kéziratához utólag – feltehetően kéziratai rendezése során, a hetvenes években – két megjegyzést fűzött. Az egyik tartalmi kritika volt, a másik a keletkezés körülményeit ismertette: “Erdélyi társadalmi egyensúly kissé idealizálva!” “Szombatfalvy kérte aTársadalomtudomány számára, de nem fejeztem be. 1941?” 16

A szöveget közreadó Bárdi Nándor 1940-re datálta a kézirat keletkezését: ebben az évben jelent meg a Szombatfalvy György által szerkesztett Társadalomtudomány erdélyi unióra vonatkozó – a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása utáni – körkérdése. Két kritikai megjegyzést fűzött hozzá: a nemzetiségi kérdés rendezésének és a románok szerepének a hiányát. 17

A Társadalomtudomány a Baráth Béla, Gulácsy Irén, Horváth Barna, Ravasz László, Schneller Károly, Krenner Miklós és Veres Péter által a körkérdésre adott válaszokat az 1940. november–decemberi számában közölte. 18 Bibó István alábbi válaszát nem fejezte be, és nem küldte el. Ám az Erdély társadalmi közszelleméről határozott véleményt fogalmaz meg a magyarországi születési kiválasztás és arisztokratikus társadalomszerveződés anakronisztikussá válásáról. Eszerint míg az erdélyi magyar társadalom születésrendi hierarchiája erős morális élményeken alapszik és működőképes, a magyarországié zavarodott és élesen vitatott. Az erdélyi magyar társadalmat összekovácsolták a 17. századi morális élmények és a későbbi együttműködési kényszer tradicionális formái, a magyarországit széttagolta a külföldön székelő kormányhatalom és a megosztott lelkületű vezető réteg közötti vetélkedés. A magyarországi vezető réteg morális teherbíró képessége elégtelen, lelkiismerete megrendült, szerepe bizonytalan. Míg Erdély magyar társadalma aránylag egyensúlyban van, addig Magyarországé tévútra és zsákutcába került. Ott ugyanis a 20. század problémáinak megoldására nincs töretlen önbizalmú és politikai erejű réteg, ám a követelmények súlya alatt a megoldások megérhetnek. A két társadalom hosszú távú összeolvadásának közvetlen feltétele, hogy mindkettő le tudjon mondani a teljes és gyors összeforradásról. Mindenekelőtt azért, hogy a magyarországi magyar társadalom saját válságának a tüneteit ne plántálja bele az erdélyi magyar társadalomba. Azáltal, hogy az erdélyi vezető rétegek hivatali pozíciók és az állami vagy államilag támogatott vállalatokban részvétel révén erősödjenek meg, és emiatt eltávolodjanak az erdélyi magyar társadalom többi részétől. A magyarországi közszellem Erdélybe kerülő képviselői pedig feltehetőleg a megkülönböztetési igények és a túlhangsúlyozott pozíciótartás magyarországi formáit igyekeznek bevezetni, amelyek az erdélyi magyar társadalmi közszellem egységét és egyensúlyát ugyancsak megbontják. Ezek ellensúlya az erdélyi társadalom önkormányzata. Az erdélyi példa magyarországi mintául vétele félrevezető és nem kívánatos. Az ugyanis a születésrendi hierarchia, az arisztokratikus társadalomszerveződés átvételét jelenti. Holott Magyarországon a nem-születésrendi elit kialakítása a feladat. Olyan társadalomvezető gárdáé, amely nevelődése során az erdélyi magyar társadalmi közszellem morális tényezőit, nem pedig a születési szelekciót, az arisztokratikus társadalmi kiválasztást hasznosíthatja. 19

V.

Bibó István 1940-ben az egykor leninista, majd náci pszichológus Fritz Künkel A közösség. A közösséglélektan alapfogalmai című könyvéről írt recenziójában a közösségi metafizikát, a közösség alannyá tételét cáfolta. Azt állította, hogy a közösséget, amennyiben azokkal a sajátosságokkal ruházzuk fel, amelyek az egyént jellemzik, megszemélyesítjük és mitizáljuk. Holott lelke, akarata, tudata csak az egyénnek van. 20

A magyar jogélet időszerű kérdései című könyv 1941-ben megjelent recenziójában pedig a nemzeti jelleg mitizálását bírálta. A magyar nemzet jellegét nem valamilyen sallang, elnevezés, görcsösen akart programszerű jellegzetesség, hanem az adja meg, ahogyan tárgyi feladatainkat megoldjuk. Így írt:

A hagyomány folytonossága (…) lehet valóságos állapot és valóságos lehetőség, de semmiképpen sem lehet puszta követelmény és program. Egy társadalom vagy abban az állapotban van, hogy eleven hagyományai vannak, és lehetséges számára a hagyományokban való továbbélés, vagy abban az állapotban, hogy nincsenek eleven hagyományai, illetőleg nem lehetséges zsákutca veszélye nélkül a hagyományok továbbvitele, még kevésbé felújítása. A hagyomány – ha nem puszta sallang – olyan társas intézmény, mely vagy teljesítőképes vagy nem. (…) Ha tehát azt a programot halljuk, hogy kultúránk és így jogi szellemünk mai megnyilvánulásainak jellegzetesen magyarnak kell lenniök, akkor ne feledjük el, hogy minden alkotónak, így a mai magyar jogalkotónak is elsősorban egy konkrét feladaton kell úrrá lennie, s ha ezen felül programul tűzi ki, hogy alkotása jellegzetesen magyar legyen, ez valószínűleg valami sallangban, elnevezésben tud megnyilvánulni. Mert jellegzetes és értékes magyar alkotások nem azáltal születnek, hogy az alkotó a jellegzetességet programba veszi, hanem akkor, ha az alkotó társadalomnak tiszta az értéktudata és zavartalan a tárgyilagossága. Ilyen társadalomban minden alkotás (…) jellegzetes lesz. Minthogy azonban már társadalmunkat az álértékekhez való ragaszkodás és az illúziók szelleme jellemzi, erre ma igen kevés a kilátás. A magyar értékek gyarapítását tehát az értékek kemény érvényesítésén és kíméletlen realizmuson kell kezdeni, és semmiképpen sem hamis hagyománykeresésben. Semmi sem aktuálisabb ma, mint a múltban való merengést ostorozó Széchenyi! 21

VI.

