1.

Azt fogom mondani: “Hi…”, gondolta Moritz.

Sötéthajú lány. Halacskaformájú vonallal kihúzva mindkét szeme. Súlyos hajtömeg a füle mögött. Homloka közepéig érő frufru. Kissé rövidre sikeredett nyak, amitől mintha bizonytalanságában föl lenne húzva a válla, s ugyancsak bizonytalannak hat a mosolya is. Karcsú végtagok, színes kar- és bokaperecek…

Moritz alkotóelemeire szedte a képet, hogy jobban megőrizhesse: egy láthatatlan leány, aki annak a városkának az utcáin járkál, amelyben Anita néni lakik. Anita néni lejött a lépcsőn, kinyitotta a kertbe vezető ajtót, hogy beengedje a hűvös házba a meleg és fullasztóan tömény virágillatú levegőt, és egy papírlapot tett Moritz elé a konyhaasztalra. – Mondd, szerinted mi a jobb: “ön” vagy “te”? Új terméket vezetünk be (amerikai partnerünkkel koprodukcióban). Ki kell adnom a szórólapot fordítani. – Moritz elolvasta a szöveget, és azt tanácsolta: – Írd azt, hogy “te”. Az közvetlenebb. – Anita nekiállt fölolvasni, és minden “te”-nél vagy “ön”-nél aposztrófot rajzolt a levegőbe, hogy megigazítsa egy akácméz-színű elszabadult hajtincsét:

Kinek ne lenne ismerős: Egy szájszagot árasztó kolléga pokollá teszi az irodai mindennapokat. Egy bántóan hangosan beszélő utastársnő a vonaton elrontja a nyaralást megelőző örömünket. Még ennél is rosszabb, ha ön (ha te) történetesen nem szenvedhet (szenvedhetsz) valakit a szűk baráti körből vagy netán a saját családjából (családodból). Ezen változtatni kell, Igen ám, de hogyan? ÖNÖN (vagy RAJTAD) múlik. Meg kell tanulnunk elfogadni emberi környezetünket (mondd csak, nem lenne jobb: ’szeretni azokat, akikhez közöd van, volt vagy lesz’?). Olyanok számára kínálunk tréninget, akik elszánták magukat arra, hogy legyőzik végre ellenszenveiket és averzióikat. Diszkréció, megbízhatóság. Győződjön meg minderről saját maga: boldogabb ember lesz!

Nem tudom, megkérdezem a főnököt. Vagy a plébánost, végtére is ki akarja tenni a templomban a szórólapot. Oké. És te mit csinálsz ma? – kérdezte Anita.

– Bebiciklizek a városba fagylaltozni meg ilyenek – mondta Moritz.

Megint a láthatatlan, sötéthajú lányra gondolt, először is, mert épp egy hozzá hasonló, de látható tünemény mérte ki a fagylaltját. A lány a fagylaltozó sötét alagútjából lépett ki a napfényben fürdő fagylaltospult hatalmas vízfestékes doboza mögé. Széles-csíkos nyári ruhában; mindegyik csíkban madárszárnyak és -fejek alkotta minta. Másodszor, mert kezében a fagylalttal az előtt az emléktábla előtt állt, melynek tanúsága szerint az illető házban százharmincöt éve kultúra- és művészetkedvelő egyesületet alapítottak azzal a célkitűzéssel, hogy szerezzenek egy óegyiptomi múmiát a helyi történeti-művészeti gyűjtemény számára. Sajnos az egyik távoli országból beszerzett, ideszállított és aTermészetrajzi és Művészeti Múzeum gondjaira bízott múmia később áldozatul esett a tengelyhatalmak ellen szövetkezett haderők bombáinak.

