SZENDREY JÚLIA IRODALMI PÁLYÁJÁNAK PROBLÉMAKÖREI

“Egy müvet nyujtok át ezennel szép nagysádtok kezeibe… egy tündérszép virágot, melly ihletett hölgy lelkében a költészet napvilágánál született, szenvedések könyharmatával öntöztetett s a boldog szerelem által leszakíttatott: hogy koszorúként ragyogjon a legboldogabb s boldogságra legméltóbb férfinak homlokán… E szellemkincs “Petőfiné naplója”. – Hű tükre azon érzelmeknek, mik egy magaslelkű hölgyet szerelme örömei és fájdalmai közt meglátogatának… Most Petőfi ott van, hol az ég a földre leér, hol a szivárvány a földet átöleli: legyenek e következő sorok, üdve mennyországának vázlataul kiosztva boldogok és szenvedők között.” ¹

(Jókai Mór, Hölgysalon, Életképek,
Oct. 30. 1847.)

Attól a perctől kezdve, hogy Szendrey Júlia életét “tulajdonába vette” a nyilvánosság, megszűnt az esélye annak, hogy önálló íróként értékelje a közönség. Ennek a “birtokbavételnek” az időpontja pontosan datálható. Petőfi 1847 őszén, a mézeshetek alatt elküldte felesége leánykori és koltói naplójának néhány részletét Jókainak, az Életképek szerkesztőjének, aki fentebb idézett előszavában szenzációként, izgalmas szerelmi történetként reklámozta a szöveget. ² Az olvasók körében azonban nemcsak sikert, ³ hanem megdöbbenést is okozott a napló közzététele: ⁴ a nyilvánosság előtti magas fokú önreflexió, a benső, szerelmi érzések feltárása a korban normaszegésként hatott – legalábbis egy nő részéről. A naplórészletek publikálása által keltett megbotránkozást magánlevelek és visszaemlékezések tanúsítják. Gyulai Pál Szász Károlynak írt levelében nem irodalmi alkotásként, hanem magándokumentumként fogta fel a szöveget, amelyet csak a szerző halála után lett volna szabad nyilvánosságra hozni: “Nem jobb lett volna-e majd évek vagy éppen halála után beszélni mindezt el a közönségnek? Nem szebb lett volna-e ereklyeként örizni a világ szemei elől, s nem tenni ki látványul, hogy büszkén elmondhassa [ti. Petőfi – GY. E.]lássátok milyen kedves babám van nekem.” ⁵ Kánya Emília, a Családi Kör későbbi szerkesztőnője önéletírásában így emlékszik vissza Szendrey Júlia első nyilvánosságra lépésével, az 1847-es naplókiadással kapcsolatos érzelmeire ⁶ :“…az én egyszerű, puritán nevelésű szívemet bántotta az a nyíltság, mellyel szíve érzelmeit a nagyközönség elé vitte! Ez nem volt leányos, szemérmetes, gondolám, mikor a szerelem olyan édes szentség, melyet szívünk legmélyebb rejtekébe kell zárni, titkon őrizni, a világért sem tenni szóvá emberek előtt, hát még a nyilvánosságra hozni.” ⁷ Innentől fogva Szendrey Júlia egész élete, s ami még érdekesebb: teljes utóélete az intimitás és a nyilvánosság határmezsgyéjén zajlott. A közönség újságigényét a magánélet hírértékké transzformálásával, szélsőséges szubjektivitással kielégítő gyakorlat Petőfi esetében az őszinteségéről ismert, “életrajzi költő” mítoszát hozta létre. ⁸ Szendrey Júlia esetében ugyanezen gyakorlat alkalmazása egészen más következményekkel járt: magánéletét mindenki közügynek tekintette, mindenki jogot érzett magában arra, hogy ítélkezzen érzelmi, erkölcsi, sőt szexuális élete fölött. ⁹ A személyiségét elemző szövegeket az újra és újra felbukkanó, szexuális tartalmú utalások jellemzik. A különböző szerzők “otthon érzik” magukat hősnőjük intim szférájában, nemi életéről úgy írnak, mintha beavatottak lennének. Azt hiszem, ez szokatlan, sőt páratlan nemcsak írónőkről, de költőfeleségekről szóló életrajzi diskurzusok között is. Illusztrációként következzen néhány szemelvény:

