Némi rezgő levegő vagyok csupán
levegő melyben siklanak barátaim a madarak
élet tüdején átjáró levegő
(kifújja, hogy magukba szippanthassák a lombok)
némi levegő mely a sziklák felett akadálytalanul átsuhan
melyet kardok, öklök, golyók hasítanak
felfogom a nap sugarait
az éjszaka láthatatlan sötétjét
beburkolom a halál jelenlétét,
öntudatlanságát is talán –
hosszan eldiskurálni tengerrel
homokkal, kövekkel, fákkal és füvekkel,
feszültségük, darabosságuk ráhagyatkozik a táncra,
tánc a levegővel, mely megtart bárhol bármely szárnyat;
akadálytalanul suhan át sziklás hegységek
késhegyek és ragadozók agyara felett –
gondolataim sokkal inkább cikáznak
akár a fecskék sarlóívei
mintsem dübörögnének, akár a bulldózerek –
inkább vízfelszínen csusszanó fuvallatok
mintsem evilág kiskirályainak bizonyosságai –
(…hozzátenném még… inkább
Brahms négy impromptüje
mintsem… mintsem… mintsem… stb… stb!)
Fény vagyok és éjszaka
már és még mindig látom
hogy fény vagyok és éjszaka
mindkettő
azt súgja nekem
hogy elmémben
semmi bizonyosság
nincs más csak az esténként
résnyire nyíló sejtelem hogy életem
végéhez ér, cseppnyi
villanás vagyok végtelen térben és időben
érzékek test milliárdnyi neuron
ismeretlen napok és szélsodrások
találkozásából születtem
Semmire nincs befolyásom
minden ideiglenes
tanulgatok figyelni
arra mi megmaradt
bármily kevés is az
ne pakoljanak hajóra
ha eszem ágában sincs utazni
tenger vagy folyamok vizén
torlaszoljam el félelmeim ösvényeit
hiúságom autópályáit
s végül, ezt a praktikát
legnehezebb kitanulni
elfogadni amin nem változtathatok
elfogadni és nem csak beletörődni
tudom képtelen leszek talán e képességet elsajátítani
tanulgatom elfogadni ezt is
Mint a dobozban a rákok
melyek csakhamar forró vízben kötnek ki
maguk se sejtik, hogy arra várnak, felforrjon a víz
egymás hegyén-hátán tülekszenek és társaikba marnak
átmeneti létünk mozgatórugói bennünk
fizika, kémia, ösztönök, gondolatok
melyek rávezetnek, hogy szinte semmit se tudunk
azt a keveset amitől jobban élhetnénk kicsit
mégis úgy teszünk akár azok a rákok
egymás hegyén-hátán tülekszünk
addig is, míg szét nem hull több milliárd neuron
bámulatos összhangja, bonyolult szövevénye
csomók, nyalábok, szinapszisok, hálózatok
Levetkőztetni szavakat
éles fényben
mely kimetszi önmagát s az éjszakát
levetkőzni érveket
ruhákat és dumákat
felesleges rétegeket
(de szükségem van csendjükre
különben saját gondolataimat se hallanám –)
tanulok nem lenni
más mint némi levegő
a kések erdejében
levetkőztetni szavakat
az ezt akarom ezt nem akarom
meztelenségét
az érvek felesleges rétegek
ruhák és dumák
Dióhéj a sodrásban
ennyi vagyok csak
időnként utat találok
magamnak bámulom
a fecskék pontos és könnyed röptét
máskor meg a zuhatag elsodor,
na majd meglátjuk, majd csak meglátjuk –
Látom a habot nem látok mélyáramlatokat
nem ismerem valódi természetét mindannak mi mozog
látom a habokat
mélyáramlatokat soha
tudom a Föld forog
egy ember szalad az utcán
ingerület suhan az idegben
láttam amint a fecskék
sorra becsapódnak agyamba
még mindig nem ismerem valódi természetét
mindannak mi mozog
Állni csupán ebben az ajtórésben
végtelen sok mindent nem tudok
valójában nem is “tudom” mi az
úgy érzem képes vagyok érzékelni
de végül is végtelenül is nem tudom
csak azt tudom vagy vélem tudni
hogy minden amit úgymond ismerek
öt érzékemhez és agyamhoz köthető
igen, tudom hogy a test mely úgymond az enyém
csakhamar darabokra hullik
tudom hogy e pillanatban látom és érzem
a dolgokat, az életet, a mozgást, a földet
mindazt, mi ujjaimban remeg, a csönd ízét
zene hangjait és ritmusát
szagok líráját és ízeket az éjszakában,
a szemet és a látható neuronok öt tartományát
ezek csiholnak elém színes világot
mely csak a fényt és az éjszakát
észlelő agyunkban létezik
Nincs felső határ
határok sincsenek
nincsen igaz
és nincs igazság
igazságtalanságról beszélni
gyerekes dolog teletömik
a fejünket kézzelfogható valósággal
de hiszen
minden amit tudni vélünk
valójában érzékleteink következménye
hétmilliárd neuron hozza létre
melyek még azt se tudják amit mi tudunk
pedig az sem valami sok
igazságtalanságról beszélni gyerekes
nincsen igaz
nincs kézzelfogható valóság
nincs norma, nincs igazság,
nincs felső határ, se határ
Születő vers, reggeli vers,
megivott súly szólal a térben –
táncol táncol csak két fecske
s te szótlan és zenétlen –
lássad, tiszta konokság,
hol történt meg az, aminek sorsa romlás,
romlandó emlékezet erőlködik még itt –
pontos hangod határtalannak képzeli az elgondolhatót
lezárt idő nem gátja megnyílásnak –
kőszájak felé csörgedezel,
újra meg újra szökőkutak csobogása –
Matróz vagyok az összes óceánon
életem ura magam vagyok és nem az óceán
sem a vihar
bárkivel álljak is szóba nem engedem
hogy önmagamból kifosszon
nem parancsolhatok az elemeknek
nem cserélhetek hajót
egy kiút marad megtanulok bármely időjáráshoz alkalmazkodva hajózni
vagy épp megállni helyemen ha elpusztulok is
az van mi adatott, mi nekem adatott
közömbös erők forgataga közepette
FORDÍTOTTA LACKFI JÁNOS