Kétszer is lehet egy nap fagylaltozni, nem igaz? Moritz nem tudott szabadulni a fagylaltoslány és az óegyiptomi szarkofágokra festett figurák hasonlóságának képzetétől. A bizonytalan mosoly. Kis kerek fülek a haj előtt, amely fekete és úgy csillog, akár az emléktáblás ház frissen firniszelt vázgerendái. Könnyű, madárcsontú test, alkalmasint egy fáraó leányáé, amely évezredeket vészelt át sértetlenül, hogy azután a barbár Észak által rá köpött égi tűz nyomatlanul eltüntesse. Másmilyen fagylaltot választok; azt fogom mondani: “Hi, a fagylalt…”, nem, ez hülyeség, azt mondom majd: “Hi…”

’45 tavaszán fölirataival és faragványaival a favázas ház volt itt a tér egyetlen épen maradt háza. Most olyan, mint egy régi fog a friss koronák és hidak között, gondolta Moritz a vacsora közbeni élénk asztali beszélgetés hatása alatt, amelyben koronákról és hidakról volt szó, minthogy Anita néninek és Robert bácsinak némi nézeteltérése támadt az utóbbi új fogai kapcsán. Az épület a késő középkorban (mint a város egyik legpompásabb háza) patikának adott otthont, ma egy múzeumnak. Az a helyiség is megtekinthető volt, ahol a múmiának egy tekintélyes egyiptológus vezetésével megejtett ünnepélyes kigöngyölése megtörtént volt. A vászonrétegek közül előkerült olajos üvegcsék, fajanszgyöngyök és türkizből faragott ganajtúrók szintén megsemmisültek a bombázás éjjelén. Elpusztultak a papirusztekercsek is a rájuk festett alvilági kalauzzal, az alvilági bírák neveivel és a leány által a maga védelmében előadandó beszéddel.

2.

“Volt egyszer egy kis Moritz” gondolta Moritz, miközben nagynénje vastag, matt, rózsaszín-zöld csíkos harisnyáját nézte. “Egyik nap”, gondolta Moritz, “a kis Moritz Anita nénikéje aranyfényű, leheletfinom harisnyáit bámulta.” Hány éves is volt? – Négynél nem sokkal több. Felvidult a csillogástól, nevetve és tapsolva dörgölődzött nagynénje lábához. A harisnyás láb felülete kellemetlen volt, aprógrízes és horzsoló. Anita nevetett, minek folytán megfeszültek a lábizmai, és így szólt kishúgához (Moritz anyjához): – Van valami ellenállhatatlan a harisnyákban, látod? Egyszerűen vonzzák a fiúkat, még az ilyen töpörtyűket is. – Moritz kínosnak érezte a selyemfény keltette elragadtatását. Úgy érezte, kicsúfolták és belegyalogoltak a lelkébe, anélkül, hogy sejtette volna, miért nevetett Anita. Vagy mégis sejtette? Akárhogyan is; azóta igyekezett kitérni Anita érintései elől. Alighanem bosszúból. Figyelme azonban úgy tapadt nagynénje parfümjére, ahogyan egy kóbor kandúr követi a bevásárlószatyorból lengedező füstöltkolbász-illatot, míg a szatyor el nem tűnik egy csomagtartóban, amelynek helyén kisvártatva csak egy kipufogógáz-felhő marad.

A szokásos első szünidei hét Anitánál és Robertnél tegnap kezdődött. Ez olyanokból áll, mint: napközben csak tengés-lengés, este sörözés Roberttel, reggelenként a kertre néző nyitott ajtón berepülő és a reggeliből a részüket kivenni akaró darazsak megfigyelése, Anita “Rohadt dögök! Vigyázzatok!” kiáltásai. A bodza virágainak spermaszaguk van, Anita parfümjének gyerekkor-szaga.

– Semmire nem volt időm – mondta Anita.

– Na ja; ha valaki folyton a telefonkagylón lóg – békétlenkedett Robert.

– Nem lógok a telefonon – tiltakozott Anita.

– Akkor kivel telefonáltál tegnap egész délután? – érdeklődött Robert.

– Képzeld, veled – mondta Anita.

– Akkor miért jelzett foglaltat? – kérdezte Robert.

– Mással márpedig nem beszéltem – jelentette ki Anita.

– És kivel beszéltél?

– Mondtam már: veled – mondta Anita.

– Akkor miért nem tudtalak elérni? – makacskodott Robert.

– Csak veled beszéltem – mondta Anita.

– Vidd el a zöld öltönyödet a tisztítóba – utasította Anita Robertet.

– Ma meghívtad ebédre a lányodat, ne felejtsd el; ne a Virágba menjetek, ők a végtelenségig váratják az embert; menjetek a La Mamába vagy valahová máshova – mondta Anita.