SCHÖPFLIN ALADÁR

“Temperamentumos, ideges teremtés volt, hogy dacos is volt, azt megmutatta apjával szemben. Huszonkétéves volt, szép és kívánatos volt, ahogy régen mondani szokták, érdekes özvegy… ¹⁰ Bizonyára nem élte az aszkéta özvegy életét… S kellett, hogy legyen benne valami nem közönséges érzéki vonzóerő, amit a közepes nők általában bűnnek szoktak ítélni más nőknél.” Schöpflin írása még intimebb hangnemet üt meg, amikor Szendrey Júlia Horvát Árpáddal kötött házasságának mozgatórugóit keresve a menekülés mellett az esetleges érzéki aspektusokat ecseteli: “Hogy vonzotta-e más is a szerelmes udvarlással közeledő egyetemi tanárhoz? Horvátról tudjuk, hogy nagy kedvelője volt a női nemnek, erős érzékiségű férfi. Nem lehetetlen, hogy sikerült neki felborzolni a fiatal asszony érzékeit, hiszen Julia ereiben sem folyt szilvalé.”

ADY ENDRE

Petőfi azt kereste a házasságban, amitől – aminek a gondolatától is – Szendrey Júlia menekült: egészséges, közönséges szomszédaink idilljét. Persze, hogy ilyen esetben minden Petőfi úgy lakol, mint a mienk, aki éppen Szendrey Júliában fedezi fel e nagy sorsprobléma megoldóját. Abban a Júliában, aki mikor először gondol arra, hogy Petőfi vezesse ki őt a kicsinyesség, csend és unalom honából, csak a megszokástól retteg. Pillanatig sem iparkodik azzal tisztába jönni, hogy jól fog-e esni a petőfinéség testi konzekvenciája, amihez pedig volt talentuma, a testiséghez tudniillik. ¹¹

HATVANY LAJOS

“Mert ez az asszony menthetetlen marad és védhetetlen. Még pedig nem is annyira azért, amit Petőfi halála után cselekedett, hanem igenis legfőkép azért, amit még Petőfi életében követett el. Az ő vétke marad, hogy kielégületlen érzékiségben remegő idegeivel lebűvölte a poétát, aki az idegek semmit sem jelentő vibrálását, szerelemben elvakult férfiú létére úgy nézte és úgy hallgatta, mint ama mesebeli csodás hárfáét, melynek húrjain keresztül az álmok, az ábrándok és a nagy éjszakák, mákhintő és mámort zenélő lágy szellői fuvalnak.” ¹²

“Az asszony szája még piros volt az első csóktól, mikor Sándor örökre eltünt. Csak egy kis gyerek maradt utána s az emlék, semmi egyéb. Mire Júlia kívánatos ajkát férfiaknak csókszomjban kicserepesedett ajka vágyja kiszívni, könnyen ringó dereka felé férfiaknak mohó karja nyúlik ki. És ha Júlia nem tudott ellenállni, vajjon azért éljük-e a háborúknak családbontó korát, hogy ezért elítéljük? Erre még az sem jogosít fel, hogy a kifejező erő fönségesen sújtó hatalma véletlenül épp Petőfinek jutott részül. Még az sem, hogy Petőfi a Szeptember végén, annyi magyar homlok mögött lágyan zsongó anapaestusaiban dalolta ki minden hímnek oly igen ősi és általános s a halálon túl is, embertelen, szinte ragadozó állati ösztönnel, a prédát soha el nem engedő féltését nősténye iránt.” ¹³

Jellemző, hogy Hatvany könyve így szólítja meg olvasóit: “Tisztelt uraim, hímek, férfiak! Most pedig gyűljetek körém… úgy fogtok járni, bizony-bizony mondom néktek, a nő lelkiismeretével, mint a szerelmes nőgyógyász, aki beleszeret az asszonyba, kinek pedig titkos testi fogyatékosságait górcsövön át figyelte.” ¹⁴ Akár az egész 20. század Szendrey Júlia-diskurzusát a “szerelmes nőgyógyász” pozíciójával lehetne jellemezni: a különböző szerzők “mindentudónak” tekintik magukat, az ítélkezés jogát fenntartják, mindemellett vonzódnak is az általuk kreált Júlia alakjához. Ez az oka annak, hogy a róla szóló művek olvasásakor sokszor olyan érzésünk támad, mintha bulvárlapokat forgatnánk.