Bibó István Vezetés-követés című – 1941-ben a Művészek, Írók, Képzőművészek Szövetségében tartott – előadásában a vezetés tradicionális, születési elvű, a családon alapuló, illetve a teljesítményelvű, más intézményes kereteket feltételező változatait állította párhuzamba egymással. Ebben a fejezetben előadásvázlatának gondolati rekonstrukciójára, értelmezésére teszek kísérletet.

A születési kiválasztás a családon, a teljesítményelvű szelekció pedig az iskolán alapul. Ma már nem hiszünk abban, hogy a család nevelő ereje elegendő, ám még nincs helyette új, hiteles nevelési keretünk vagy iskolarendszerünk. Éppen ezt keressük. 22

Puszta erővel nem lehet vezetni. Több és más kell hozzá. A vezetéshez tekintély, méghozzá társadalmi tekintély szükséges, ami pszichikus jellegű. Vagy elhiszik arról, aki vezet, hogy tekintélye van, de legalábbis azt, hogy tekintélyt tud szerezni magának, vagy valóban meg tudja szerezni a tekintélyt. Nincs érdek addig, amíg a társadalmi szerepek el nem oszlanak. A fizikai jólét, a dicsőség, a hatalom, a béke, az élvezet és a vagyon nem azonos az érdekkel, hanem mindezek megelőzik azt. A rendező elv megelőzi az érdeket, s a rendező elvet nem társadalmi osztályok hordozzák, hanem egyének találják ki. Érdek csak már rögzült elosztáshoz kapcsolódik. Amennyiben az elosztás megbillen, akkor csak nyers előre törekvés létezik, pusztán mennyiségi elsődleges érdekek vannak, ám sem társadalmi érdekfelismerés, sem érdekkövetés nincs. Az, aki nem kapja meg, ami neki jár, kizsákmányolt. Ám az is kizsákmányolt, aki nem élheti a saját életét. A vezetés abban áll, hogy a lehetőségeket a rendelkezésre álló lehetőségek mennyiségéből kell adagolni, elosztani, és garantálni azt, hogy ki-ki élhessen a neki juttatott lehetőségekkel. Mindez kölcsönösségen, hiten alapul – ez a társadalom alapja és egyben igazolója. A francia polgár hatszáz év óta gazdag és harcol az érdekeiért, de társadalmi rendet akkor alkotott, amikor eszébe juttatták, hogy minden ember egyenlő. A jobbágyok harcolnak érdekeikért, de arra, hogy minden ember egyenlő, a jobbágy magától soha rá nem jön, mert egész nevelése más, összes érdekei jobbágyságához vannak kötve. Az emberek ön- és közértékelése nem az érdeken alapul, hanem éppen az érdek alapul az értékelésen. Ahhoz, hogy a folytonos gazdagodás legyen az érdekem, először azt el kell tudjam képzelni. 23

A vezetőképesség nevelés és nevelési keretek kérdése. Eszménye és az iránta megnyilvánuló szükséglet koronként változik. A tapasztalat, a harciasság és a tudás más-más kor vezetőképességi ideálja és szükséglete. Az eddigi nevelési keret a család, amelynek nagyobb egysége a törzs és a falu, a születésen alapul. Ebben ma már nem hiszünk. Ám nem elég megállapítani azt, hogy igazságtalan a születésen és a vagyonon alapuló vezetés, mivel annak a képességen kell alapulnia. Érvényesítéséhez mindenekelőtt módszer, nevelési keret szükséges, amiről gondolkodni kell. Ugyanis nem elég lebontani a régi kereteket, hanem ki kell találni az újakat. 24

A nem családi nevelés keretei az iskolák: a lovagiskola, az angol úri iskola, a papi szeminárium, a felvilágosodás óta az általános népoktatás, a politikai pártokon belüli szocializáció, az elitképzés, a kitűnőek iskolája. Ezek a nevelési keretek az európai fejlődéshez kötődnek. Európában a középkorban a hierarchia és a kötöttség kifinomult érintkezéshez, udvariassághoz vezetett, amely a születési karizma, az uralmi helyzetek, a keresztény egyenlőség és az emberi méltóság, s az ebből fakadó szelídség közötti kompromisszum eredménye volt. Hatásukra. a születés, az uralom, a hierarchia és a kötöttség humanizálódtak. A szabadság a kötöttség keretei között, az uralom ellenpontjaként, az egyenlőség pedig a születéshez és a hierarchiához kötötten, szelídségként érvényesült. Történelmi előfeltételeiket a privilégiumok iskolája, a polgári közösségi élet és öntudat, a politikai szabadságintézmények (Angliában, Franciaországban, Svájcban, Észak-Európában és Nyugat-Európában mindinkább meghatározó), az erőszak céltalanságának az iskolája és a magánélet (Olaszországban és Spanyolországban hierarchikusan érvényesülő, s az anarchizmus emberiességével társuló) respektusa alkották. Az emberi méltóság, a szabadság, a közösségi érzés és a szelídség valóságos feltételeit a közösségi iskola, a viselkedés szelídsége, annak a tudata, hogy az erőszak hosszú távon nem fizetődik ki, valamint a személyes öntudat együttesen képezték. 25