– Vigyél magaddal ernyőt; azt mondták, ma esni fog – mondta Anita.

– Nyikorog a kertkapu, mondd meg Raminak, hogy olajozza meg – tette hozzá.

Robert kiitta az utolsó korty kávéját, fogta a zöld öltönyt tartalmazó csomagot, s egy esernyőt magához véve nekiindult.

– A bajszodat ne felejtsd el – dörmögte halkan Moritz.

Anita fogta a telefont, tárcsázott, és fölment az emeletre. Ahogyan távolodott, egyre élénkebben csengett a nevetése.

Egy amerikai cserediák, aki kreatív írást szándékozott tanulni, nagyon coolnak találta, hogy kézzel papírra írjon. Moritznak imponált a csontos amerikai kis kék kalapjával nem meghatározható mennyiségű, szoros gyűrűkbe csavart haján, és válltáskájában a különböző méretű moleskine-füzeteivel – bár születésnapjára egy iPadot kapott az apjától, aki azóta egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy megkérdezze a fiát, tetszik-e neki a szerkentyű, Moritz elővette a hagyományos jegyzet-füzetét, és, hogy később ki tudja betűzni, nagyon lassan ezt írta bele:

HA ÁDÁM SZERETTE VOLNA ÉVÁT, NEM LETT VOLNA SEMMI BAJ

Ha Ádám szerette volna Évát, nem lett volna semmi baj. Csakhogy Ádám nem szerette Évát. Éva az Isten által mellé rendelt asszony volt. Olyan asszony, aki mindent megoszt veled, aki menedzseli az életet és mindennel törődik. Egy asszony, aki ezt mondja: – Javíttasd meg végre a biciklidet! – Akkor az ember veszi a biciklijét, és elviszi a szervizbe. Vagy: – Ankénak, az unokanővérednek jövő héten születésnapja van. Küldenünk kell neki egy csokrot. Vagy nem is, elég lesz egy üdvözlőlap, tavaly ő se adott neked semmit. Küldjünk neki egy lapot. – Az ember bólint, és a dolog el van intézve.

Ha Ádám szerette volna Évát, másképp reagált volna, amikor ezt hallotta tőle: – Nézd csak, egy gyümölcs. Finom. Kóstold meg; egy fickó adta innen, a szomszédból. – És mit tett Ádám? Megkóstolta, naná, miért is ne? Nem volt válogatós, mindent befalt, amit az asszony elétett.

Ha Ádám szerette volna Évát, ezt kérdezte volna magában: “Miféle szomszéd fickóktól kap ajándékokat az én feleségem?!”

– Éva – mondta volna, – azonnal vidd vissza ezt a micsodát, és soha többet nem beszélsz ezzel a szomszéd fickóval, világos? – Jaj ne – mondta volna erre Éva, – amikor olyan kedves, valósággal angyali féreg. – FÉREG?! – tört volna ki Ádámból. S fölismerte, és agyonütötte volna az ellenséget.

– Aki írni akar, annak olvasnia kell – mondta a kreatívírás-műhely vezetője, – aki például nem olvasta a Bibliát, az sok mindent elmulasztott, aki meg akar tanulni történetet mesélni, a Bibliából megtanulhatja. – És Moritz akkor úgy vélte, nem profitált eleget a hittanórákból, és nekiállt olvasni a Bibliát. Elolvasta a Teremtés és a Kivonulás Könyvét, majd elakadt a Leviták Könyvénél, a Számok könyve sem bizonyult izgalmasabbnak, ahogyan a Mózes Ötödik Könyve sem. Moritz elolvasta Prédikátor Könyvét és az Énekek Énekét, s ezzel beérte.

Moritz becsapta jegyzetfüzete fedelét, és bebringázott a városba fagylaltozni. Nem messze a bicikliparkolótól a macskaköves burkolatból kimeredt a sima fekete kő, amelynek feliratát éppolyan jól ismerte, mint a múmiabarátok történetét: Ezen a helyen 1938. november 9-én történt lerombolásáig egy zsinagóga állt, így a felirat, miközben egyéb tekintetben kitűnő volt a város zsidó és nemzsidó polgárainak viszonya. Azt fogom mondani: “Hi, mit vegyek ma?”, nem azt mondom majd: “Hi, hogy hívnak?” Nem, ezt sem, gondolta Moritz.

