A kisfiú alig hétesztendős volt, és egy színes üvegdarabbal játszadozott az utca porában. Apját nem ismerte, anyját az elmúlt nyáron gombaszedés közben véletlenül agyonlőtte a nantes-i püspök. Az eset után a fiú nevelőapját a püspök magához hívatta, hogy sajnálkozását fejezze ki a történtek miatt. Kárpótlásként egy bárányt ajándékozott a férfinak, aki kénytelen volt új nő után nézni, a kisfiút pedig, mint valami felesleges és zavaró holmit, kidobta. A kisfiú azóta kóborolt a városka utcáin, hulladékból és adományokból élt, de ha úgy hozta az alkalom, a piacról is elemelt egy-egy almát. Egyetlen vagyona a színes üvegdarab volt, amit – anyja egykori elbeszélése szerint – egy fehér ruhás lovagtól kapott még évekkel ezelőtt. Olykor úgy tűnt, mintha maga is emlékeznék a fehér lovagra. Hatalmas lovon ült, a ló széles hasa a kisfiú fölé domborult, maga a lovag pedig valahonnan az égből nézett lefelé, mintha fehér sisaktolla maga is felhő volna.

Ma már az előírások nem engednének ilyen balesetveszélyes játékszert forgalmazni, történetünk azonban a középkorban játszódik, amikor az élet amúgy is sokkal veszélyesebb volt. Az üvegdarab talán egy templom kitörött ablakából származhatott, csonka, elfelezett sarló formájú, hegyes véggel és éles peremekkel, bár egyik szélét fémfoglalat határolta, ami lehetővé tette, hogy a kisfiú marokra fogja és ábrákat rajzoljon vele az útra.

Eközben pillantották meg a marsall emberei. A marsall volt a környék nagyhatalmú földesura, Gilles de Laval, Rais bárója és Brienne grófja, a legendás kékszakáll. Egykor az orléans-i szűz védelmezésére rendelte ki őt a dauphin. Jeanne d’ Arc hitt isteni küldetésében, és misztikus hite magával ragadta Gilles de Rais-t is. Együtt harcolnak Franciaország felszabadításáért, együtt foglalják el a Loire menti városokat, egymás mellett küzdenek Párizs falainál, míg végül a hadjárat diadalmas befejezéseként Reimsben a dauphint VII. Károly néven királlyá koronázzák. Az ünnepség alkalmával Gilles a királytól megkapta a marsallbotot, és abban a kitüntetésben részesült, hogy egyike lehetett a négy kiválasztott főúrnak, akik a szent kenet szelencéjét hordozták. Ám hamarosan vége lett a dicsőségnek. Az orléans-i szüzet elfogták, kiszolgáltatták az angoloknak, akik 1431-ben eretnekségért máglyahalálra ítélték. Egyes történészek szerint Gilles marsallnak része volt a szent szűz elárulásában, mások szerint azonban végig hűségesen kitartott mellette, sőt meg is akarta szöktetni. Annyi bizonyos, hogy a roueni máglya tüzében nemcsak Jeanne d’ Arc élete enyészett el, de Gilles de Rais marsall lovagi álmai is semmivé porladtak.

Az eset után a marsall visszavonult tiffagues-i kastélyába, a művészeteknek és titkos tudományoknak szentelve életét. Kastélyát gazdagon bútoroztatta, könyvtárában több száz könyvet és fóliánst őrzött. Selymekkel, függönyökkel, értékes falikárpitokkal díszes termeiben nagy lakomákat rendezett. Különösen híres volt az “Anges du fois douce”-nak nevezett konfitált máj, amelyet maga a marsall készített titkos recept szerint, és amelynek zsenge omlóssága, semmihez sem hasonlítható íze oly nevezetessé tette Gilles de Rais konyháját. Mindig bőkezűen vendégelte meg a kastélyban időző tudósokat, művészeket, muzsikusokat és vándorkomédiásokat. A népet is ingyen juttatta a gyakran az egész napot betöltő szabadtéri misztériumjátékok látványosságához. Mindent ő fizetett: szereplőket, jelmezeket, felszerelést és a színtársulat utaztatását egyik városból a másikba.

Szerette a zenét is. Házi kápolnájában gyermekkórust szervezett, s ha úton volt, az egész énekkart – mintegy negyven kisfiút – vitte magával. Hét-nyolc esztendős fiúcskákat kerestetett tartományszerte, jó pénzt fizetett a szülőknek értük. Még az sem számított, ha nem volt jó a hangjuk, majd a marsall úr megtanítja őket énekelni, mondták ilyenkor az emberei. A kórus valóban gyönyörűen énekelt. Amikor vendégek érkeztek a kastélyba, a vacsora végeztével leültette őket a fogadóterembe, amelynek emeleti részén egy nagy, boltíves, szobányi fülkében helyezkedett el a kórus. A vendégek nem láthatták a gyerekeket, a kórust egy vékony, aranyszálakkal átszőtt vászonkárpit takarta el, azon keresztül szűrődött át a hang, és valóban azt a benyomást keltette, mintha angyalok éneke hallatszanék a mennyből.

Úgyszólván állandóan szükség volt utánpótlásra, hiszen a fiúk előbb-utóbb mutálni kezdtek, hangjuk elvesztette gyermeki varázsát, és így hasznavehetetlenné váltak. Némely szülő kezdetben érdeklődött, hogy néhány év múlva visszatérhet-e majd hozzájuk az így alkalmatlanná váló gyermek, ám Gilles de Rais emberei biztosították őket arról, hogy a marsall úr nem engedheti, hogy ezek a kis angyali művészek, akik oly sok és magasztos élvezetet nyújtottak neki és vendégeinek, a továbbiakban mezei munkával aljasítsák le magukat, ezért igen kegyesen életük végéig gondját viseli a fiúknak. A környék lakói megszokták, hogy aki egyszer reménybeli kórustagként bekerült a kastélyba, az örökre elérhetetlenné vált a rokonok számára.

A történetünkben szereplő kisfiú éppen ábrákat rajzolt az útszéli porba – kardot, páncélos lovagot, ágaskodó paripát –, amikor Gilles emberei mézes sütemény ígéretével a kocsihoz csábították, majd a rúgkapáló fiút a kastélyba vitték. Ott csakhamar a szigorú tekintetű karvezető elé került, aki megparancsolta neki, hogy énekeljen. Ám a kisfiú ijedtében vagy csak dacosságból – az ilyesmit nehéz megkülönböztetni egy ilyen kisfiú esetében – összeszorított szájjal hallgatott. Akkor is hallgatott, amikor a karvezető fenyegetőn megsuhogtatta fűzfapálcáját, és akkor is hallgatott, amikor a pálcával néhányszor keményen rásuhintott lecsupaszított fenekére. Csak kis kezével markolta görcsösen színes üvegdarabkáját.