Az érdeklődés középpontjában rendszerint Szendrey Júlia titokzatos személyisége állt, nem az irodalmi munkássága. Vachottné Csapó Mária – aki Hatvany Lajos szerint “a magyar irodalom legszemforgatóbb rágalmazóinak egyike” ¹⁵ – Rajzok a multból című munkájában a dicsvágyat és az excentricitást tartotta Szendrey Júlia legjellemzőbb vonásának.¹⁶ Kánya Emília a Petőfi-házaspár Dohány utcai albérletében tett látogatása leírásakor a lakásban terjengő “füsttengert”, s a férfitársasággal könnyedén “pajtáskodó” Júlia alakját örökítette meg. ¹⁷ Szendrey Júlia alakjához ma is azok a jelzők (hiú, kacér, hűtlen, excentrikus), asszociációk (nadrág, szivar, rövid haj, eldobott özvegyi fátyol, feleségek felesége, “magyar George Sand”) tapadnak, amelyek a 19. század második felében született visszaemlékezések szövegében jelen voltak. A Nyugatosok (Schöpflin Aladár, Ady, Hatvany Lajos), ¹⁸ a 20. századi drámaírók, akik Szendrey Júlia életének válságos pillanatait, elsősorban a Petőfi eltűnése utáni időszakot feldolgozták (Herczeg Ferenc, Németh László) ¹⁹ ugyanezekre az elemekre építették fel írásaikat. A “rövidhajú, férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes” ²⁰ Júlia képe beleégett a köztudatba. Holott ezek a motívumok inkább lehetnének hívószavai egy kultusztörténeti kutatásnak, mint Szendrey Júlia irodalomtörténeti pozicionálásának.

Még Mikes Lajos 1930-as, Szendrey Julia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása címet viselő, monumentális kötete is a magánéletet – az írói munkásság rovására – középpontba állító gyakorlatot alkalmazza. ²¹ A művek eredeti kézirata 1928-ban került elő Mikes Lajos jóvoltából, aki felfedezte és “Szendrey Julia levelesládájának kincsei” néven ismertté tette azt az irodalomtörténeti jelentőségű anyagot, amely ismeretlen Petőfi és Arany-kéziratokat, Szendrey Júlia teljes naplóját, a halála előtt édesatyjához írott utolsó levelét, Horvát Árpádnak küldött utolsó üzenetét, valamint Térey Marinak, Petőfi Istvánnak és Szendrey Marinak Júliához írott ismeretlen leveleit foglalta magába. ²² Ugyanez a kéziratgyűjtemény tartalmazta Szendrey Júlia irodalmi munkásságának dokumentumait: verseinek és elbeszéléseinek kéziratait is, ezek azonban máig publikálatlanok maradtak. Mikes Lajos könyve “teljes revíziót” követelt Júliának,²³ ennek érdekében a naplók és az életrajzi szempontból fontosnak tartott dokumentumok szövegét közölte, a szépirodalmi művek kéziratait azonban nem dolgozta fel, s így ezek felfedezésük után – még az irodalomtörténészek által sem tartva számon – azonnal feledésbe merültek. A kéziratgyűjtemény egyes darabjai egy aukció során szétszóródtak, különböző budapesti közgyűjteményekbe, valamint magángyűjteményekbe kerültek. ²⁴ Mai lelőhelyük az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára.