3.

Ma Anita Robert előtt indult el hazulról. Térdközépig érő szűk szoknya, rövid, szűk blézer, magas sarkú cipő, ma épp vörösre festett haja föltűzve: a kedd Anita irodai napja. Öt titkárnője volt a főnökének; minden munkanapra másik jutott. Amint el szokta mondani, nem kimerült igahúzó barmokat akar látni, hanem művelt, elégedett nőket, akik unalomból heti egy napot dolgoznak, egyébként pedig felnőtt gyermekeik vannak, és jól kereső férjük, akinek meg akarják mutatni, hogy fontosabb dolguk is van, mint reggeli zsömlét kenni neki (nagyjából így adta elő Moritz anyja). Anita indulóban még csak annyit mondott, hogy reggelire nincs uborka és paradicsom, mert a Robert Koch Intézet közleménye szerint egyelőre nem tanácsos nyers zöldséget enni.

– Koch¹ doktor megparancsolta, hogy mindent meg kell főzni. Händewasch² doktor megparancsolta, hogy mossunk kezet – mondta Moritz.

– Nyikorog a kertkapu, mondd meg Raminak, hogy olajozza meg, vagy mondtad már? – hagyta meg még Anita Robertnek.

Parfümjének illata elkeveredett a kert felől lengedező bodzavirág-illattal.

A hétfői titkárnő üzemgazdaságtant tanult, és ennek megfelelően rendezte a papírokat. Anita tudott angolul, spanyolul és franciául; ő bonyolította a telefonokat és a külföldi levelezést. A szerdai titkárnő klasszika-filológus volt, nagyzoló-hatásvadász idézetekkel megtűzdelt elokvens beszédeket írt. A csütörtöki hölgyről Moritz már elfelejtette, mi a specialitása. A pénteki titkárnő sportoló volt, az ő asztala volt a hétvégi fitneszprogram. Volt az irodában mindazonáltal egy igavonó barom is, aki mindehhez egy személyben értett, plusz a mindennapi tennivalókat is megbízhatóan elintézte. Gyűlölte mind az öt kolléganőjét, és szerelmes volt a főnökbe.

Robert a papírkosárba ejtette az újságját, és mosolyogva elolvasta az sms-eket, amelyekről reggelinél azt mondta, hogy a mobilszolgáltatójától jöttek. Azután kiitta az utolsó korty kávéját, és továbbra is mosolyogva, de anélkül, hogy Moritz felé fordult volna, azt mondta: – Ütődött ez a fickó, az Anita főnöke. Voltunk egy céges bulin; nem volt ülésrend, viszont minden fogás után fölálltunk és általános helycsere volt: össze-vissza; egyesek az óramutató járása szerint, mások fordítva. Hogy mindenki megismerkedjen mindenkivel. Oké, most mennem kell. Te mit csinálsz ma? Ha itt leszel még, mondd meg Raminak, hogy csikorog a kertkapu – mondta Robert, és fölkerekedett, azzal a szolidáris együttérzéssel gondolva felesége unokaöccsére, amely felnőtt férfiakban szokott támadni a leendő férfitársak iránt.

Azt fogom mondani, “Hi”, gondolta Moritz, majd megtorpant. Látta a Robert után nyitva maradt kertkaput, és felismerte, hogy elzárja az útját. Ha most elmegy anélkül, hogy szólna Raminak, az egész nap nyomasztani fogja. “Ec, pecc, kimehetsz, holnap aztán bejöhetsz… Nem! – Ec, pecc, kimehetsz, holnapután bejöhetsz…”, mormolta Moritz. Idióta, mondta magának, senki nem várja tőled, hogy megvárd, amíg Rami megjelenik a fűnyírójával; rajtad kívül a kutyát sem érdekli igazán az a hülye kertkapu.

