Akkor is cigány vagyok

2000-beszélgetés Setét Jenővel

 

2000: Mesélted, hogy egy gyerektáborban ismerkedtél meg Horváth Aladárral.

Setét Jenő: Tizennégy éves voltam, Aladár Sárospatakon járt főiskolára, ismerte a legtöbb helyi roma családot, így az én szüleimet is, és gyakran vendégeskedett nálunk. Egyszer fölajánlotta, hogy elvisz egy nyári olvasótáborba. Ez nyolcvanhatban volt. A tábor elementáris erővel hatott rám, mert akkor találkoztam a cigány nyelvvel, a cigány nyelvű könyvkiadással, a cigány szótárral, a cigány folklórral.

2000: Otthon magyarul beszéltetek?

SJ: Mi magyar nyelvű cigányok vagyunk, falusi zenészcsaládból származom. Szüleim Vajdácskán éltek, én már Sárospatakon születtem és ott is nőttem föl. A nagyszüleim falusi zenészek és veszsző- és sármunkából élő emberek voltak. Apám is zenélt fiatalkorában. Majd anyámmal együtt bekerültek a nagyvárosi építőiparba. Sokat dolgoztak Budapesten, aztán mikor hazaköltöztek Sárospatakra, ott a kerámiaüzemben folytatták egészen nyolcvankettőig.

2000: És a zenélést teljesen elfelejtették?

SJ: Inkább azt mondanám, hogy az anyám fiatalon is nagyon tudatos nő volt. Például megtiltotta nagypapámnak, én ötéves voltam ekkor, hogy zenére tanítson, mert azt mondta, hogy annak nincs jövője. Ezért nem lettem zenész.

2000: Szerettél volna muzsikálni?

SJ: Hát most negyvenegy évesen azt mondom, nagyon jó lenne, ha tudnék becsülettel zenélni. Hogy akkor is szerettem volna, arra kevésbé emlékszem. Apám úgy halt meg, mármint a nevelőapám, hogy soha nem hallottam zenélni. Mire megcseperedtünk, szüleim nyolcvankettő után kiváltották a kisiparos-engedélyt, de igazából kiskereskedőként dolgoztak. Ezt az engedélyt váltották ki, mert ezt lehetett, ehhez vettek alibiből egy pulóverkötő-gépet, egyébként becsülettel csencseltek. A szocialista országokból, hoztak be árut, amit falun eladtak, vagy helyben a városban piacoztak. Mozgóárusok voltak. Én is segítettem nekik. Apám megszerezte a jogosítványt, vettek egy autót, otthagyták a gyárat, nagyon tisztességes megélhetésük volt. Sárospatakon az akkor még presztízzsel járó, újonnan épített lakótelepen laktunk.

2000: Hányan és mekkora lakásban?

SJ: Hatan voltunk testvérek. Kezdetben kettő szoba összkomfortunk volt, amikorra hatan lettünk, három szoba összkomfortban laktunk. Ezt követően családi házat építettek a szüleim Patak kertvárosi részében. Én nem a klasszikus szegénytelepről jövő mozgalmár vagyok, hanem egy nagyon jó anyagi körülmények között élő kereskedőcsalád sarja.

2000: Hányadik gyerek vagy a családban?

SJ: Jaj, ez bonyolult kérdés. Mindenki hozott a házasságba valakit. Anyám engem. A nevelőapámnak pedig már volt három gyermeke. És miután összekötötték az életüket, lett két közös gyermekük. De én hellyel-közzel már a nevelőapám mellett születtem. És haláláig együtt voltak a szüleim. Apám tíz évvel ezelőtt halt meg

2000: Hány éves volt?

SJ: Ötvenhat.

2000: És édesapád?

SJ: Ő él. Tartom vele a kapcsolatot. A nevelőapám halála után ismertem meg. A biológiai apám a Setét Jenő, a nevelőapámat Gombos Gyulának hívták. De én csak úgy beszélek róla, mint az apámról. A nevelőpapám sem tartotta a kapcsolatot a volt nejével, és az anyám sem a biológiai apámmal.

2000: A piacozásban milyen gyakran vettél részt?

SJ: Tizenhét éves koromig alkalomszerűen. De ahogy befejeztem a szakmunkásképzőt, és megszereztem a jogosítványt, akkortól én vittem anyámat autóval.

2000: Milyen szakmát tanultál?

SJ: Szobafestő, mázoló és tapétázó vagyok.

2000: Mennyit dolgoztál a szakmádban?

SJ: Semennyit. Azért választottam, mert tetszett, és én már tizenévesen is majdnem így néztem ki alkatilag. Tizennégy évesen százhat kilóval mentem a szakmunkásképzőbe. Mindenki rajtam nevetett, hogy én szobafestő akarok lenni, ezért még jobban akartam az lenni. Már úgy mentem szobafestőnek, hogy ismertem az Aladárt, meg voltam az említett nyári táborban, ahol megismertem Kovács Zoltánt, aki legendás alakja volt a roma önszerveződésnek. Róla neveztek el egy óvodát Csepelen, ez az egyetlen cigány óvoda Budapesten. A táborban ismertem meg a Daróczi Ágit és a Bársony Jánost. A Zsigó Jenőről még csak hallottam akkor. Kovács nagyon fiatalon halt meg, a tábort még ő vezette. Utána csak egyszer találkoztam vele.

2000: Mi fogott meg igazából ebben a táborban?

SJ: Mindaz, ami az identitással összefügg. A nyelv, az irodalom, a cigány nyelvű kiadványok. Rácsodálkoztam minderre. Már mondtam: családom magyar anyanyelvű.

2000: Gyerekként és kamaszkorodban hogyan élted meg, hogy jómódú családból származol? Hogyan tekintettetek magatokra mint romákra? Egyáltalán a cigány identitás mennyire foglalkoztatott?

SJ: Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, de mióta az eszemet tudom, ez a dolog bennem rendben volt. Még az Aladár előtti életemben is. Nagyon szerettem olvasni. Mindent elolvastam, ami a kezembe került, jártam a városi könyvtárba. Ekkor voltam tizenegy-tizenkét éves. És találtam egy ilyen kiadványt, hogy a Föld Népei. Na és ebben benne voltak a cigányok. Talán ez volt az első impulzus. Így visszatekintve nem emlékszem olyanra, hogy bennem a cigányságom görcsöt okozott volna. Mi cigányként tekintettünk önmagunkra otthon. De ennek nem volt akkor nagy jelentősége. Lakótelepen laktunk, ahol romák, nem romák együtt éltek. A szomszédunkban azt láttuk, hogy Mari néni, Joli néni vagy Béla bácsi. Nem azt láttuk, hogy nem cigány ember, hanem azt, hogy neki van egy neve. Nagyon jóban voltunk a szomszédainkkal. Persze vásott kölyköket képzeljetek el. Amikor hazajött apám a munkából, akkor a szomszéd Makai néni, akinek borzasztó sok kellemetlenséget okoztunk, mindig bepanaszolt minket nála, ő meg jól megrótt minket.

2000: A megrováson mit kell érteni? Kaptál egy- két pofont is?

SJ: Nem, az apám nagyon erős ember volt, épp ezért nem bántalmazott. Neki elég volt, ha meglökött az ujjával valakit, fiam ezt nem szabad, és akkor kék maradt a karod és felborultál. Elég volt, ha ránk szólt. Anyám, az adott pofont, apám nem. Nekünk leginkább nem roma barátaink akadtak. A lakótelepen a roma családok pedig gyakorlatilag mind a szüleim rokonai voltak, legalább tizenöt család. Ma ugyanott egy roma sem lakik. Ha segíteni kellett apáméknak, mondjuk, be kellett rakni az árut az autóba, akkor szóltunk a barátomnak, aki nem volt roma gyerek, és ő jött is. Felnőtt emberként történt meg velem, hazamentem Sárospatakra, már bőven harminc fölött voltam. Nagyon régen nem láttam ezt a fiatalembert, velem egykorú volt, nem roma fiú. Ül a benzinkútban, belépek, és azt mondja nekem: szevasz, Jenő. Nem ismertem meg. A második mondata ez volt: mi van, te, megbolondult a világ? Amikor gyerekek voltunk, nem számított, ki cigány, ki nem. Az volt a mérce hogy melyikünk az erősebb. És igaza volt.

Kamaszként megvertek minket roma fiatalok, meg nem roma fiatalok is. Tudtuk persze, hogy például a sárospataki cigánytelepen élő emberekkel sok rossz dolog történik. Tudtuk, hogy a városban a rendőrök időnként kegyetlenkednek a cigány emberekkel. De már a rendszerváltás után történt meg az, hogy nem engedtek be a diszkóba. Én nem voltam egy diszkó-járó ember, de úgy próbaképpen, hogy mi lesz a reakció, be akartunk menni a feleségemmel. Hónapokkal ezelőtt végiggondoltam az életem, és rájöttem, hogy már egy ideje nem roma emberekkel csak akkor kerülök kapcsolatba, ha dolgozom. A privát szférámban csak cigány emberek vannak.

2000: Általánosba Sárospatakon jártál, ugye?

SJ: Tényleg nagyra becsülöm az anyámat, ezt főként neki köszönhetem. Patakon, a roma gyerekek többségét a kisegítő iskolába irányították. Az én anyám, akinek az volt a nagy vágya, hogy Vajdácskáról Sárospatakra kerülhessen, ezt beteljesítette. És valamilyen csoda folytán meg tudták az apámmal együtt akadályozni, hogy mi is úgy járjunk, mint a többi helybeli gyerek. Az Esze Tamás Általános Iskolában egy osztályban tanultunk a nem roma gyerekekkel, együtt jártunk napközibe is.

2000: Semmi diszkrimináció, semmi csúfolódás?

SJ: Cigányoztak, persze, volt ilyen.

2000: Te hogy reagáltál? Lepergett?

SJ: Szerintem egyetlen cigány gyerek sem tudja megúszni ezeket az élményeket, és egyetlen cigány felnőtt sem tudja megúszni a hátrányos megkülönböztetéssel való szembesülést. Gyerekként nem roppantam bele, ebben egészen biztos vagyok. Ma teljesen más a helyzet. Fenyegetve érzik magukat a romák, és ez egészen más, mint hogy a gyerekek odamondogatnak egymásnak. Ez az általános iskolában talán, ha kétszer fordult elő velem.

2000: Te is vissza tudtál szólni, nem?

SJ: Biztos, hogy valahogy reagáltam. Az sokkal rosszabbul esett, amikor az általánosban úgy vert meg a tanár, hogy nem tudtam az okát. Akkor csak azt gondolhattam, hogy bizonyára azért, mert én cigány vagyok. Belépett az osztályba, az első padban ültem, és ma sem tudom, hogy miért, de adott egymás után vagy nyolc-tíz pofont. Én ’90-ben voltam tizennyolc éves, és aktívan jártam plakátozni, onnantól már éreztem, hogy kezd nőni a távolság a cigányok és nem cigányok között, rettenetes mértékben elkezdett nőni, és ma meg szinte csak ez számít.

2000: Térjünk egy kicsit vissza oda, hogy olvasó gyerek voltál.

SJ: Néha egy szempillanatnyi idő elég, hogy valami radikálisan megváltozzon. Vagy teljesen elromoljon, vagy teljesen megjavuljon. Határozottan emlékszem rá, hogy első osztályban még gyengén tanultam, de másodikban valamit nagyon szépen sikerült egyszer elolvasnom, és az osztály előtt megdicsért a tanár. De úgy emberesen. És én nagyon büszke voltam erre. Onnantól kezdve részt vettem az összes versmondó versenyen, az összes történelemversenyen, a szavalóversenyeken, és gyakorlatilag egyfolytában olvastam. Ez odáig fajult, hogy amikor már én vittem anyámat piacozni, nem engedett el a boltba, mert azt mondta, hogy te nem fogsz kaját venni, te könyvet vásárolsz majd vagy újságot.

2000: És mit olvastál?

SJ: Apánk egyetlen dologért haragudott nagyon, ha az otthoni könyveket megrongáltuk. Nyolc osztálya volt, de imádott olvasni. Volt is otthon rengeteg könyvünk. Az első könyv, erre határozottan emlékszem, azóta többször is elolvastam, az a Képes Biblia Gyerekeknek című volt.

2000: Hívők voltatok?

SJ: Nem. A vallás csak ’86 után jelent meg a közvetlen környezetemben. A Jehova Tanúi talán egy évig jártak a családunkhoz. És akkor ez engem érdekelt is. De aztán valahogy nem alakult ki saját elköteleződésünk, és így el is kopott ez a kapcsolat.

2000: És falusi templomjárás a tágabb családban?

SJ: Nem. A szüleim nem jártak, a nevelőapám édesanyja igen. Ő írástudatlan volt, de az a típusú falusi asszony, akiről azt mondják, hogy kívülről tudja a Bibliát. Ő rendszeresen járt templomba, még apám idősebb testvérei is, ott, a szülőfalujukban.

2000: Sárospatak, ugye, református város…

SJ: Vajdácska viszont katolikus település, így az ottani cigányok is katolikusok lettek. De például a feleségem családja, akik a Bodrogközből származnak, ők reformátusok. A lányom pedig metodista.

2000: Feleséged is cigány?

SJ: Az édesanyja cigány, az édesapja nem volt az, de a feleségem elkötelezett roma mozgalmár.

2000: Említetted, hogy a cigány nyelvet az olvasótáborban fedezted fel a magad számára.

SJ: A többi gyerek ment focizni, meg a Dunára strandolni, Visegrádon voltunk, én meg olvastam a Choli bácsi első cigány szótárát, és beszélgettem a cigány anyanyelvű gyerekekkel, hogy ez vagy az a szó hogy van cigányul. Ma is azt állítom, hogy nem tudok cigányul.

2000: Más nyelvet is tanultál?

SJ: Nem. Hát, amíg lehetett Lengyelországba járni csencselni a magyaroknak, addig mentem a szüleimmel, és pillanatok alatt ragyogóan beszéltem lengyelül. A család később már csak azért vitt, hogy tolmácsoljak. Amikor tizenöt-tizenhat éves voltam, azt hitték a helyiek, hogy ott tanuló diák vagyok. De ez elkopott az évek alatt.

2000: Melyik cigány nyelvet sajátítottad el és miképp?

SJ: Teljesen autodidakta módon, a romanit. Senkihez nem jártam nyelvet tanulni, hanem összeszedtem az összes elérhető cigány nyelvű kiadványt, főleg ha tükörfordítással volt. Az első ilyen, ami a kezembe került a Choli szótárán kívül Bari Károly Tűzpiros kígyócskája volt, meg az Erdők anyja. Én összenéztem a szavakat, meg a cigány folklór is tanított. Amiket énekeltünk dalokat, azoknál utánajártam, hogy mit is jelent a szövegük. A mi környékünkön kizárólag magyar nyelvű cigányok laktak. Legközelebb Miskolcon éltek cigány anyanyelvű cigányok.

2000: Téged teljesen elfogadnak azok, akiknek romani az anyanyelvük?

SJ: Amikor még működött a Rádió C, akkor a cigány anyanyelvű műsorvezető barátom, Lakatos Elza többször meginvitált az anyanyelvi műsorába, hogy legyek a beszélgetőpartnere, szerinte olyan szépen beszélek cigányul. Na, én erről nem voltam meggyőződve, úgyhogy nem fogadtam el a meghívást. Nem vagyok biztos magamban, de ma már használom a nyelvet, főleg ha a munkámhoz kell.

Ez annak idején nagy megrökönyödést váltott ki a családomban. Apám fivérei megmaradtak zenésznek, az egyik cimbalmos volt, a másik prímás. Amikor nálunk jártak, és látták, hogy cigány nyelvű zenét hallgatok, akkor meg voltak döbbenve, hogy hülye ez a gyerek. És elvitték a Kalyi Jag egyik első kazettáját. A nagybátyám egy hét múlva már muzsikálta a nótát. De hát ugyanilyen megrökönyödést váltott ki, amikor elkezdtem kijárni a pataki cigánytelepre ifjú mozgalmárként. Nem értették, mit keresek én ott, ahol nekünk senkink nincs.

2000: Ez már ugye 1989 környékén volt. A család ezek szerint úgy képzelte, hogy le kell vetni a másságot? El kell felejteni, nem kell igyekezni? Bár bizonyos tekintetben nem volt mit elfelejteni. Hányadik nemzedék nem beszélt már cigányul?

SJ: Legtávolabbi rokonaim, akikkel találkoztam, azok a nagyszüleim voltak, nekik már magyar volt az anyanyelvük. És elmondásuk szerint az ő szüleiknek is. Nincs emlékünk a cigány anyanyelvűség állapotáról a felmenőink között. Az élőbeszédben otthon elvétve használtunk egy- egy cigánynak tűnő szót, többnyire olyanokat, melyek a magyarban is gyökeret vertek.

2000: Vagyis ez nem függött össze azzal, hogy szüleid társadalmi csoportot is váltottak.

SJ: Nem. Nagyszüleim még nagyon szegény falusi cigányok voltak. Már ők is bejártak egy társadalmi mobilizációs utat, mert régen a falu határában volt a cigánytelep. És a presztízst akkor az jelentette, hogy valakinek cserepes háza volt tornáccal. Na most, nagyszüleimnek ilyen volt. Közben a falu széléről áthelyezték a cigánysort egy másik pontra, de ők nem itt laktak.

Szegény, írástudatlan cigányok voltak. A szüleim már nyolc osztályt végeztek, és az én nemzedékem a szakmunkásságig jutott el. És nagyon bízom benne, hogy a két lányom simán veszi az egyetemet. A szüleim irgalmatlan nagy utat jártak meg. És irgalmatlan nagyot léptek előre. Mind a saját társadalmi státuszukhoz, mind az előző nemzedékekhez képest, ez kétségtelen. Én nem hiszem, hogy akkora utat tudok bejárni, mint ők. Mi városban, a város megbecsült polgáraiként élő, jó egzisztenciával bíró családdá váltunk. És a rokonaink is, akik velünk éltek a városban. A rendszerváltás után ez elkezdett visszafelé dolgozni. Patakon ugye meg is szűnt a piac. Egykor a magyar piacokon a kereskedők zöme cigány volt. Ma nem látni ilyeneket, vagy csak nagyon kevesen bírtak megkapaszkodni. És akkor elkezdtek a lakótelepről kikopni a cigány családok. Ahogy nőttek a panellakások költségei, ahogy növekedett a munkanélküliség, úgy mentek el onnan.

2000: Hova kerültek ezek az emberek?

SJ: Voltak rokonaink, akik Budapestre jöttek. Ma már jelentős számban élnek itt, és kevesen maradtak otthon. Igen nagymértékű a kihalás. Például az én nevelőapám ötvenhat évesen úgy halt meg, hogy fiútestvérei közül ő élte meg a legmagasabb kort. Édesanyám három fiútestvére sem érte el az ötvenet. Apámék tizenketten voltak, anyámék hatan. Most anyám után a negyvenöt éves bátyám a legidősebb családtag. Jellemzően a szívbetegség vitte el őket, meg a rák. A szüleim nemzedékében általános volt, hogy életük első fele a budapesti építőiparban telt el. Még a nagynénéim is voltak segédmunkások kőművesek mellett, tehát nőként cipelték a maltert meg amit kellett. Ennél talán csak az ózdi kohász cigányok jártak rosszabbul.

2000: Valószínűleg a vásározó életmód sem javított az egészségen, az állandó utazás és éjszakázás.

SJ: Meg a stressz, hogy folyton a legalitás határán mozog az ember.

2000: A szobafestő szakma ehhez képest nyugodtabbnak tűnik.

SJ: Magamnak, rokonoknak dolgozgattam, de hivatásszerűen soha. Saját lakásomat én festettem ki mindig, amíg nem kaptam szívinfarktust 2009-ben, azóta a feleségem nem engedi. Egyébként szerintem egész jó festő voltam. De már a gyerektábor óta tudtam, hogy én valami roma ügyben akarok dolgozni. Eleinte volt még egy ötletem, vájár akartam lenni. Anyám egy évig sírt, hogy fiam, ne legyél bányász. És akkor feladtam. Az azért úgy volt az általánosban, hogy a proli- és cigány gyereket a szakmunkásképzés felé terelték.

2000: Nem akartál volna gimnáziumba menni?

SJ: De, csak pocsékok voltak a reáltantárgyakból a jegyeim. Amikor befejeztem a szakmunkásiskolát, miközben anyámékkal árusítottunk, jártam a dolgozók gimnáziumába is. Csakhogy ezt abbahagytam, mert jött egy lehetőség ’90- ben. Akkor indult Tündérhegyen a Németh Laciék szervezésében a szociálisasszisztens-, szociálismunkás-képzés, és inkább ezt választottam. Odajártam két évet, és amikor befejeztem, nekem lett is munkám, itt a fővárosban. Addigra már nem is ment jól a családi vállalkozásunk. De nem maradhattam, mert akkoriban még nem is volt családsegítő Sárospatakon, azt sem tudták, mi az. Amikor még ment a piacozás, apám fölkínálta nekem, döntsél fiam, veszek neked autót, árukészletet, mindent az égvilágon, de én a Tündérhegyet választottam.

2000: Testvéreid mit csinálnak?

SJ: A velem egyidős testvérem kőműves Sárospatakon. Nővérem családanya lett. Idősebb bátyám ugyanúgy kereskedett, mint a szüleim, és van két öcsém, ők abbahagyták a szakmunkásképzőt menet közben. De ez már a család egzisztenciájának a megrogyásával függ össze.

2000: Azt mondtad az előbb, hogy plakátot ragasztottál ’90-ben.

SJ: Igen, az Aladárnak. Már az első választáson együtt dolgoztunk. És mivel az én apám gazdag kereskedő volt, és volt neki több autója meg több fia, ezért egy autóját meg egy fiát kölcsönadta. Ez voltam én.

2000: Már a családi házatokban laktatok?

SJ: Az akkor még csak épülőben volt. Az apám azt mondta, nekünk nem sürgős ez a ház, nem kell nekem ezt három hónap alatt megcsinálni, nem is csinálta meg. Körülbelül négy év alatt építkezett föl, szép komótosan. Én már nem sokat laktam ott, pedig végig dolgoztam a házon az alapkijelöléstől a beköltözésig, szobafestőként, illetve olyan építőipari tanoncként, akinek meg kell tanulni a lapátolást meg a malterhordást is. Apám roppant kemény volt a fiaival, nekünk nem lehetett henyélni.

2000: ’92-ben eljöttél Pestre. Albérletbe?

SJ: Nem, rokonokhoz. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy, többen is hívtak. Addigra már megismertem egy csomó embert. Egy családsegítő központban ajánlottak állást, de én a Józsefvárost választottam, ahol akkor indult három roma intézmény. Az azelőtt soha nem létezett roma kisebbségi biztos Csorba Zoltán volt. Az önálló cigány kisebbségi csoportot, ami kultúrával és közművelődéssel foglalkozott, dr. Szőke Judit vezette. Én a szociális segélyszolgálatban kezdtem dolgozni.

2000: Aladár ajánlott?

SJ: Nem, állásinterjún voltam ott, engem választottak. De az Aladár hívta fel a figyelmemet erre a lehetőségre. Tizennyolc éves ifjú ember voltam, nagyon lelkes, nagyon szerettük az Aladárt, ezért vittük, hoztuk, mentünk vele, alázattal és tisztelettel hallgattuk azokat a vitákat, amiket folytatott. Így éreztünk az egész rendszerváltó roma értelmiség iránt, ők voltak a mi példaképeink.

2000: A könyvekkel milyen maradt a viszonyod?

SJ: Hát, hektikus, mert egy idő után már kevesebbet olvastam, és ha igen, akkor leginkább tanulmányokat, vagy olyan anyagokat, amelyek a romákhoz kapcsolódnak. Havast, Ladányit, a Roma Parlament kiadványait, Zsigó Jenő írásait. És időnként, amikor rám tört, akkor a Bibliát. Feleségem szokta mondani, nem értem, te minden télen kiolvasod a Bibliát legalább egyszer.

2000: Milyen volt a Józsefvárosban?

SJ: Ott dolgoztunk az önkormányzat épületében, bruttó tizenötezer volt a bérünk, és a hivatali munkánkon túlmenően szerveztünk mindenféle dolgokat a kerületi romáknak. Leginkább gyerekklubok, gyermektáborok és más közművelődési programok kitalálásában és lebonyolításában vettünk részt. Gyermek-tehetségkutató programokéban például. A Gutenberg színpadán vagy a Józsefvárosi Színházban a roma közélet résztvevőivel folytak élő beszélgetések. De a legnagyobb élményt számomra a gyerekekkel való munka jelentette akkoriban.

’94-ig tartott ez. Mindig kitalált valamit a Szőke Jutka. Elvittük a gyerekeket táborozni, és mondjuk, újságot írtunk velük. Maguk készítették az interjúkat, a fotókat, ők szerkesztették a lapot. Mi csak a keretet adtuk. Akkor még nem volt elterjedt dolog a kamera, nagy monstrumokat kellett cipelni, mintha vállról indítható rakéták lettek volna, és a gyerekek filmet csináltak velük. És erre a munkára épülve dolgozták ki a Jutkáék, amikor én már nem voltam velük, a tanoda-módszertant. Az én utam a Roma Parlamentbe vezetett, akkor még ott volt az Aladár. Egy konfliktusmegelőző és jogvédő irodát hoztak létre. És oda hívott engem az Aladár dolgozni, mint szocmunkást. De nem sokáig működtünk ebben a felállásban, mert a Roma Parlament akkori vezetése és az Aladár között volt némi nézeteltérés.

2000: Pontosan ki között?

SJ: Az elnökséget Zsigó Jenő irányította. És akkor az Aladár kiszállt onnan, eljöttünk, és ’95 májusában létrehoztuk a Roma Polgárjogi Alapítványt. Itt dolgoztunk együtt egészen 2009- 10-ig. Az alapítványnál töltött évek alatt sokat tanultam, és sokat is raktam magamból az alapítványba. Az egyik, ha nem a legismertebb roma jogvédő szervezet voltunk, amely számos helyszínen végzett konfliktus- és válságkezelő munkát, mindig arra törekedve, hogy jogállami megoldások szülessenek a romákat ért sérelmek kiküszöbölésére, és hozzájáruljunk a helyi társadalmi béke helyreállításához. Fontos szolgáltatásokat tartottunk fenn a roma embereknek és bárkinek, aki hozzánk fordult, olyanokat mint a jogsegélyszolgálat vagy a szociális tanácsadás. Továbbá olyan modellértékű civil kezdeményezéseink voltak, mint a Romaversitas és a Roma Sajtóközpont. Több jogszabálymódosító javaslatunk is volt. Az alapítvány megszűnéséhez végül egy nyertes EU-s pályázat vezetett, mint sok más civil szervezet esetében is. Hiszen a finanszírozas úgy volt meghatározva, hogy egy-egy ilyen programot csak deficittel lehetett zárni, mert a magyar irányító hatóság utólag közölte velünk, hogy mekkora kiadást hajlandó elismerni. Így majd minden civil szervezet deficites lett akkoriban.

2000: Hogyan fogadtad, ami a cigánysággal történt ez alatt a másfél évtized alatt?

SJ: Drámaként. Mert, ahogy idősödik az ember, úgy veszíti el a hitét. Tizenöt évvel ezelőtt nagyon sokan az országban hittük azt, hogy a pártszimpátia nem a másik legyilkolásra okot adó körülmény. És hittük azt, mi, romák is, hogy a politikai pártok előbb-utóbb ráéreznek a dolgok felelősségére, és komoly lépéseket fognak tenni a cigányok társadalmi zuhanásának visszafordításáért.

2000: Az elején volt olyan párt, amiben hittél?

SJ: Fogalmazzunk úgy, hogy először is hittem a rendszerváltásban. Mint a legtöbb naiv ifjú. Egyrészt, magyar minőségemben, hittem azokban az eszmékben, hogy az egypártrendszer eltörlése, szólásszabadság, szabad gyülekezés, stb. Roma szempontból meg azt vártuk nagyon sokan, hogy a cigányok kimásznak a segédmunkás-státuszból. Ma már visszasírnánk azt az állapotot. Azt vártuk, hogy megindul a roma emancipáció, és lesz majd egy magasan képzett roma tömeg, és hogy a romák iskolázottsági, lakhatási foglalkoztatási mutatói közelítenek a társadalmi átlaghoz, vagy el is érik azt. És azt is remélte az ember, hogy a cigány identitásunkat olyan méltósággal élhetjük majd meg, mint bárki más a sajátját ebben az országban. A rendszerváltás előtt nemzetiség semmiképp sem lehettünk. Azt vártuk tehát, hogy ugyanolyan elbánás alá esik majd egy cigány ember, mint egy nem cigány. Hogy az egyén boldogulását vagy annak a hiányát nem a származása befolyásolja, hanem egyéni erőfeszítése, készségei, képességei. Ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam.

2000: Melyek voltak a fordulópontok a kiábrándulásodban? Bizonyára rögtön láttad például, hogy először a cigány munkásokat szórják ki az iparból a ’90-es évek elején.

SJ: Igen. Emlékszem, a saját családom is megérezte, ekkor kezdtünk el mi is egzisztenciálisan lefele csúszni. Hiszen ahogyan a magyar népesség fizetőképessége romlott, úgy a piacról élő kereskedők helyzete is. Nem volt kinek eladni. Megéltem a rendszerváltás utáni egymillió munkahely megszűnését, de nem éreztem olyan drámainak a helyzetet, mint ma. Nem éreztem annyi feszültséget, bár akkor is voltak etnikai konfliktusok, még ha a média nem is számolt be róluk. De tudjuk, hogy ’91-ben Salgótarjánban hogyan öltek meg egy cigány embert, hogy mi volt Turán, Kétegyházán, hogy ’90-től ’93-ig hogyan rettegtek a cigánytelepeken a skinheadektől.

Lehet, hogy az ország időnként kicsit jobban teljesít, de a romák szempontjából ez egy folyamatosan lefelé vezető út. Hát nézzük meg Kemény István ’93-as és 2003-as cigányvizsgálatát! Tíz év alatt nem hogy javult volna a foglalkoztatottsága a roma népességnek, hanem romlott két százalékpontot, huszonhétről huszonötre. És ma már ez sem igaz.

2000: A lejtőn lefelé tekintve nem látsz különbséget a kormányok között?

SJ: Dehogynem. De a kérdés az volt, hogy vajon ez egy egyenesen lefelé vezető út vagy vannak benne hullámok, törések. A munkaerő-piaci pozíciók és a szociális mutatók romlásán túlmenően ma már a fizikai biztonságunk is veszélyben van. Azóta átélt az ország egy példátlan rasszista sorozatgyilkosságot. A skinhead-akciók után, bár minden évben voltak különféle atrocitások, de ezeknek a számossága és a mélysége nem volt olyan erejű, mint ma. Amikor Székesfehérváron gettósítani akarták a cigányokat, amikor Ricséről kitiltották őket, amikor Tiszavasváriban ugye, majd egy évtizeden keresztül a cigányokkal szemben a legtöbb hátrányt okozó intézmény maga az állam volt, ideértve az önkormányzatokat is. Ma az a helyzet, és ez minőségi változás, hogy megjelent a szélsőjobb. Korábban is volt persze Szabó Albert-féle párt, de a periférián.

Nemcsak az a különbség, hogy ma nagy a táboruk, hanem hogy a szélsőjobb retorikája és gondolkodásmódja hat az egész társadalomra. Az a szörnyű helyzet, hogy a szélsőjobb beszéde, és gondolatai beszivárognak a társadalmi középbe. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy az elismert szélsőjobboldalon kívül léteznek olyan extremista csoportok is, amelyek saját maguk határozzák meg úgy magukat, hogy törvényen kívüliek, és visszaeső bűnözők vannak köztük, akkor rohadtul nem állunk jól. A Jobbik segédcsapataira gondolok, kimondott vagy kimondatlan szövetségeseire, Magyar Nemzeti Gárda, Új Magyar Gárda, Betyársereg, Véderő, Nemzeti Arcvonal, Nemzeti Őrsereg – szégyellem, hogy majdnem mindnek tudom a nevét.

2000: Szóval, a kormányok…

SJ: A rendszerváltó kormány tagadta a rasszista indítékú bűncselekményeket. Úgy emlékszem, hogy például az akkori belügyminiszterek, ezek sorába tartozott Boross Péter is, amikor a cigányokat megtámadták a skinheadek, rendre ifjúkori botlásoknak minősítették az akciókat.

2000: Egészséges, jó arcú, vidéki magyar fiatalok – mondogatták.

SJ: És a törvényi tényállás is hiányzott, mely alapján eljárhattak volna. A roma és az emberjogi mozgalmaknak Magyarországon több mint tíz évébe tellett, míg a BTK-ba bekerült a gyűlölet- bűncselekmény szankcionálása. Az 1994–1998 közötti MSZP–SZDSZ kormányról nekem az az egyik fontos élményem, hogy Magyarországot a csőd széléről hozták vissza a Bokros-csomaggal. De roma szempontból soha nem fogom tudni elfelejteni, hogy Horn Gyula azt mondta ’97-ben Szolnokon a Lungo Drom konferenciáján, hogy a cigányok rekesszék ki maguk közül a bűnözőket. A cigánybűnözés, mellesleg jegyzem csak meg, ez egy örökzöld motívum, amit a náci diktatúra is használt, de az őt váltó kommunista is. Horn mondatával más gond is volt, túl azon, hogy a bűnözés és a cigányság közé egyenlőségjelet tett. Kormányfőként felejtkezett el arról, hogy a bűnözőket nem nekem kell kirekesztenem, hanem a jogszabálynak.

2000: Valahogy elmulasztotta felkérni mondjuk, a szlovén kisebbséget, hogy rekessze már ki a szlovén bűnözőket. Vagy a magyar többséget, hogy a magyarokat.

SJ: De hát mi soha nem fogadtuk be a bűnözőket, ráadásul azt mondani, hogy a bűnözés a cigányok etnikai sajátossága, ez szörnyű – nem tudok jobb szót rá – bűncselekmény. Az 1998–2002 közötti kormányról pedig az a nagy élményem, hogy bár volt az országban gazdasági javulás, de az célzottan a szegényektől elvonó és fölfele újraelosztó kormányzati magatartással párosult. A szegénység kezdett stigmává válni, és fölmerült az érdemesség-érdemtelenség kérdése. Tehát míg korábban a rászorultság volt a szociálpolitika fő rendező elve, ’98 után a szegények úgymond önhibás, bűnös magatartásáról beszélt már a kormány.

És akkor nekem persze eszembe jutnak különböző események: Budapest összes kerületében a tömeges kilakoltatások vagy az erőszakszervezetek megjelenése. Az önkormányzati megbízásból dolgozó kommandós csapatokra, őrző-védő cégekre gondolok. És eszembe jut természetesen Jászladány, igaz az később volt. A 2002 utáni kormányzásra meg úgy emlékszem, hogy az uniós csatlakozás mentén ugyan kialakult egy gyenge lábakon álló esélyegyenlőség-elvű támogatáspolitika, ami megpróbált deszegregálni, csakhogy halovány volt a mögötte lévő politikai akarat. Saját pártja hátrált ki Gyurcsány mögül, és omlott össze az egész. Döbbenetesnek tartottam, amilyen gyorsan egyet tud érteni a bal- és a jobboldal az integráció elutasításában

2000: Akkor most az egyetlen jó szavad Magyar Bálintnak szól.

SJ: Oké, de akkor azt is el kell mondani, hogy a közoktatásban ő alakított ki korábban szegregációs mechanizmusokat a felzárkóztató osztályok finanszírozásával. Nézzük tényszerűen, érzelmek nélkül. Számomra a dolgok ott dőlnek el, hogy az állam magatartása miként változik. Mindaddig, amíg az állam finanszírozza a szegregáló közoktatást közpénzen, amíg az állam támogatja a romák foglalkoztatását elutasító munkaadókat, amíg az állam ezekbe a kirekesztő struktúrákba pénzt dönt, addig nem fog változni semmi. Amíg a közoktatásból nem vonja ki az állam a pénzt ott, ahol etnikai alapú szegregációt lát, addig az fenn fog maradni. Na most, ha kijön egy szegregáló közoktatási rendszerből, hasamra ütök, évente ötvenezer gyerek, azt nem tudom ötszáz gyerek külön programba vonásával kompenzálni. Ha marad a szegregáció és mellette egy kirakatpolitika, hogy csinálunk kis programocskát itt meg ott, akkor érdemben nem javulnak a dolgok. Ha pedig minden kormány abban érdekelt, hogy a társadalmi status quót fönntartsa, akár látszatintézkedésekkel is, akkor nagyon nehéz reménykedni.

2000: Mivel lehetne felborítani a status quót?

SJ: Először befejezném az előző gondolatot. El kell dönteni, hogy hazudik-e az ország tovább önmagának. Ha minden marad a régiben, akkor ideig-óráig féken lehet tartani a legalul elhelyezkedőket. Kis közmunkával, kis ezzel, azzal, amazzal, valameddig. Csakhogy, akkor vagy azt kell tudomásul vennie az országnak, hogy olyan mérhetetlen távolságok lesznek a társadalmi csoportok között, mint Bombay nyomornegyedei és Miami Beach között, vagy azt, hogy ez a távolság konfliktusokká eszkalálódhat. És ez nem csak roma szempontból fontos. Nem nagyon gondolom, hogy nekem magyarként vagy cigányként jó volna olyan országban élnem, ahol egymást öljük, mondjuk, etnikai törésvonalak mentén, vagy osztálykülönbségek mentén, vagy bármi más mentén.

Az pedig, hogy lehet-e érdemi beavatkozásokat eszközölni, az nagyban a politikai akarat mértékétől függ. Mint ahogy a beregi árvíz idején sem volt kérdés, hogy vannak-e források a természeti katasztrófa enyhítésére, úgy azt gondolom, hogy a társadalmi katasztrófák enyhítésére is megtalálhatóak az eszközök. Ráadásul vannak olyan eszközök, amelyek nem kerülnek pénzbe, hanem inkább politikai, jogi intézkedéseket igényelnek. Igen. Foglalkozni kell például a tartós munkanélküliekkel, és differenciálni kell annak fogalmát. A szakirodalom ugye hat hónapon túl már mindent tartós munkanélküliségnek hív, miközben több százezer honfitársunk már tizenöt éve munkanélküli. Nem gondolom, hogy minden problémát egyetlen kardcsapással meg lehet oldani. Ha csak a közoktatásnál maradunk, egy megyei jogú városban vagy Budapesten milyen helyi, földrajzi vagy demográfiai viszonyok indokolják, hogy elkülönített cigány iskolák létezzenek? Ha az nem az adott közösség alulról jövő akarata alapján létrejövő nemzetiségi oktatás.

Meddig gondolják még, hogy etethetők vagyunk bárgyú jelszavakkal?! Azt mondják, hogy dolgozzon a cigány, csak épp nem veszik fel állásba. Azt mondják, hogy tanuljunk. Csak épp a jó minőségű iskolákba nem engednek be minket. Azt mondja az állam, hogy a lakhatási körülményeinken is kellene változtatni. Csak épp nem engedik a romákat beköltözni a települések nem szegregált részeibe. Minden cigány embernek visszatérő élmény, amikor hallja, hogy az állás már betelt. Ez a legdurvább, amit meg lehet tenni emberekkel, hogy potyára járatják és szívatják őket orrvérzésig. Nagyon úgy tűnik, hogy a mi pozíciónkat valahova a bűnbakszerep környékére lövik be. Azt hiszik, hogy velünk tolnak ki. De igazából saját maguknak ártanak vele. Akkor, amikor a Kézdi Gábor és a Kertesi Gábor bizonyítják, hogy a romák munkaerő-piaci bebocsáttatása a GDP növekedését eredményezné, és mégsem történik meg.

2000: Mi magyarázza, hogy még mindig lehet késleltetni a robbanást?

SJ: Vajon mi magyarázza, hogy az ország egészében nincs lázadás? Egyrészt vagyunk néhányan olyan roma mozgalmárok, sőt sokan, akik pacifisták. A magyarországi roma mozgalom szinte kizárólag erőszakmentes módszereket tanult meg, és az erőszakmentes mozgalmakból meríti a példaképeit is: Mahatma Gandhi, Martin Luther King. Másrészt mindig az történik nálunk, romáknál, ami a nagy társadalomban. Ha a nem roma politikusok között nő a korruptak száma, akkor a roma politikusok között is. Ha a magyar társadalomban nő a közöny, és ha az állampolgár magatartását egyre inkább az alattvalói attitűd határozza meg, akkor ez nálunk is így lesz. Egyébként megrökönyítő, hogy még a sorozatgyilkosság idején sem volt érdemi társadalmi mozgás. Se roma részről, se nem roma részről. Igaz, hogy a rendszerváltás óta a legnagyobb roma tömeg, amit együtt láttam, az a tatárszentgyörgyi temetésen volt. De az máig ható élmény, és szerintem nagyon sokakban, hogy akkor mennyire csekély volt a szolidaritás a nem roma közösségek részéről. És hogy a gyilkosságok vizsgálati anyagát titkosítja az eljáró állam, arra azért nem volt példa 1945 után.

2000: Sajnos volt. Az 1945 utáni pogromok esetében például. Vagy ’56-ot követően.

SJ: Gondoljunk a rokkantnyugdíjasokra. Több százezer emberről beszélünk. Mégsem volt érdemi társadalmi fölháborodás.

2000: És a hárommillió magán-nyugíjpénztári tag, még ha ők nem éheznek is…

SJ: Miközben nagyon sokfajta társadalmi csoportnak rálépnek a tyúkszemére, nincs igazi társadalmi fölhördülés, az egyetlen kivétel talán a diákság mostanában.

2000: Te Martin Luther Kingre hivatkozol, de gondolhat az ember Malcolm X-re is.

SJ: Figyeljetek a mechanizmusokra. A kormány egy kicsit enged, majd visszarántja a gyeplőt. A közmunka esetén például hatvan-egynéhány ezer volt az elérhető bér. A kormányváltás után negyvenhét. Majd néhány héttel ezelőtt elterjedt, hogy harmincöt. Erre visszaigazították. Megmutatták, hogy még a negyvenhétből is tudnak elvenni. Hogy lehet az éhezést és a nyomort tovább fokozni. Ha netán nem lennétek engedelmesek. A legkiszolgáltatottabbakkal szemben ezerféle módon lehet az elnyomást gyakorolni. És ezerféleképpen lehet őket féken tartani, és kiölni belőlük minden ambíciót az ellenállásra. Ugye most tíz százalék fölött jár a munkanélküliségi mutató országos átlagban, és nagyon rosszul vagyunk tőle. Spanyolországban húsz százalék fölött tart, ami már észveszejtő mértékű. Csak arról felejtkezik el mindenki, hogy a romák munkanélküliségi mutatója több mint tizenöt éve a kormányok által is elismerten hatvan százalék körüli nálunk, a szociológiai kutatások szerint pedig nyolcvan-kilencvenre is rúg.

2000: A radikális mozgalmak nemegyszer szűk értelmiségi csoportokból indulnak el, adott esetben egy roma egyetemista vagy vallási aktivista, aki maga köré gyűjt fiatal gyerekeket, vagy mint Malcolm X, aki betörőként kezdte…

SJ: A fokozódó társadalmi ellehetetlenülés és elnyomás, és a fokozódó szélsőjobboldali nyomás, előbb-utóbb tőlünk, erőszakmentesektől sokkal radikálisabb roma mozgalmárokat fog kitermelni. Félre ezekkel a békésekkel! – mondják majd. De most sokkal fontosabb az, hogy a legalacsonyabb jövedelműek, köztük a gettók népe meddig nyomorítható még.

2000: Ugye fal még nem épült Magyarországon?

SJ: Dehogynem: Keszthelyen. Ózdon két épületet robbantott fel az önkormányzat, hogy eltakarítsa a romákat a városból. Ez a ’90-es évek második felében történt. Én akkor megkérdeztem a jegyzőt, hogy komolyan azt akarja nekem állítani, hogy a helyi lakosság inkább hajléktalanná tesz száz családot, mert szívesebben látja a zöld gyepet. Azt mondta, igen. Magyarországon már eddig is sok minden történt, ami nem került be a médiába, és ez a válaszom a radikalizálódásról szóló kérdésre is. Attól még, hogy mi, erőszakmentesek nem vagyunk nagyon láthatók a médiában, rengetegszer emeljük fel a szavunkat a békés megoldásokért.

2000: Ki az a „mi” pontosabban?

SJ: Mi az „Ide Tartozunk” roma hálózat Facebook-csoport vagyunk.

2000: Mielőtt erről is kérdeznénk, térjünk egy pillanatra vissza a szegregációhoz. E Janus-arcú csoda, Lázár János alatt állítólag Hódmezővásárhelyen működött valahogy az integrált oktatás. Ez legenda lenne csak?

SJ: Nem. Lázár az előző kormány idején, Hódmezővásárhelyen a teljes szegregált intézményrendszert fölszámolta egy nap alatt, majd másnap újraalapította az összes intézményt, de akkor már ugye ő diktálta a játékszabályokat. A város meg akart szerezni egy csomó forrást, és ezért deszegregálta a közoktatást, és ugyanígy járt el Szeged is, ha nem tévedek, Botka László vezetésével.

Azt szokták mondani, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek akadályozzák a jó státuszú gyerekeket az előrehaladásban. Az integrált oktatás pont az ellenkezőjét igazolja: semmilyen hátrányt nem okoz a magasabb státuszú gyerekek fejlődésében. Az egész szegregáció egy agyrém. Hogyan gondolhatja valaki, hogy ha két rossz helyzetű gyereket összezárnak, abból kijön két jobb helyzetű.

2000: A Besh o Dromosok járatták a gyerekeket a Gyermekek Háza nevű iskolába, ami olyan fokon integrált volt, hogy a súlyos és enyhébb fogyatékkal élők, a fizikai vagy szellemi hátránnyal küszködők, az ilyen színűek és az olyan színűek, egyszóval mindenféle gyerek járt együtt. Imádták az iskolájukat, mára már sokan közülük elhagyták az országot családjaikkal együtt. A szülők azt mondták, a Hoffmann Rózsának nem adják a gyerekeiket.

SJ: Közben meg az ország elöregszik. Egyre több a nyugdíjas és az inaktív. Ehhez képest a roma népesség fiatal, a munkaerőpiacon volna a helye. A roma mozgalom is elsősorban a munkaerő-piaci pozíciók visszaszerzését célozza meg. Ha ez nem megy, marad a kirekesztettség, a segélyen való vegetálás. De gazemberség úgy feltűntetni szociális ellátásokat, mintha azok etnikai pénzek lennének. Ugyanazt a családi pótlékot a második kerületi bankár apuka is megkapja a gyereke után. Vagy azt a lakásfenntartási támogatást ugyanúgy kifizetik a Rózsadombon, mint a Józsefvárosban. És az egész jóléti rendszerben nincs egyetlen ellátás sem, amit valaki azért vehetne igénybe, mert ő cigány. Na, most azt hazudni az ország népének, és ellenünk uszítani a többségi lakosságot, akiknek az egyik legfontosabb önmeghatározása az, hogy ők nem romák, hogy itt a romák viszik el a pénzt – szóval megy itt rendesen a feszültségkeltés. Pedig konszenzus kellene legyen abban, hogy a romák társadalmi integrációjához célzott intézkedések kellenek. Etnikus intézkedések és nem etnikus intézkedések.

2000: Eljutottunk hát a „színvakság” nagy kérdéséhez. Meg az „Ide Tartozunk”-hoz. De kimaradt néhány év az életedből. Tehát a Roma Polgárjogi Alapítványnál dolgoztál másfél évtizeden át.

SJ: Ugye, az alapítvány bezárt 2009 környékén. Utána dolgoztam két évet a TASZ-nak, majd 2011-ben csináltunk egy roma civil kampányt a népszámlálással párhuzamosan. Az volt a célunk, hogy a korábbi százkilencvenhétezernél többen vallják magukat cigánynak. Mert azt gondoljuk, hogy az fontos társadalmi kérdés, hogy a romák milyen önbecsüléssel rendelkeznek. A határon túli magyarok is hasonlóan rejtőzködnek.

2000: De 2001-ben már valamivel többen vallották magukat cigánynak, mint ’91-ben, nem?

SJ: Hát, ötvenezerrel. Annyiban volt más ez a legutóbbi népszámlálás, hogy sikerült benne roma reprezentációt teremteni, mert a kérdezőbiztosok és a kísérők körébe ezer roma embert juttattunk be. És igyekeztünk megszervezni a helyi roma közösségek tájékoztatását. Ekkor jött lére az „Ide Tartozunk” Facebook-csoport. És ez él ma is, kialakult egy virtuális közösség, amely polgárjogi és civil akciókat szervez. Én pedig visszatértem a civil jogvédő szakmámhoz.

2000: Ez mit jelent?

SJ: Egy nagy múltú jogvédő szervezet külső munkatársa vagyok.

2000: És a Milla közelébe hogy kerültél?

SJ: A Milla az elmúlt évek során többször felkért szónoknak a tömegtüntetéseire, de nem vállaltam el. Most úgy gondoltam, hogy ezen a nemzeti ünnepen nem maradhatok csendben. Beszédemben azért emeltem szót, hogy elmondjam: a magyar közoktatásból mindmáig kimaradt, hogy a romák minden magyar szabadságküzdelemben részt vettek a munkájukkal, a vérükkel és zenéjükkel is. Azt is hozzátettem, hogy milyen messze vagyunk ma 1848 céljaitól és egész szellemiségétől, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményétől.

2000: Miért érezted fontosnak, hogy elindítsd az „Ide Tartozunk”-ot?

SJ: Politikai kampányt sok cigány szervezet indított már. Civil társadalmi kampányt roma körökben mi csináltunk először. Az “Ide Tartozunk” csoportban résztvevők döntöttek úgy, hogy szeretnék, ha ez a csoport nem szűnne meg a kampány befejeztével. Beszélgetünk, amikor lehetőségünk van, személyesen is találkozunk, segítséget kérünk egymástól. Előszeretettel szervezünk megemlékezéseket. Legutóbb a tatárszentgyörgyi emlékzés alkalmával négyszáz barátunkkal sétáltunk a Körúton, fáklyás menetben. Mert úgy gondoljuk, hogy nem csak a szélsőjobb használhatja a köztereket.

Tavaly a Mátyás téren voltunk, előtte meg a Bazilikánál. Nekünk nincs pénzünk embereket mozgatni az ország különböző pontjairól, ezért azt kérjük az aktivistáktól, hogy helyben szervezzenek megemlékezéseket. Aztán nagyon fontosnak tartjuk, hogy az olyan extrém helyzetekben is felemeljük a szavunkat, mint a Pesty-féle rendkívül visszataszító dokumentumfilm, aminek az ismétlését sikerült megakadályoznunk egy aláírásgyűjtéssel. Aztán részesei voltuk annak is, hogy Morvai Krisztinát megkérjék, távozzon a Gandhi Gimnáziumból.

A családon belüli erőszak ellen is gyűjtöttük az aláírásokat. Az Élet Menetén is ott a helyünk. Tavaly a roma kultúra napján úgy ünnepeltünk, hogy tizenkét kocsival autós felvonulást szerveztünk a városban. És hát a Gárda-vonulásokon is megjelenünk, ráadásul egy vonalvezetőt is alkottunk, mert rájöttünk, hogy a helyi roma aktivisták nem tudják, hogy mit csináljanak, ha megtámadják őket. Elmondtuk, mit tehetnek a béke megőrzéséért, kikkel konzultáljanak, hogyan vegyenek fel jegyzőkönyvet, hogyan járjanak el a sajtóval. Részt veszünk a hajléktalanvédő akciókban is. Tehát igyekszünk a roma ügyeken kívül más dolgokban is megnyilatkozni, hisz az embernek sokféle identitása van. Egyrészt apaként, férjként nem gondolom, hogy a férfiak verhetik a feleségüket vagy a gyereküket. Nem gondolom, bár a többség szereti így beállítani, hogy a munkanélküli nem akar dolgozni, a hajléktalan nem akar lakni, a nő meg szereti, ha üti a férje. És azt sem kedvelem, hogy ha valakit azért dobálnak vagy vernek meg a nyílt utcán, mert meleg. A romák részéről is kell szolidaritást generálni más csoportok irányában.

2000: Hányan vagytok?

SJ: Most van négyszáz tagja az „Ide Tartozunk”-nak a főcsoportban, de tizennégy megyében helyi csoportok is működnek. Budapesten, ha szervezni akarunk valamit, akkor stabilan van húsz ember, akire számítani lehet. Én nem szeretnék itt a számokkal zsonglőrködni, meg tömeget vizionálni mögénk.

2000: Más roma szervezetekkel milyen a viszonyotok?

SJ: Mi minden roma szervezetet ismerünk, ami csak létezik. Csoportunk nem híve a szekértábor-felállásnak.

2000: Amikor az “Ide Tartozunk” elindult, elég sok vita volt a “színvakságról” meg az etnikai azonosságról, listázásról, önfeljelentésről, mindenfajta veszélyekről.

SJ: Az érveimet, amiket akkor használtam, ma is komolyan gondolom. Továbbra is vállalom, hogy saját magunk identitásának, hovatartozásának a rejtegetése, senkinek nem okoz fájdalmat, csak önnön magunknak. Egy. Kettő: saját identitásunk rejtegetése független attól, hogy az engem körülvevő társadalom cigánynak lát-e, vagy sem. Nekem a társadalmi környezetem, ha én százszor letagadom is, hogy cigány vagyok, százszor fogja azt mondani, hogy az vagyok. A szélsőjobb ma sem népszámlálási adatok alapján megy cigánytelepekre masírozni. Ebből az is következik, hogy amennyiben látható rasszjegyei vannak egy cigány embernek, akkor a letagadás nem védi őt meg semmilyen atrocitástól. Ma is teljesen természetesnek gondolom, mint ahogy a határon túli magyarok szervezetei is arra bíztatták a magyarokat, hogy vallják magukat magyarnak, hogy én cigánynak fogom magam vallani, és aki szeretne így cselekedni, azt bátorítom rá. Aki viszont nem így dönt, arra sem haragszom. Tiszteletben tartom a döntését.