A kéziratok hosszú lappangásának következményeivel, a filológiai problémákból keletkező interpretációs nehézségekkel, s ezeknek a Szendrey Júlia-kép alakulására gyakorolt hatásával máig nem nézett szembe az irodalomtörténet-írás. A leánykori napló recepcióját döntően befolyásolta az a tény, hogy 1930-ig sem teljes terjedelme, sem eredeti szövegváltozata nem volt ismert: ez áll annak hátterében, hogy a napló a Petőfi-szerelem termékeként rögzült a köztudatban. Mikes Lajos tizenegy különböző naplót, naplószerű feljegyzést tárt fel, amelyek a kéziratokról készített 1928-as katalógusban a keletkezés időpontja vagy helyszíne alapján kapott nevük szerint szerepeltek. ²⁵ Ekkor derült ki, hogy az 1847 őszén párhuzamosan két folyóiratban, az Életképekben és a Hazánkban publikált művek csupán a naplóból való kiszakított részletek, ráadásul a szövegváltozatuk sem azonos az eredetivel, mivel Petőfi stilisztikai “javításokat” is végzett a kiadás során. A közegváltás következtében egyéb változások is történtek: a napló szerkezete átalakult azáltal, hogy az addig lineárisan egymást követő bejegyzések két különböző folyóirat hasábjaira kerültek. A szövegrészletek rendezése során igen látványos koncepciót követtek a szerkesztők: az Életképekben Petőfiné naplója címen megjelent publikációt olvasva világosan érzékelhető azon törekvés, hogy a bejegyzésekből egységes narratíva képződjön, amely bemutatja a újdonsült házaspár szerelmi kapcsolatának történetét. E “főszöveghez” képest alárendelt pozícióba kerültek azok a bejegyzések, amelyek a Hazánkfolyóiratban jelentek meg Naplótöredék címen, mivel nem lehetett beleilleszteni őket a szerelmi narratívát rendezőelvként követő koncepcióba. Ide került például a leánykori napló első három bejegyzése, amelyek kulcsfontosságúak a napló egészének értelmezése és a szöveg szubjektumkonstrukciójának megalapozása szempontjából. Ezekben figyelhetőek meg ugyanis a napló legfőbb sajátosságai: a tudatos önelemzés, a magas fokú önreflexió, a belső és a külső lét rendkívül erős szétválasztása, valamint a megközelíthetetlen, kiismerhetetlen szubjektum gondolata: “…a való szinte idegen volt előttem; s bár istenem annyi jóban részeltetett, nem tudám azt eléggé élvezni, a kába képzelősködés miatt.” ²⁶ “Én sokszor szemrehányásokat csinálok magamnak, s megkisértem, más képen érezni és gondolkodni; néha sükerül rövid időre mintha minden anyagi jólétet ugy bensőképen is éreznék; de ez egy erőltetett helyzet.”< ²⁷ “Nem érti senki a sziv életét és történetét, csak a külső felületes életet látják; s milly keményen itélnek felettünk, pedig ha sokszor tudnák, milly küzdés van belöl, midőn előttök vigadni látszunk…” ²⁸ Az eredeti naplók és a sajtóban megjelent, Jókai előszavával kísért szövegváltozat értelmezési lehetőségei között tehát jelentős különbségek figyelhetőek meg.

A Szendrey Júlia életművének vizsgálatában rejlő lehetőségeket sem az autobiografikus műfajokat vizsgáló irányzatok, sem a kultusztörténeti, sem az irodalomtörténet és társadalomtörténet metszéspontjait kereső kutatások nem fedezték fel idáig. Az utóbbi évtizedekben mind az irodalomelmélet, mind a történettudomány újraértelmezte a naplók felhasználási lehetőségeit. Gyáni Gábor így ír a történeti antropológiai megközelítés számára fontos kérdésekről: “a forrás szerzője milyen fogalmat alkotott magának például a térről, az időről, vagy hogy milyen jelentést és jelentőséget tulajdonított a természetnek, az emberi kapcsolatoknak és sok más egyébnek. Egyszóval: számára a napló szövege azt jeleníti meg, hogy mit élt át az illető a maga világából és hogyan tapasztalta meg kora történéseit.” ²⁹ Az elsősorban francia történészek által használt írásgyakorlat fogalma igen sok kutató számára inspiratívnak bizonyult. ³⁰ A fogalmat alkalmazó történészek (többnyire naplókat, levelezéseket, önéletírásokat érintő) forrásértelmezésének lényege, hogy “a dokumentumokat nem tartalmi és esztétikai szempontok szerint vizsgálják, hanem kulturális termékként vagy kulturális gyakorlatként.” ³¹ Arra keresik a választ, hogy “maga az írás mit jelentett létrehozója számára.” ³² Ezeknek a meglátásoknak a tanulságait figyelembe véve Szendrey Júlia naplóírására olyan kulturális gyakorlatként tekinthetünk, amely lehetővé teszi a szövegalkotó gondolatvilágának, fogalomhasználatának, szerelemfelfogásának és önértelmező módszereinek vizsgálatát.