A 19. században Európa egységes volt abban, hogy a nevelődés útjait a politikai szabadságintézményekben látta. De komoly regionális különbséget találunk abban, hogy míg Nyugat- Európában megvoltak a politikai szabadságintézmények előfeltételei, addig Kelet- Európában ezek kevésbé léteztek és a választott nevelődési út sem volt a legszerencsésebb. Európa keleti fele épphogy nekilendült annak az átalakulásnak, ami Franciaországban 1790 és 1890 között folyt le. Ebbe a világba csöppent bele a marxizmus, amelyre a két régió teljesen másképp reagált. A magántulajdon, az érdek és az osztályharc, a nemzet, az Überbau (felépítmény) és az erőszak marxista tételei közül a magántulajdon forradalmibb volt Nyugaton, mint Keleten. A középosztály Keleten viszont reálisan félhetett attól, hogy a nemzet kifut alóla. Minél keletebbre megyünk, annál igazabb a marxizmus. Nyugaton a magántulajdon intenzív, Keleten kizsákmányoló. Nyugaton az érdekviszony spiritualizált, az érdekek komplexek, s az öntudatos ember nem zsákmányolható ki teljesen. A nemzet Nyugaton szelíd, de kiirthatatlan tény, míg Keleten harcos és erőszakos. Az állam, a kultúra és az eszmék Keleten valóban felépítményszerűek, míg az erőszak valóban hatékony, hiszen itt nem élték át az erőszak céltalanságának élményét. 26

A fasizmus nem demokrácia, hanem a marxizmusra adott reakció, amely az intellektuel, a pap, a birtokon belüli, a kultúrmunkás, a katona és a technikus, az úr és a hazafi tiltakozásából, a kispolgár és a proletár elhagyatottságából és támaszkereséséből, a középosztály szolidaritás-hiányából táplálkozott. Mindebből Nyugaton nem lesz igazi fasizmus. Ám Németország demokrácia nélküli társadalma, a demokratikus szolidaritás hiányában a nemzeti öntudat lázadásához vezetett, az ország szembeszegült azzal, hogy nemzetközi szinten felelőssé tegyék és felelősségre vonják. 27

A nemzet realitásának igénye, a sokaság elhanyagoltságának felszámolása és a társadalmi rend szükségessége az elit számára valóságos feladatok. A szocializmus érvényes tartalma a gazdasági szerveződés és a születési szelekció megszűnése. Kár, hogy csúnyán végződtek. Az emberi méltóság, a szabadság, a közösségi érzés és a szelídség olyan értékek, amelyeket ápolni kell. 28

Nem a család szűnik meg, hanem a születési szelekció. A vezetőképesség nevelői keret kérdése. Ahol az egyetlen nevelői keret a család, ott az osztálytársadalom szükségszerű. Olyan társadalom, amely a családon kívül más egyetemes nevelői keretet nem ismer, csak osztálytársadalom formájában működhet, hiszen az osztály születési különbségből, családok kiválasztásából fakad. 29

A társadalmi szelekció keretének tágulása korunk általános tendenciája. A kiválasztás viszonyba hozást, szerepek kiosztását, lehetőségek elosztását jelenti. Arisztotelész államforma-felosztása (egy ember uralma a köz érdekében: monarchia, egy ember uralma a saját érdekében: zsarnokság, kevés ember uralma a köz érdekében: arisztokrácia, kevés ember uralma a saját érdekében: oligarchia, sok ember uralma a köz érdekében: politeia – a monarchikus, az arisztokratikus és a demokratikus elemek vegyes államformája – , és sok ember uralma a saját érdekében: a csőcselék uralma értelmében felfogott demokrácia) ma is termékeny, s közülük a vegyes államforma érvényes. 30Érdemes megtanulni elválasztani a bennük lévő alaphelyzeteket a történelmi képződményektől. A vezető helyzete monarchikus, a vezető rétegé arisztokratikus, s a követőké pedig demokratikus jellegű. A monarchikus elem társadalomtechnikája már kialakult a választás, a parlamentarizmus, a rögzített öröklés, az exkluzív választás (pápaválasztás) vagy az egészen kizárólagos választás (az iszlám jogtudósok kiválasztása) formájában. Ezeket elfogadjuk, míg a misztikus rögzítettség, az öröklés ellen tiltakozunk. Az arisztokratikus elem funkciója kiválasztani, viszonyba hozni és elosztani a szerepeket és ezek által a lehetőségeket. A demokratikus elem társadalomtechnikája ugyancsak kialakult a közvetlen demokrácia, a képviseleti demokrácia és az általános kizárólagos demokrácia formájában. Amikor a vezetők és a vezetettek közötti viszony alaphelyzeteihez és társadalomtechnikáihoz viszonyulunk, ne bélyegezzük azokat reakciósnak vagy forradalminak, hanem tanuljuk meg elválasztani az alaphelyzeteket a történelmi képződményektől. 31

Bibó István az Elit és szociális érzék című 1942-ben publikált esszéje gondolatmenetének az volt a kiindulópontja, hogy a társadalmi közmeggyőződés és a hatalmi kulcspozíciók birtoklása közötti összhang minden teljesítőképes elit működésének alapfeltétele. A kettő közötti harmónia megbomlásának tünete az elit szociális érzékének és tevékenységének hangoztatása, ahogy az Magyarországon történik. Ez nem azt tanúsítja, hogy az elit a társadalom érdekében cselekszik, hanem annak éppen az ellenkezőjét. Azt bizonyítja, hogy az elit nem képes az elfogulatlan vezetésre és példamutatásra, hanem lelkiismereti válságát – a kulcspozíciók birtoklását immár nem szentesíti közmeggyőződés – önigazolással és öndokumentálással kompenzálja. Ahelyett, hogy a közmeggyőződés és a kulcspozíciók birtoklása közötti egyensúly hiányának konzekvenciáit levonná. 32

VII.