Megértem, hogy a sorozatgyilkosság után két évvel, amikor Bulgáriában cigányellenes pogrom söpört végig, továbbá folyamatosan áramlottak ki a cigányok Csehországból és Szlovákiából Kanadába, és hallottuk a híreket, hogyan kerítenek körbe roma közösségeket fallal Csehországban, Szlovákiában, Romániában, és arról is, hogyan deportálták vissza Franciaországból a cigányokat Romániába, nos ha ebben a környezetben valaki azt mondja, hogy én félek cigánynak vallani magam, nincs más dolgom, mint hogy tiszteletben tartsam a döntését. De az is természetes kell, hogy legyen, hogy arra nevelem a gyerekeimet, hogy mi cigányok vagyunk, hogy legalább annyira vagyok magyar, mint amennyire cigány, és annyira vagyok cigány, mint amennyire magyar. Mondjak le közben a magyar identitásomról? Kizárt dolog. Ha bárki megpróbálja elvitatni tőlem, megnézheti magát. Rejtegessem más kedvéért az én cigány identitásomat? Tagadjam meg az apámat, anyámat, a gyermekemet? Szó sem lehet róla. Ha száz gárdista fog toporzékolni is az ajtóban, akkor is cigány vagyok.

2000: Tehát végül is nem választottál.

SJ: Nem. Cigánynak és magyarnak vallottuk magunkat a népszámláláskor. Az egyén elidegeníthetetlen joga az identitásáról nyilatkozni. Mondhatjátok rám, hogy cigány, ha én nem akarok cigány lenni?

2000: Már miért mondanánk?

SJ: Akik hátrányosan megkülönböztetnek, miért mondják? Ahhoz nem kell az én morális engedélyem, úgy tűnik. Érdekes egyébként, hogy a társadalmi többség, amikor hátrányt akar okozni, akkor mindig tudja, hogy ki a cigány, amikor meg a javak újraelosztásáról kellene vitázni, akkor hirtelen azt mondja, jaj, nem is tudom, ki az. És nem is tudhatom az adatvédelmi szabályok szerint.

2000: Ez ugyanaz a logika, mint a futballszurkolóknál: amikor a klubnak toborzunk, akkor név szerint ismerjük őket, ám amikor fölgyújtják a stadiont, akkor nem tudjuk, ki volt az.

SJ: Ha követtétek az akkori vitát, az én véleményem nem változott. Lehet persze, hogy tíz év múlva azt fogom mondani, hogy milyen hülye voltam. Annak közben örülök, hogy ha sokan vagyunk roma emberek, akik azt mondják, hogy nekem fontos, hogy romának is vallhassam magamat. Ez engem nagyon jó érzéssel tölt el. Egyetlen kivétel van, amikor azt látom, hogy valaki az élete nagyobbik részében a cigánysághoz kapcsolódó dolgokból élt, cigány ösztöndíjat kapott, cigány képviselő volt, vagy valamilyen roma szervezetben dolgozott, mégis azt mondja most saját közösségének, hogy amíg nekem volt szükségem arra, hogy te cigánynak valld magad, hogy én cigány önkormányzati képviselő lehessek, addig semmi gond a kisebbségi névjegyzékkel, ahol egyébként valóban személyes adatokkal kell jelen lenni, majd amikor arról van szó, hogy mennyien valljuk magunkat romának, aminek nincs praktikus haszna, akkor meg a listázás veszélyeire figyelmeztet.

Miközben mindenki hazudik a cigányok létszámáról: a szélsőjobb is azzal riogatja a társadalmat, hogy hány millióan vagyunk. A nem megfontolt cigány közéleti szereplők is mondanak időnként nagyon túlzó számokat. A hivatalos statisztikában ennél sokkal kevesebben jelennek meg. Hogy hol menjen az aszfaltozott út, a közmű, mennyi legyen a napközisek száma, mennyien kerüljenek a jó iskolába, hol nyissunk új telkeket, hány közfoglalkoztatottunk legyen, milyen javakat osszunk el helyben – amikor ilyenekről kell dönteni, akkor hirtelen megszűnik a cigányság. De, amikor a rendőr pofán akar verni, akkor mindig tudja, hogy hol a cigány. Amikor a diszkós nem enged be, akkor mindig tudja, hogy ki a cigány. Amikor a munkaadó azt mondja, hogy már betelt, akkor mindig tudja ő is. Ez, hogy a csudába van?

És a „színvakság” kérdése. Nincs helye párhuzamos etnikai struktúráknak mondjuk, a szociálpolitikában vagy a lakáspolitikában. Nem azt akarjuk, hogy külön lakáspolitikája legyen a cigányoknak. Azt állítjuk, hogy egyrészt ezekben az általános javakban a hozzáférést kell megnyitni, úgy kell tervezni, hogy a legalsó jövedelemi csoportokhoz tartozók hozzáférése javuljon. Az antidiszkriminációs, hátránykiegyenlítő, identitáserősítő politikákban pedig helye van a célzott, etnikus intézkedéseknek. Mert miközben szemrebbenés nélkül hazudnak nekünk és polemizálnak velünk etnikai adatokról, aközben a huszonhárom év alatt például egyetlen kulturális intézményünk sem jött létre. Egyetlenegy se. És közben megy a blőd duma, hogy, jaj de hát a romák deszegregációja meg az integrációja olyan hosszú folyamat. Különösen ha sose kezdenek bele.

2000: Egy személyes kérdés megint, a végére. Az előbb említetted egy mellékmondatban, hogy mint apa és férj mit gondolsz. Miként vagy apa és férj?

SJ: Hát ahogy azt szokták a férfiemberek: van egy feleségem, Bandor Beátának hívják. 1994 óta vagyunk együtt és két lánygyermekünk született, az egyik mindjárt tizennyolc éves, a másik mindjárt tizenhárom. Mind a ketten gimnazisták. A kicsi az hatosztályosba, a nagy az normál gimibe jár, mind a ketten az AKG-be. És nagyon büszke vagyok rájuk és a feleségemre is, aki kívül fehér, belül barna. Családom minden tagja polgárjogi harcos, és a feleségem sokkal józanabb, mint én.

2000: Ő mivel foglalkozik?

SJ: Az elmúlt években szerzett egy szakmát, fodrász lett, meg le is érettségizett, mindezt a gyerekek mellett, meg amellett, hogy én egy darabig beteg voltam, nem is dolgoztam. Ez idő szerint takarít. Ez egyébként jellemző roma testvéreinkre. A sógorom például öt szakmával még mindig csak vagyonőr tud lenni.

2000: És a nagylányod mit szeretne csinálni?

SJ: Nagyon szerettem volna, hogy ügyvéd legyen, emberjogi harcos ügyvéd. Sokat járt be egykori munkahelyemre, az RPA-ba, és azt mondta, hogy apa, látom, mit dolgozol, ezért hát nem leszek ügyvéd. Ő nagyon humanista természetű. Mondhatnám, totális szocmunkás lelkületű. A kisebbik, az csibész. Belőle még bármi lehet.

A beszélgetést a 2000 szerkesztősége készítette, nyomtatásban az áprilisi számban jelent meg. A riport alatt készült képek megtekinthetők a Médiatárban.

3 hozzászólás a(z) “Akkor is cigány vagyok” bejegyzéshez

  1. Érdekes interjú. Ki csinálta? Nem látom. Neki írom: Boross Péter nem szkinhedekre használta az “egészséges, jó arcú, vidéki magyar fiatalok” kifejezést, hanem hogy ilyesfélék kellenének az (állami) rádióba, televízióba. Aminek megvolt a maga magyarista, antiszemita stichje, de speciel nem szkinhedbarát kiszólás volt.

  2. Nagyon fontos cikk es remelem, hogy sok emberhez eljut, bar ketlem, hogy a meglehetosen primitiv Garda tagok pont a 2000 fogjak olvasni. Setet Jeno csaladjan keresztul bemutatja milyenek is a Romak: hogy igenis torekvoek, hogy szeretnek olvasni es hogy kettos identitasuk, melyet Jeno remekul bemutat, nagyon is elonyos, szeles ralatast biztosit ugy a specialisan Roma mint a nagyobb Magyar tarsadalmi kerdesekre. Nagyon orulok, hogy bemutattak a Roma mozgalom es intelligencai egyik legertelmesebb fiatal tagjat. Remelem, hogy Jeno meg sokra viszi az eletben. Ilyen nivoju embernek kell Magyarorszagot es a Magyar Romakat kepviselni akar a Magyar Parlamentben akar az EU-ban.

Hozzászólás a(z) prakker bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.