RÉSZLET

Luis Sebastián Rosado, La Rama Dorada kávézó, Mexikóváros, colonia Coyoacán, 1976. április. Már Monsiváis is megmondta: Marinetti és Tzara tanítványai, a zajos, értelmetlen, giccses verseik pusztán a tipográfiai elrendezés terepén vívtak csatákat, és sosem léptek túl a gyerekes szórakoztatás szintjén. Monsi az estridentistákról beszél, de mindez illik a zsigeri realistákra is. Senki nem figyelt oda rájuk, ezért válogatás nélkül sértegettek mindenkit. ‘75 decemberében, nem sokkal karácsony előtt volt balszerencsém összefutni néhányukkal, itt, a La Rama Doradában – don Néstor Pesqueira, a tulajdonos is megmondhatja –, elég csúnya sztori volt. Az egyik – aki irányította őket – Ulises Lima volt, a másik – egy termetes, kövér, kreol fickó – Moctezuma vagy Cuauhtémoc, a harmadikat Piel Divinának szólították. Én ugyanitt ültem, Alberto Moore-t és a húgát vártam, és váratlanul körbevesz ez a három eszelős, leülnek mellém két oldalról, és azt mondják, Luisito, beszélgessünk a költészetről, vagy tegyük tisztába a mexikói költészet jövőjét, vagy valami ilyesmit. Én nem vagyok erőszakos ember, és természetesen ideges lettem. Azt gondoltam: mit akarnak ezek itt, hogyan találtak meg, miféle számlát akarnak most rendezni? Ez az ország egy rakás szerencsétlenség, ezt el kell ismerni, az ország irodalma is egy rakás szerencsétlenség, ezt is el kell ismerni, szóval, nagyjából húsz percig beszélgettünk (soha ennyire nem gyűlöltem még Albertito és a beképzelt húga pontatlanságát), és a végén még osztottuk is egymás véleményét néhány pontban. Valójában a fóbiáink tekintetében kilencven százalékban egyetértettünk. Az persze nem kérdés, hogy végig kiálltam amellett, amit Octavio Paz csinál az irodalmi színtéren. Az sem kérdés, hogy nekik mintha csak az tetszene, amit ők maguk csinálnak. Még szerencse. Vagyis: ez volt a kisebb rossz, lehetett volna rosszabb is, ha például kijelentik, hogy a népies költők iskolájához tartoznak, vagy szegény Rosario Castellanost követik, vagy társul szegődnek Jaime Sabines mellé (Jaiméből szerintem egy is éppen elég). Szóval, ahogy már mondtam, volt néhány pont, amelyben egy véleményen voltunk. Aztán megérkezett Alberto, én pedig még mindig életben voltam, addig elhangzott pár hangosabb szó, néhány modortalan kifejezés, jelen volt egy a La Rama Dorada megszokott hangulatától elütő magatartás – don Néstor Pesqueira is megmondhatja –, de semmi komoly. És amikor megérkezett Alberto, azt hittem, sikerült kimentenem magam a beszélgetésből. De aztán odajön Julia Moore, fogja magát és közvetlen közelről megkérdezi tőlük, hogy kicsodák, és mi a tervük aznap estére. Erre az, amelyiket Piel Divinának szólították, egy pillanatig sem habozva azt válaszolja, hogy semmi, de ha van valami ötlete, akkor mondja, ő abszolút kapható bármire. Erre Julita azt mondja – figyelmen kívül hagyva, milyen szemmel néz rá a bátyja meg én –, elmehetnénk táncolni a Priapo’s-ba, ami egy elképesztően közönséges hely a colonia 10 de Mayóban vagy a Tepitóban, csak egyszer voltam ott, de azt az egyetlen alkalmat azóta is minden erőmmel próbálom elfelejteni, de mivel sem Alberto, sem én nem tudok Julitának nemet mondani, már mentünk is, Alberto kocsijával, mellette Ulises Lima és én ültem az első ülésen, Julita, Piel Divina és az a Cuauhtémoc vagy Moctezuma pedig a hátsón. őszinte leszek, én a legrosszabbtól tartottam, az ilyen népekben nem lehet megbízni, egyszer valaki mesélte, hogy Monsit sarokba szorították a Sanbornson, a Casa Bordában, vagyis, igazából Monsi beült velük egy kávéra, azt is mondhatnánk, hogy személyes kihallgatáson fogadta őket, szóval részben az ő hibája volt, mindenki tudta, hogy a zsigeri realisták olyanok, mint az estridentisták, és mindenki tudta, milyen véleménnyel van Monsi az estridentistákról, így aztán valójában egy szava sem lehet amiatt, ami történt, és amiről tulajdonképpen senki, vagy csak nagyon kevesen tudják, mi is volt, egyszer majdnem megkérdeztem tőle, de tapintatból, és mert nem szeretek sebeket föltépni, mégsem tettem, szóval, történt vele valami, amikor találkozott a zsigeri realistákkal, ezt mindenki tudta, mindenki, aki szerette vagy aki titokban utálta Monsit, persze sokféle föltételezés és vélekedés látott napvilágot, na mindegy, erre gondoltam, miközben Alberto autója – a forgalomtól függően – ment mint a golyó, vagy araszolt mint egy csiga a Priapo’s felé, és a hátsó ülésen Julita Moore megállás nélkül beszélt és beszélt és beszélt azokhoz a maffiózó zsigeri realistákhoz. Nem pazarolnék szót az említett diszkó leírására. Esküszöm az istenre, azt gondoltam, hogy nem fogunk élve kikerülni onnan. Csak annyit mondanék, hogy a belső terét ékesítő berendezéseket és emberpéldányokat mintha csak Lizardi El Periquillo Sarnientójából, Mariano Azuela Odalennjéből, vagy Del Paso José Trigójából, az “Onda” leggyöngébb regényeiből, és az ötvenes évek legrosszabb erotikus filmjeiből emelték volna ki találomra (a bulák közül nem is egy Tongolelére hasonlított, aki azt hiszem, éppenséggel nem forgatott az ötvenes években, de kétségtelenül forgathatott volna). Szóval, ahogy mondtam, lementünk a Priapo’s-ba, és leültünk egy asztalhoz, közel a tánctérhez, és miközben Julita csacsacsát vagy bolerót vagy danzónt táncolt – nem igazán vagyok otthon a popzene világában –, Albertóval beszélgetni kezdtünk valamiről (becsületszavamra, nem emlékszem, miről), egy pincér pedig hozott nekünk egy üveg tequilát vagy patkánymérget, amit szó nélkül elfogadtunk, ennyire kétségbeejtő volt a helyzet. Aztán hirtelen – még annyi idő sem telt el, míg valaki kimondja, “másság” – be is rúgtunk, és Ulises Lima egy verset szavalt franciául, hogy milyen okból, fogalmam sincs, mindenesetre szavalta, én nem tudtam róla, hogy beszél franciául – angolul, talán, úgy emlékszem, hogy láttam valahol egy Richard Brautigan fordítását, borzasztó költő, de az is lehet, hogy John Giorno volt az, aki a fene se tudja, hogy kicsoda, talán magának Limának volt az álneve; de franciául… azért ez egy picit meglepett –, jó tagolás, elfogadható kiejtés, és a vers, hogy is mondjam, ismerős volt, ismerős, de talán a formálódó részegség vagy a kíméletlen bolerók miatt nem sikerült azonosítanom. Megfordult a fejemben Claudel, de sem én, sem ti nem képzeltétek volna Limáról, hogy Claudelt szaval, nem igaz? Aztán megfordult a fejemben Baudelaire és Catulle Mendès (akinek pár írását lefordítottam egy egyetemi lap számára), megfordult a fejemben Nerval. Kissé szégyellem beismerni, de ezek a nevek fordultak meg a fejemben; mentségemre el kell mondanom, hogy az alkoholgőzben rögtön föltettem magamnak a kérdést, nyilván, hogy mi köze is van Nervalnak Mendèshez, aztán pedig megfordult a fejemben Mallarmé is. Alberto, aki úgy látszik, ugyanazon spekulált, mint én, azt mondta: Baudelaire. Természetesen nem Baudelaire volt. Ez volt a vers, lehet, hogy ti kitaláljátok:

Mon triste coeur bave à la poupe…
Mon coeur couvert de caporal:
Ils y lancent des jets de soupe,
Mon triste coeur bave à la poupe:
Sous les quolibets de la troupe
Qui lance un rire général,
Mon triste coeur bave à la poupe,
Mon coeur couvert de caporal!

Ithyphalliques et pioupiesques
Leurs quolibets l’ont dépravé!
Au gouvernail, on voit des fresques
Ithyphalliques et pioupiesques.
ő flots abracadabrantesques
Prenez mon coeur, qu’il soit lavé!
Ithyphalliques et pioupiesques
Leurs quolibets l’ont dépravé!

Quand ils auront tari leurs chiques,
Comment agir, ő coeur volé?
Ce seront des refrains bachiques
Quand ils auront tari leurs chiques;
J’aurai des sursauts stomachiques
Moi, si mon coeur est ravalé:
Quand ils auront tari leurs chiques,
Comment agir, ő coeur volé? ¹

Egy Rimbaud-vers. Ami meglepő. Vagyis, ha úgy nézzük, meglepő. Mert meglepő volt, hogy franciául szavalja. Na mindegy. Egy kicsit fölbosszantott, hogy nem találtam ki – elég jól ismerem Rimbaud műveit –, de azért nem vettem a szívemre, újabb közös pont, talán mégis kijutunk élve abból a lyukból. És miután elszavalta Rimbaud-t, elmesélt róla egy háborús történetet, nem tudom, melyik háborúról – a háború olyan téma, ami nem érdekel –, de volt benne valami, egy kötelék Rimbaud, a vers és a háború között, valószínűleg egy ocsmány történet, de addigra már a fülem és a szemem is másféle ocsmány történetecskékről tudósított (esküszöm, hogy megölöm Julita Moore-t, ha még egyszer elvonszol egy Priapo’s-hoz hasonló lyukba), megbicsakló jelenetekről, ahol bűnös, komor, fiatal srácok táncoltak szolgálatkész, reményvesztett fiatal lányokkal, vagy reményvesztett fiatal kurvákkal az ellentétek sodrásában, melyet – elismerem – fölnagyított a részegségem, ha ez lehetséges. Aztán valakik összeverekedtek. Nem láttam semmit, csak a kiabálást hallottam. Előbukkant pár kidobó a félhomályból, egy vérző arcú fickót vonszoltak. Emlékszem rá, szóltam Albertónak, hogy jobb lesz, ha megyünk, elfajulhatnak a dolgok, de Alberto Ulises Lima sztoriját hallgatta, és nem figyelt rám. Emlékszem, láttam, hogy Julita Ulises egyik barátjával táncol, és a következő emlékem az, hogy már én bolerózom Piel Divinával, mintha álmodtam volna, de ez van, talán először éreztem jól magam aznap este, biztos, hogy először éreztem jól magam aznap este. Azután, mint aki fölébred, emlékszem, azt suttogtam a partnerem (a táncpartnerem) fülébe, hogy a viselkedésünk biztosan föltüzeli majd a többi táncost és a nézőket. Hogy mi történt azután, az zavaros. Valaki beszólt nekem. Úgy éreztem magam, nem is tudom, hogy mindjárt bebújok az asztal alá, és elalszom, vagy odabújok Piel Divina mellkasára, és – megint csak – elalszom. De valaki beszólt nekem, és Piel Divina volt olyan lovagias, hogy félretoljon, és szembeszálljon azzal, akinek a száját elhagyta a sértés (nem tudom, mit mondtak, buzzancs vagy homokos, nehezen szokom hozzá, pedig ideje lenne, tudom), de már olyan részeg voltam, az izmaim annyira elernyedtek, hogy nem tudott otthagyni egyedül – ha egyedül hagy, összeroskadtam volna –, ezért megelégedett azzal, hogy a tánctér közepéről viszonozza a sértést. Én becsuktam a szemem, így próbálva meg kizárni magam a helyzetből – Piel Divina válla izzadságszagú volt, savanyú, egészen fura szaga volt, nem avas, még csak nem is rossz szag, hanem savanyú, mintha sértetlenül átvészelt volna egy robbanást egy vegyi üzemben –, és aztán hallottam, hogy beszél, nem egy, hanem több emberrel, legalábbis kettőnél többel, és kötekedő hangjuk volt. Aztán kinyitottam a szemem, és istenem, nem a minket körülvevő embereket láttam, hanem saját magamat, a karom Piel Divina vállán, a bal karom a csípőjén, az arcom a vállán, és láttam vagy éreztem a csípős tekinteteket, született gyilkosok tekintetét, és akkor hirtelen megrettenve, a részegségemen fölülkerekedve el akartam tűnni, nyelj el, föld!, csapjon belém egy villám, könyörögtem, egyszóval azt kívántam, bárcsak meg sem születtem volna. Mekkora blamázs. Vöröslöttem a szégyentől, hányingerem volt, eleresztettem Piel Divinát, és bizonytalanul imbolyogtam, rájöttem, hogy kegyetlenül megtréfáltak, és meg is sértettek, mindezt egyszerre. Az volt az egyetlen vigaszom, hogy magát a tréfamestert is megsértették, nagyjából olyan érzés volt, mintha árulással legyőztek volna a csatatéren (milyen csatákról, milyen háborúkról beszélt Ulises Lima?), de aztán az igazság vagy az apokalipszis angyalai meghallgatták volna hívó könyörgésem, és csodálatos módon egy mindkettőnket, mindenkit elsöprő hatalmas hullámmal tettek volna pontot a megszégyenülés és az igazságtalanság végére. De addigra láttam, a szemem befagyott taván keresztül láttam (nem jó a metafora, a Priapo’s-ban nagyon magas hőmérséklet uralkodott, de nem találok másikat arra, hogy csak egy pillanaton múlt, hogy nem sírtam el magam, de ez alatt a “pillanat” alatt mindent megbántam, meghátráltam, de a pupillám előtt maradt egy vékony, torzító réteg), ahogy megjelenik Julita Moore elbűvölő alakja, összefonódva azzal a Cuauhtémockal vagy Moctezumával vagy Netzahualcóyotllal, aki aztán Piel Divinával együtt szembeszállt azokkal, akik belénk kötöttek, eközben Julita átkarolta a derekam, és megkérdezte, csináltak-e velem valamit ezek a gengszterek, aztán kivezetett a tánctérről, ki abból az undorító lyukból. Miután kijutottunk, Julita segítségével elmentem a kocsiig, de félúton elsírtam magam, és amikor Julita bepakolt a hátsó ülésre, azt mondtam, nem is, inkább könyörögtem neki, hogy menjünk el, menjünk el, Alberto, ő meg én, és hagyjuk itt a többieket a saját fajtájukból való sátánfajzatok társaságában, anyucikádra kérlek, Julita, mondtam, ő pedig azt felelte, baszd meg, Luisito, elbaszod az estémet, ne fárasszál már, és akkor, emlékszem, azt mondtam, vagy kiabáltam, vagy üvöltöttem, hogy: amit velem tettek, az rosszabb, mint amit Monsival, és Julita megkérdezte, mi az istent csináltak Monsival (és azt is megkérdezte, melyik Monsiról beszélek, Montsét vagy Monchit mondott, nem emlékszem), mire azt feleltem: Monsiváis, Julita, Monsiváis, az esszéista, mire ő azt mondta, á, egyáltalán nem láttam, hogy meglepődött volna, istenem, micsoda belső tartása van ennek a nőnek, gondoltam, és akkor azt hiszem, elhánytam magam, aztán sírva fakadtam, vagy sírva fakadtam, és azután hánytam, de bent, Alberto kocsijában!, Julita pedig elnevette magát, de addigra már a többiek is kijöttek a Priapo’s-ból, a körvonaluk kirajzolódott egy utcai lámpa fényében, és arra gondoltam, mit tettem, mit tettem, olyan mélységesen szégyelltem magam, hogy lerogytam a hátsó ülésre, összegömbölyödtem, és úgy tettem, mintha aludnék. De hallottam, mit beszélnek. Julita kérdezett valamit, a zsigeri realisták pedig válaszoltak, a hangjuk valahogy derűs volt, csöppet sem agresszív. Aztán Alberto beszállt a kocsiba, és azt kérdezte, mi a faszom van itt, mi ez a bűz?, mire én kinyitottam a szemem, és a visszapillantó tükörben az övét keresve azt mondtam, ne haragudj, Alberto, nem volt szándékos, nagyon rosszul érzem magam, aztán beszállt Julita az anyósülésre, és azt mondta, az istenért, Alberto, húzd le az ablakokat, ezt a bűzt… mire azt mondtam, bocsánat, Julita, nem kell túlozni, mire azt mondta: Luisito, olyan, mintha legalább egy hete hulla lennél, mire én nevettem, de nem nagyon, már egyre jobban éreztem magam, az utca végén, a Priapo’s világító cégtáblája alatt dülöngélő alakok mozogtak, de nem az autónk irányába, és akkor Julita Moore letekerte az ablakát, és megpuszilta Piel Divinát és Moctezumát vagy Cuauhtémocot, Ulises Limát viszont nem, mert ő távolabb állt a kocsitól, az eget figyelte, aztán Piel Divina bedugta a fejét az ablakon, és megkérdezte, hogy érzed magad, Luis?, én pedig, azt hiszem, nem is válaszoltam, csak intettem, hogy jól, hogy jól érzem magam, aztán Alberto sebességbe tette a Dodge-ot, és lehúzott ablakokkal magunk mögött hagytuk Tepitót, úton voltunk hazafelé.

Alberto Moore, Mexikóváros, colonia Narvarte, calle Pitágoras, 1976. április. Amit Luisito elmondott, az bizonyos fokig igaz. A nővérem teljesen flúgos, ez tény, de elbűvölő, csak egy évvel idősebb nálam, most huszonkettő, emellett nagyon intelligens nő. Most fogja befejezni az orvosit, gyermekgyógyász szakirányon akar továbbmenni. Nem egy naiva. Ezt tisztázzuk rögtön az elején.

Másodszor: nem mentem úgy, mint a golyó Mexikóváros utcáin, az égszínkék Dodge, amit aznap vezettem, az anyámé, és ilyen körülmények között nagyon visszafogott sofőr vagyok. Az a hányás pedig megbocsáthatatlan.

Harmadszor: a Priapo’s Tepitóban van, ami olyan, mintha azt mondanánk, háborús övezetben, vagy a senki földjén, vagy a vasfüggöny mögötti területen. A végén megpróbáltak belénk kötni, a tánctéren, de én nem láttam az egészből semmit, mert egy asztalnál beszélgettem Ulises Limával. A colonia 10 de Mayóban, amennyire én tudom, nincs semmiféle diszkó, a nővérem is megmondhatja.

És végül negyedszer: nem én mondtam, hogy Baudelaire, Luis volt az, aki Baudelaire-t mondta, meg Catulle Mendèst, sőt, talán még Victor Hugót is, én csöndben maradtam, Rimbaud-ra emlékeztetett, de csöndben maradtam. Ezt is mindenképpen tisztázzuk.

Másfelől a zsigeristák nem viselkedtek annyira rosszul, mint ahogy attól tartottunk. Én csak hallomásból ismertem őket. A főváros egy tizennégymillió lakosú falu, ez köztudott. Szóval viszonylag jó benyomást tettek rám. A Piel Divina nevezetű – szegénykém – megpróbálta elcsábítani a nővéremet. Az a Moctezuma Rodríguez (nem Cuauhtémoc) is próbálkozott. Az este során egy pillanatra úgy tűnt, tényleg elhiszik, hogy van esélyük. Szomorú látvány volt, bár el kell ismerni, volt egyfajta bája a jelenetnek.

Ami Ulises Limát illeti, olyan benyomást kelt, mintha folyton be lenne drogozva, de franciául elfogadhatóan beszél. Azonkívül elmesélt egy elég különleges történetet Rimbaud versével kapcsolatban. Szerinte a Le coeur volé önéletrajzi mű, és arról az útról szól, melyet Rimbaud Charleville-ból Párizsba tett, hogy csatlakozzon a kommünhöz. Az említett – gyalogosan megtett! – út közben Rimbaud találkozott egy csapat részeg katonával, akik először kigúnyolták, majd meg is erőszakolták. őszintén szólva, egy kissé nyers volt a történet.

De volt még más is. Lima szerint néhány katona, vagy legalábbis a vezetőjük, a caporal a “mon coeur couvert de caporal”-ból, harcolt a mexikói francia invázióban is. Természetesen sem Luisito, sem én nem kérdeztem meg, mire alapozza ezt a kijelentését. De engem érdekelt a sztori (Luisitót nem, őt inkább az érdekelte, mi történik, vagy mi nem történik körülöttünk), és még többet akartam tudni. Aztán Lima elmesélte, hogy 1865-ben Libbrecht ezredes hadoszlopa – amelynek el kellett foglalnia Sonorában Santa Teresát – nem adott több hírt magáról, és egy bizonyos Eydoux ezredes, aki a mexikói északnyugaton mozgó csapatok számára hadtápként szolgáló erőd parancsnoka volt, harminc lovasból álló különítményt indított Santa Teresa felé.

A különítményt Laurent százados, valamint Rouffanche és González főhadnagy vezette, ez utóbbi mexikói királypárti volt. Lima szerint az említett különítmény kétnapi lovaglás után megérkezett egy Villaviciosa nevű településre, Santa Teresa közelében, de soha nem találta meg Libbrecht hadoszlopát. Mindenki – kivéve Rouffanche főhadnagyot és három katonát, akik meghaltak az eset során – fogságba esett, miközben a falu egyetlen fogadójában ebédeltek, közöttük a jövendő caporal, az akkor még huszonkét éves újonc. A foglyokat – a kezük hátrakötve, a szájuk kenderkóccal fölpeckelve – elvitték a Villaviciosa főparancsnoki tisztét betöltő férfi és egy csapat falubéli elöljáró elé. A parancsnok mesztic volt, és egyformán hallgatott az Inocencio és az őrült névre. Az elöljárók öreg parasztok voltak – többségük mezítlábas –, megnézték a franciákat, aztán visszavonultak tanácskozni egy sarokba. Fél óra múlva – és egy kis huzavona után két jól elkülöníthető csoport között – a franciákat elvitték egy istállóba, ahol megfosztották őket a ruhájuktól és a cipőjüktől, és a fogva tartók egy csapata rövidesen már a megerőszakolásukkal és kínzásukkal töltötte a nap hátralevő részét.

Éjjel tizenkettőre elvágták Laurent százados torkát. González főhadnagyot, két őrmestert és hét közlegényt a főutcára vezettek, és fáklyafény mellett a katonák saját lovait megülő árnyalakok nyársalták föl őket.

Hajnalra a jövendő caporal és két közlegény elvágta a köteleit, és árkon-bokron át megszökött. Nem üldözte őket senki, mégis csak a caporal élte túl, hogy elmesélhesse a történetet. Két hétig bolyongott a sivatagban, mielőtt megérkezett volna El Tajóba. Kitüntették, és Mexikóban maradt egészen 1867-ig, amikor is visszatért Franciaországba Bazaine seregével (ha ugyan nem valaki más vezette a franciák seregét akkoriban), aki visszavonult Mexikóból, sorsára hagyva így a császárt.

Carlos Monsiváis, Mexikóváros, gyalog a calle Maderón, a Sanborns közelében, 1976. május. Sem tőrbe csalás nem volt, sem erőszakos incidens, semmi, de semmi. Két fiatal srác – talán még a huszonhármat sem töltötték be –, mindkettejük haja egészen hosszú volt, sokkal hosszabb, mint bármelyik költőé (és megbízható információim vannak mindenki hajhosszáról), és gyerekes konoksággal, megszállottan ragaszkodtak hozzá, hogy Paznak nincs semmiféle érdeme – nem tetszik, mert nem tetszik –, képesek voltak tagadni a nyilvánvalót, egy gyönge (vagy inkább gyöngeelméjű) pillanatomban José Agustínra és Gustavo Sainzra emlékeztettek, de hiányzott belőlük e két kivételes képességű regényírónk tehetsége, valójában az égvilágon minden hiányzott belőlük, nem volt sem pénzük, hogy kifizessék a kávénkat (nekem kellett fizetnem), sem nyomós érveik, sem eredeti érvrendszerük. Két elveszett, eltévelyedett ember. Ami engem illet, szerintem túlságosan is nagylelkű voltam (nem a kávéra gondolok). Sőt, még azt is fölajánlottam Ulisesnek (a másiknak nem tudom, mi a neve, talán chilei vagy argentin volt), hogy írjon kritikát arról a Paz-könyvről, amelyikről beszélgetünk. Ha jól sikerül, mondtam – de hangsúlyoztam azt, hogy “jól” –, megjelentetem. Erre azt felelte, hogy jó, megcsinálja, és majd elviszi hozzám. Én erre azt mondtam, hogy hozzám inkább ne, mert anyám megijedne, ha meglátná. Ez volt az egyetlen vicc, amit elsütöttem. De ők komolyan vették (el sem mosolyodtak), és azt mondták, hogy el fogják küldeni postán. A mai napig várom.

* * *

23

Iñaki Echavarne, Giardinetto bár, Barcelona, calle Granada del Penedés, 1994. július. Egy darabon a Kritika kíséri a Művet, majd a Kritika elenyészik, és a Művet az Olvasók kísérik tovább. Az út lehet hosszú vagy rövid. Ezután az Olvasók egyenként meghalnak, és a Mű magára marad, bár apránként újabb Kritika és újabb Olvasók szegődnek mellé az úton. Aztán a Kritika újra meghal, az Olvasók újra meghalnak, és a Mű a csontjaikkal szegélyezett úton folytatja tovább a magányba vezető útját. Ha valaki közelít hozzá, ha megpihen az oldalvizén, az tévedhetetlen jele biztos halálnak, mégis újabb Kritika és újabb Olvasók közelítik meg fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül, hogy eleméssze őket az idő és a sebesség. Végül a Mű menthetetlenül magára marad a Végtelenségben. És egy nap a Mű meghal, ahogy meghal minden, ahogy egyszer kihuny majd a Nap, elpusztul a Föld, a Naprendszer, a Tejút, és az emberek legrejtettebb emléke is. Ami komédiaként indul, annak tragédia a vége.

Aurelio Baca, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Muszáj elismernem, de nem csak magammal vagy a tükörrel szembenézve, vagy a remélhetőleg minél távolabb elérkező halálom óráján, hanem a fiaim és a feleségem előtt, a lépésről lépésre fölépített józan életemre visszatekintve, hogy: 1.) Sztálin idejében nem tékozoltam volna el a gulagon a fiatalságomat, de golyóval a tarkómban sem végeztem volna. 2.) McCarthy idején nem vesztettem volna el az állásom, de üzemanyagot sem kellett volna árulnom egy benzinkúton. 3.) Viszont Hitler idejében azok közé tartoztam volna, akik a száműzetés útját választják, és Franco idejében sem komponáltam volna szonetteket a Caudillónak vagy az áldott Szűzanyának, ahogy oly sok tőrőlmetszett demokrata tette. És ezek a dolgok összefüggnek. A bátorságomnak vannak határai, ez nyilvánvaló, de a gyomrom sem vesz be mindent. Ami komédiaként indul, annak tragikomédia a vége.