Bibó István Az európai társadalom címmel 1942. (vagy 1943.) július 4-én a Györffy Kollégiumban előadást tartott. Ebben az európai fejlődés csomópontjainak áttekintése után újraértelmezte a születési szelekció válságát. Végkövetkeztetése a születési szelekció alóli felszabadítás és felszabadulás lélektani és intézményes követelménye megfogalmazása feladata, mindenekelőtt a lélektani felszabadítás és felszabadulás feladatának imperatív kimondása volt. Gondolatmenetében többek szellemi hatását fedezhetjük fel. Középkor-értelmezésében mindenekelőtt Hajnal Istvánét. 33

Az előadás vázlatának szoros olvasata – éppúgy, mint a Vezetés-követés értelmező rekonstrukciója – arról tanúskodik, hogy Bibó Istvánt a negyvenes évek első felében már erősen foglalkoztatta az, hogy mi az európai politikai fejlődés értelme. 34

A pénz, az Elit és szociális érzék, a Korunk diagnózisa, a Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom, Az államhatalmak elválasztása egykor és most, Az európai társadalmi és politikai fejlődés, az európai társadalomfejlődésről 1953 és 1956 között papírra vetett gondolatmenete, 1956. októberi Elvi tisztázása, azUchrónia, Az európai társadalomfejlődés értelme, az 1956 után megfogalmazott helyzetképből kinövő politikai filozófiai előadása, A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentéte, és – szellemi végrendeletének tekinthető – Vázlata tehát nyilvánvalóan nem előzmények nélküliek. Az eltérő kidolgozottságú és különböző műfajú írások a téma újabb és újabb folytonos újragondolását mutatják az európai válságirodalom elitelméleteitől a politikai antropológiai és filozófiai összegezésig. 35

A téma újragondolásai összekapcsolódtak a születési szelekción alapuló társadalomszerveződéssel szembeállított teljesítményelvű társadalomszerveződés értelmiségi – közösségi értékelési és magatartási – mintaadó-szerepének értelmezéseivel, a politikai hisztériák elemzéseivel, a demokratikus legitimitás interpretációival, a nemzetközi konfliktusok értelmezéseivel, s a nemzetkarakterológia és a nemzeti ontológia etnoprotekcionista konstrukcióinak lebontásával. A kialakított álláspontoknak pedig számos alkalommal, így 1944-ben, 1945-ben, 1946–47-ben, 1949–50- ben, és – mint tudjuk – 1956–57-ben, majd később is komoly szemléleti, gyakorlati, személyes következményei voltak. 36 Ezért is érdemes szemügyre vennünk az előadásvázlatot. 37

A társadalom rendjét az azt megtestesítő, társadalmi szerepeket és szimbólumokat megjelenítő személyek, a privilégiumokkal és lehetőségekkel vezetésre kiválasztottak és a jogokat és kötelességeket magában foglaló társadalmi keret határozta meg. A szelekció a származáson és a szabályokon alapult. A születési kiválasztás más-más, többféle – az öröklésen és a karizmán alapuló – kombinációt mutat Kínában, az iszlám világban és Európában. A születés rivális kiválasztó tényezőiként egyaránt szerepet játszott a vagyon, a katonáskodás során mutatott erő és az ész. Az ész, az értelmiség jelentőségét Cicero saját szerepével példázta. 38 A születési kiválasztással szemben két kultúrkörben látunk áttörést: Kínában és Európában. A kereszténység szerint születésre mindenki egyenlő, s nem a születési különbségek, hanem a lojális szelídség és a lélek elsősége és szabadsága határozzák meg az egyének életét. Ezek a tanítások a római birodalomban részben destruktív erőt képviseltek, részben azt eredményezték, hogy az erény gyakorlattá vált. Annak ellenére, hogy a kereszténység sehol sem kívánta megváltoztatni a társadalom szerkezetét. Azért, mivel a kora középkori anarchia körülményei között a papok a társadalmi rend megteremtőinek a szerepébe kerültek. Amennyiben a római birodalom fennmaradt volna, sem az anarchiára, sem a papi társadalmi rendteremtés szerepére nem került volna sor. A germán királyok és urak és a papok rendteremtése eredményezte az antik szabadság és a keresztény szelídség kombinációját magában hordozó hűbériséget, amelyet az Egyház értékrenddé emelt. Ezzel megerősítette, de meg is merevítette a társadalmi rendet. A folyamat tetőpontját a lovagság alkotta a 11. században. A pap, az úr, a polgár és a pária szerepei, a szerepek különbsége és a személyek arányos közelsége az értékesség és a hierarchia egymásra vonatkozó együttesét mutatták. A gazdag polgárság a hierarchiában külön értelmet adott a születéssel szemben a munkának, ami mindenekelőtt a gótikában testesült meg. 39

A nemesség és a polgárság először Angliában olvadt össze. Ám ez a lehetőség hamar feledésbe merült, s a nemesség és a polgárság szembenállása lett Európa legnagyobb részén meghatározó. A történelmi kompromisszum ugyanis értelmetlenné vált. A megszelídített feudalizmus, amely egykor megmentette a világot az anarchiától, s a nyers erő uralmától, értelmetlenségnek látszott és minden koncesszió keresztény szempontból szörnyűségnek tűnt. A polgárság viszont megnőtt, megerősödött. A protestantizmus pedig lerombolt egy állapotot, de egyúttal új folyamatot indított el, miközben megtartotta a társadalmi rend megteremtésének és fenntartásának igényét. 40

A demokrácia a királlyal szemben az egyház szabadságából nőtt ki. A holland szabadságharc és az angol forradalom és polgárháború során a születési szelekció lassan jelentőségét vesztette. Ám mindkét országban a királyság győzött A 16. század Európában elvadulást hozott. Kibontakozott az ellenreformáció, megerősödött a királyság, a kálvinizmus Skóciába, Svájcba és Hollandiába szorult vissza. A 17–18. század viszont az emberi kapcsolatok finomodásának és szelídülésének a folyamatát, annak tetőpontra jutását mutatja. A vallásügyet megunták, a királyság és az arisztokrácia hatalma virágzott, a polgárság megnőtt, ugyanakkor nem tört politikai hatalomra. Új egyensúly alakult ki, amelyet mérsékelt hatalom és udvarias, kifinomult élet, gyakori utazás és kivételes kultúra jellemzett. Mindennek árnyoldala a nyomorúság, a büntethetőség volt és a legszomorúbb, az emberi méltóság hiánya. Az, ami évezredekig uralta az emberiség állapotát, s amelyet – többek között – a rabszolgaság jellemzett. Mindezzel szemben állt a kereszténység. 41