– Haszontalan, gonosz kölyök vagy! Holnap még egy próbát teszünk, addig gondolkodhatsz: énekelsz vagy megnyúzatlak! – így búcsúzott tőle a zeneművészet felkent mestere. A kisfiút éjszakára egy tömlöc mélyére taszították, ott sírdogált egy darabig. A hold besütött a szűk, rácsos ablakon, megvilágította a helyiség földes padlóját. A kisfiú fogta a színes üvegdarabot és könnyes szemmel munkához látott, a földbe karcolta a fehér lovag alakját.

– Gyere, lovag úr! Gyere, lovag úr! Segíts, könyörülj rajtam, fehér lovag! – ezt dünnyögte, dúdolta, kántálta, énekelte egészen hajnalig, mígnem végre álomba szenderült.

Másnap már estére járt az idő, amikor a karvezető és a kisfiú végre a marsall elé kerülhetett. A karvezető ismét éneklésre biztatta a fiút – ezúttal is eredménytelenül.

– Látod, nagyuram, milyen megátalkodott, elvetemült kis féreg ez, nem érdemli meg nagylelkű kegyességedet!

– Nem hiszem én – mosolyodott el a nagyúr és a kisfiú fejére tette a kezét. – Ugye, kicsinyem, jó fiú vagy? Biztosan nem adtak neked mézes süteményt. De lásd, én most adok – nyájaskodott tovább. – És ha nem tudsz énekelni, az sem olyan nagy baj. Legfeljebb megtanítunk muzsikálni, ugye, kedves mester – fordult nevetve a karvezető felé.

A marsall ígéretéhez híven mézes süteményt hozatott és édes sauternes-i bort, azzal etette-itatta a kisfiút. Megvárta, amíg a szolgálólány kiment, és utána belülről, nagy csattanással, bereteszelte az ajtót. Magukra maradtak. A fiú mohón evett, láthatóan élvezte a bor édességét, de szemével gyanakvón követte Gilles-t. A termet mindössze egy falitartóba helyezett fáklya, és egy hétágú asztali gyertyatartó gyertyáinak fénye világította meg, a marsall odaült a fiú mellé és széles mosollyal közelebb húzta az ezüst gyertyatartót. Ekkor fentről felhangzott az angyalok éneke.

A fehér lovag körülbelül ekkor szállhatott nyeregbe. Rövidesen szapora ügetésbe, majd csakhamar vágtába kezdett. Az útjába eső falvak már sötétbe burkolóztak, csak a behúzott ablaktáblák résein áramlott ki némi fény. Az utat a telihold mutatta. A lovas észrevétlenül suhant át a falvakon, mire a kutyák felfigyeltek rá és vad ugatásba kezdtek, ő már nem volt sehol.

Gilles leveti mentéjét és csizmáját, egyetlen szál hosszú selyemingben, mezítláb megáll a kisfiú mellett. Rámosolyog, miközben vastag ujjaival többször végigsimít a fiú nyakán és karján, mosolyogva becézgeti, koszos kis angyalkámnak nevezi. A kisfiú mozdulni sem mer. Aztán a marsall hirtelen erősen megragadja a fiút vékony karjánál fogva, és a kandalló előtti medvebőrre penderíti. A kisfiú szédül a bortól, és hogy ne lássa a marsall mosolyát és közelítő szőrös mellkasát, lehunyja a szemét.

A fehér lovag ekkor ér Tiffagues-be. Egy pillanatra megáll, feltekint a kastély ablakaira, majd lovát megsarkantyúzva nekivág a várhegy lejtőjének. Aztán tovább, fel, fel, és csakhamar a kastélyhíd deszkáin dobognak a ló patái.

A marsall mintha megbánta volna a durva mozdulatot, megint kedveskedni kezd. A kisfiú nem figyel a becéző szavakra, csak a férfi egyre erősödő, forró szagát érzi, amely egyszerre jött a szájából és a testéből, amelyben keveredett a bordói, a sült máj és az izzadtság szaga a pézsma és a tömjén illatával, a páncél fémes szaga a hadi mének testszagával, de érezni lehetett benne távoli máglyák lángját és füstjét, az égett húst és a szent kenet édeskés ánizsát.

A fehér lovag elől rémülten lépnek félre az őrök, és ő kivont karddal már a csigalépcsőn hág egyre feljebb és feljebb, és már hallja a teremből kiszűrődő angyali énekszót, és látja a tölgyfaajtót is. És most minden erejét összeszedi, hogy egyetlen rohammal betörje.

Közben a marsall szaga egyre erősebb burkot von a fiú köré, fojtogatja, mint egy erős kéz, arcát égeti a nagyúr lehelete. A fiú ekkor mégiscsak kinyitja a szemét, és látja Gilles de Rais arcát a fáklyafény és a kandalló lángjának lobogásában, és látja, amint a marsall szakálla kékes fényben játszik. Érzi, hogy testére ránehezül valami.

De a fehér lovag nem törte rájuk az ajtót. A fehér lovag nem volt sehol.

Amikor a kisfiú ezt megértette, egyetlen erős mozdulattal, olyan erőssel, hogy úgy érezte, kiszakad a karja, a színes üvegdarabot a marsall torkába döfte. Mindent elöntött a vér.

Az egész országot felkavarta a hír, hogy a híres Gilles de Lavalt, Rais báróját, Brienne grófját egy alig hétéves utcagyerek meggyilkolta. Érthető, hogy a pert, amelyre a nantes-i bíróságon került sor, szintén országos érdeklődés kísérte. Tudni kell, hogy a középkorban a gyermekek a büntetőperek során nem részesültek külön elbánásban, éppúgy hallgatták ki, éppúgy vetették tortúra alá, és ha bevallották vétkeiket, éppúgy karóba húzták, kerékbe törték, lenyakazták vagy felnégyelték a gyermekeket is, mint bárki mást. A kisfiú a vizsgálóbíró kérdésére vállalta tettét, és indoklásul csak annyit mondott: “mert a véremet akarta ontani”. Ennél többet nem lehetett belőle kihúzni. Arról sem mondott semmit, hogy miként került a nyakába a marsall aranylánca.