Irodalmi munkásságának problémakörei, kutatási lehetőségei igen szerteágazóak. Ahogyan kifejtettem, 1847-es naplópublikációinak interpretációit döntően megváltoztatták Jókai szerkesztői manőverei az eredeti kéziratokhoz képest: egy alapvetően önelemzésre épülő szövegből a paratextusok, s a szövegtagolás segítségével olyan szerelmi történetet kreáltak, amely meghozta a közönségsikert. A korabeli intimitás és a nyilvánosság közötti határvonal átlépése a naplószövegek interpretációja mellett a Szendrey Júlia-imázs alakulását is máig hatóan befolyásolja. Ezen cikkben két szempont szerint közelítek pályájához: egyrészt kéziratban maradt költői hagyatékának bemutatásával, ³³ másrészt a korabeli sajtóban megjelent publikációi, az irodalmi életben betöltött szerepe felől. Néhány kiválasztott, máig publikálatlan versének közlése kapcsán pedig gondolatrendszerének sajátosságaira hívom fel a figyelmet.

Irodalmi munkássága naplókból, költeményekből, elbeszélésekből, fordításokból áll, írásainak jelentős része azonban mindmáig kiadatlan. A feltáratlan kéziratok egyik legértékesebb darabja az a 90 oldalas versgyűjtemény, amely a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában található. ³⁴ Ez a füzet negyvenkilenc verset, valamint Töredékek címszó alatt hat verstöredéket tartalmaz Szendrey Júlia kézírásával. Ezek közül idáig mindössze huszonhat költemény volt kiadva Bihari Mórnak köszönhetően, aki 1909-ben a korabeli folyóiratokban közzétett Szendrey Júlia-versek összegyűjtésére vállalkozott, a hozzáférés nehézségei, a hiányzó folyóiratpéldányok miatt azonban nem találta meg az összes publikációt. ³⁵ Így a kéziratos versgyűjteményben olvasható ismeretlen költemények egy része a 19. század közepén egy alkalommal megjelent valamilyen sajtókiadványban, de ebben a szövegváltozatban sem tárta fel senki, másik részét pedig soha nem publikálta Szendrey Júlia, így ma is csupán kéziratban olvasható. A versgyűjtemény a költemények keletkezési dátumát is tartalmazza, így megdönti azt a sokat hangoztatott, közkeletű tévedést Szendrey Júliával kapcsolatban, hogy Petőfivel való házassága alatt kezdett versírással foglalkozni, s “vérszegény Petőfi-utánzatokat” ³⁶ alkotott. Ezt a felfogást főként az élete kritikus szakaszait feldolgozó drámák propagálták. ³⁷ A füzetben található első vers 1854-es datálású, a szövegek döntő többsége pedig 1856-ban született. Ez azt bizonyítja, hogy Szendrey Júlia költői tevékenysége Petőfi eltűnése után fél évtizeddel indult, kezdete az 50-es évek derekára tehető.

Az OSZK Kézirattára szintén jelentős mennyiségű kéziratot őriz Szendrey Júliától. Ezek között egy köteg, többnyire töredékes versszöveg található, ³⁸ amely eredeti fogalmazványokat és korabeli művekről készült másolatokat egyaránt tartalmaz. Így nemcsak Szendrey Júlia alkotói módszereiről árulkodik, hanem érdekes olvasástörténeti és ízléstörténeti forrásként használható azzal a listával együtt, amelyet Szendrey Júlia a birtokában lévő könyvekről készített. ³⁹ Olvasmányai felsorolásában többek között Shakespeare, George Sand, Harriet Beecher Stowe, Lamartine, Kisfaludy Sándor szerepelt, valamint számos kevésbé közismert szerző: például Pyat Félix francia drámaíró, Johannes Scherr német elbeszélő, irodalomtörténész, Xavier Boniface Saintine francia dráma- és regényíró, Eugéne Scribe drámaíró és Ludwig Uhland német költő.

