Szép Ernő és a szegénység

 

Ha a szegénység ábrázolását kívánjuk megvizsgálni a magyar irodalomban, Szép Ernő
munkái mindenféleképpen adnak anyagot ennek vizsgálatára. Szép Ernő műveinek alapállása – első látásra – ugyanis ahogy a gyermeki tekintet felől néz a felnőttre, a vidéki felől a városira, a naiv felől a rafináltra, a társadalmon kívüliről a társadalmira – vagyis mindig a perifériáról a centrumra –, úgy, úgy sejtjük, a szegény felől nézi a gazdagot. Ahogy A Ritz előtt, ha zene szól című vers végén – amelyből a fenti cím is származik – olvashatjuk: [Akkor sajnálom a szegényt, …] hogyha a telis-teli / Csapatba ő is beleáll / A Ritz előtt, ha zene szól / […] Lábujjhegyen ha odáll / S a kis lányát fölemeli”. ¹

A továbbiakban három jelenséget próbálok megvizsgálni: a szegénység ábrázolását Szép Ernő munkáiban, a szegénységet mint egyfajta ábrázolást – vagyis egyfajta szegény retorikát, illetve a szegénység etikai dimenzióit.

A szegénység ábrázolása

 

Szép Ernőnek elsősorban a prózai munkáiban találhatunk olyan történeteket, amelynek a szegénység nem csupán társadalmi háttere, de egyfajta szereplője is: sok kisregényben gyakorlatilag a szegénység a cselekmény szervezője. Fontos, hogy Szép Ernő történeteiben a szegény nem nincstelen – nem az a szegény, akinek semmije nincs, hanem valami kevese van, és nagy erőket mozgat meg azért, hogy egy kicsivel többje legyen.

A Dali dali dal elbeszélésében egy mindent beosztani kényszerülő szegény család a főszereplő. A szegény tanító édesapa – akinek egyként luxusa és kenyérkereső eszköze a hegedű (hiszen esténként a saját családjának muzsikál, délutánonként zeneórákat ad) – egy idő után kénytelen eladni a hegedűjét. A kisregény ennek a hegedűnek a visszaszerzési kísérletét írja le. A Dali dali dalban a szegénység egyfajta kellemetlen természeti adottságként jelenik meg, hasonlóan ahhoz, ahogy a Lila ákác ír a zsidóságról: egyfajta nyűgként viselt helyzeti adottságról.

Megjegyzem, én kicsi koromban mindig azt képzeltem, a gazdagok kertjében a jó isten nőteti azokat az üveggömböket is, csak úgy, mint a szegénység kiskertjében a mályvát, meg az estikét. Hogy megkülönböztesse a gazdag kertjét a szegény kertjétől. Amint a gazdagnak az öltözetét is megkülönbözteti az isten a szegénynek az öltözetétől ².

Különösen érdekes az az ironikusan okoskodó politikai érvelés is, amely – a Lila ákácban – a zsidók vagy – a Dali dali dalban – a szegények különbözően, de egyaránt hátrányos helyzetét nem egyfajta egyenlőség szocialista programjával kívánná orvosolni, hanem a sorkatonasághoz hasonlóan a zsidó és a szegény funkciójának bárki általi betölthetőségét veti fel.

A szegénységen belül megkereshető apró élvezetek felkutatása még drámaiabban jelenik meg az Édes című, nemrég újra kiadott ifjúsági elbeszélésben: itt is egy – mai szóval élve – mélyszegény család mindennapi küzdelmeit olvashatjuk. A gyerekkorára visszatekintő elbeszélő kishúga halálos beteg, a család minden apró fillérét kénytelen beosztani, miközben a kisfiú megtudja, a kishúga gyógyszereinek üvegcséit kevéske aprópénzért visszaválthatja a patikában: ezt a titkot és az aprót azonban megtartja magának, amiért édességeket vásárol. Csábító lenne azt az elnagyolt állítást tenni, hogy Szép Ernő stílusa is ekként váltja, beszéli édeskéssé a szenvedést, bár talán nem is tévednék nagyot. Ugyanakkor az Édes elbeszélésében is sokkal fontosabbnak tartom, hogy az elbeszélőt az elbeszéléstől elválasztó időbeli távolsága ellenére sem beszélhetünk arról, hogy az elbeszélő bűne feloldozást nyerne, és ez talán nem csak amiatt van, mert az Édes tragikusra hangolt történetében a kishúg végül meghal, és talán nem csak amiatt, mert Szép felnőtt figurái is gyakorlatilag képtelenek felnőni, vagyis hangsúlyozottan őrzik önmagukban a gyermeki tekintetet. Mindez ugyanis kapcsolatban van azzal a kérdéssel, amelyet az előadás végén próbálok feltenni, vagyis hogy van-e a magyar irodalom szegénységábrázolásának etikai dimenziója, és ha igen, akkor ez hogyan jelenik meg Szépnél.

De Szép felnőtt elbeszélői is szegények, még ha szemfényvesztő módon is azok – főleg, ha művészek, akiknek az életmódja kívül esik a polgári társadalom jövedelmező formáin. Ezek a művészek napról napra, határidőtől előlegig élnek, és bár főleg a szintén társadalmon kívül élő prostituáltakhoz hasonlóak (erre a legjobb példa a Natália), mégis reménytelenül vonzódnak a gazdagokhoz (az unatkozó, gazdag úriasszony a Lila ákácban és az Ádámcsutkában is archetípus) és a gazdagsághoz magához. A gazdagság pedig: felesleg. A szegénységen belül megtalálni a gazdagságot, a maga szó szerinti és nem elvont értelmében is, annyit tesz, mint megtalálni, kispórolni, akár nemes munkával – ahogy a Dali dali dalban –, akár csalással – ahogy az Édesben – ezt a felesleget.

A szegénység mint ábrázolás

 

Szép Ernő műveinek nyelvhasználatát a pesties nyelvhasználat vagyis egyfajta beszélt városias nyelv poétikus alkalmazása miatt szokták méltatni; valóban a látszólag alulstilizált elemek használata a szembetűnő, akkor is, ha mára ez a pestiesség a mi számunkra már külön stilisztikai erővel bír. Egyfajta szegény retorika mégis elsősorban Szép Ernő verseire jellemző igazán, és itt egész szintaktikai dolgokra kell gondolnunk. A Furulya című versben például ezt olvashatjuk:

Milyen szép,
Milyen szép,
Milyen szép is lehet az élet,
Milyen kár,
Milyen kár,
Milyen kár, hogy én csak henyélek. ³

Szép Ernő verseiben – amelyek gyakran szeretik magukat dalnak tekinteni – különösen fontos elem az ismétlés és a rím; a rím, még akkor is, ha egészen bugyuta, sőt, akkor a leginkább. A rím ugyanis eleve együgyű dolog – legjobb, ha ragrím, sőt, önrím –, hiszen saját magát díszíti önmagával: azt csengeti össze, azt a keveset, ami van, magát magával. Az ismétlés, és annak elemi egysége, a rím: a szegény ember gazdagsága. Számtalan Szép Ernő-vers épít az ismétlés retorikai mozzanatára, például a Hold, hold, a Nincs egyéb örömöm, az Add a kezed című versek; sőt, még a Dali dali dal címe is. A talán legismertebb Szép-vers, a Gyermekjáték is így lesz valóban egy gyermek játéka: a szegény gyermek játéka, a megkésett és ezért soha el nem érkező játék ugyanis szó szerint a kevéssel játszik. Ha valamit kétszer mondunk, az már játék, a kevésből így lesz édesség, felesleg.

Észrevesz az isten engem,
Megszólalok a nagy csendben:
Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani szeretnék mostan ⁴.

A szegénység etikája?

 

Az a kérdés, hogy van-e a szegénységnek etikája, nem csak Szép Ernő művei esetén tehető fel a magyar irodalomban, de ez a kérdés nála is megjelenik egy sajátos módon. A Ti ártatlan szegények című versben például mindegyik versszak egy-egy új jelzővel illeti a vers által megszólított szegényeket. Ezek a jelzők a következők: érzékeny, jószívű, angyali, szótalan, kedves szép, haldokló, ártatlan. Vagyis többnyire olyan pozitív jelzők, amelyhez – főként a címben kiemelt ártatlan esetén – az erkölcsös jó fogalma is társul. Szép Ernőnél azonban a szegénység potenciális választása, a szegénységgel való egyfajta empatikus rokonszenv nem morális kérdés – szegénynek lenni nála nem morális imperatívusz, mint például Gelléri Andor Endrénél –, hanem egyfajta előzékenység. Illem dolga. Ha már valakinek úgyis muszáj szegénynek lennie – így Szép –, miért ne álljunk a szegények oldalán?

Ebből a szempontból is kiemelkedő a Végig nézek magamon című prózavers, amely azt a nagyvárosi irodalomra jellemző helyzetet idézi meg, hogy a nagyvárosban járó-kelő elbeszélő a környezetében feltűnő jelekből próbál következtetéseket levonni, és ezeknek a jeleknek a megbízhatóságát teszteli – azzal a csavarral, hogy ebben a szövegben az elbeszélő saját magát méri egy külső szemmel.

Ki tudja, hányan néznek rám, akik szembe jönnek az utcán velem, olyanok, akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok öltözve, mint ők. Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a cipőm szabását, a nyakkendőmet, a kesztyűmez, a botomat, és ez mind én vagyok, és én megsértek bizonyosan sok-sok széttépett, rothadt, ócska s olcsó durva férfiborítékot avval, hogy én külsőleg nem vagyok olyan ócska vagy tépett. Biztosan bűnös vagyok, mert sokszor az utcai nép közt elveszem a szemem az úgynevezett rosszul öltözöttek pillantásából, és másfele nézek ⁵.

De hogyan is öltözködhetne egy költő, aki, ha társadalmon kívüli, vagyis aszociális lény, tehát nem támaszkodhat az öltözékek szociális jelzőrendszerére – miközben nagyon is ki van szolgáltatva annak?

Az úgynevezett poéták sem öltözködnek egyformán, nincs egyenruhájuk. És én nem tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó csavargóval hamarabb érzem egynek magam, mint egy másik poétával. Szóval a csavargóval, a mocskossal, rongyossal egyformán kell öltözködnöm, mert őhozzá húzok legjobban. Igen, nekem rongyokban kéne járnom, míg a világon rongyosak is vannak, igen! Tüntetnem kéne értök! Oly részeg rongyokat kéne magamra vennem, mint a knok outnak a music hallban, mint a gavallérnak az álarcosbálon, mint a madárijesztőnek a vetésben. ⁶

Könnyedsége ellenére – vagy épp a könnyedségével együtt – különösen kegyetlen szövegrész: nem csak azért, mert rávilágít arra, bár elemi hasonlóság van a költő és a szegény között, a költő ezt a kinézetével megtagadja, de azért is, mert úgy ábrázolja: maga a szegénység (kívánt) jelzése is: maskara. Ha a szolidaritást jelezni kell, tüntetőleg, az már álarcosbál. A szöveg zárlata azonban mégis megmutatja, mi az igazi hasonlóság az „poéta” elbeszélő és a „szegények” között.

Nem járhatok rongyokban az úgynevezett szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim miatt, azután meg a kiadó urak meg az igazgató urak miatt, hiszen rongyosnak nem adnak előleget. […] Körülményeim, gyöngeségeim és hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem mellényem fölé, melynek árával a Brachfeld F. cégnek tartozom ⁷.

Vagyis nem a ruha a teszi a szegényt: hanem az, ha nincs választása. Ezért lehet olyan erős Szép elbeszélői szövegeiben annak az igénye, hogy döntési helyzeteket teremtsenek, hogy a szereplőknek legyen választásuk: ezért keresett még a szegénységben is a muzsika, az édesség; de a szegénységből a kivezető utat végül mégsem a felesleg, hanem a választás lehetősége teremti meg – ezért adja tovább a Dali dali dal szegény tanítója a hegedűt, és ezért kísértheti az Édes elbeszélője egy életen át a bűntudat (mert ő a felesleget, és nem a választást választotta végül).

A fenti írás eredetileg a 2000-estek keretében 2013. május 10-én és 11-én megrendezett, Szegénységábrázolás a magyar irodalomban című konferencián hangzott el. A konferencia további előadásainak anyagából a 2000 szeptemberi száma közöl válogatást.

Turi Timi