Így volt ez a tárgyaláson is, a kisfiú ott is dacos hallgatásba bocsátkozott, szemét le nem vette a tárgyalóasztalra helyezett bűnjelről, a színes üvegdarabról. A tárgyalást vezető püspök éppen a kisfiú kínvallatását készült elrendelni, amikor a vizsgálóbíró egy írásban tett névtelen bejelentés alapján utasítást adott a tiffagues-i kastély átvizsgálására. A kutatást vezető kapitány jelentése mindenkit megdöbbentett. A kastély rejtett szobáiban számos olyan nyomot és tartósított emberi maradványt találtak, amely gyilkosságok gyanúját vethette fel. Egy kamrából különféle belső szervek kerültek elő nagy befőttesüvegekben úszkálva. Döntő fordulatot hozott, amikor a kapitány emberei a hátsó kertben emberi csontokra bukkantak. Pontosan százharminckilenc gyermek csontvázát ásták ki.

Megdőlt a vád a kisfiú ellen, hiszen a feltárt bűnesetek tükrében valószínűnek tűnt az önvédelem, amire a fiú mégoly csonka vallomása utalt. A közvélemény fel volt háborodva. A marsall nagyhatalmú családját mindez érzékenyen érintette. Nemcsak a családra vetülő szégyen miatt, de a Gilles de Rais-t ért vádak azzal fenyegettek, hogy az egyház ráteszi kezét a marsall egész vagyonára. A püspök mutatott is hajlandóságot az ügy gyors lezárására, ám ekkor újabb fordulat következett.

A kastélyt átvizsgáló kapitány váratlanul írásban visszavonta a jelentését. A püspök megidézte őt, ám a kapitány időközben elhagyta a várost és ismeretlen helyre távozott. Ekkor kihallgatták a kapitány kísérőit, illetve a marsall néhány belső szolgáját, akik egybehangzóan állították, hogy a jelentés szemenszedett hazugságokat tartalmaz, a kapitány valóban ásatott, de csak öszvér- és kutyacsontokat találtak a kastély hátsó udvarán. Az egyik szolga még arra is megesküdött, hogy a híres “Anges du fois douce” nem másból készült, mint öthónapos őzgidák májából. A tanúvallomások hatására újabb helyszíni vizsgálatot tartottak, amit ezúttal a vizsgálóbíró vezetett. Felnyittatta a lezárt kamrát, ott valóban csak háziállatok csontjait és egy majomkoponyát talált, meg néhány üveg megbarnult gyümölcsbefőttet. A marsall rokonai vizsgálatot és elégtételt követeltek, mindenekelőtt pedig a kis gazember példás megbüntetését.

A vizsgálóbíró szerint az ügy világos, rablógyilkosság történt, bizonyítja a kisfiú nyakában a lánc. Kínvallatásra sincs szükség, hiszen a fiú végtére is bevallotta a gyilkosságot. A püspököt láthatóan meggyőzte az érvelés, de az is lehet, hogy tartott a nagyhatalmú rokonok haragjától. Megkérdezte még, hogy a jelenlévők közül nincs-e olyan személy, aki akár a fiú bűnössége, akár ártatlansága mellett tanúskodna, de a felszólításra senki sem jelentkezett. Az ítélet kimondása előtt néhány perces szünetet rendelt el, hogy alapos megfontolás után eldönthesse, a halál milyen neme lenne a legmegfelelőbb egy ilyen megátalkodott fiú esetében. A szünetben elgondolkodva szemlélte a kisfiú szép ívű nyakát.

A bírósági folyosón a fal egyik mélyedésében feszület állt, ide vezették a fiút, hogy imádkozzék. Letérdelt és szemét lehunyva, néma szájmozgással valóban fohászkodni látszott, ám szavait nem a megváltóhoz intézte. “Gyere, gyere, lovag úr! Gyere, segíts rajtam, fehér lovag!” És egyszeriben érezte, hogy közeledik a menekvés. Érezte akkor is, amikor a poroszló karját megragadva felemelte, érezte a tárgyalóterembe lépve, és még akkor is érezte, amikor a püspök rátekintett hideg, közönyös tekintetével.

És valóban, az ítélethirdetést közeledő lódobogás zavarta meg. A bíróság udvara felől hallatszott, majd némi zavart kiáltozás is vegyült belé, olyannyira, hogy a hallgatóság is felfigyelt. A püspök ingerülten bezáratta az ablaktáblákat, majd utasítást adott, hogy hallgattassák el a zajongókat. Amíg a teremszolga intézkedett, szórakozottan forgatta kezében a legfőbb bűnjelet, a színes üvegdarabot. Ám csakhamar valóban elhalkult a kinti nyüzsgés, majd kinyílt a tárgyalóterem ajtaja. A szolga tért vissza jelenteni a parancs teljesítését: – Csak egy öszvér – mondta magyarázatul.

A fehér lovag nem volt sehol.

– Az anyaszentegyház nevében!

Ám a szolga mögött belopakodott egy lány is. Anne-nak hívták, az imént ő érkezett öszvérháton és könyörgött, hogy engedjék be. Három falun keresztül űzte, hajtotta szegény párát, hogy időben a bíróság elé érhessen, három falu kutyái ugatták és parasztjai nevették igyekezetét. Szolgáló volt a kastélyban, és most vallomást akart tenni. Hát legyen, intett kegyesen a püspök. Anne pedig elmesélte, hogy azon az estén ő szolgálta fel a marsallnak a bort és a mézes süteményt. Amikor a tálcát bevitte, a nagyúr rá se hederített, és mivel nem kapott ellenkező utasítást, mindvégig a teremben maradt, így mindent látott. A marsall leitatta a fiút, majd erőszakot akart rajta tenni, és elvágni a nyakát. Miből gondolja mindezt? Az erőszakra a marsall hiányos öltözete és beszéde utalt. De azt is mondta, hogy most megfojtja a fiút és kivérezteti. Az aranyláncot is ő akasztotta a fiú nyakába.

A püspök figyelmesen a lány szemébe nézett:

– Anne, te bizonyára nem vagy járatos a jogban, ezért figyelmeztetlek, hogy Isten színe előtt vallasz! Tudnod kell, hogy vallomásod élet-halál kérdését dönti el. Tudnod kell, hogy vallomásoddal sok nagyhatalmú ellenséget is szerzel magadnak. Tudnod kell, hogy hamis eskü esetén a pokol vár rád, az örök kárhozat. Még egyszer kérdem tehát: megesküdsz-e a szent keresztre, hogy a cselekmény idején mindvégig a helyszínen voltál, azt nem hagytad el, és ott az általad elmondottak szerint ment végbe minden? Megesküszöl a szent keresztre, hogy mindazt, amit elmondtál, a saját szemeddel láttad színről színre és a saját füleddel hallottad? Megesküszöl a bíróság, úgyis, mint az anyaszentegyház és a mi Urunk előtt? A lelki üdvösségedre esküszöl! Ugye megértetted, amit mondtam?

– Megértettem, uram.

És akkor Anne megesküdött a szent keresztre. A kisfiúval együtt, kézen fogva hagyták el a nantes-i bíróság épületét, mögöttük a fáradt öszvér lépegetett.