Na jó. Szóval százharmincöt éve ezt gondolták e város derék polgárai: “Szégyen, hogy sehol a környéken (pedig nem mi vagyunk a legszegényebbek!) nincsen egy árva óegyiptomi múmiánk se.” Moritz előveszi az iPhonját (mostohaapja születésnapi ajándékát), utánanéz a Google-n, miket viseltek akkoriban. Látja a hölgyeket a megemelt melltől szigorú-meredeken lefelé tartó testkontúrjukkal és az elálló turnűr-hátsójukkal, amellyel álltukban székekhez hasonlítottak (a hátsójuk volt az ülőfelület) és az urakat gérokkban és keménykalappal. A székhölgyek és az urak a mellényzsebükből előtörő óralánc-zuhatagokkal egyesületet alapítottak tehát, amelynek célja egy múmia megvásárlásához elegendő anyagi eszközök összegyűjtése volt. A városban élő felvilágosult és emancipált zsidók pénzzel és példás lelkesedéssel egyaránt bőkezűen támogatták a vállalkozást. Rendben, miért ne, gondolta Moritz; minden ember testvér lett.

Kár, gondolta továbbá, hogy a történet nem E. T. A. Hoffmann idejében esett meg; mi mindent tudott ő volna kihozni belőle, várjunk csak – hiszen ez a következő drámapályázathoz is tálcán kínálkozik, gondolta, és írni kezdett:

Játszó személyek:

Múmia: leány, tizenöt, legfeljebb tizenhat éves. Nagy mogyoró-szemekkel (kihúzta a mogyorószemeket). A halánték felé kihúzott szemekkel. Nem, ezt se.

Eh mit, gondolta Moritz, itt hagyok Raminak egy cédulát. Tud vajon németül olvasni? És hogy szólítsam meg? “Igen tisztelt Rami úr…” Jézus, micsoda baromság! De mi Rami családi neve? Moritz kinyitotta és becsukta a kertkaput, hallgatva a nyikorgását. Eközben a fagylaltoslány testvérei kiabálásától idegesen a holmijait csomagolta össze. Szünidei munkájának vége volt, magának a szünetnek még nem; hátravolt még három hét fejkendő-viselés és két para a repüléstől. Az apjuknak már csak párszor kellett füvet nyírnia.

4.

Moritz egy patak mellett tekert, rózsaszín-zölden virágoztak a bokrok, csukaszürke volt a víz, az öreg bicikli nyikorgása elnyomta a békákat és a sáskákat. Azt fogom mondani, gondolta, de rögtön a másik lányra is gondolt, a csak az ő számára láthatóra, a kétesre és láthatatlanra.

Keskeny csónakban szeli át a szürkén csillámló patakot, véznán, félénken, felhúzott vállal. Azt fogom mondani, gondolja, ha végre ott állok majd a fénykapu előtt: “Hi, sok utat megjártam…” A fénytelenségből jön, eljut a kapuhoz, amely nyitva áll, mégis elzárja az útját, most, amikor csaknem elérkezett hosszú útjának céljához. Szíve mind följebb emelkedvén elszegi a lélegzetét, mégis ezt mondja: “Hi, sok utat megjártam. A kenyereket, amelyeket az útra adtak, hogy ne felejtsem el, mi az éhség, elvették tőlem. A bort, amelyet az útra adtak, hogy ne felejtsem el, mi a mámor, elvették tőlem. A papiruszt, amelyet velem adtak az útra, hogy ne felejtsem el bíráim nevét, elvették tőlem. Az ékszert, amelyet az útra adtak, hogy ne felejtsem el, hogy királylány vagyok, elvették tőlem. A képmást, amelyet az útra adtak, hogy ne felejtsem el, milyen az arcom, elvették tőlem. Tüzet köptek rám az égi kígyók. Emlékszem a tizenegy isten nevére” [megakad a beszédben] “és a negyvenkét isten nevére. Nem vagyok bűnös.” A kapu feloldja légzárját, s a lány fölszabadítva beleveszhet a kisváros utcáinak sűrűjébe, amelybe bíráihoz vezető hosszú útjáról a művészet és a kultúrtörténet rajongóinak kedvéért elhurcolták.

5.

