Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz, mondta a férfi, és Isten örült, hogy legalább ő elhiszi, az is valami. Erre a különös időpontra időzített, szombat kora délutáni állásinterjúra, 15:00 h!, pontban! egyenes vonalú, szolid, fehér blúza fölé drapp, testhezálló kiskosztümöt vett fel, visszafogott, finom ruházatával egyszerre kívánta érzékeltetni hűvös kívülállását, és azt, hogy szinte mindenben hajlandó az elvárásoknak megfelelni. Szinte mindenben. És elhullanak az értelmesek közül is, hogy megpróbáltassanak, megtisztíttassanak és megfehéríttessenek a vég idejéig; mert a rendelt idő még hátra van. Nyersszínű, középmagas, keményen kopogó cipője határozottságot és eltökéltséget sugárzott, lágyan feltűzött, világosbarna, egyenes haja szintén üzenetet hordozott, jelesül valami olyasmit akart Isten kiplakátolni magáról, hogy megbízható, ám nem könnyűvérű, ezért némiképp meglepte, mikor a középmagas, kisportolt, némi szoláriumbarnasággal mézezett, saját magát nyilván igen vonzónak tartó férfi azzal állt elő, ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mi köze van ennek az embernek ahhoz, ő hogyan szeret, legszívesebben odavágott volna valamit ehhez a felfújt hólyaghoz, de nyugalomra intette magát. És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké. Isten karrierje mélyponton volt, nyolc hónapja nem volt állása, a mai napra felöltött jelmezét a még munkában levő barátnőjétől kapta kölcsön, aki egyik kedvenc viccével: “mit kérdez az épp munkához jutott bölcsész az álláskereső fizikustól?” – “ketchupot is számolhatok a BigMachez?”, és egy zacskó szerinte biztos erőt adó cukorkával bocsátotta Istent útjára. Elkeseredés és teljes apátia mókuskerekében teltek Isten napjai, a verkliből, a monotonitásból egy-egy pompás állásinterjú zökkentette ki néha. Ez az öntelt férfi első blikkre nem volt sokkal ellenszenvesebb, mint az előző huszonvalahány, akiket volt szerencséje megismerni hasonló alkalmakkor, Isten egyébként azt viszont jó jelnek vette, hogy mivel udvariasan kicsit korábban érkezett az interjúra, a férfi nem hogy nem várakoztatta, hanem hamarabb beengedte. Isten beléptekor rápillantott a férfi asztalán levő digitális órára, 14:56 volt, Nándorfehérvári diadal!, menni fog ez!, somolygott akkor még magában, persze lehetett volna előrelátó, gondolhatott volna arra, hogy a tervezett időben való találkozáskor, 15:00 h!, pontban!, már meghalt Mátyás, igaz, a digitális óra szerint értelmezhetetlen időpontban, ám akkor is, oda az igazság, bár igaz, ami igaz, a különös antré ellenére még most is úgy érezte, ha úgy adódna, ki lehetne bírni ezt a pasast is napi nyolc-tíz órára, mert a ti engedelmességetek mindenekhez eljutott, örülök azért rajtatok; de akarom, hogy bölcsek legyetek a jóban, ártatlanok pedig a rosszban, s azzal nyugtatgatta magát, legalábbis remélte, magára húzva az önbecsapás ajtaját, hogy a hozzá intézett mondatok valójában a vállalathoz való feltétlen hűségéről szóltak, arról, hogy a hol illatokat postázó, hol kissé túlparfümözöttnek tűnő férfi biztos akar lenni, Istennek, ha felvételt nyerne, a munkahelye lenne majd a fő, a legfontosabb, Isten pedig míg ennek a saját hatalmában fürdőző férfinek a pöffeszkedését mustrálgatta, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, a melyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások, azon tanakodott, vajon elég meggyőzően mosolyog-e.
Isten még egyszer felidézte a férfi útmutatását, utasítását, rendelkezését, miszerint, első parancs, hogy legyen az élete öngyilkosság. Vagy majdnem az. Mit tesz Isten, Isten nem túlságosan kultiválta az öngyilkosokat. Végigpergette magában, hány olyat ismert, aki maga metszette el az életzsineget, és konstatálta, túl sokat ahhoz, hogy erre az életelvezetési megoldásra rá tudjon bólintani. Akkor már miért nem inkább gyilkosság?!, leszámolás az agresszorral, az sokkal jobban tetszett neki, bár tudta, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen már ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek, de hát kockázat nélkül semmi nincs. De az nem tetszett Istennek, hogy átvegye valaki a sors kezétől a saját maga vége feletti döntést, és különben is. Elképzelte, milyen gigászi félsz vagy fájdalom, gőg vagy merészség, düh vagy kétségbeesettség vezet el odáig, és beleborzongott. Eközben fülelt, hol tart a férfi a bevezető előadásban, s kicsit megütközött, hogy arról pampog, mit bánja ő, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek. A modernek követelése momentán Istent sem érdekelte, a második dolog viszont túlzottan is, ezek szerint, azaz eszerint a mitbánás szerint itt is, most is egy bejelentés nélküli állást hirdettek volna meg?, feketén kellene munkába állni?, ez elborzasztotta, hisz tudta, amint a férfitől épp hallotta is: bent maga ura, aki rab volt odakint, csak az nem volt világos, hogy érti ezt a férfi, mit is jelentsen számára ez a maga ura, ha nem azt, amit Isten várt volna el egy munkahelytől?, a férfi szerint az már magaúr, ha akkor megy ki kávézni, amikor akar?, vagy az, ha az álláshirdetések állítólagos kedvence, azaz proaktív?, önmaga veszi fel a tennivalók fonalát?, vagy azt jelentené ez, hogy munkáját nem ellenőrzik?, ez a férfi nem úgy tűnt, mint aki lemondana az ellenőrzés kényéről és kedvéről, különben is, Istennek inkább nem lett volna kifogása a kontrollal szemben, csak fizessék a tébéjét, jobb egy teljes marok nyugalommal, mint mind a két maroknak teljessége nagy munkával és lelki gyötrelemmel.
Én nem tudok örülni csak a magam törvénye szerint, közölte a férfi, Isten pedig nem nagyon értette, mi köze van neki ehhez, amúgy meg mit jelentsen a bejelentés?, coming out?, a férfi inkább a férfiakat kedveli vagy valami különlegességre vágyik?, s ebbe miért nem a kedvesét avatja be?, vagy Istennek mindezt azért kell tudnia, mert itt, az irodában szokták űzni az édes órákat?, tőle akárhol, észre sem fogja venni, azért lopva rásandított az órájára, 15:14, Dózsa már felkelt, itt meg még nem derült ki semmi, némi zavartsággal lábat váltott, megcserélte a lábak keresztjét, izmos oszlopai voltak egyébként Istennek, különben is eléggé kisportolt volt, sokat fitneszezett anno, míg tudta fizetni a kondibérletet, azóta meg futni járt, ha tehette, s ez látszott is rajta, határozottságot kölcsönzött neki, amúgy is tisztában volt azzal, hogy jó benyomást kelt a külsejével és viselkedni is elég pompásan tudott, annak ellenére, hogy von Haus aus nem hozhatta ezt a készséget, nemigen volt kitől tanulnia, ez a meghallgatás viszont kezdte kissé elkínozni, a végtagjai gémberedtek, és nyomta is a barátnőjétől kölcsönkapott cipő, az idő meg bőszen kerekezett, Luther is megfogalmazhatta már a téziseit, hagyná már abba ez a gagyadék a csácsogást, térnének végre a lényegre!, sola gratia!, akár volt az a bizonyos kifüggesztés, akár nem, s az sem volt már kicsit sem világos, a pasas csak monologizálni fog, vagy sorra kerülnek az ő kvalitásai is, netán vagy legalább, hogy bemutatkozhatna. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz, szónokolta a férfi, mifaszom van?, lett egyre ingerültebb Isten, s bár belül egyre inkább fortyogott, csak mosolygott, mint pék kedvence a friss zsemlére, nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt, nagy úr a munka iránti vágy, a méltóságtudatba igencsak bele tud kapni, Isten bizony nem gondolta korábban, hogy efféle mondatokat szótlan végighallgat, de most elhatározta, kibírja, míg a férfi tirádája tart, elszórakoztatja magát. Szagteszt!, mosolygott most már egyszer végre magában is, végre nem maszkként hordta a mosolyát, játszik, határozta el, múlatja az időt. Odaméne azért, és megcsókolá őt: s megérezvén ruháinak szagát, megáldá őt, és monda: Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezőnek illatja, a melyet megáldott az Úr, derült ezen egy jót Isten, de mivel remek szaglása volt, nem kellett még csak közelebb sem húzódnia a negyvenes férfihoz, csak koncentrált a szagokra. Felülről kezdte, ki akarta tudni, honnan áramlik felé a hol kellemes, hol kevésbé finom illat, a férfi haját rendben valónak találta, frissen mosott, sűrű haj, ezzel lehetne adott esetben valamit kezdeni, de hát a helyzet épp nagyon mást ad, Isten a férfi fülén, nyakán végigpásztázott, ekkor megcsapta a borotválkozó arcszesz elég kellemes kesernyéssége, a mellkas táján sem volt semmi gond, sem izzadtság-, sem parfümszag nem áradt onnan, kifejezetten vonzó volt a pára e tájékon körülötte, viszont ostorcsapásként érintette Istent, mikor beleszagolt az alsóbb testszakaszba, mert a férfi alsónadrágjából édes kölni áradt, azoknak az öregedő férfiaknak a tévedése, pedig a férfi öregnek nem tűnt, akik, mivel romlik a szaglásuk, a kelleténél túlzottan cukrozzák magukat illatanyagokkal.
Istent ez a szagcsalódás felkavarta, bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve, ahelyett, hogy visszatért volna a kellemesebb illatokkal párálló testtájakra, inkább konzerválta az undort, s teljességgel felhagyva a szagkalandozással, berekesztetve a további illattúrát, megpróbált a férfira figyelni. Alku, heveskedett a férfi, ha szent is, alku; nékem más kell már: semmiért egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy. Isten kezdte úgy érezni, hogy totálisan feleslegesen tölti itt az idejét. Micsoda képmutatás!, hát persze, hogy alku, semmiért egészen csak a bolondok vagy a valami mellett elkötelezettek hajlandóak munkát végezni, bolondnak nem tartotta magát, s már elnézést, de miért köteleződne el egy efféle bájgúnár mellett? Mi mellé tudná ez a csekély értelemmel megáldott ipse állítani Istent?, a vállalati ideológia sovánka ehhez, Istennek egyébként elég sok gondja volt, s sajátmagától is sokminden mellett kellett kiállnia, egyre inkább érezte, hogy csak vesztegeti itt az időt, egyre zaklatottabb lett, de botrányos távozást semmiképp nem akart, majd csöndben és angolosan, amint lehet, addig meg elfoglalja magát, míg ez az inverz meghallgatás vagy mifene tart.
Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kívánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott, folytatta a férfi, s Istent nem lepte meg az új lemez, megszokta, ha a durvaság, a megfélemlítés nem jön be, akkor megnyomják a “sajnálj, de veszettül” gombot. Isten most már biztosra vette, akármi lesz is, ha még fél évig nem talál munkát, ha nem tudja fizetni a számláit, egyet se, ha kikapcsolják a villanyát és fűtés sem lesz, ahogy a vicces barátnője tréfálódzott, mikor a ruhát meg ezt az átkozottul szorító cipőt kölcsönadta: “megnéztem a horoszkópom, milyen lesz az év, nem lesz gáz…, igaz, villany se…”, ha kisebb albérletbe kell költöznie, ettől az embertől akkor sem fogad el más egyebet, csak az ajtó előzékeny kinyitását, mikor végre a távozás édes perce elkövetkezik, aminek az eljövetelét egyre inkább várta, de amiben egyre kevésbé bízott, az ő udvarias, viszlátos ajtón való kiengedését, már ha egyáltalán ez a sérült, macsóbarom hallott valamit harangozni arról, hogy az ilyesmi szokás. De mikor a hogy minden irtózó gyanakvást elcsitíthass, már nem tudok mást: mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy perverz nyafogását és paranoid követelőzését meghallotta, a felháborodása az egeket nyaldosta. Mégis, miért kell neki ezt végighallgatnia?, csupán az illendőség kedvéért?, azért nem rohan ki, csapja rá az ajtót erre az idült hülyére, mert mit szólnának az itt esetleg valamelyik szobában a szabad szombat ellenére mégis dolgozók?, mi állítja meg a cselekvésben?, miért ül itt, mint egy mosolykapszulát nyelt tizenéves?, attól fél, hogy közben talán már megérkezett egy másik jelentkező, aki talán az ismerőse? vagy hogy van itt a közelben valaki, aki miatt a következő interjúja is kútba eshet?, mi tartja itt, mi bénítja a cselekvésben? Olyanok, mint az egyenes pálmafa, és nem beszélnek; viszik-hordják őket, mert mozdulni nem tudnak. Ne féljetek tőlük, mert nem tehetnek rosszat; de jót tenni se képesek! Isten érezte, hogy ez a dermedt nemcselekvés egyre jobban infantilizálja, elkezdett magában rigmusokat mondani, én ekelek, te keregsz, ő gyeleg, mi nistrálunk, ti vornyáztok, ők lendeznek, ez utóbbit egy kicsit Isten is, mert már egyre kevésbé bírta az ittlétet.