A csiga és a sztár

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy meztelencsiga-házaspár. A férfit Imrének, a nőt Editnek hívták, és bizony eljárt felettük az idő. Valamikor még egy hivatalban, akták nyálazásával töltötték szorgos napjaikat, ám az ezredforduló környékén a hivatal átalakult, az irodába számítógépek kerültek. Ez a technika már meghaladta a teljesítőképességüket, az “Ede” meg a “csíra” és hasonló szavakkal nem volt gondjuk, de már a “sűrű” vagy az “általánosságban” szavakat igen megerőltető ide-oda csúszkálás árán tudták csak leírni. És amikor egy alkalommal Edit kénytelen volt a titkárság gépén megírni egy levelet, mert az övé elromlott, a kis titkárnő valamennyi kolléga füle hallatára így fakadt ki: Ki a fasz gecizte össze a klaviatúrámat? Edit soha többé nem volt hajlandó bemenni az irodába. Inkább mindketten nyugdíjba vonultak. Vonultak? Dehogy, inkább nyugdíja másztak.

Unalmas, egyhangú nyugdíjas évek következtek. Páros magányban éltek, volt ugyan két felnőtt gyermekük, de azok nem nagyon látogatták a csiga házaspárt. A csiga hajlamos elhanyagolni a szüleit. Annyi minden van: munka reggeltől estig, mindenféle elintéznivaló, szülői kötelezettségek, esetleg egy törődést igénylő betegség, esetleg szerető, esetleg vidéki ház. Ez a természet rendje is. Az elevenszülők egyes példányait kivéve az utódok, kinővén a gondoskodást igénylő korból maguk mögött hagyják a nemzőik iránt érzett ragaszkodást. Mint az űrhajó, amikor megfelelő sebességre gyorsul, és már nincs szüksége rájuk, elhagyja a hordozórakétáit, amelyek erőtlenül hullnak alá, hogy aztán rövidesen semmivé égjenek. Így hullott alá Edit és Imre.

De az élet is egyre nehezebbé vált. Az öreg bérház, amiben laktak, velük együtt indult hanyatlásnak, és a közös képviselő sem erőltette meg magát. A lépcsőházat ritkán és felületesen takarították, a lift gyakran napokra elromlott. Ilyenkor nem tudtak mit tenni, órákig tartó mászásba kezdtek, föl a harmadikra. Mire felértek, rájuk ragadt a lépcsőház minden mocska, apró tüdejük, mint holmi miniatűr organikus porszívó kosszal telt meg. Edit igyekezett feltüzelni Imrét, hogy ezt nem lehet tűrni: fizetik a közös költséget, és mégis így semmibe veszik őket. Végül Imre felállt a közgyűlésen és szóvá tette a dolgot. És lássatok csodát! A felszólalásnak eredménye lett, azontúl hetenként megjelent egy huszonéves lány, és felsöpörte, felmosta a lépcsőházat. Imre büszkén húzta ki magát – ez a csigák esetében néhány milliméteres vízszintes megnyúlást jelentett.

Ám örömük nem tartott soká. A takarítólány meglehetősen tájékozatlan volt biológiai kérdésekben. Azt hitte ugyanis, hogy valamennyi csiga rendelkezik házzal, meztelen csigákról soha nem is hallott. Ez a tudatlanság végzetesnek bizonyult. Novemberi délután volt, korán sötétedett, és a rosszul megvilágított lépcsőházban a takarítólány macskaszarnak nézte Imrét, és a seprű és lapát segítségével halk szitokszavak kíséretében a szemetes zsákba továbbította. Imre kiáltozni kezdett:

– Segítség, segítség, nem vagyok macskaszar!

Ám hiába kiabált. A takarítólány munka közben zenét hallgatott, mindkét fülén fülhallgató, így a segélykiáltás nem juthatott el hozzá. Aztán a szemeteszsák a kukába került, rá újabb zacskók és zsákok, és Imrét végleg maga alá temette a szemét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy erről senki sem tudott. A takarítólányt nyilván bántotta volna az eset, hiszen alapvetően jólelkű teremtés volt és kedvelte az állatokat. Edit számára is lehet, hogy ez bizonyult a kedvezőbb változatnak, hogy Imrét eltűntnek nyilvánították. Ehhez tudni kell, hogy a meztelen csigák esetében az eltűnés legalább olyan gyakori halálok volt, mint nálunk, embereknél a rosszindulatú daganatok. Az eltűnés esetei persze változatosak, de a legtöbbeket autó taposott szét vagy valamilyen állat fogyasztott el – a hozzátartozók mindenesetre csak rokonuk eltűnéséről értesülhettek.

Edit egyedül maradt. Mit is kezdhetett az életével? A televízió nem tudta lekötni, a számítógépet utálta – nem is volt neki – sétálni az utcai kosz és veszélyek miatt nem szeretett. Ám egy szép napon a szomszédasszonya egy figyelemre méltó újsághirdetéssel kopogott be hozzá. Meztelen csiga szereplőket kerestek egy filmhez. Edit valamikor szeretett szerepelni, gyermekkorában balettre járt, az egyik iskolai ünnepélyen pedig nagy sikerrel szavalta el Váci Mihály: Még nem elég című versét. Fiatal korában elég ügyesen táncolt és énekelt is, amit aztán Imre mellett később nem igen volt alkalma gyakorolni. Elhatározta, hogy szerencsét próbál. Egy horrorfilmben kellett ódon sírkövön mászkálni föl alá, húsz-huszonöt másik meztelen csiga társaságában. Ekkor ismerkedett meg Károllyal, aki szintén ott mászkált a sírkövön, Edithez hasonlóan özvegy volt, és már évek óta statisztálással foglalkozott, részint, hogy kitöltse amúgy unalmas napjait, részint hogy kiegészítse szerény nyugdíját. Károlyt később meghívta teázni, egészen jól összebarátkoztak. Más jó is történt: Edit neve felkerült a statisztaszervező listájára, így gyakran hívták más filmekhez is. Sikerült kitörnie a szűk meztelen csiga szerepkörből, játszott közönséget az opera nézőterén, járókelőt egy vadnyugati utcán, tüntető szüfrazsettet a századfordulós Londonban, rajongó pesti honfilányt a Hídemberben és haláltáborba terelt zsidó asszonyt a Sorstalanságban. A szomszédasszony meg is jegyezte: “Editkém, csodálkozom, neked egyáltalán nincsenek szemita vonásaid, meg egy picit talán testesebb is vagy annál – ne érts félre, cseppet sem vagy kövér, pont jó – de egy picit mégis testesebb, mint amit egy ilyen szerep megkövetel.”