Pere Ordóñez, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Egykor Spanyolország (és Latin-Amerika) írói azért léptek a közélet porondjára, hogy áthágják a határait, megreformálják, fölégessék, forradalmasítsák. Spanyolország (és Latin-Amerika) írói többnyire tehetős családokból származtak, konszolidált vagy rangos családokból, és amikor tollat ragadtak, e társadalmi pozíció ellen fordultak vagy lázadtak föl: az írás lemondás, ellenszegülés, néha öngyilkosság volt. Szembeszállás a családdal. Ma Spanyolország (és Latin-Amerika) íróinak egyre nyugtalanítóbb hányada származik az alsóbb osztályokból, a proletariátusból és a lumpenproletariátusból, és számukra az írás gyakorlása legtöbbször eszköz a társadalmi ranglétrán való fölkapaszkodáshoz, eszköz a gyarapodáshoz, miközben kínosan odafigyelnek rá, nehogy áthágjanak bármit is. Nem azt mondom, hogy ne lennének műveltek. Ugyanolyan műveltek, mint a korábbiak. Vagy majdnem. Nem állítom, hogy ne lennének szorgalmasak. Sokkal szorgalmasabbak, mint a korábbiak! De emellett sokkal közönségesebbek. Úgy viselkednek mint a vállalkozók vagy a gengszterek. De nem tagadnak meg semmit, vagyis csak azt tagadják meg, amit lehet, mert kínosan ügyelnek rá, hogy ne szerezzenek ellenségeket, vagy ha mégis, akkor lehetőleg a védtelenebbek közül. Nem egy eszméért lesznek öngyilkosok, hanem őrületből vagy dühből. Az ajtók – visszavonhatatlanul – sorra tárulnak ki előttük. Ezért aztán az irodalom olyan, amilyen. Ami komédiaként indul, annak elkerülhetetlenül komédia a vége.

Julio Martínez Morales, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Mesélek nektek valamit a költők becsületéről, most, hogy itt sétálunk a Könyvvásáron. Költő vagyok. Író vagyok. Kritikusként is szereztem valamicske hírnevet. 7 × 3 = 22 bódé, így szemre, de a valóságban még sokkal több. Korlátozott a látóterünk. Mindenesetre sikerült helyet szereznem magamnak ezen a könyvvásáron. Magam mögött rommá tört kocsikat hagytam, az írás határait, a 3 × 3 = 9-et. Nem volt könnyű. Magam mögött hagytam az A-t és az E-t, néha visszatérek álmaimban az erkélyhez, amelyen ott lógnak véresen kiterítve. Tanult ember vagyok: csak a kifinomult börtönöket ismerem. Amúgy a költészet és a börtön mindig közel állt egymáshoz. Ennek ellenére a vonzalmam forrása a mélabú. Vajon épp ébren álmodom, vagy tényleg kakasok kukorékolnak a Könyvvásár túlsó végén? Egyik sem elképzelhetetlen. Viszont a kakasok hajnalban kukorékolnak, és most, az órám szerint, déli tizenkettő van. Bolyongok a vásáron, és üdvözlöm a kollégákat, akik hozzám hasonlóan mélán bolyonganak. Méla × méla = börtön az irodalom égboltján. Bolyongok. Bolyongok. A költők becsülete: az ének, melyet fakó büntetésként hallgatunk. Fiatal arcokat látok, a kiállított könyveket nézik, és érméket keresnek a zsebükben, amely oly sötét, akár a remény. 7 × 1 = 8, ezt mondom magamban, miközben fél szemmel e fiatal olvasókat nézem, és távoli, mosolygó arcuk helyét elfoglalja egy formátlan, jéghegyhez hasonlatosan lassú kép. Mindannyian elmegyünk az erkély alatt, ahol az A és E betű lóg, a vérük csorog ránk, és beszennyez minket örökre. De az erkély olyan fakó, mint mi magunk, és a fakóság sosem támad a fakóságra. Másrészről, mentségemre legyen mondva, az erkély is velünk bolyong. Más földrajzi szélességeken ezt úgy hívják, maffia. Látok egy irodát, látok egy bekapcsolt számítógépet, látok egy kihalt folyosót. Fakóság × jéghegy = kihalt folyosó, amelyet a félelmünk megtölt emberekkel, a Folyósóvásáron bolyongó alakokkal, akik nem könyvet keresnek, hanem a bizonyosságaink űrjét alátámasztó bizonyosságot. Így értelmezzük az életet a teljes reménytelenség pillanataiban. Csürhe. Pribékek. A bonckés a testekbe vág. A és E × Könyvvásár = újabb testek; könnyű, izzó testek, mintha tegnap éjjel seggbe dugott volna a szerkesztőm. A halál megfelelő válasznak tűnhet, mondaná Blanchot. 31 × 31 = 962 jó ok. Tegnap föláldoztunk egy fiatal dél-amerikai írót városunk áldozati oltárán. Miközben a vére saját ambícióink féldomborművére csöpögött, a könyveimre és a felejtésre gondoltam, ami végre értelmet nyert. Egy író – így határoztunk – nem lehet olyan, mint egy író. Legyen olyan, mint egy bankár, különösebb traumák nélkül felnövő apuci kisfia, matematikatanár vagy börtönhivatalnok. Legyen fa formájú. Így hát, paradox módon, bolyongunk. A saját faszerűségünk × az erkély fakósága = a diadalunk folyosója. Miért nem veszik észre a fiatalok, akik olvasók a szó valódi értelmében, hogy mind hazugok vagyunk? Hisz elég ránk nézni! A képünkön szélhámosságunk bélyege! De nem, nem veszik észre, mi pedig teljesen büntetlenül sorolhatjuk: 8, 5, 9, 8, 4, 15, 7. És bolyonghatunk és köszönhetünk egymásnak (én legalábbis köszönök mindenkinek, a zsűritagoknak és a hóhéroknak, a házigazdáknak és a tanulóknak), és méltathatjuk a buzit határtalan heteroszexualitásáért, az impotenst a férfiasságáért, a felszarvazottat makulátlan becsületéért. És senki sem sóhajt föl: van bőr a képükön. Pedig csak az éjszaka csöndje van, amikor négykézláb elindulunk a máglyák felé, amelyeket valaki egy rejtélyes órán és érthetetlen céllal meggyújtott számunkra. A sors vezet bennünket, bár semmit sem bíztunk a sorsra. Egy író legyen olyan, mint egy cenzor, mondták eleink, és mi majdnem a végkifejletig követtük ezt a bársonyos gondolatot. Egy író legyen olyan, mint egy napilap újságírója. Egy író legyen olyan, mint egy törpe, és LEGYEN képes életben maradni. Ha emellett nem kellene olvasnunk is, a munkánk egy függő pont lenne a semmi közepén, egy végtelenül leegyszerűsített mandala, a némaságunk, annak bizonyossága, hogy kikristályosodott fél lábunk már a halál térfelén áll. Képzelgések. Képzelgések. Oroszlánok akartunk lenni a múlt egy elfelejtett ráncában, de csak kiherélt macska lett belőlünk. Kiherélt macskák vagyunk, a feleségeink elvágott torkú macskák. Ami komédiaként indul, annak titkosírási gyakorlat a vége.