Szintén közkeletű vélekedés, hogy Szendrey Júliát csak az utóbbi évtizedben emlegetik írónőként, a korábbi időszakban kizárólag Petőfi feleségeként tartották számon. Kétségtelen, hogy a Petőfi-kultusz a kezdetektől alapvetően meghatározta és befolyásolta a Szendrey Júlia-recepciót, ahogyan az is, hogy a kilencvenes évek közepétől megjelenő, az írónőt méltató cikkek nagyon pozitívan befolyásolták mostoha kánontörténeti pozícióját. ⁴⁰ Ugyanakkor érdemes látni azt is, hogy a recepció legnagyobb csapdája éppen az, hogy a költő- és írónőkkel foglalkozó antológiák a 20. században folyamatosan számon tartották Szendrey Júliát, ⁴¹ de műveinek elismerése, sőt feldolgozása nélkül, olykor az irodalomtörténeti hagyományban élő negatív képet örökítve tovább. ⁴²

Pedig az 1860-as években Szendrey Júlia kortársai komoly elismeréssel írtak irodalmi munkásságáról. Ebben az időszakban jelent meg a magyar költőnők történetét összefoglalóan tárgyaló első két antológia. Farkas Albert 1863-as Nemzeti Hárfa című kötetének bevezetője elsőként két halott költőnőt említ meg: Ferenczy Terézt és Idunát (Szász Károlyné), akiknek 1853-ban és 1854-ben jelent meg posztumusz kötetük. A kortárs, élő költőnők közül Szendrey Júliát értékeli legtöbbre: ⁴³ “Iduna után kétségtelenül Szendrei Juliát tartjuk legméltóbbnak a költőnői névre. Eszméinek kerekdedsége, (lásd: “Fiatal leánynak” czimü költeményét!) s azon meglepő, jótékony nyiltság, melylyel érzelmeit kijelenti, több elismerést érdemelnek mint a mennyivel tehetségének hódolnak.”⁴⁴ Zilahy Károly pedig ezt írja 1865-ös, a Hölgyek Lantja címet viselő antológiájának bevezetőjében: “…szép műérzéke és egyéni vonásai külön helyet jelölnek ki számára társai között. Szendrey Júlia nyitja meg azon időszakot, midőn költőnőink általános irodalmi szinvonalra emelkednek.” ⁴⁵

Ha nemcsak a kortársak méltatásait vesszük figyelembe, hanem Szendrey Júlia publikációinak magas számát is, akkor még szembetűnőbb az, hogy írónőként fontos szerepet töltött be a korabeli irodalmi életben. 1857-ben tette közzé első versét, a három gyermeke által ihletett Három rózsabimbót, ⁴⁶ amely a kiváló lapmenedzselési technikáiról ismert Vahot Imre ⁴⁷ által szerkesztett Napkelet hasábjain aratott sikert. Bár Szini Károly Virágcserép című kritikája talán túlságosan is magasztaló hangnemben íródott, jól kirajzolódnak benne az egykorú olvasási stratégiák. ⁴⁸ A kritika szerzője emlékszik Szendrey Júlia korábbi publikációira: naplójára és később “némely beszélyre”, cikkének egyik leghangsúlyosabb eleme mégis a Petőfihez való viszonyítás: kettejük lényét, sőt költészetét egymástól elválaszthatatlannak tartja. ⁴⁹ A költemény legfőbb érdemét, maradandóságának biztosítékát a beszédmódjában látja, vagy ahogyan ő nevezi: tárgyában, mely “először van ilykép megénekelve: az anyai szeretet önmaga az anya által.”

1857-ben, amikor Szendrey Júlia nyilvánosságra lépett első versével, s az ezt követő években rengeteg ismeretlen írónő kezdett el publikálni. ⁵⁰ Nem lehet véletlen, hogy Gyulai Pál éppen 1858-ban írta azt a cikksorozatot, amely a nők íráshoz való jogának kétségbevonásával évekig tartó polémiát váltott ki. ⁵¹ Az írónők körül forgó vitában Szendrey Júlia is részt vett egy elbeszéléssel, amelyben ironikusan ezt írta Gyulai Pál tanulmányáról: “…több epelázt okozott –, mint mennyit Karlsbad összes gyógyforrásai az idén jóvátenni birnának.” ⁵² Az esetet az tette különlegessé, hogy a nővitának e két, különböző oldalon álló szereplője a magánéletben épp a polémia zajlása alatt került egymással igen közeli rokonságba: Gyulai Pál 1858. április 9-én jelentette be levélben Arany Jánosnak, hogy feleségül veszi Szendrey Júlia húgát, Szendrey Máriát. Aranyt rendkívüli módon meglepte a hír, de válaszában megnyugtatta a“Petőfiné példája” ⁵³ miatt aggódó Gyulait: “Az, hogy Petőfiné testvére, legkisebbé se aggaszszon, egy az, hogy Petőfiné minden hiusága daczára sem rosz nő – magad is dicsérted anyai tulajdonit –, de ha olyat, mint P. nem szeretnél is, mindig hallottam, hogy Mari egészen más, sokkal háziasb, nőiesb természet.” ⁵⁴

A vitában nem a nők íráshoz és publikáláshoz való joga forgott kockán, hiszen a sajtóban való tömeges megjelenésük, ami a Gyulai-cikket is inspirálta, már nem visszafordítható, hanem a tömegsajtó megjelenésével járó, természetes folyamat volt. A szigorú kritikus elsősorban nem is a nőírókat, hanem az őket “dédelgető” divatlapokat támadta meg. Ehelyett sokkal inkább az volt a kérdés, hogy milyen szerepekben jövedelmező fellépni egy írónőnek, milyen műfajokban érdemes megnyilatkoznia, milyen publikációs fórumot választania, ha elismerést és sikert akar kivívni magának. A diskurzus kialakította azokat a tipikus stratégiákat, amelyeket egy nőírónak alkalmaznia kellett, ha érvényesülni kívánt. Abban az egy kérdésben a vita minden résztvevője egyetértett, hogy meghatározott az a működési terület, amelyet a nők az irodalmi pályán betölthetnek. Ez a terület pedig azon érzések tolmácsolása volt, amelyek megélésére a férfiak nem képesek: a női élet speciális élményeinek megírása. Ez magyarázza, hogy miért az anyaszerep volt a leginkább legitim, s a leginkább jövedelmező női szerep a kor költészetében.

A Három rózsabimbó sikere tehát két tényezőn alapult: nemcsak a Petőfi név védjegyén, hanem azon is, hogy a költőnő anyaszerepben lépett fel. Így ez a siker arra is kiváló példa, hogy a nőírók publikációs listáinak alakulását mily nagymértékben befolyásolták a korabeli kritikai nézetek. A Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában található versgyűjtemény minden költemény alatt tartalmazza a keletkezés dátumát. Így feltűnő, hogy a szövegek döntő többsége 1856-ban született, tehát az első publikálás idején már készen állt, s időrendben nem is a költőnő három gyermekéről szólóHárom rózsabimbó volt az első vers. Ez alapján úgy tűnik, hogy Szendrey Júlia tudatosan indította ezzel a költeménnyel önálló irodalmi pályafutását, s a recepció, valamint a kor kritikai gondolkodásának ismeretében ez a választás igen ügyes stratégiának bizonyult. ⁵⁵ A rendszeres publikációk sora ezzel a verssel kezdődött. Költeményeinek megjelenési helyét nemcsak a 90 oldalas versgyűjtemény jelölte, hanem összeállította munkáinak jegyzékét is, amely ma az OSZK Kézirattárában található. ⁵⁶ A listán külön csoportosította a meg nem jelent és a megjelent műveket, a publikációkat időrendben, a műnemek, valamint az eredeti művek és fordítások megjelölésével tüntette fel. Ebből a gyakorlatból egy tudatos, irodalmi pályájának alakulására finoman reflektáló írónő képe bontakozik ki.

Hogyan használta ki Szendrey Júlia a korabeli sajtó által nyújtott lehetőségeket?