Általában amerikaiak forgattak itt, nekik volt pénzük statisztákra. Néha megjelent egy-egy sztár is, olyankor a statisztákon különös izgatottság lett úrrá. Edit, habár személyesen nem találkozott velük, korábban egy filmben szerepelt Robert de Niróval, meg Brad Pitt-tel is. De amikor a stúdióban megjelent DiCaprio, mindenki lázba jött. A színész persze ügyet sem vetett a statisztákra, de a technikai személyzetre sem, egyedül a rendezővel váltott néhány szót, majd gyorsan eltűnt a szemük elől. A filmben is valami sztárt játszott, Edit pedig a rajongók hadában kapott szerepet, akik autógrammért, egy pillantásért vagy érintésért tolakodtak a kordon mögött. Ennek köszönhető, hogy egészen közel kerülhetett DiCaprióhoz. A színésznek szerepe szerint a felé nyúló kezek erdején át kellett megtalálnia partnere kezét – Edit nem ismerte a kissé jelentéktelennek tűnő színésznőt – de hogy ezt megtehesse, el kellett hárítania a többit. Így esett, hogy az elhárító mozdulat közben DiCaprio hozzáért Edithez. Az amerikai rendező láthatóan elégedetlen volt a jelenettel, a tolmács, Edit legnagyobb rémületére neki kezdett magyarázni:

– Ne csak bámulj, próbálj meg egy kicsit rajongani. Idős vagy, de mégsem a nagynénje, vannak idősebb női rajongók, hülye, vén tyúkok, akik még őrültebbek, mint a fiatalok. Ezt próbáld meg!

Edit hozzászokott, hogy egy jelenetet többször is megismételnek, de az már merőben szokatlan volt, hogy kifejezetten miatta kerül erre sor, és hogy külön instrukciót is kap. A második alkalommal DiCaprio ismét hozzáért, de a tekintete türelmetlenül siklott át Edit tekintetén. A jelenet végén a tolmács megint elégedetlennek tűnt:

– Édes szívem, menjél onnét – mondta, majd miután Edit habozni látszott – Azt a nőt vegyétek már ki!

Megköszönték neki a részvételt és azt is közölték vele, hogy másnap már nem kell jönnie. Szörnyű volt. És még el sem takarodhatott szégyenében, mert a stúdió a városon kívül helyezkedett el, a statisztákat reggel külön busz hozta, este pedig ugyanaz a busz szállította vissza a városba. Meg kellett várni, amíg mindenki végez. Leült a stúdió hátsó bejáratánál és bőgni kezdett. Hullott a könnye, mint a záporeső, aztán hamarosan elapadt – nem sok könny fér egy csigába – és csak ült, kisírt szemekkel. Ekkor jött ki a hátsó kapun DiCaprio egy fiatalember kíséretében, beszállt egy hatalmas bérautó hátsó ülésére, és éppen elindult volna, amikor az autó sötétítő üvege leereszkedett, a fiatalember pedig – aki vélhetőleg DiCaprio tolmácsa volt – Edit felé intett:

– Beviszünk a városba, ha akarod. No?

Edit egy pillanatig tétovázott, hogy merheti-e akarni, majd fürgén – amennyi fürgeség egy nem túl fiatal csigától kitelik – kúszni kezdett az autó irányába. Nem sokkal többet tudott angolul, mint DiCaprio magyarul, így aztán az úton kevés szó esett. Az izgalomtól még örülni sem tudott, nem is emlékezett később arra, hogy pontosan mit is mondott. Talán, hogy szeret filmezni. A színész a tolmáccsal együtt kiszállt a szállodánál, de utasította a sofőrt, hogy Editet vigye haza.

Három furcsa nap következett, feszült és szorongató napok, de a harmadik délelőttjén megszólalt a telefon. Egy női hang tudatta vele, hogy Leonardo DiCaprio úr ma estére tisztelettel meghívja vacsorázni. Edit csaknem rosszul lett az izgalomtól. Nem bírta magában tartani a hírt, a szomszédasszonyhoz fordult tanácsért, hogy mit is vegyen fel, és egyáltalán, hogyan viselkedjék. A szomszédasszony hasznos tanácsokkal látta el, és olyan szakértő arccal nyilatkozott, mintha már randevúzott volna amerikai sztárokkal. A vacsorán végül nem kettesben voltak, az asztalnál ült még egy amerikai férfi, DiCaprio inkább vele beszélgetett, ám olykor hangsúlyozott kedvességgel fordult Edithez. Végül úgy váltak el, hogy két nap múlva megint együtt vacsoráznak.

A szomszédasszonyt lelkesítették a történtek, Károly viszont óvni próbálta, legyen óvatos és őrizze meg a méltóságát, DiCaprio bizonyosan csak játszik a szívével. Ismerjük az ilyen alakokat, mindegyik ujjára száz nő jut. Erre a vacsorára már kettesben került sor, a szálloda éttermében. Kissé nehezen kezdődött a beszélgetés, ám a bor és az együttlét finom mámorának hatására hamarosan már néhány szóból is megértették egymást. Kiderült, hogy a színésznek ez az utolsó estéje Budapesten. A vacsora után DiCaprio, azaz Leo a szobájába invitálta egy búcsú pohárkára, amit Edit kedvesen elhárított. Aztán a férfi felajánlotta, hogy taxit hív, ám Edit inkább sétálni akart, hogy kiszellőztesse a fejét. Leo finoman a vállára helyezte Editet, úgy sétáltak végig az alsórakparton két híd között. Gyönyörű nyári éjszaka volt, a vár fényeit megsokszorozták a Duna hullámai. Ekkor csókolóztak először.

Másnap DiCaprio valóban elutazott. Ezután három iszonyú hét következett. Edit minden reggel arra ébredt, hogy csak álom volt az egész, majd minden reggel néhány percig végtelen öröm járta át, hogy mégsem álom, hanem valóság. Ezt a néhány mámoros percet azonban egész napi szenvedés követte. Nem találta a helyét, nyugtalanul járt fel-alá. A szomszédasszony szerint “Editkém, ez így is nagyon szép volt, inkább örüljél neki, hogy mindez megtörtént, a legtöbb nő levágatná a fél karját, ha csak ennyit is kapna az élettől.” Edit idegesen csak annyit válaszolt, hogy neki nincs is karja. Inkább beiratkozott egy szuper intenzív nyelvtanfolyamra, az legalább kitöltötte a napjait. Aztán, éppen azon a napon, amikor minden hiábavalónak és végképp reménytelennek tűnt, amikor a nyelvtanfolyamra sem volt kedve elindulni, akkor hívta fel Leo. Itt van Európában, egész pontosan Monte Carlóban, nem lenne-e kedve átugrani néhány napra.