 

Moritz határozottan és elszántan bekerekezett a városba. A fagylaltozó üres volt; a vízfestékesdoboz-pult mögötti sötétséghasábból egy kedélyes kövér néni lépett ki, és kérdőn nézett rá. – Öööő… – mondta Moritz, – jó napot. – És továbbállt. Gyomra titkon örült, hogy elmaradt a fagylalt.

6.

A lányok, egymás hasonmásai, a múzeumfalak mentén sorakoznak föl, vállukat fölvonják, ruhájuk csíkjaira bíráik neve van írva. Belőlünk pedig nem marad semmi. Adathordozóink mind sokkal sérülékenyebbek a pergamennél, a papirusznál és a papírnál, pedig már ezek is sokkal védtelenebbek, mint amilyen az agyag és a kő volt, gondolta Moritz, és biciklijéről leszállva följegyezte a kézzel merített, szürke papírlapokból összefűzött jegyzetfüzetébe.

7.

– Egyszerűen botrány; csak úgy fölaggatják száradni az erkélyre a mosott ruhát, a szőnyegeiket meg a járdára kiterítve mossák; tisztára balkanizálják a városainkat. Mi ez, ha nem tipikus balkanizálódás?! A futószőnyegeiket egyszerűen az ablakon kilógatva porolják ki! – Ezzel a helyzetjelentéssel érkezett Robert a vacsorához.

– Hagyd az embereket úgy élni, ahogy jólesik nekik – mondta Anita.

– Hagyom én őket úgy élni, ahogy nekik tetszik, de csak amíg az életmódjuk nem zavarja az enyémet – jelentette ki Robert.

– Ugyan már, mivel zavarnak; alig látod őket.

– Hát ez az! Nem szívesen megyek be a belvárosba, mert azt már egészen balkanizálták.

– Hülyeség – vélte Anita.

– Menj be egyszer délben a városba, és nézd meg magad – mondta Robert.

– Semmire sincs időm – így Anita.

– Hát, ha valaki folyton a telefonon lóg…

– Nem lógok a telefonon.

– Akkor mégis kivel beszéltél?

– Veled – mondta Anita.

Éjjel Moritz nem tudott aludni, mert egy történet jutott eszébe, amelyet képzeletben kényszeresen tovább kellett gombolyítania, ám ahhoz, hogy lejegyezze, túl fáradt volt:

Egy belvárosi ház egyik első emeleti ablakából egy török valami futószőnyeget lógatott ki, és nekilátott, hogy széles mozdulatokkal kirázza.

Ugyanannak a háznak egy második emeleti ablakából egy szerb kukkantott ki, és kiakasztotta szellőzni az átizzadt joggingruháját. Az orrfacsaró szag körülnyaldosott minden, óvatlanul a szabadban hagyott holmit, és beléjük szivárgott, így átjárta többek közt egy idős bolgár nő frissen mosott bugyijait, melltartóit és kombinéit, amelyek gazdájuk harmadik emeleti erkélyén száradtak, csapkodva a szélben.

A negyedik emeleten egy görög éppen a franciaerkélyének balkonládáiban nevelt, és Koch doktor által tilalmasnak nyilvánított uborkákat és paradicsomokat locsolta. A fölös víz lecsorgott, és a bolgár asszony fehérneműje újra nedves lett.

Fölötte egy albán lógatta ki apró ablakából a kis tarka szőnyegét, amely szeretett kicsiny hazájára emlékeztette, és kiporolta.

A manzárdlakás külső ablakpárkányára egy egyiptomi keskeny papiruszcsíkokat rakott ki száradni, amelyekre sakál- és páviánfejű tarka emberalakokat festett, hogy másnap eladja őket a bolhapiacon. Mindegyik csík szélére parányi csónakok voltak festve, amelyek egy-egy fáraóleánnyal siklottak a harmatpárás levegőben, hogy azután eltűnjenek a távolban. Az egyiptomi úgy gondolta, a silány festék az oka, hogy száradás után nyomtalanul eltűntek a csónakok, és átkozta a német festékgyártókat.

Robert bácsikám a földszinten lakott. Miközben teraszán a jóreggelt-cigarettáját szívta, az az izzadságszagot árasztó, megöntözött porzsák lett belőle, ami máig is maradt…

Vagy az “ami máig is maradt” fölösleges? – kérdezte magában Moritz, és végre elaludt.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR