Soha nem voltam Blanesban

Amikor először olvastam Roberto Bolañótól a Vad nyomozókat, 22 éves voltam, Limában éltem a nyomorúságos fizetésemből, és az életem kimerült abban – azon kívül, hogy néha hülyére ittam magam –, hogy olvastam és írtam, másoltam és gyakoroltam, amellett pedig a fejemet vertem az ajtóba, valahányszor világossá vált számomra, hogy a sajátomnak vélt irodalmi stílus nem más, mint a rám hatást gyakorló írók nyelvezetének sápadt visszhangja: valami többszólamú kollázsféle Vargas Llosából és Ribeyróból, Onettiből és Puigból.

A szürke Anagrama kiadás egészen pontosan 78 solba került. Jól emlékszem rá, mert akkoriban gyakran megfordultam a Jiron Quilcán, Lima belvárosában, és szó szerint alámerültem a lektűrök és a perui szakácskönyvek közé, hogy kimentsem közülük a klasszikus szerzők könyveit, amelyek sosem voltak drágábbak 7 solnál. Hála az olyan kiadóknak, mint az Oveja Negra vagy a Seix Barral, egy magamfajta rosszul fizetett, kíváncsi fiatal Limában is olvashatott Céline-t, Faulknert, Carson McCullerst és García Márquezt 40 solért.

Szóval a puszta gondolat, hogy ekkora összeget költsek egy névtelen chilei vaskos regényére, nem csak idiótának és ésszerűtlennek tűnt, hanem – szellemi és testi egészségemet tekintve – egy hétre megfosztott volna az olcsóbbik menütől az újság éttermében. Másfelől két jelentős érv nehezítette a döntésemet. Az első az a totális áhítat volt, amelyet a Vad nyomozók keltett az egyik barátomban, szerintem nincs rajta kívül senki más a világon, akinek az lenne az életcélja, hogy írói jövőm szempontjából létfontosságú könyveket és írókat fedezzen föl számomra. A második, vitathatatlanul, a regény kiváló címe volt – egyszerre vonzó és találó, egyszerre Welles és egyszerre Godard –, amelyről én azonnal Sam Peckinpah Vad bandájára asszociáltam, a vadnyugati banditákról szóló amerikai filmre, amely a cowboy-témát használva beszél a szolidaritásról, a becsületkódexekről, és a bűnöző barátok között létező barátságról.

Röviden: úgy döntöttem, hogy megveszem, és aztán egyetlen nap alatt behabzsoltam azt a 78 solt, onnantól kezdve pedig nem érdekelt semmi: megint elolvastam, újra meg újra, beszéltem róla, ajánlottam másoknak, szakdolgozatot írtam a regényről, sőt, még Mexikóba is elmentem egy María Fontra emlékeztető, meglehetősen szabados életű költőnő árnyékának nyomában.

Mi tetszett nekem Bolaño regényében?

Formai értelemben, világos volt számomra, hogy a – látszólag egyszerű – prózájában jelen van egy visszafogott és szuggesztív líraiság, és egy rendkívül erőteljes, ugyanakkor a boom összes írójától nagyon is eltérő zeneiség. Bolaño olvasása azonnal függőséget okozott: lehet, hogy a játékos és demitizáló hozzáállás miatt, amellyel a chilei sorra veszi az általa használt különféle műfajokat, csak hogy aztán összekuszálja őket; talán amiatt a törekvése miatt, hogy aktív olvasóként minket is bevonjon: töredékes munkákat tár elénk, amelyek mindegyike befejezetlennek tűnik, hogy aztán saját képzeletünkkel egészítsük ki őket, így a cinkosaivá válunk, kódfejtőként nyomozunk, feltételezésekbe bocsátkozunk, miközben az igazságot keressük olyan narratív szerkezeteken keresztül, amelyekben keveredik a valóság a fikcióval, a tények a feltételezésekkel, a hamis szereplők a történelmiekkel. Nem véletlenül mondta hát a kritikus, José Miguel Oviedo, hogy “Bolaño végül mindig nyomozót farag az olvasóiból.”

Az érzelmi oldalról közelítve, volt valami Bolañóban, amit soha nem találtam meg egyetlen más íróban sem, valamiféle testvéri közösség vagy néma cinkosság, és ezen keresztül – ő, aki átélt mindent – képes volt fiatal, elveszett, szorongó íróként megszólítani engem, mindez akkor vált egyértelművé számomra, amikor elolvastam a következő bekezdést a Találkozás Enrique Lihnnel című elbeszéléséből:

Így végzi az összes fiatal író. Eljön a pillanat, amikor nem marad semmi, amire támaszkodhatnál, nincsenek barátaid, mestereid pedig aztán végképp nincsenek, nincs senki, aki kinyújtaná feléd a kezét, a kiadott művek, a díjak, az ösztöndíjak mind másra várnak, azokra, akik kellően gyakran ismételték, hogy “igen, uram”, vagy akik az irodalom mandarinjait dicsérték, kimeríthetetlen horda, amelynek egyetlen érdeme a milicista életfelfogása, az ő figyelmüket nem kerüli el semmi, nem bocsátanak meg semmit.

Sosem találkoztam Bolañóval, az viszont igaz, hogy megpróbáltam. 2003-ban Franciaországba utaztam, hogy írjak és éljek, úgy, ahogy elképzelésem szerint a hatvanas évek Párizsát megjáró latin-amerikai írók írtak és éltek. Totális marhaság volt, persze, de mégis, akkoriban – miközben elveszett árvaként futottam az élet után – elég reális és fontos volt számomra. A véletlennek köszönhetően megismerkedtem Robert Amutióval, Bolaño francia fordítójával, és az az ötletem támadt, hogy rajta keresztül elküldök Bolañónak egy kézzel írott levelet, annak a levélnek a mintájára, amelyet ő írt kamasz költőként Enrique Lihnnek.

A válasza elektronikus formában érkezett Amutión keresztül. Bolaño ironizált, azt mondta Robert-nek, hogy úgy látszik, nekem nincs emailem. Idemásolom a köztünk pár nappal később lezajlott rövid elektronikus levélváltást:

2003-5-29

Tisztelt Bolaño úr!

 

Megkaptam az üzenetét Robert Amutiótól. Bármikor írhat nekem, nagyon örülnék, ha megismerhetném a válaszát. A levelet azért postai úton küldtem önnek, mert ön is így írt Enrique Lihnnek, és hát, azt gondoltam, hogy jobb lesz így. Hiba volt, hogy nem adtam meg az emailcímemet, elnézést. Októberben Barcelonában leszek (bár azt hiszem, ezt már tudja).

Szívélyes üdvözlettel,
D.

2003-5-30

Kedves Diego!

 

Amikor én Lihnnek írtam, nem volt internet, sem email, vagy hogy is hívják ezt az elektromágneses postarendszert, de ha létezett is volna, akkor sem volt pénzem rá, hogy beszerezzek egy ehhez hasonló gépet. Mindenesetre szeretném megköszönni neked a Vad nyomozókról írt esszédet, igazán nagyvonalú, úgy olvastam végig, mintha nem rólam szólna. Egyébként, azt hiszem, helyesen azonosítottad a perui költőt. Mit csinálsz Too loose-ban? És mi történt a mexikóival és az amerikai lánnyal, akikkel Párizsban találkoztam? Szeretettel ölel,

Roberto
2003-5-31

Roberto!

Nem Toulouse-ban élek, bár tényleg rendszeresen Too loose érzem magam. Írni jöttem Bordeaux-ba (lehet, hogy ez naivan hangzik, de igaz). Befejeztem az egyetemet, és úgy döntöttem, hogy várok egy évet a doktori képzésig, és minden időmet a kettes számú regényemnek szentelem. Nincs miért megköszönnöd az esszémet, ellenkezőleg, én vagyok hálás neked a regényért. Nem csak hogy elvezetett Mexikóig (valami olyasmit kerestem, amit sosem találhattam meg; hiába vártam egy kóborló María Font elmosódott árnyára), de el is kísért odáig, és most is velem van, bármerre járjak. Az európai tartózkodásom átmeneti. Szeretném befejezni a doktorimat, annak ellenére, hogy bevallottan gyűlölök Texas sivatagi homokjában lakni. Azért mesélem el mindezt, mert a szakdolgozatomat (a Vad nyomozókról) fogom kiegészíteni doktori disszertációvá (ez már majdnem könyv lesz) a Monsieur Painnel és az Éjszaka Chilébennel.

Nem olyan régen olvastam a Gyér világot Nabokovtól, furcsa és nagyszerű regény, bizonyára te is olvastad. Az “olvasó mint nyomozó” gondolata tisztán tetten érhető benne. Az, ahogy a fiktív író útmutatásait követve kell ugrálnod az oldalak között, és az a mód, ahogy az információtöredékeket adagolja, vagy kénye-kedve szerint fölrúgja a kettőtök közt kialakuló egyezséget, értékes ötletekkel szolgált a regényemhez. Szeretnék beszélni veled erről. Nem meséltem még a dologról senkinek (még a baszk királykisasszonynak sem), mert az a fajta vagyok, akit agyonnyom a gátlásosság. De tíz oldalt sem akarnék írni neked a kérdésről, tudom, milyen elfoglalt vagy mostanában, és Robert beszélt valamit arról az új novelláskötetről, amelyen dolgozol. Oswaldóról és Sarah-ról annyit tudok, hogy visszamennek Austinba, hogy folytassák a tanulmányaikat (folyton nyargalnak a két ország között). Nagyjából ennyi, Roberto, nagyon köszönöm a válaszod, igazán szívhez szóló volt. Ölellek.

Csupa jót!

D.
2003-6-2

Kedves Trelles!

 

Annyira irigylem a fiatalságod, a túláradó energiát, mintha az egész világ előtted állna, hogy meghódítsd, akár a halált is vállalva. Mesélj nekem a regényedről, de mindenekelőtt írd meg! Félelem nélkül. Azon túl, és ez talán fontos lehet, olyan alázattal, amely méltó Szent Ferenchez, vagy legalább Jacopone da Todihoz. Minden eltelt nappal egyre jobban meg vagyok róla győződve, hogy az írás tudatosan vállalt alázat. Akkor hát várok. Addig is, szeretettel ölellek.

Bolaño

A Bolañónak írt utolsó levelemre sosem érkezett válasz. Ebben pár percet kértem az idejéből, hogy meglátogassam Blanesben, és személyesen is megismerjem. 2003. július 15-én értesültem Bolaño haláláról Robert Amutio száraz, őszinte leveléből.

Az írás tudatosan vállalt alázat.

Soha életem 31 éve alatt nem kaptam ennél jobb tanácsot senkitől.

Soha nem voltam Blanesban.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.