Volt kedve. Természetesen Leo fizette az utat, még kocsit is küldetett érte a repülőtérre. A Hotel de Paris-ba szálltak meg, csodálatos, tengerre néző lakosztályban, gyönyörű 19. századi szobabelső, fantasztikus ágyneműk, Edit egyik bámulatból a másikba esett. De mindez semminek bizonyult ahhoz a csodához képest, ahogyan Leo bánt vele. Elhalmozta mindennel, tapintatos volt és figyelmes, például sose vitte napra vagy olyan étterembe, ahol csiga is szerepelt az étlapon. És ami a legfontosabb, szerette őt. Edit imádott Leo testén időzni, végigcsúszni a mellkasán, elpihenni a hasán, bebújni a ruhája alá, a rejtettebb zugokba és mindezt Leo is láthatóan gyermeki örömmel fogadta. Néhány napos együttlétük során bejárták és becsúszták-mászták az élvezetek hegy-völgyes birodalmát.

Ám nemcsak a testi vonzalom bizonyult elementárisnak. A beszélgetéseik legalább ennyire erősítették bennük az összetartozás érzését. Végig beszélték megismerkedésük történetét, az első érintést, majd a második érintést, ami mindkettejük tapasztalata szerint néhány tized másodperccel hosszabb volt nemcsak az előzőnél, de a jelenet szempontjából szükségesnél is, ami felbátorította Leót, hogy később a kocsijába invitálja a pityergő Editet. És a többi nő? A szebbnél szebbek és Editnél lényegesen fiatalabbak? Persze róluk is szó kellett, hogy essék. Jóllaktam velük, mondta DiCaprio, torkig laktam, mondta és mutatta is, hogy torkig.

Amikor a színész New Yorkba utazott, mindketten természetesnek tartották, hogy Edit is vele tartson. Miután kiderült, hogy még sosem járt Amerikában, Leo vállalkozott rá, hogy bemutatja a várost. Bejárták a turisták által preferált helyeket, de azokat is, amelyek a helyiek számára fontosak, előkelő szállodák és a Greenwich Village kis kávézói voltak szerelmük színterei. Egy nap Leo felvitte az Empire State Building tetejére, “Ezt mind neked adom” mondta nevetve, és körbemutatott. Odafönn erősen fújt a szél, meg-meglobogtatta Leo haját, ez juttatta Edit eszébe a híres jelenetet. Leo kis rábeszélés után hajlandó volt egy fénykép erejéig reprodukálni vele, Edittel a Titanic híres beállítását, amikor a két szerelmes szinte röpül a hajóorrban. Igaz, hogy Edit nem tudta széttárni a karjait, és haja sem lobogott úgy a szélben mint Kate Winsleté, mert teljesen kopasz volt, de egyebekben minden nagyon hasonlított. A fényképet, amit egy kedves ázsiai turista készített, haza is küldte a szomszédasszonynak, némi habozást követően Károlynak is.

Aztán bekövetkezett, amire Edit gondolni sem mert, Leo néhány hónap együttlétet követően felvetette a házasság gondolatát. Az esküvőre titokban, Franciaországban került sor, csak néhány közeli ismerős, barát társaságában. Házat viszont Hollywoodban vettek, a Sunset Stripen, több sztár szomszédságában. Leo átalakította a házat és a kertet is, hogy a kaliforniai nap ne szárítsa ki Edit bőrét, mert az a csiga számára végzetes következményekkel járhatott volna. Az alagsorban berendezett felesége számára egy megfelelően dohos pincét is. Edit boldog volt. Igaz, a villa kicsit nagynak bizonyult, fél napot vett igénybe mire a ház ajtajától a kertkapuig ért, de semmi sem lehet tökéletes. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

(Ez így nem pontos. Meg kell jegyeznünk, hogy volt valami, amitől Edit végig szorongott. Ő tudta, amit DiCaprio nem, nevezetesen hogy a meztelen csigák hímnős állatok, ami azt jelenti, hogy időnként nemet váltanak. Egy időben Imre volt a nő és Edit a férfi, egészen pontosan a most Editnek nevezett csigát hívták Imrének és megfordítva. Vagyis fennállt a veszély, hogy Edit ismét férfi lesz, ami nyilván csalódást okozott volna Leonak. De valószínűleg Imre – ebben a pillanatban még Edit – sem érezte volna jól magát Leo DiCaprio oldalán. Erre mondta volna a bölcs szomszédasszony: “Editkém, tudod, nincsen rózsa tövis nélkül.”)

Mese egy szerelemről

Élt egyszer egy férfi és egy nő. Majdnem mindegy, melyikük volt a férfi, melyikük a nő, tény, hogy egyikük nő volt, a másik éppen ellenkezőleg, és nagyon szerették egymást. Olyan boldogságban éltek, mint Jancsi és Juliska a mézeskalács-házikóban, amikor már megsütötték a banyát, de még fogalmuk sem volt a vérfertőzés fogalmáról. Egy ágyban aludtak közös takaró alatt, együtt fürödtek a kádban, egy tányérból ettek, sőt nemegyszer előfordult, hogy valamelyikük így szólt:

– Én kedvesem, megrágjam-e számodra ezt a kemény kakashúst?

Testük mérete eleinte csodálatosan megegyezett, így kényelmetlenség nélkül hordhatták egymás ruháit, pólóit, zoknijait, de még a másik bakancsát vagy némely fehérneműjét is. A külvilággal nem sokat törődtek. Régi nagy bérházban laktak, de a szomszédokkal alig álltak szóba, csak ha elkerülhetetlen volt – jó napot, csókolom, hányadikra megy; nem, köszönjük Mária néni, nem kérünk, nem szeretjük a süteményt – miközben Margitnak hívták a nénit valójában.

A nő reggelenként dolgozni ment, a férfi többnyire otthon töltötte az egész napot. Kopott fürdőköpenyében kiült a konyhaajtójuk elé a gangra, hogy sápadt testének kilátszó részeit a délelőtti nap sugarába mártsa. Nagy, virágmintás bögrét tartott az ölében, abból iszogatta a meleg mézes tejet. Nem is csinált mást egész délelőtt, mint kavargatott és szürcsölődött, amikor pedig elfogyott a mézes tej, még sokáig simogatta mutatóujjával a bögre csorba peremét, mígnem megszólalt a déli harangszó, előbb csak valamely szomszédos konyhából, majd kis késéssel távolról az igazi, miközben lassan árnyék borult a körfolyosó aktuális részére.

 

A konyhaajtón kívül egyetlen ablakuk nézett ide. Azaz dehogyis nézett, sose nyitották ki, még a spalettákat is rendszeresen csukva tartották. Legfeljebb az éj közepén, néhány percre tárultak ki az ablakok, amikor kiszellőztettek. Belátni olyankor sem lehetett, ha valaki elhaladt a folyosón, csak a fülledt ágyneműszag érintette meg, esetleg néhány mondatfoszlány: “nem hiszem, hogy fertőző” vagy “ott a sarkon, a Nagymező utcánál” vagy “kémia az egész”. De már hogy ezeket a szavakat melyikük mondta, az teljesen eldönthetetlen volt. A legéberebb szomszédok is csak ennyit tapasztalhattak, s ha többet, az már az éjszakai sejtelmek birodalmába tartozott: a vastag falakon átszűrődő távoli kiáltások, tompa sikolyok a gang tévéműsor utáni csöndjében.

Az igazi szerelem, mint amilyen a miénk is, az egyetlen méltó kapcsolat – mondta egyszer egyikük. – Kölcsönös birtoklás. Nincs pillanat, amikor ne egymásra gondolnánk, nincs szavunk, amelyet ne az ő fülének szánnánk; álmunk, amit ne róla álmodnánk; mozdulatunk, amiben ne mozdulna a másik is, és nincs vágyunk, amely ne rá vonatkozna. De benne sincsen semmi, amire ne vonatkozhatna a vágyunk. Saját testünk bizonyos részei undort is kiválthatnak belőlünk, ám az Ő testében nincs semmi taszító. Kívánjuk egész lényét, testestől-lelkestől, úgy szívjuk magunkba mindazt, ami belőle árad, mint a levegőt és viszont ő is ekként szívja magába a mi lényünket, egyre fogyasztva külön-külön életünket, személyiségünket és egyre táplálva egy harmadik életet, a közöst. Röviden szólva ezt szerelemnek nevezik, és aki ezt nem ismeri, nem ismer semmit. Az, szegény, nem tudja mi az élet.

– Sokan szerelemnek hazudják hiúságon, érdekeken vagy szexuális vonzódáson alapuló kapcsolataikat, házasságukat – mondta a másik. – Tekintettel lenni egymásra, tiszteletben tartani a másik autonómiáját, kompromisszumokat kötni, óvakodni és kalkulálni; úgy tenni, mintha jó lenne, ami nem az; azért, hogy a másiknak jó legyen, hogy aztán ez jó legyen nekem – ezt a forgatókönyvet tanácsolják az okosok a párkapcsolatokra. Ez szánalmas számítás, nevetséges és kisszerű ügyeskedés, undorító alku. Az igazi szerelem nincs tekintettel, hiszen akkor nem volna szerelem. Az igazi szerelemben nincs kompromisszum, éppen ezért nincs hazugság sem. Ahol a hazugság elkezdődik, ott ér véget a szerelem.

A férfinak nem voltak barátai, és a nőnek sem voltak barátnői. Egyiküknek sem voltak már szülei, sem más rokonai. Valamelyiküknek akadt még egy testvére, de tizenkét éve semmilyen kapcsolatot nem ápoltak vele, nem is látták. Semmilyen társadalmi szervezetnek, egyesületnek vagy egyháznak nem voltak tagjai, közösségi portálokat nem látogattak, a választásokon nem szavaztak. Egyiküknek sem volt kedvenc műsora a televízióban, mindketten ugyanazokat a műsorokat szerették. Nem volt külön lélegzetük sem. A párnán, amelyet ilyen alkalmakkor közösen használtak, szembe fordították arcukat, egymásnak támasztották homlokukat, és úgy szívták be egymás lélegzetét. Érezték homlokukon a másik homlokának finom remegését; bőrének, párájának, lélegzetének ízét-illatát, amely csakhamar eggyé olvadt az oxigénhiány okozta mámorral.

Semminek sem volt akadálya. Telt múlt az idő, s a nő állkapcsát a szerelem olyan tágíthatóvá alakította, akár az óriáskígyókét. Csókja teljesen körülölelte a férfi vékony száját, ajkának nedves gyűrűjével egyre szélesebbre araszolt, mohón befedte a másik állát, orrát és szemét; nyelve ide-oda siklott, meleg meztelen csigaként járta végig az arc redőit, végigsimítva a szájfölötti páros árkot a szájszöglettől az orrcimpákig, még az orrlyukakba is behatolt, végigfutott a szemöldökíveken, befurakodott a szemhéjjak közé, hogy aztán körbenyalja a szemgolyókat. Ahogy tágult a csók, egyszersmind egyre erősebben tapadt a férfi arcára. Egyszerre borította be szemét, orrát, állát és homlokát. Olyan ponthoz érkeztek, ahonnan nem volt tovább – legalábbis kezdetben úgy érezték.

Persze mindig van tovább: velünk vagy nélkülünk. Néhány alkalom után felismerték, hogy ez a pont nem végpont, csak valamilyen határ. Innen meghátrálni, visszavonulni gyávaság. A szerelem tudvalévőleg nem ismeri a gyávaságot. Már nem kellett sok, bár az csaknem elviselhetetlen volt: egyetlen közös erőfeszítés, egy nyögés, egy roppanás – és a férfi egész koponyája becsusszant a nő szájüregébe. Néhány pillanatig megmerevedtek, túl minden Óperencián, létük peremén fuldokolva – csak végtagjaikat mozgatva a levegőben, mint egy nyolckarú állat.

Végül mindig megúszták. A nő kiment a fürdőszobába, hogy szájából kihalássza a hajszálakat, a férfi pedig csak maga elé meredve lihegett, összekaristolt arccal, lucskos fejjel, mint a ma született csecsemő.

Vajon meddig lehet befelé menni? Meddig visz az út? Okos ésszel mindketten tudjuk, csak a halálig vihet. Megfordulni, visszalépni, hogy alkalmasabb ösvényt találjunk – ez árulás. Megfordulásra gondolni annyi, mint megfordulni – éppúgy árulás. Megfordulásra gondolásra gondolni viszont olyan kísértés, ami szerelmünk fűszere.

– Csak Téged, csak a Tied, csak Veled, Beléd és Benned, Körötted, csak Rád és Rajtad, Tőled, Rólad és Belőled, csak Neked csak Általad.

Ám a hangsúlyban semmi fogadkozás, semmi szenvedély, mint akiknek erre már se módjuk, se szükségük. Inkább szakemberekhez illő tárgyszerűség, ami persze egyáltalán nem jelentette az érzelmek hiányát, bár meglétüket sem.

– Se Te, se Én. Csak Mi.

Egy szép napon nem akaródzott elválniuk, pedig – reggel lévén – a nőnek munkába kellett indulnia.