A francia forradalom fordulatot és egyúttal nagy bizonytalanságot hozott, azzal ugyanis, hogy teljesen laikus formában félretolta a papi rend vezető szerepét. A forradalom a királyság és a nemesség teljes tekintélyvesztését eredményezte. Általánosította az emberi méltóságot. A polgári rendet uralkodóvá tette, s annak értékeit kiterjesztette. A polgári elem belefolyt a nemesi politikai keretbe. Létrejött a modern nacionalizmus. Ám a francia forradalom hátrányai is súlyosak voltak. Kártékony volt a forradalmi romantika. S a forradalom által keltett nagy félelem, a biztonság hiánya százéves visszahatást eredményezett. Minél nagyobb volt a biztonság, annál kevesebb a visszahatás. Minél meghatározóbbá vált a biztonság hiánya, s az abból fakadó nagy félelem, annál nagyobb lett a visszahatás. 42

A szocializmus a francia forradalom logikáját vitte tovább. A vagyoni cenzus ellen irányult, ami a születési szelekció elvetésének a folyománya volt. Ez volt az elsődleges, nem az egyenlőség, ami a vagyoni cenzus megszüntetésének lett a következménye. 43

A tömegek elhagyatottsága új közösségi rend iránti vágyat szült, ami új elitkísérletekkel járt. Az urak megrendültek a bizonytalanságtól és sima átmenetet kívántak. Salazar a kis közösségek melegágyáról beszélt, mint új közösségi rendről. Hitler hatalomra jutásában pedig szerepet játszott a Hohenzollern uralom és az arisztokrácia meghatározó szerepe Németországban. 44

A kérdés veleje a születési szelekció válsága. Amennyiben a születési kiválasztás napjainkban még érvényesül, abban már senki sem hisz. Az az alóli felszabadulás útja viszont kettős, lélektani és intézményes. A lélektani felszabadulás a lényegesebb, úgy ahogy Franciaországban, Amerikában és a Györffy Kollégiumban végbement. Franciaországban az az önmeghatározás, amikor a földbirtokos apa fia népfiként azonosítja magát, mutatja, hogy immár nem a születés számít. A születés ugyanis nem jelent egyúttal képességet. Nem szégyellni való, de nem is büszkeség forrása. 45

A születési szelekció alóli lélektani felszabadítás és felszabadulás kötelesség. Független attól, hogy van-e magántulajdon vagy sem, van-e sajtószabadság vagy nincs, keresztény vagy antiklerikális az, aki felszabadítja magát és felszabadul és azt keresztény vagy antiklerikális közegben teszi vagy sem. A döntő az, hogy a felszabadításnak és a felszabadulásnak van-e élő hagyománya. 46

VIII.

Bibó Istvánnál a Márciusi Front programkiegészítéseit és a Zsidókérdésről előadásvázlatát kismagyar etnoprotekcionista, kulturális fajvédő szemléleti elemek határozták meg, melyek Szabó Dezső és Németh László hatását mutatják. 47 A mai külföld képe a magyarságról mentes volt a nagymagyar elbeszélés és program sajátosságaitól. A paraszt, a falu és a mezőgazdaság azonosításával és a parasztromantikával az Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmábangyökeresen leszámolt. Fritz Künkel könyvéről írt bírálatában azzal szemben foglalt állást, hogy a közösséget az egyén sajátosságaival ruházzuk fel, hiszen alany csakis az egyén lehet. A magyar jogélet időszerű kérdéseiről írt recenziójában pedig elrugaszkodott a nemzeti jelleg és hagyomány nemzeti ontológiai értelmezéseitől.

Ezzel anélkül, hogy kimondta volna, eltávolodott a kismagyar etnoprotekcionista elbeszélésektől és programoktól, Szabó Dezső és Németh László hatásától. Rokonszenve megmaradt, viszont igazságérzete bizonyult erősebbnek.

Elit és szociális érzék című esszéjében az elit szociális érzékének gyakori emlegetését olyan lelkiismereti válságtünetnek látta és láttatta, amely a hatalmi kulcspozíciók társadalmi közmeggyőződéstől nem támogatott betöltésének a következménye, és a társadalmi közmeggyőződéshez igazodó új helyzetet feltételez. Az európai egyensúlyról és békéről pedig önálló szellem önálló nagy műve volt. 48

Amennyiben szellemi hatásokat keresünk, jócskán találunk. Édesapja, Szabó Dezső, Karácsony Sándor és Németh László nemzetkarakterológiai és nemzeti ontológiai etnoprotekcionista szemléletét, Horváth Barna szinoptikus módszerét (a tények és értékek elválasztását, majd egymásra vonatkoztatását), Guglielmo Ferrero az ál- és valódi legitimitás közötti megkülönböztetését és értelmezésüket, Németh László Kelet-Európa-fogalmát és értelmiségi – közösségi értékelési és magatartási mintaadó – szerepfelfogását, Hajnal István a kölcsönös szolgáltatások társadalmáról alkotott vízióját, Erdei Ferenc paraszti romantika-kritikáját és agrárurbanizációs tervét és Reitzer Béla személyiségét és sorsát. Idesorolhatjuk olvasmányélményei közül kiemelten Jan Huizinga patriotizmus-felfogását, Huizinga és José Ortega y Gasset válság- és elit-értelmezéseit, és Carl Schmitt, Hans Kelsen és Alfred Verdross a nemzetközi jog alapjairól, mindenekelőtt a természetjogról lefolytatott vitáját. Ám mindezek a hatások önálló gondolkodás és alkotás inspirálói voltak.

Azok a kollektív identitásprogramok, amelyekhez viszonyult, a nagymagyar historicista és a különféle kismagyar nemzeti elbeszélések és programok, illúziókra épültek. Az az álláspont, amelyet Bibó István a megátalkodott jóhiszeműség jegyében dolgozott ki, függetlenedett az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság narratíváitól és programjaitól. Lebontotta az európai mintakövetésre visszahatásként megerősödött nemzeti öncélúság építményét és annak alapelemeit: a nemzetkarakterológiát, a nemzeti ontológiát és a nemzeti historicizmust. Mai reneszánszuk idején érdemes felidéznünk, hogy több mint hatvan éve feltárta: politikai hisztéria, félelem szülte állapot következményei voltak. Amelyeket nem leleplezni, képviselőiket nem megleckéztetni kell. Inkább rákérdezni a félelem tárgyára, azonosítani, megérteni és – lehetőségeinkhez képest – olyan helyzetet teremteni, amelyben a félelmek feloldhatók.

Bibó István úgy látta, hogy a politikai fejlődés a hatalom humanizálási kísérleteinek sora, a személyes uralomtól a személytelen szolgáltatás irányába, a fájdalom, a szenvedés és a kiszolgáltatottság helyzeteinek és mennyiségének, a hierarchikus társadalmi tagolódásnak a csökkentése irányába mutat. A tradicionális tekintélyek uralma alóli felszabadulás cseppfolyós állapotában, rossz célkitűzések esetén eluralkodhatnak a félelmek. Ez közösségi hisztériát gerjeszthet, ami visszahátrálást eredményezhet a személyes uralomhoz. Megakadályozására konszenzusra van szükség. Arra, hogy a döntéshozók meg tudjanak állapodni a közös játékszabályokban, és meg merjenek bízni egymásban annyira, amennyi az együttműködéshez szükséges. Ebbe a helyzetbe igyekezett belekompromittálni mediátorként a politikusokat, ám túlnyomórészt nem talált partnerre. Nem illúzióra alapozott. A politikusok – akik lehetséges partnerei lehettek volna egymásnak – rövid távú érdekeik foglyai voltak. Ezért nem tudtak elszakadni attól, hogy túlbecsüljék az erőszak és a pillanatnyi haszon szerepét, s emiatt nem tudtak kitörni a zéró összegű játszmák világából.

IX.

Bibó István 1938 és 1943 között átértelmezte a közhivatalnok és az értelmiségi szerepét. A közösségi értékelés és magatartás általa vállalt és képviselt értelmiségi mintái kötelesség-elvűek voltak. ő, aki képviselte azokat, a hatalmat szolgáltatásnak, nem pedig uralomnak fogta fel. Már a negyvenes évek elején kialakította a születési szelekción alapuló társadalomszerveződés és a teljesítményelvű társadalomszerveződés szembeállításán alapuló, a hatalom és a reprezentálás arisztokratikus, illetve a teljesítmény értelmiségi szerepfelfogását és az általuk közvetített uralmi, illetve szolgáltató közösségi értékelési és magatartási mintát. Azt, amit 1956–1957-ben ország-világ előtt képviselt.

1944 nyarán és őszén, a német megszállás és a zsidók deportálása idején Bibó István döntött arról, hogy meddig lehet elmenni a jogszerűnek tekintett jogtalanság és jogtiprás mintáinak követésében, illetve elutasításában. Kidolgozta a németellenes ellenállás konszenzusának megteremtésére szolgáló, a munkásosztály és a középosztály közötti mediációt, békeajánlatát. A Magyar Jogi Szemle szerkesztői tisztéről az ősz elején – többszöri közvetítési kísérlet után – lemondott. A nyilas hatalomátvétel után pedig hamis papírokat állított ki azért, hogy embereket mentsen. Letartóztatása és minisztériumi fegyelmije után illegalitásba vonult, s a Ráday Teológiai Akadémia pincéjében bujkált. Közben bújtatta egykori klasszika-filológia professzorát, Marót Károlyt. 1945–46- ban pedig gőzerővel azon dolgozott, hogy Magyarországon társadalmi és lélektani felszabadulás, politikai demokrácia és önkormányzaton alapuló közigazgatás legyen.

Amikor Bibó István látta, hogy politikaprofesszorként egyre kevésbé mondhatja azt, amiről meg van győződve, miniszteri felkérésre mediátor szerepet vállalt. Dabasi-Schweng Loránd és Kosáry Domokos, az egykori Teleki Intézet több oldalról megtámadott elnöke és ambíciózus és igen gátlástalan riválisa között. A Kelet-európai Intézetben létesítendő Társadalomtudományi Intézet keretében új intézetet próbált alapítani, majd az egyre előrehaladó szovjetizálás miatt az intézetben csődgondnoki szerepbe kényszerítve, az akadémiáról és az egyetemről kiszorítva, utóvédharcként még közreadta közigazgatási reformterveinek térképanyagát. Két és fél évtizeddel később pedig reflexiókat fűzött egykori terveihez és azokhoz a munkálatokhoz és vitákhoz, amelyek a korabeli közigazgatási és területrendezési reformelképzelésekhez kapcsolódtak.

A mediátorszerep iránti szükséglet jeleit észlelhetjük több Bibó Istvánhoz írt levélből, amelyek egyik 1946-os és két 1948-as Válasz-esszéjére reflektáltak. A hetvenes évekbeli levelezésben pedig visszhangokat és reflexiókat találunk Bibó István számos tisztelőjétől, illetve Bibó István reflexióit a hozzá eljuttatott írásokra. 49

BIBLIOGRÁFIA ÉS RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK

Arisztotelész, 1969. Politika. Fordította Szabó Miklós, gondozta, jegyzetekkel ellátta Simon Endre. Gondolat Kiadó, Budapest. (Gondolkodók)

Arisztotelész, 1971. Nikomakhoszi ethika. Fordította Szabó Miklós, gondozta, jegyzetekkel ellátta Simon Endre. Európa Kiadó – Magyar Helikon, Budapest.

Arisztotelész, 1975. Eudémoszi etika. Nagy etika. Fordította és jegyzetekkel ellátta Steiger Kornél. Gondolat, Budapest. (Etikai gondolkodók)

Balog Iván, 1999. Erdei személyiségének és szemléletének hatása Bibó Istvánra. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1999. 191–199.

Balog Iván, 2004. Politikai hisztériák Közép- és kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 2.).

Balog Iván, 2010. Bibó István recepciója. Politikai átértelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 12.).

Balog Iván, 2012. Bibó és a zsidókérdés. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 213–230.

Bárdi Nándor, 1993. Bibó és Erdély. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1993. 191–197.

Bárdi Nándor, 1998. Németh László. In Romsics Ignác, szerk., 1998. 175–192.

Berki Róbert, 2004. A moralizmus realizmusa. Bibó István politikai filozófiája. Fordította: Csepregi András. In Bibó István, 2004. 253–276.

Bibó István, 1995. Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban. Válogatta: Huszár Tibor, szerkesztette: Litván György – S. Varga Katalin. 1956-os Intézet, Osiris, Századvég, Budapest.

Bibó István, 2004. Bibó István egyetemi előadásai, 1942– 1949. Szerkesztette Dénes Iván Zoltán, sajtó alá rendezte, a szövegeket gondozta: Balog Iván – Tóth László Dávid (Tóth-Matolcsi László). Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Bibó István – Mattyasovszky Jenő, terv., szerk., 1950. Magyarország városhálózatának kiépítése. Kézirat gyanánt. Magyar Tudományos Akadémia, Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest.

BIM 1. Az államhatalmak elválasztása. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 1. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 2. Politikai hisztériák. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 2. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 4. 1956. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 4. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 5. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 5. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 7. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 7. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

BIM 8. Zsidókérdés. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 8. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

BIM 9. Az európai politikai fejlődés értelme. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 9. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

BIM 10. A jogfilozófiától a politikáig. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 10. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

BIM 11. A társadalmi értékelés és magatartás mintái. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 2. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

Bognár Bulcsu, 2010. Erdei ferenc szociológiája. Loisir Kiadó, Budapest.

Bognár Bulcsu, 2011. Népi szociográfia és társadalomtudomány. Írások Erdei Ferenc (1931–1944) szociográfiáinak társadalomszemléletéről. Loisir Kiadó, Budapest.

Bognár Bulcsu, 2012. A népies irányzat a két háború között. Erdei ferenc és a harmadik út képviselői. Loisir Kiadó, Budapest.

Cicero, 1987. Válogatott művei. Válogatta Havas László. Fordította Boronkai Iván, Borzsák István, Havas László, Kárpáthy Csilla, Kerényi Károlyné, Maróti Egon, Németh Béla, Némethy Géza, Szepessy Tibor, Trencsényi-Waldapfel Imre. A jegyzeteket Deák Györgyi írta. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Cicero, 1995. Az állam. Fordította Hamza Gábor, a Somnium Scipionist fordította havas László. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 1993. A félelem megszelidítése. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1993. 284–309.

Dénes Iván Zoltán, 2008a. Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 9.).

Dénes Iván Zoltán, 2008b. Personal Liberty and Political Freedom. Four Interpretations. European Journal of Political Theory, 7, 1. 81–98.

Dénes Iván Zoltán, 2010. Liberty versus Common Good. European Review, 18, Supplement 1, S89–98.

Dénes Iván Zoltán, 2011. Az “illúzió” realitása. Kollektív identitásprogramok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 16.).

Dénes Iván Zoltán, 2012. A demokratikus politikai közösség megalkotása. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 351–373.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 1993. A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életművéről. Tanulmány Kiadó, Pécs.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 1999. A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. Osiris Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. Bibó 100. Recepciók, értelmezések, alkalmazási kísérletek. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 17.).

Erdei Ferenc, 1938. Parasztok. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest.

Erős Ferenc, 1993. A válság szociálpszichológiája. T-Twins, Budapest.

Ferrero, Guglielmo, 1914–1916. Róma nagysága és hanyatlása. I–VI. Fordította lakatos László és Lendvai István. Révai Kiadás, Budapest.

Gelentzey-Miháltz Alirán, 1993. Arisztotelész. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1993. 11–18.

Ifj. Bibó István, 2012. A század legizgalmasabb szocialista kísérlete. Bibó István és 1956. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 115–146.

Kendeffy Gábor, 1993. Cicero. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1993. 19- 25.

Kovács Gábor, 2004. Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 3.).

Kovács Gábor, 2012. Az elitektől a reális utópiáig. Bibó istván politikaelmélete. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 263–294.

Ludassy Mária, 1993. Bibó István és Félicité Lamennais avagy arról, hogy miért nehéz egalitárius liberalizmusról és szabadelvű szocializmusról beszélni Isten segedelme nélkül. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1993. 223–232.

Ludassy Mária, 2001. Húsz év után. Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányáról. Élet és Irodalom, november 2. 3–4.

Lust Iván, 2009. Vágy és hatalom. Animula Kiadó, Budapest.

MTAKK. Magyar Tudományos Akadémia, Könyvtár, Kézirattár.

Németh László, 1989. Sorskérdések. Magvető – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Romsics Ignác, szerk., 1998. Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest.

Ross, David, Sir, 1996. Arisztotelész. Fordította Steiger Kornél. Osiris Kiadó, Budapest. (Osiris Könyvtár).

Szekfű Gyula, 1940. Tündérország. Magyar Nemzet, 194. 7.

Szekfű Gyula, 1947. Forradalom után. Cserépfalvi, Budapest.

Trencsényi Balázs, 2007. A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 6.).

Trencsényi Balázs, 2011. A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 14.).

Trencsényi Balázs, 2012. A kelet-európai agrárpopulizmus, mint értelmezési keret. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 295–327.