Mert míg kell csak egy árva perc, külön; neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan…, Isten ezeket hallva már meg sem lepődött, elhatározta, hogy bizony kell neki az az árva, külön perc, kell addig is, míg itt van, sőt, minden perc, amit még itt kell töltenie, az afféle külön, saját, magának való perc lesz, olyan, amilyenben már csak a műmosolya tölti idejét a férfival, ő már a saját útját járja, s míg meg nem találja a távozás jól nevelt, a pasas számára nem túl feltűnően bántó módját, addig elszórakoztatja magát. Még mindig nem tudta, miért nem akarja megbántani a férfit. Mi a valós ok? Szánalomból vagy félelemből? Megsajnálta az őrülete miatt vagy attól tart, aki ennyire elszállt, az bármikor behúz neki egyet? Talán az ellenszenv ellenére valahol mégis működnek a zsigerek?, valahol mégis imponál neki a férfi kissé sajátságos nyomulása? A férfi említette halott és akaratlan tárgyakról Istennek eszébe jutott, hogy felsorolósat játszik, kilistázza, milyen helyzetekben nem szeretne meghalni, nem volt egy kifejezett nekrofil lény, úgyhogy tulajdonképpen semmilyenben sem, de azon belül például nem szeretett volna szívrohamot kapni itt, ezzel a kaotikus, önfényező pasassal, nem szerette volna beadni a kulcsot az álláshirdetések böngészése közben, nem szeretett volna beleharapni a kiflije végébe a péknél vagy a hentesnél, nem szeretett volna hősi halált halni harcban a mosatlan edényhalommal, rábukva a félig elmosottakra, nem szeretett volna jobblétre szenderülni a szerelmével szeretkezés közben, főleg nem a végkifejlet előtt, utána meg mégúgy sem, nem szeretett volna örök álomba merülni hegymászás közben hóförgetegben, elpatkolni napsütésben és hóesésben, nem szeretett volna fűbe harapni autóvezetés közben, de a gangról leesve sem, nem szeretett volna eljutni az ibolya gyökérzetéig kertészkedés közben, nem szeretett volna odaveszni tengerben vagy barlangban, de ágyban, párnák közt sem, nem szerette volna kilehelni kifacsart lelkét, míg meg nem találja a rejtvényben a megoldást, míg meg nem érkezik az e-mailjére a válasz, míg ki nem derül, hányan lájkolják a kommentjét, nem szeretett volna kipurcanni lottóhúzás előtt, ha bedobta a reményszelvényt, és akkor sem, ha nem dobta be, nem szerette volna magára húzni a vég takaróját krimiolvasás közben, mikor még nem derül ki a gyilkos, és szerelmes regény olvasása közben, amíg egymásra nem talál a két szerető szív, és egyszer csak a felsorolás közben elkezdett harsogni benne valami, Nem! Semmiért!, Az életet?, Se aranyért, se ingyen!, üvöltöztek benne a sorok, Nem! Senkise! Mért?!, Nem akarhat ilyet igaz isten. Ez vagy, ez a test, mely mint szent kerítés őriz örökké; s értsd meg: csak egyszer! csak most! csak itt! és sehol soha többé!, Soha! – megtanúld, ordibáltak a mondatok, csak most! – ne hallgass őrültek szavaira. Bármily nyomorúlt vagy is, te vagy csak életed ura. Irtóztató magány a harcod idegenek között; élj, ha ez a jó, halj meg, ha az jobb: nincs senkihez közöd, kiabáltak a szavak, de vigyázz: parancsok öklöznek előre könyörtelen; s te mégy, hogy a zsarnok másnak belőle haszna legyen? Meghalni? Ember! Hogy másnak öröme s eszköze légy?, süvöltözött körülötte valami még maga számára sem teljesen érthető elhatározás, ne felejtsd, ami fegyver van ellene, mind szent s a tiéd! Soha! – Számkivetett vagy, de úr, ne felejtsd el! Kívüled semmi sincsen: egyetlenegy vagy egyetlenegyszer s oly árva, mint az isten, szomorodott el keserűn Isten, s kicsit fülelt, tart-e a még a férfi előadása, s ha igen, épp mit visz színre a ez a szerencsétlen. Addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd, hallotta harsogni a férfit, s ez eléggé megakasztotta a játékban, s már egy aprócskát felindult is volt, dühösen ránézett az órájára, 15:24, közeleg a mohácsi vész, parasztfelkelés, wittenbergi tézisek megvoltak, Nándorfehérvár óta üldögél itt, és hallgatja ezt a katasztrofális előadást, egy szót nem szólhatott eddig, azt sem kérdezte meg tőle ez a maibarom, mi a neve, még szerencse, hogy nem az Aranybullára jött, akkor már biztos nyakon vágta volna ezt az idiótát.