Pablo del Valle, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Mesélek nektek valamit a költők becsületéről. Volt idő, amikor nem volt pénzem, és a nevem sem az volt, ami most: munkanélküli voltam, és Pedro García Fernándeznek hívtak. De tehetséges és szeretnivaló voltam. Megismerkedtem egy nővel. Sok nővel megismerkedtem, de a lényeg, hogy megismerkedtem egy nővel. Ez a nő – akit célszerűbb nem megnevezni – belém szeretett. A postán dolgozott. Postahivatalnok volt, ezt mondtam, amikor a barátaim megkérdezték, mit csinál a feleségem. Valójában ez csak eufemizmus volt, hogy ne kelljen azt mondanom, hogy postás. Egy ideig együtt laktunk. A feleségem reggelente elment munkába, és nem jött haza délután ötig. Én akkor keltem föl, amikor meghallottam az ajtó csukódása által keltett halk zajt (ő mindig ügyelt, hogy ne zavarjon), aztán írni kezdtem. Fennkölt dolgokról írtam. Kertekről, hajdani várakról, ilyesmiről. Amikor aztán elfáradtam, olvastam. Pío Baroját, Unamunót, Antonio és Manuel Machadót, Azorínt. Ebédidőben elmentem egy étterembe, ahol ismertek. Délután javítottam. Amikor hazaért a munkából, rendszerint beszélgettünk egy darabig, de miről beszélhet egy író egy postással? Én arról beszéltem, amiről írtam, és amiről terveztem, hogy írni fogok: egy Manuel Machadóról szóló glosszáról, egy Szentlélekről szóló költeményről, egy esszéről, amelynek első mondata így szólt: nekem is fáj Spanyolország. ő azokról az utcákról beszélt, amerre járt, és a levelekről, amelyeket kézbesített. Beszélt a bélyegekről – köztük néhány ritkaságról –, és azokról az arcokról, amelyeket hosszúra nyúló délelőttje során látott levélkihordóként. Azután, amikor már nem bírtam tovább, elköszöntem tőle, és csavarogni mentem Madrid bárjaiba. Néha részt vettem könyvbemutatókon. Elsősorban az ingyenpiáért meg a szendvicsekért. A Casa de Américába jártam beképzelt latin-amerikai írókat hallgatni. Az Ateneóba jártam elégedett spanyol írókat hallgatni. Azután találkoztam a barátaimmal, és a műveinkről beszélgettünk, vagy elmentünk, és együtt meglátogattuk a Mestert. De az irodalmi fecsegés mögül én továbbra is kihallottam a feleségem lapos sarkú cipőjének zaját, hallottam, ahogy újra és újra, némán bejárja a kézbesítési területét, kapaszkodik a sárga kofferébe vagy kocsijába – ez azon múlt, milyen vaskosak voltak a kézbesítendő levelek –, és akkor mindig elmerengtem, a pillanatokkal azelőtt még szellemes, csípős nyelvem rongydarabbá vált, és mély, ösztönös némaságba merültem, amelyet – szerencsémre – a Mesterrel együtt a többiek általában úgy értelmeztek, mint az elmélkedő, mérlegelő, filozofikus hajlamom megnyilvánulását. Amikor már hajnaltájt hazafelé tartottam, néha megálltam azon a környéken, ahol a feleségem dogozni szokott, és katonás vagy kísérteties mozdulatokkal utánoztam, szimuláltam, imitáltam a napi teendőit. A végén egy fának támaszkodva elsírtam és elhánytam magam, és azt kérdeztem magamtól, hogyan lehetek képes együtt élni azzal a nővel. Soha nem találtam meg a választ, vagy ha mégis, az nem tűnt elfogadhatónak, ennek ellenére nem hagytam el. Sokáig éltünk együtt. Amikor írás közben néha szünetet tartottam, magamat vigasztalva arra gondoltam, hogy az mégiscsak rosszabb lenne, ha hentes lenne. Jobban örültem volna neki – leginkább azért, hogy kövessem a divatot –, ha rendőr lett volna. A rendőr jobb, mint a postás. Mindenesetre a postás jobb, mint a hentes. Aztán írtam, csak írtam tovább – közben hisztiztem magamban, vagy az ájulás kerülgetett –, és egyre jobban elsajátítottam a szakma fogásait. Így múltak az évek, és eközben végig kitartattam magam a feleségemmel. Végül megnyertem a Madridi Önkormányzat Új Hangjai díjat, és egyik napról a másikra a zsebembe került hárommillió peseta, és egy munkaajánlat a főváros egyik legnevesebb napilapjától. Hernando García León szerfölött elismerő recenziót írt a könyvemről. Az első és a második kiadás kevesebb mint három hónap alatt elfogyott. Szerepeltem két tévéműsorban, bár az a benyomásom, hogy az egyikbe azért hívtak meg, hogy bohócot csináljanak belőlem. Most a második regényemen dolgozom. És elhagytam a feleségem. Azt mondtam, hogy nem illik össze a természetünk, de nem akarok neki rosszat, remélem, hogy minden jól alakul majd a számára, és tudja, hogy mindig, mindenben számíthat rám. Aztán bedobozoltam a könyveim, becsomagoltam a ruháim egy bőröndbe, és elköltöztem. Nem emlékszem, melyik klasszikus mondta, de a szerelem mindig a győztesekre mosolyog. Nem sokkal később összeköltöztem egy másik nővel. Lakást béreltem Lavapiésben, ezt a lakást már én fizetem, és itt boldog és termékeny az életem. A mostani feleségem angol szakos, és verseket ír. Könyvekről szoktunk beszélgetni. Néha pedig nagyon jó ötletei vannak. Azt hiszem, kitűnő párt alkotunk: az emberek ránk néznek és bólintanak, valahogy a jövőt és a józan, megfontolt optimizmust testesítjük meg a szemükben. Mégis, amikor esténként a dolgozószobámban az utolsó simításokat végzem a heti tárcámon, vagy átnézek pár oldalt a regényemből, néha lépteket hallok az utcán, és elfog az érzés, szinte a bizonyosság, hogy a postásnő az, aki alkalmatlan időben indult el kihordani a leveleket. Kihajolok az erkélyen, de nem látok senkit, vagy esetleg az ügyeletes hazafelé tartó részegest, amint eltűnik az utcasarkon. Nincs semmi baj. Nincs ott senki. De mégis, amikor visszaülök az íróasztalomhoz, megint hallom a lépteket, és akkor már tudom, hogy dolgozik a postásnő, és még ha nem is látom, számomra a legrosszabb időpontban járja be a körzetét. Akkor otthagyom a heti tárcámat, otthagyom azt a fejezetet a regényemből, és megpróbálok verset írni, vagy a naplómnak szentelni az este hátralevő részét, de nem sikerül. A lapos sarkú cipő zaja ott visszhangzik a fejemben. Alig hallható hang, és tudom, hogyan kell elűznöm: fölkelek, elsétálok a hálószobáig, levetkőzöm, bebújok az ágyba, ahol a feleségem illatos teste vár engem, szeretkezem vele, néha végtelenül gyöngéden, máskor erőszakosan, aztán elalszom, és azt álmodom, hogy bekerülök az Akadémiára. Vagy nem. Ez csak egy példa. Tulajdonképpen néha azt álmodom, hogy bekerülök a pokolba. Vagy nem álmodom semmit. Vagy azt álmodom, hogy kasztráltak, és ahogy múlik az idő, kibújik a lábam között egy pár aprócska here – mint két színtelen olajbogyó –, én pedig félelemmel vegyes szeretettel simogatom, és titokban tartom őket. A reggel elűzi a kísérteteket. Persze erről nem beszélek senkinek. Erősnek kell mutatkoznunk. Az irodalom világa olyan, mint a dzsungel. Én rémálmokkal, hallucinációkkal fizetek meg a kapcsolatomért a postásnővel. Nincs ezzel baj, elfogadom. Ha kevésbé lennék érzékeny lélek, biztos vagyok benne, hogy már nem is emlékeznék rá. Néha legszívesebben fölhívnám telefonon, elkísérném kézbesítés közben, és – először életemben – megnézném, hogyan dolgozik. Néha legszívesebben találkoznék vele egy bárban a környékén, amely már nem az enyém, és az életéről kérdezném: van-e már új szeretője, kézbesített-e Malajziában vagy Tanzániában postára adott levelet, még mindig szokott-e kapni karácsonykor prémiumot. De nem teszem. Megelégszem azzal, hogy hallom az egyre halkuló lépteit. Megelégszem azzal, hogy a végtelen világegyetemre gondolok. Ami komédiaként indul, annak horrorfilm a vége.

Marco Antonio Palacios, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Tessék, valami a költők becsületéről. Tizenhét éves voltam, és fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy író legyek. Fölkészültem. De addig sem maradtam nyugton, míg készülődtem, mert megértettem, hogy ha így teszek, sosem fogok győzedelmeskedni. Fegyelem és egyfajta simulékony báj, ez a két kulcs, hogy elérd, amit kitűzöl. Fegyelem: mindennap nem kevesebb mint hat órát kell írni. Mindennap írni, aztán délután javítani és este megszállottként olvasni. Báj, vagy simulékony báj: meg kell látogatni az írókat a lakhelyükön, vagy beszédbe elegyedni velük a könyvbemutatókon, és mindegyiküknek pontosan azt kell mondani, amit hallani akar. Azt, amit kétségbeesetten akar hallani. És türelmesnek kell lenni, mert a dolog nem mindig működik. Vannak olyan rohadékok, akik meglapogatják a hátad, aztán, ha találkoztunk is, nem emlékszem. Vannak kemény, kegyetlen, piszkos rohadékok. De nem mindegyik ilyen. Fontos a türelem, és keresni kell. A legjobbak a homoszexuálisok, de vigyázat, fontos tudni, mikor kell megállni, muszáj egészen pontosan tudni, mit akar az ember, ellenkező esetben úgy járhat, hogy ingyen seggbe rakja valamelyik vén kommunista buzi. Négyből háromszor ugyanez a helyzet a nőkkel is: azok a spanyol írónők, akik be tudnak protezsálni valahová, általában idősek és csúnyák, és néha nem éri meg az áldozat. A legjobbak a már ötvenes éveikben járó, vagy az időskor küszöbén álló heteroszexuálisok. Akárhogy is: muszáj a közelükbe férkőzni. Muszáj a kertedet nevelgetni a haragjuk és neheztelésük árnyékában. Természetesen be kell magolnod az összes művüket. Kétszer-háromszor idézned kell belőlük minden beszélgetés során. Buzgón idézned kell belőlük! Egy jó tanács: soha ne illesd kritikával a mester barátait! A mester barátai szentek, és egy rosszkor elejtett megjegyzés megfordíthatja a sors kerekét. Egy jó tanács: kötelességed megvetni a külföldi regényírókat, és élesen köszörülni rajtuk a nyelved, különösképpen, ha amerikaiak, franciák vagy angolok. A spanyol írók gyűlölik külföldi kortársaikat, és ha negatív kritikát közölsz egyikükről, az mindig jó fogadtatásra talál. Aztán hallgass és figyelj. És alakítsd ki a munkakörnyezeted. Délelőtt írj, délután javíts, este olvass, és az üres óráidban gyakorold a diplomáciát, a tettetést, a simulékony bájat. Tizenhét éves koromban író akartam lenni. Húszévesen megjelent az első könyvem. Most huszonnégy vagyok, és szinte szédülés fog el néha, amikor visszatekintek. Hosszú utat tettem meg, megjelent négy könyvem, és kényelmesen megélek az írásból (bár ha őszinte akarok lenni, sosem voltak nagy igényeim, csak egy asztal kellett, egy számítógép és könyvek). Hetente írok egy jobboldali madridi újságba. Most prédikálok, káromkodom, és tisztára mosdatok bizonyos politikusokat (azért nem viszem túlzásba). Az írói pályára vágyó fiatalok követendő példát látnak bennem. Van, aki azt mondja, hogy én vagyok Aurelio Baca javított kiadása. Nem tudom. (Mindkettőnknek fáj Spanyolország, bár szerintem ebben a pillanatban neki jobban fáj, mint nekem.) Lehet, hogy őszintén mondják, de lehet, hogy csak azért, hogy elbízzam magam, és elkényelmesedjek. Ha ez a céljuk, akkor nem adom meg nekik az örömöt: ugyanazzal az állhatatossággal dolgozom, mint korábban, termelek tovább, és gondosan ápolom a barátságaimat. Még nem töltöttem be a harmincat, mégis úgy tárul föl előttem a jövő, ahogy a rózsa nyílik ki, egy tökéletes, illatozó, különleges rózsa. Ami komédiaként indul, annak diadalmenet a vége, nem?

Hernando García León, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Ahogy minden nagy dolog, ez is egy álommal kezdődött. Nem olyan régen, kevesebb mint egy éve flangáltam egyet a leginkább irodalmi kötődésű kávézók egyikében, és elbeszélgettem nagybeteg Spanyolországunk számos szerzőjével. A megszokott ricsaj közepette mindannyian megerősítették (és ebben az esetben egybehangzó véleményük nem ébreszt gyanút), hogy a legutóbbi könyvem, ha nem is tartozott a legkapósabbak közé, egyike volt a legolvasottabbaknak. Nincs kizárva, én nem foglalkozom a kalmárokkal. Viszont a dicséretek fátyla mögött fölsejlett egy árny. A kortársaim dicsértek, a legfiatalabbak mesterként tekintettek rám – és ezt büszkén vállalták –, de a hízelgés fátyla mögött megéreztem valami ismeretlen leheletét, fenyegető közelségét. Mi volt az? Nem tudtam. Egy hónappal később, miközben egy repülőtér indulási várójában épp arra készültem, hogy néhány napra itt hagyjam a mi gyűlölködő Spanyolországunkat, odalépett hozzám három fiatalember – nyurgák és égszínkékek voltak –, és kertelés nélkül kijelentették, hogy a legutóbbi könyvem megváltoztatta az életüket. Különös volt, bár természetesen nem ők tettek elsőként ilyen természetű észrevételt, még véletlenül sem. Folytattam az utam. Rómában átszálltam. A duty free shopban méregetni kezdett egy érdekes kinézetű férfi. Osztrák volt, és üzleti úton járt (nem kérdeztem meg, mivel foglalkozik), Hermann Künst volt a neve, és mivel elbűvölte az előző könyvem – amelyet spanyolul olvasott, mert amennyire én tudom, még nem fordították le németre –, szeretett volna autogramot kérni tőlem. Dicsérő szavai letaglóztak. Miután megérkeztem Nepálba, a szállodában egy alig tizenöt éves srác megkérdezte, hogy én vagyok-e Hernando García León. Igennel feleltem, és már készültem, hogy borravalót adjak neki, amikor gyerkőc a műveim lelkes rajongójának vallotta magát, és egy pillanat múlva – szinte még fölocsúdni sem volt időm – már véstem is az aláírásom a Bikák és angyalok között egy eléggé megviselt példányára, az 1986-os nyolcadik spanyol kiadásra, hogy pontosak legyünk. Sajnálatos módon abban a pillanatban közbejött egy váratlan kellemetlenség – most inkább nem részletezném, micsoda –, így szegényebb lettem azzal az élménnyel, hogy kikérdezzem e fiatal olvasót, milyen kalandos úton-módon jutott el a könyvem a kezébe. Aznap éjjel Keresztelő Szent Jánossal álmodtam. A fej nélküli alak odalépett a szállodai ágyamhoz, és azt mondta: menj el Nepálba, Hernando, és megnyílnak előtted egy csodálatos könyv lapjai. De hiszen Nepálban vagyok, válaszoltam neki álmomban motyogva. De a Keresztelő megismételte: menj el Nepálba, Hernando, s a többi, s a többi, mintha ő lenne az irodalmi ügynököm. Másnap reggelre megfeledkeztem az álomról. Mialatt a katmandui hegyek között kirándultam, váratlanul szembe találtam magam egy csapat turistával a mi megzavarodott Spanyolországunkból. Fölismertek (mondanom sem kell, én egyedül meditáltam egy szikla mögött), és rögtön következett a szokásos kérdezz-felelek, mintha egy televíziós műsor felvételén lettünk volna. Honfitársaim tudásszomja nagy, kínzó, olthatatlan volt. Dedikáltam két példányt. Aznap este – már újra a szállodában – megint Keresztelő Szent Jánossal álmodtam, de most azzal a változtatással, azzal a számottevő változtatással, hogy ezúttal elkísérte egy árnyék, egy lefátyolozott lény, aki a háttérbe húzódva figyelt, miközben a fej nélküli alak beszélt. Szónoklata lényegében megegyezett az előző estivel. Arra buzdított, hogy látogassak el Nepálba, nekem ígérte egy csodálatos könyv kalandját, amely méltó a legbravúrosabb tollhoz. Ezek az álmok megismétlődtek, gyakorlatilag minden éjszaka, végig a keleti utam során. Visszatértem Madridba, és miután kelletlenül engedelmeskedtem az elmaradhatatlan interjúk hívószavának, elutaztam Orejuela de Argandába – ez egy hegyi falucska vagy község –, azzal az eltökélt szándékkal, hogy belevágjak az alkotómunkába. Ismét Keresztelő Szent Jánossal álmodtam. Apám, Hernando, ez azért már túl sok, mondtam magamnak az álom közepén, és olyan mentális erőfeszítéssel, amelyet csak az engedhet meg magának, akinek az idegei necces helyzetekben edződtek, sikerült hirtelen fölébrednem. A szoba elmerült a kasztíliai éjszaka termékeny csöndjében. Kinyitottam az ablakot, és beleszippantottam a tiszta, hegyvidéki levegőbe. Nem hiányzott az a távoli korszak, amikor még két dobozzal elszívtam naponta, bár egy töredék másodpercig arra gondoltam, hogy nem lenne rossz rágyújtani egy szálra. Mintha nem lett volna vesztegetni való időm, az álmatlanságom kihasználva papírokat ellenőriztem, leveleket fejeztem be, cikkek és konferenciák jegyzeteit készítettem el, ez a rabszolgasors vár egy sikeres íróra, amit képtelenek lennének megérteni azok a megkeseredett és irigy szerzők, akik sosem lépik túl a kétezres példányszámot. Aztán visszafeküdtem az ágyba, és ahogy történni szokott, azonnal elaludtam. A feketeségből – mintha Zurbarán festette volna – ismét előlépett Keresztelő Szent János, és a szemembe nézett. Intett a fejével, majd azt mondta: itt hagylak, Hernando, de nem maradsz egyedül. Végignéztem a tájon, mely úgy tisztult ki apránként, mintha szellő vagy angyali lehelet oszlatná el a párát és a sötétséget, eközben mégis megőrizte a reggel sajátosnak mondható gyászát. A háttérben, az ágyamtól úgy három méterre, egy sziklatömb mellett várakozott a lefátyolozott árny. Ki vagy?, kérdeztem. Remegett a hangom. Mindjárt elsírom magam, gondoltam meglepődve az álom közepén, ama borongós reggelen. De mégis erőt vettem magamon, és megismételtem a kérdést: ki vagy? Erre az árny megremegett, vagy egy határozott (és az egész testére kiterjedő) mozdulattal lerázta magáról a hajnali harmatot, vagy a szemem kapaszkodó nélkül egyszerűen elhitette velem, hogy az árny megrázkódik, holott nem tette, mindenesetre, miután megrázta magát, elindult az ágyam felé – a lába mintha nem érintette volna a földet, én mégis hallottam a kövek hangját, a kövek boldogan énekeltek, ahogy a hátukon érezték a talpát, csikorgás és csöngés egyszerre, morajlás és susogás, mintha a kövek mezei füvek lennének, a láb pedig levegő vagy víz –, akkor aztán hatalmas erőfeszítések árán fölegyenesedtem az ágyban, és az egyik könyökömre támaszkodva megkérdeztem tőle, ki vagy, és mit akarsz tőlem, te árny, mi rejtőzik a fátylad mögött, de az árny tovább közeledett a hamuszürke kövek és kavicsok impériumában, míg oda nem ért az ágyam mellé, aztán megállt, és a kövek nem énekeltek, nem turbékoltak, nem búgtak tovább, hatalmas csönd telepedett a szobámra, a völgyre meg a hegyoldalakra, lehunytam a szemem, és azt mondtam, bátorság, Hernando, jártál te már ennél rosszabb álmokban is, aztán megint kinyitottam a szemem. Akkor az árny levette a fátylát – talán csak egy kendő volt –, és megjelent előttem Szűz Mária, de a fénye nem vakított – ahogy a barátnőm, Patricia Fernández-García Errázuriz állítja, neki számos ehhez hasonló tapasztalatban volt része –, hanem kellemesen simogatta a pupillám, nagyjából megfelelt a reggeli fénynek. És mielőtt még elnémultam volna, megkérdeztem: mit akarsz, Úrnőm, a te szerény szolgádtól? Mire ő: Hernando, gyermekem, azt akarom, hogy írj egy könyvet. A beszélgetésünk hátralevő részéről nem mesélhetek. De írtam. Úgy láttam neki a munkának, hogy a bőrömet is kész vagyok vásárra vinni a vállalkozásban, és három hónap elteltével a kezemben volt háromszázötven flekk, amit le is raktam a szerkesztőm asztalára. A címe: A New Age és a spanyol lépcső. Azt mondják, ma több mint ezer példány fogyott belőle. Természetesen nem dedikáltam az összeset, nem vagyok Superman. Ami komédiaként indul, annak elkerülhetetlenül rejtély a vége.