  1. BIM 4. 38–39, 43–46, 47–57, 62–72, 73–95. Vö. 7–21, 22–37, 98–343. Vö. Ifj. Bibó István, 2012.
  2. A háttérre és a kontextusra lásd: Balog Iván, 2004, Kovács Gábor, 2004, Trencsényi Balázs, 2011. 450– 465, Dénes Iván Zoltán, 2011, Kovács Gábor, 2012, Trencsényi Balázs, 2012.
  3. Erdei Ferenc, 1938. 211–212. Vö. Balog Iván, 1999, Kovács Gábor, 2004. 71–111, Dénes Iván Zoltán, 2008. 175–211, Dénes Iván Zoltán, 2011. 123–136, Bognár Bulcsu, 2010, 2011, 2012, Trencsényi Balázs, 2011. 450–465, Kovács Gábor, 2012, Trencsényi Balázs, 2012.
  4. MTAKK Ms 5111/15, 16. Nyomtatásban: BIM 11. lapszám.
  5.  MTAKK Ms 5111/15.
  6.  BIM8. 9–20. Vö. Balog Iván, 2004. 190–206, Kovács Gábor, 2004. 193–215, Trencsényi Balázs, 2011. 450–465, Dénes Iván Zoltán, 2011. 82–147.
  7. Dénes Iván Zoltán, 2011. 82–122, 137–147.
  8.   BIM 8. 13–20, Balog Iván, 2012.
  9. BIM 7. 49–59.
  10.  BIM 7. 49–59.
  11. Trencsényi Balázs, 2011. 372–465, Dénes Iván Zoltán, 2011. 64–122, 137–249.
  12. BIM 7. 11–29. Vö. Balog Iván, 1999, Kovács Gábor, 2004. 71–111, Dénes Iván Zoltán, 2008a. 175–211, 2011. 123–147, Trencsényi Balázs, 2011. 450–465, Trencsényi Balázs, 2012.
  13. Vö. Bibó István – Mattyasovszky Jenő, terv., szerk., 1950, BIM 10. lapszámok.
  14. BIM 7. 28.
  15. BIM 7. 28.
  16. MTAKK Ms 5111/17. 28 (3/e, 1.).
  17. Bárdi Nándor, 1993. 197.
  18. Társadalomtudomány, 1940. november–december, 573–593, Bárdi Nándor, 1993. 195. Lásd még: Németh László, 1989. 336–407, Szekfű Gyula, 1940. Vö. Szekfű Gyula, 1947. 66–70, Bárdi Nándor, 1198, Trencsényi Balázs, 2011. 372–465, Dénes Iván Zoltán, 2011. 64–122, 173–258.
  19. BIM 11. 18–23. Vö. Bárdi Nándor, 1993.
  20. BIM 7. 60–67. Vö. Erős Ferenc, 1993. 11–20, 2007. 13–26, Balog Iván, 2004, 14–88, Lust Iván, 2009.
  21. BIM 7. 70–71.
  22. BIM 11. 4–43. Az előadás vázlatának másolatát a Bibó István, 1995. közölte facsimilében: 181–189, amelynek első lapján, a Bibó István által kézzel írt vázlat első oldalán szerepel a kézirattári jelzet: Ms 5116/41. Utána az előadásvázlat géppel írt lapjai következnek. Az eredetit nem találtam az MTAKK-ban őrzött hagyaték iratai között. A forrásként használt facsimilében sok az elütés és van néhány láthatólag nem Bibó István kezétől származó javítás és betoldás is.
  23. BIM 11. 24–43.
  24. BIM 11. 24–43.
  25. BIM 11. 24–43.
  26. BIM 11. 24–43.
  27. BIM 11. 24–43.
  28. BIM 11. 24–43.
  29. BIM 11. 24–43.
  30. Bibó István, 2004. 81–83, 89–91. Vö. Arisztotelész, 1969. 164–173, 195, 202–215, 240–244, 248–266, 312–324,Arisztotelész, 1971, 1975. Lásd még, Gelenczey-Miháltz Alirán, 1993, Ross, David, 1996. 303–346.
  31. BIM 11. 24–43.
  32. BIM 9. 25–44, Kovács Gábor, 2012. 
  33. BIM 11. 44–53. Vö. Kovács Gábor, 2004. 247– 280, Kovács Gábor, 2012. 
  34.  BIM 11. 44–53. Ennek az előadásvázlatnak a másolatát ugyancsak a Bibó István, 1995. közölte facsimilében: 198–202. Első gépelt lapján szerepel – áthúzva – a kézirattári jelzet: Ms 5116/42 áthúzva. A Bibó István, 1995–ben a négy lapos gépelt vázlat előtt találjuk a a szöveg harmadik lapjával megegyező, Bibó István kézírásával írt harmadik lapot. Az eredetit ebben az esetben sem találtam az MTAKK-ban őrzött hagyaték iratai között. A forrásként használt facsimilében is előfordul elírás és láthatólag nem Bibó István kezétől származó javítás és betoldás.
  35. BIM 1. 285–332, BIM 9. 78–299, 405–448. Vö. Ludassy Mária, 1993, 2001, Dénes Iván Zoltán, 1993, Berki Róbert, 2004, Kovács Gábor, 2004. 112–192, 247–286, 316–319, 327–342, 393–421, Trencsényi Balázs, 2007. 227–245, Dénes Iván Zoltán, 2008b, 2010, Kovács Gábor, 2012.
  36. BIM 11. 71–118, BIM 4. 98–343, BIM 5. 42–44, 159–189, 251–255, 285–286, BIM 9. 380–404.
  37. BIM 11. 44–53. A rekonstrukció egészét és egyes elemeit, tételeit Vö. BIM 1. 285–332, BIM 9. 9–77, 78–299, 405–448. Lásd még: Ludassy Mária, 1993, 2001, Dénes Iván Zoltán, 1993, Berki Róbert, 2004, Kovács Gábor, 2004. 112–192, 247–286, 316–319, 327–342, 393–421, Trencsényi Balázs, 2007. 227– 245, Kovács Gábor, 2012.
  38. Vö. Bibó István olvasmánykivonatai, MTAKKMs 5117/1–3, Bibó István, 2004. 83, 85–86. Lásd még: Cicero, 1987. 289–345, Cicero, 1995. 65–201, Ferrero, Guglielmo, 1914–1916. I. 276–278, Kendeffy Gábor, 1993. Kovács Gábor, 2004. 158–159.
  39. BIM 11. 44–53.
  40. BIM 11. 44–53.
  41. BIM 11. 44–53.
  42. BIM 11. 44–53.
  43. BIM 11. 44–53.
  44. BIM 11. 44–53.
  45. BIM 11. 44–53.
  46. BIM 11. 44–53. Vö. Dénes Iván Zoltán, 2008b, 2010.
  47. BIM 8. 9–20.
  48. BIM 2. 29–258. Vö. Balog Iván, 2004. 14–270, Dénes Iván Zoltán, 2012.
  49. BIM 11. 205377. Vö. Balog Iván, 2010.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.