Isten már itt, ebben a lakájos, óriás bőrgarnitúrás szobában egyáltalán nem akart a többieknél jobb vagy több lenni, sőt, kifejezetten azt kívánta, minden jelentkező legyen nála kiválóbb és nagyszabásúbb, s főleg alkalmasabb arra, hogy ezt a szerencsétlent elviselje. Tulajdonképpen már kizárólag azt szerette volna, hogy épségben kijusson innen, ebből az egyébként ízlésesen bútorozott, bár Isten ízlése szerint kissé túlzottan felcicomázott irodából. Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek, közölte villogó szemekkel az ürge, fix, hogy nem százas, futott át újfent Isten agyán, és egyre jobban felajzotta, hogy miért gondolja ez a férfi, hogy szerethető, mit képzel, mi lehet vonzó benne, s egyáltalán, amíg ilyenekről papol, eszébe jut-e akár egyszer is, mit gondol felőle a másik, vagy az teljesen mindegy számára. Magára páncélozott műmosolya mögött viszont Istent egyszer csak sajnálatosan csuklón ragadta az elhatározás, hogy mi volt az utolsó csepp, már ki tudja, annyi biztos, hogy eszébe jutott Édes Anna és valahol a Tóték is, még néhány középiskolai olvasmánya, meg az is, hogy valójában a társadalmi és egyéb igazságosságot kellene képviselnie, higgadtan felállt, elindult a kínzó hangforrás felé, mosolyogva kicsit lehajolt, valamit matatott, kioldotta a cipő egyre jobban szorító pántját, a férfiben talán átfutott, hogy no lám, nem volt hiábavaló a sok szép tanítás, nem hullott terméketlen földre a mag, ám sokáig nem tudott örülni neki, ugyanis Isten a nyersszínű, középmagas cipővel egyetlen, jól irányzott, határozott ütést mért a férfi tarkójára, mint lámpát, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; búgta a fülébe, majd folytatta az illatos fülbe való duruzsolást, ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd, mondta Isten kedvesen. A tetemet a felnyitható, drapp bőrgarnitúra aljába helyezte, a férfi zsebéből kiesett az intimparfümje, ezzel vidáman és kaján megkönnyebbüléssel ráspriccelt egy keveset a testre, kipottyant a férfi tárcája, ezt meg megelégedéssel tette zsebre, legyen neki könnyebb, gondolta. Gyorsan lehajtotta a bőrkanapé tetejét, elege volt a pacsuliszagból, és kényelmesen elhelyezkedett, megfogadva a vicces barátnője idétlen, de most mégis jól alkalmazható tanácsát, miszerint ha megbántottál valakit, ülj le és gondolkozz rajta. Szabad-é szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni? az életet megtartani, vagy elveszteni? Isten töprengeni kezdett, de inkább tudott a kanapéba, mint a bűntudatba belesüppedni. Sőt inkább ne cselekedjük-é a rosszat, hogy abból jó származzék? Sőt! Megigazgatta drapp kiskosztümjét, szép, szolid fehér blúzát, no jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Tudta, hogy elvben kellene, de akárhogyis keresgélte magában, nem érzett megbánást.