Pelayo Barrendoáin, Könyvvásár, Madrid, 1994. július. Először is: itt vagyok, leszedálva, még a fülemből is antidepresszáns folyik, bejártam ezt a külsőre oly szimpatikus könyvvásárt, ahol annyi, de annyi olvasója van Hernando García Leónnak, és annyi, de annyi olvasója van Bacának is – bár ő García León ellenpólusa, éppoly boldog, mint amaz –, és ahol jut néhány olvasó még az öreg barátomnak, Pere Ordóñeznek is, sőt, még nekem is, hogy tovább ne menjünk, hogy messzebbre ne menjünk, nekem is megvan a magam olvasói köre, a kiégettek, a vesztesek, akiknek apró lítiumbombák vannak az agyában, Prozac-folyók, Epaminol-tavak, Rohypnol-holttengerek, betemetett Trankimazin-kutak, a testvéreim, akik azért csüngnek az őrületemen, hogy táplálják a sajátjukat. És itt van velem az ápolónőm, bár az is lehet, hogy nem ápolónő, hanem szociális munkás vagy speciális nevelő, az is lehet, hogy ügyvéd, mindenesetre itt van velem egy asszony, aki úgy néz ki, mintha az ápolónőm lenne, legalábbis erre lehet következtetni abból, milyen készségesen nyújtja felém a csodálatos pirulákat, az agyamat szaggató bombákat, amelyek megakadályozzák, hogy modortalanságot kövessek el, egy nő, aki ott sétál az oldalamon, és ha megfordulok, a légies árnyéka hozzáér az én esetlen, nagydarab árnyékomhoz, és az árnyékom mintha szégyenkezne, amiért ott hömpölyög az övé mellett, de ha az ember jobban megnézi – és így teszek én is –, akkor mégiscsak tökéletesen boldognak látszik, hogy ott hömpölyöghet. Az én árnyékom a Harmadik Évezred Maci Lacija, az övé pedig Hüpatia tanítványa. És pontosan ezért a pillanatért szeretek ott lenni, leginkább azért, mert az ápolónőm örül, hogy ennyi könyvet láthat egy helyen, és örül, hogy ott sétálhat az úgynevezett spanyol költészet vagy spanyol irodalom leghíresebb bolondja mellett. És ez az a pillanat, amikor kedvem támad rejtélyesen mosolyogni vagy rejtélyesen dudorászni, ő pedig megkérdezi, miért nevetek, vagy miért dudorászom, mire én azt felelem, hogy azért nevetek, mert nevetségesnek érzem ezt az egészet, mert nevetségesnek érzem, hogy Hernando García León úgy tesz, mintha ő lenne Keresztelő Szent János vagy Loyolai Szent Ignác, vagy Boldog Escrivá de Balaguer, és mert nevetségesnek érzem a hullámpala bódéikban elbarikádozott írók elszánt harcát a hírnévért és az olvasókért. Erre rám néz, és megkérdezi, miért dudorászom. Én pedig azt felelem, hogy ezek versek, a dudorászás egy-egy vers, amelyeket most gondolok ki, és próbálom őket memorizálni. Ezután az ápolónőm mosolyog és bólint, elégedett a válaszaimmal, és azokban az esetekben, amikor hatalmas a tömeg, és a csődület veszélyes méreteket ölt (az ápolónőm elmondása szerint Aurelio Baca bódéjának közelében), a keze a kezemet keresi, és gond nélkül meg is találja, majd lassan, kéz a kézben átkelünk a tűző napon és a fagyos árnyékon, az árnyéka vontatja az árnyékomat, de mindenekelőtt a teste vontatja a testemet. És bár nem ez az igazság (azért mosolygok, hogy ne üvöltsek, azért dudorászom, hogy ne imádkozzam vagy káromoljak), az ápolónőmnek elég, bőven elég az én változatom, mindez nem árul el sokat a pszichológusi képességeiről, de annál többet az életre való hajlamáról, vagy arról, hogy imád a Retiróra záporozó napsugarakban fürdeni, és fékezhetetlenül vágyik a boldogságra. És ez az a pillanat, amikor olyan – legalábbis bizonyos szemszögből nézve – kevésbé költői dolgokra gondolok, mint a munkanélküliség (az ápolónőm nemrég tört ki belőle, hála annak, hogy bolond vagyok) vagy a jogi tanulmányok (az ügyvédnőm nemrég nyergelt át a spanyol regények olvasására, hála annak, hogy bolond vagyok), és a munkanélküliség az elvesztegetett órák társaságában egyetlen vörös gömbként emelkedik föl a szemem előtt, emelkedik és emelkedik tovább, amíg sírva nem fakadok, Daidalosz gyászolja Ikarosz sorsát, a kárhozott Daidalosz, aztán megint leszállok a Föld bolygóra, a Könyvvásárra, és megpróbálkozom egy félmosollyal, csak az ápolónőmnek, de mégsem ő látja, hogy mosolygok, hanem az olvasóim – a vesztesek, a lemészároltak, az őrületemből táplálkozó őrültek, akik végül végezni fognak velem, végezni fognak a végtelen türelmemmel –, és látnak a kritikusaim – akik közös fotót szeretnének velem, de nem viselnék el a társaságom nyolc óránál tovább –, látnak a tévé szerkesztő-műsorvezetői – akik csodálják Barrendoáin őrületét, miközben megfontoltan ingatják a fejüket –, de ő nem, ő sosem, a buta, az ostoba, az ártatlan, a késve érkező, akit csak az irodalom érdekel, miközben nem gondol bele a romlott vagy makulátlan oldalak mögött megbúvó poklokba, aki imádja a virágokat, de nem tudja, hogy a vázák mélyén szörnyek élnek, aki a Könyvvásáron sétál, és vontat engem, aki mosolyog a rám ujjal mutogató fotósokra, aki az árnyékomat és a saját árnyékát is vontatja, a tudatlan, a kifosztott, a nincstelen, aki túl fog élni, az egyetlen vigaszom. Ami komédiaként indul, annak üres halotti ima a vége.

Felipe Müller, Céntrico bár, Barcelona, calle Tallers, 1995. szeptember. Ez egy reptéri történet. Arturo mesélte nekem a barcelonai repülőtéren. Két író története. Tulajdonképpen elég zavaros. A reptereken hallott történetek könnyen felejthetők, hacsak nem szerelmi történetről van szó, de ez nem az. Azt hiszem, ismertük ezeket az írókat, legalábbis Arturo ismerte őket. Barcelonából, Párizsból vagy Mexikóból? Azt nem tudom. Az egyikük perui, a másikuk kubai, bár ezt nem tudnám százszázalékos biztonsággal kijelenteni.