– Egyet se búsulj – vigasztalta őt a férfi. Beléd csimpaszkodom, jól összehúzom magam, te pedig valami jó bő ruhát vegyél föl, ami eltakar engem.

Így is lett. Ettől a naptól kezdve a férfi reggelenként belékapaszkodott a nőbe, két kezét a másik hóna alatt átdugva a nő ellenkező vállaira tapasztotta, arcát a mellei közé fúrta, lábával átkulcsolta csípőjét és combját, és megpróbálta magát olyan kicsire összehúzni, amilyen kicsire bírta. Így indultak útnak, a bő ruha alatt a férfi úgy csimpaszkodott, mint egy majomkölyök.

Együtt, együtt egész nap. Te az enyém, én a tied. Apró suttogások utcán, üzletben, munkahelyen: vigyázz, most leülök; jól kapaszkodj, futunk egy kicsit a busz után; szeretlek, szeretsz? Szeretlek. És még egy bérletet is megspóroltak.

Telt múlt az idő, napra nap, a férfi egyre kisebbre tudta összehúzni magát, mindketten egyre jobban bírták erővel, és nemhogy megunták volna, de mindinkább élvezték ezt a sziámi-iker létet. A nő tette a dolgát – pénztáros volt egy szupermarketben – a férfi pedig igyekezett hasznosítani magát: tanácsokat osztogatott, csiklandozta a párját, szopogatta a mellbimbóját, vagy virágot rajzolt a hasára. Ha már semmi sem jutott eszébe, félórákra el is nyomta olykor az álom.

Néhány hét után olyan pozíciót tudtak felvenni, amiben lehetővé vált, hogy a férfi vesszőjét a nőbe vezesse. Míg a nő tette a dolgát, a férfi olyan szilárdan és rendíthetetlenül meredt benne, mint nyalókában a hurkapálca-nyél. Óvatosnak kellett lenni, nehogy lelepleződjenek. Kezdetben még kihasználták a nő munka-mozdulatait, amelyekkel az egyes árucikkeket pakolta át a szalagról a vonalkód-leolvasón áthúzva. Később aztán már erre sem volt szükség, sőt egy idő után az apróbb hüvelyi összehúzódásokat is mellőzték, elégnek bizonyult a gondolat is. Órákat tudtak így eltölteni, mozdulatlan szeretkezésben egészen a közös beteljesülésig, miközben a nő fátyolos tekintettel és remegő kézzel nyújtotta a vásárlók felé a visszajárót.

Történt, hogy a férfi egy reggel a tükörbe tekintve vöröslő kiütéseket fedezett fel az orrán. Majd elmúlik, gondolta, ám nap közben többször is azon kapta magát, hogy a nő melleihez dörgöli viszkető orrát, ám a másik sima bőre nem sok enyhülést nyújtott. Délután már a hasa is viszketett, este pedig közösen regisztrálták, hogy a férfi testének jelentékeny részét ismeretlen eredetű, viszkető vörös foltok borítják.

Az orvos először egy bronzbarna kenőcsöt írt fel, amellyel reggel és este kenegetni kellett – eredménytelenül. Az ezüstszínű kenőcs, amivel másodszor próbálkoztak hozott ugyan átmeneti enyhülést, ám néhány nap után a helyzet ismét rosszabbodott.

– Nincs mese, – mondta az orvos – itt már csak az aranykenőcs segíthet!

De az sem segített, a kiütések makacsul tartották magukat. A gyémántkenőcsöt már ki sem próbálták, méregdrága volt, és úgyis hasztalan.

A helyzet kezdett tarthatatlanná válni. A férfi bőre égett és viszketett, kétségbeesett vakaródzással próbált némi enyhülést szerezni, amitől a nő is mind nehezebben rejthette el a ruhája alatt izgő-mozgó szerelmét. Sőt, a férfi viszketése hamarosan viszketni kezdett a nőnek is. Ettől kezdve esténként egymást vakargatták az égető fájdalomig. Ám ennél is fájdalmasabb egyszersmind viszketőbb volt a kölcsönös bűntudat. Mintha elhallgattak volna egymás elől valamit, aminek a megléte felől persze egyáltalán nem lehettek bizonyosak. Ha megfogalmazzák, egyszersmind megidézik, ami nincs. De már ez is sok volt, a megfogalmazás veszélye, már ez által is be nem gyógyuló seb keletkezett.

– Fogalmam sincs, mitől van – vallotta be az orvos, és tulajdonképpen ez volt a vég, mert ők tudták. Világossá vált, hogy valaminek változnia kell.

Olykor arra gondolok, mi lenne, ha valamelyikünk meghalna – mondta egy este egyikük. Pontosabban fogalmazva: vágyom erre. Félek tőle, hiszen a túlélőt iszonyatos kétségbeesés mardosná, úgy érezné, semmi nem maradt. Lelkem milliónyi része retteg ettől, de egyetlen egy rész, éppen csak egy apró részem mégis csak vágyik rá. Így vágyom arra, hogy meghalj egy szép napon. Elképzelem a temetést, számba veszem, hogy mit öröklök majd utánad, elégedetten lajstromozom nemléted apró előnyeit. Tudom, hogy nem bírnám ki, mégis vágyom rá. Mint a metróállomáson arra, hogy egyszer a vonat alá ugorjak. Rettegek ettől a vágytól, a falnak lapulok, amikor hallom a közeledő szerelvény erősödő zakatolását, csillapítom ugrani vágyó lábam feszülő izmait, görcsösen begörbített lábujjaimmal cipőm talpába markolok, miközben egyre erősebb bennem a vágy. És összeszorított ököllel és szájjal és iszonyodva elképzelem, hogy ott a kerekek alatt, olyan fájdalom gyűr maga alá, amely egyszer s mindenkorra véget vet minden viszketésnek.

A mesék végén rendszerint elhallgatják az igazságot.

A királyfi és Hófehérke nem éltek mindhalálig boldogan. Emberi meg nem értés és szexuális diszharmónia jellemezte kapcsolatukat, amelyet később anyagi nehézségek is keserítettek.

Néhány esztendő múlva Hófehérkének le kellett vágni hószín keblét – amely akkor már inkább szürke volt, mint a novemberi ég; a sugárkezelés hatására kihullott ében haja, mígnem a rák áttéteket képezve teljesen felzabálta a testét. A hét törpe megdöbbenve látta, mivé lett a legszebb. A királyfi, akinek őszes borosta borította horpadt arcát, inni kezdett, és – noha már évek óta csalta fűvel-fával – most zokszó nélkül hordta az ágytálat, amikor s amíg kellett.

A mi szerelmeseinknek is fel kellett hagyniuk régi szokásaikkal. Ami volt, elmúlt, és új dolgok kezdtek múlni. Egy mese véget ér, futni nincs hová.