Amikor Arturo elmesélte nekem a történetet, nem csak a nemzetiségüket tudta, hanem a nevüket is említette. De nem igazán figyeltem oda rá. Azt hiszem, jobban mondva valószínűnek tartom, hogy a mi generációnkhoz tartoztak, azaz az ötvenes években születtek. Arturo szerint – erre viszont egészen pontosan emlékszem – mindkettejük sorsa példaértékű volt. A perui marxista volt, legalábbis az olvasmányai ebbe az irányba mutattak: ismerte Gramscit, Lukácsot, Althussert. De olvasta Hegelt és Kantot, meg néhány görögöt is. A kubai boldog elbeszélő volt. És ezt nagy kezdőbetűkkel kell leírnom: Boldog Elbeszélő. Nem olvasott teoretikusokat, csak irodalmárokat, költőket, novellistákat. Mindketten – a perui és a kubai – szegény család sarjaként nevelkedtek, előbbi proletár-, utóbbi földművescsaládban. Örömteli volt a gyerekkoruk, nyitottak voltak az örömre, módfelett vágytak a boldogságra. Arturo azt mondta, hogy biztosan nagyon szép gyerekek voltak. Szerintem, mondjuk, minden gyerek szép. Természetesen egészen korán fölismerték magukban az irodalmi elhivatottságot: a perui verseket írt, a kubai novellákat. Mindketten hittek a forradalomban és a szabadságban. Nagyjából úgy, ahogy a többi ötvenes években született latinamerikai író. Aztán megértek: a perui és a kubai először belekóstolt a csillogásba, kiadták a szövegeiket, a kritika egyként üdvözölte az írásokat, úgy tartották őket számon, mint a kontinens legjobb fiatal íróit, egyiket a költészet, másikat a próza területén, és ki nem mondva ugyan, de várni kezdték tőlük a meghatározó művet. És akkor megtörtént, ami meg szokott történni a legjobb latin-amerikai írókkal is, meg az ötvenes években született írók legjobbjaival is: mintegy kinyilatkoztatásként megjelent előttük a fiatalság, a szerelem és a halál szentháromsága. Hogyan befolyásolta ez a jelenés a műveiket? Eleinte alig érzékelhető módon: mintha finoman elmozdulna egy üveglapra helyezett másik üveglap. Csak néhány közeli barátjuk vette észre. Azután, már visszafordíthatatlanul, úton is voltak a katasztrófa vagy a szakadék felé. A perui elnyert egy ösztöndíjat, és elköltözött Limából. Bejárta Latin-Amerikát, de nem sokkal később hajóra szállt, és Barcelona, azután Párizs felé vette az irányt. Arturo, azt hiszem, Mexikóban ismerkedett meg vele, de Barcelonában lettek igazi barátok. Abban az időben minden jel arra mutatott, hogy üstökösszerűen ível majd fölfelé az irodalmi pályája, de mégis, nem lehet tudni, miért, a spanyol szerkesztők és írók – kevés kivételtől eltekintve – nem igazán érdeklődtek a munkássága iránt. Később továbbállt Párizsba, és ott perui maoista hallgatókkal került kapcsolatba. Arturo szerint a perui mindig is maoista volt, szertelen és felelőtlen maoista, egy szalonmaoista, de Párizsban, ilyen-olyan eszközökkel – mondjuk így – meggyőzték, hogy ő Mariátegui reinkarnációja, a kalapács vagy az üllő, nem emlékszem pontosan, amellyel szét fogják zúzni a Latin-Amerika-szerte szabadon garázdálkodó papírtigriseket. Hogy miért gondolta Belano, hogy a perui barátja komolytalan volt? Igazából megvolt rá az oka: a perui egyik nap képes volt rettenetes, pamfletszagú szövegeket írni, a rá következő nap pedig egy szinte már olvashatatlan esszét Octavio Pazról, amelyben hemzsegtek a mexikói költőre nézve hízelgő, őt dicsőítő mondatok. Nehezen lehetett komolyan venni mindezt egy maoistától. Nem volt következetes. Valójában a perui mindig is szörnyű esszéket írt, a nincstelen parasztok szószólójának szerepében éppúgy, mint Paz költészetének védelmezőjeként. De továbbra is jó költő volt, alkalmanként nagyon is jó, merész és újító. Egy nap a perui úgy döntött, hogy hazatér Peruba. Talán úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy az új Mariátegui visszatérjen szülőföldjére, talán ki akarta használni az ösztöndíjából megspórolt pénzét, hogy egy olcsóbb helyen, nyugodtan és kitartóan dolgozhasson az újabb művein. De nem volt szerencséje. Alig tette be a lábát a Limai repülőtérre, amikor – mintha csak őt várták volna – megjelent a Fényes Ösvény, egy kézzelfogható fölforgató erő, és azzal fenyegetett, hogy behálózza egész Perut. Így, érthető módon, a perui nem vonulhatott vissza egy hegyi faluba, hogy ott írjon tovább. Onnantól kezdve minden rosszul alakult a számára. Eltűnt a perui irodalom fiatal üdvöskéje, és föltűnt egy fickó, aki egyre jobban félt, és egyre mélyebbre süllyedt az őrületben, egy fickó, aki szenvedett, ha csak rágondolt, hogy Barcelonát, Párizst hagyta ott azért a Limáért, ahol vagy a költészetét nézték le, vagy őt magát gyűlölték halálosan, revizionistának, áruló kutyának tartották, és ahol a rendőrség szemében – speciális módon, de mégis – ő volt a millenarista gerillamozgalom ideológiai vezetője. Azaz, a perui egy csapásra zátonyra futott egy olyan országban, ahol éppúgy eltehette őt láb alól a rendőrség, mint a Fényes Ösvény követői. Ennek is, annak is volt indítéka bőven, egyik is, másik is úgy érezte, hogy megsértette őket a verseiben. Attól a pillanattól kezdve minden, amit azért tett, hogy biztonságban tudja a saját életét, elkerülhetetlen módon közelebb vitte a pusztuláshoz. Röviden: a perui elvesztette a fonalat. Korábban lelkes rajongója volt a négyek csoportjának és a kulturális forradalomnak, most Blavatszkaja asszony tanainak követője vált belőle. Visszatért a katolikus egyház kötelékébe. Buzgó híve lett II. János Pálnak, és kérlelhetetlen ellensége a felszabadítási teológiának. A rendőrség azonban nem hitt ebben a metamorfózisban, és a neve továbbra sem került le a potenciálisan veszélyes személyek listájáról. A barátai viszont – azok a költők, akik vártak tőle valamit – tényleg elhitték, amit mond, és nem álltak vele szóba többet. Nemsokára még a felesége is otthagyta. De a perui kitartott a lázálma mellett, és nem engedett a negyvennyolcból. Ment az orra után. Természetesen nem keresett egy vasat sem. Odaköltözött az apjához, ő tartotta el. Miután az apja meghalt, az anyja tartotta el. Eközben a perui persze írta, termelte tovább a hatalmas és besorolhatatlan könyveit, melyekben néha megcsillant a törékeny, ragyogó humor. Évekkel később többször célzott arra, hogy 1985 óta nem volt dolga nővel. Továbbá: eltűnt belőle a szégyenérzet, a szemérem és a tapintat utolsó nyoma is. Túlzásba vitte (vagyis, minthogy latin-amerikai írókról beszélünk, a szokásosnál is nagyobb túlzásba) mások dicséretét, és egyáltalán nem érezte, mikor válik nevetségessé az önimádata. Mindenesetre, időnként gyönyörű verseket írt. Arturo szerint a perui – Whitman mellett – magát tartotta a két legnagyobb amerikai költő egyikének. Fura történet. A kubai esete más. A kubai boldogan élt, és boldog, radikális szövegeket írt. De homoszexuális volt, és a forradalmi hatóságok nem óhajtották tolerálni a homoszexualitást, így aztán egy rövidke pillanatig tartó tündöklést követően – mely során két magas színvonalú regényt írt (szintén rövideket) – már vonszolták is végig a forradalomnak nevezett moslék és őrület kellős közepén. Apránként elvették tőle azt a keveset, amije volt. Elvesztette a munkahelyét, nem adták ki többet a műveit, megpróbálták beszervezni besúgónak, követték, ellenőrizték a levelezését, és végül börtönbe zárták. A forradalmároknak látszólag két elvárása volt: a kubai gyógyuljon ki a homoszexualitásból, majd, immár egészségesen, dolgozzon a hazájáért. Mindkettő nevetséges. A kubai kitartott. Jó (vagy rossz) latin-amerikaiként nem félt sem a rendőrségtől, sem a szegénységtől, és attól sem, hogy nem adják ki több könyvét. Megszámlálhatatlan kalandot élt át a szigeten, és jöhetett bármilyen elnyomás, mindig tudott magára vigyázni. Egy nap lelépett. Eljutott az Egyesült Államokba. Egymás után jelentek meg a művei. Ha lehet, még nagyobb buzgalommal vetette magát a munkába, de Miamit nem neki teremtették. New Yorkba költözött. Szeretői voltak. AIDS-es lett. Kubában máris azt mondták: látjátok, ha itt maradt volna, akkor most nem halna meg. Egy ideig Spanyolországban élt. Kemény volt az utolsó néhány napja: szeretett volna befejezni egy könyvet, de szinte már annyi ereje sem maradt, hogy leüljön az írógép elé. Mindenesetre befejezte. Néha kiült a New York-i lakása ablakába, és arra gondolt, mennyi mindent elérhetett volna, és végül mi az, amit elért. Az utolsó napjai a magány, a fájdalom és a már visszavonhatatlanul elveszett dolgok miatt érzett düh jegyében teltek. Nem akart tovább szenvedni egy kórházban. Amikor befejezte az utolsó könyvét, öngyilkos lett. Ezt mesélte nekem Arturo, miközben a repülőt vártuk, amellyel végleg elhagyta Spanyolországot. A forradalmi álom, lázas rémálom. Mi ketten chileiek vagyunk, mondtam neki, mi nem tehetünk semmiről. Rám nézett, de nem válaszolt. Aztán fölnevetett. Adott két puszit az arcomra, és elment. Ami komédiaként indul, annak vígmonológ a vége, csak most már nem nevetünk.

FORDÍTOTTA KERTES GÁBOR