A versgyűjtemény és a munkajegyzék alapján a következő lista állítható össze azokról a folyóiratokról, albumokról, amelyek Szendrey Júlia verspublikációit közzétették: Napkelet, Emília évkönyve (Magyar Nők Évkönyve), Auróra, Anyák Hetilapja, Fővárosi Lapok, Családi Kör, Gombostű naptár, Nővilág, Szigeti Album, Részvét könyve, Alföldi Segélyalbum,Magyarország és a Nagyvilág, Nefelejcs. Prózai művei ezekben a lapokban jelentek meg: Pesti Napló, Vasárnapi Ujság, Koszorú,Nővilág. Ebből a publikációs listából rekonstruálható Szendrey Júlia irodalmi kapcsolatrendszere: az irodalmi Deák-párt köréhez tartozó Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Arany János, Szász Károly, valamint a Vajda János, Zilahy Károly, Rózsaági Antal által szerkesztett sajtóorgánumok egyaránt kiadták műveit. Az 1840-es években kialakított kapcsolatrendszerének felhasználása igen látványos. A Napkeletet Vahot Imre, az Anyák Hetilapját Vachottné Csapó Mária, a Vasárnapi Ujságot Pákh Albert, a Családi Kört és a Magyar Nők Évkönyvét Kánya Emília, a Koszorút pedig Arany János szerkesztette: csupa olyan személy, akit Júlia még Petőfi révén ismerhetett. A listát áttekintve az is feltűnő, hogy a folyóiratokon kívül egy másik publikációtípus is nyitva állt a nőírók előtt. A korabeli sajtóban igen nagy számban voltak forgalomban olyan speciális kiadványtípusok, különböző naptárak, évkönyvek, albumok, amelyek tipikusan nők számára készültek. Ilyen volt például a Szendrey Júlia jegyzeteiben legtöbbször “Emília évkönyve” néven szereplő Magyar Nők Évkönyve ⁵⁷ , amely elsősorban gyakorlatias céllal készült: a gyermeknevelés témájától elkezdve a fürdés, a “hajnak kellő ápolása,” az öltözködés kérdésein át a receptekig és a havi kiadások, bevételek bejegyzésére szolgáló részig mindenféle – családanyák számára hasznos – információt tartalmazott a kötet, melynek szépirodalmi része Szendrey Júlia Kezd már tombolni… című versével kezdődött. ⁵⁸ Ugyanígy a Rózsaági Antal által szerkesztett Gombostű című folyóirat mellékleteként megjelenő Gombostű naptár ⁵⁹ is “hölgyek számára” készített kiadvány volt. ⁶⁰ A kis alakú, pazar díszítésű könyvecske 1867-ben már az ötödik évfolyamánál tartott, szerkesztője a Hajnalka álnéven publikáló ünnepelt költőnő, Rózsaági Antalné Bálintffy Etelka volt. Az irodalmi rész nemcsak verseket és más szépirodalmi műveket tartalmazott, hanem tájékoztatott a kulturális élet aktuális eseményeiről, sőt rendkívül széles körben foglalkozott kulturális és esztétikai kérdésekkel. ⁶¹ Szendrey Júlia versei nemcsak nők számára készített kiadványokban jelentek meg, hanem más típusú korabeli albumokban is. Ilyen például a Szilágyi István és P. Szathmáry Károly által szerkesztett Szigeti Album ⁶² vagy a már emlegetett Részvét könyve, amelyet Gyulai Pál szerkesztett a Magyar Írók Segélyegylete megbízásából. ⁶³ Az Alföldiek Segélyalbumának – melynek jövedelme “a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lön fordítva” ⁶⁴ – egyik szerkesztője, Zilahy Károly a hatvanas évek közepén több publikációja révén is kapcsolatba került Szendrey Júliával. 1864-ben megjelent Petőfi-életrajzát ⁶⁵ még kéziratban elküldte neki, hogy közölje vele észrevételeit. Szendrey Júlia megjegyzései következtében Zilahy kihagyta könyvéből Az apostolbírálatát, de koncepciójának lényege változatlan maradt ⁶⁶ . Az egy évvel később, 1865-ben megjelent Hölgyek Lantja – már idézett – bevezetőjében viszont elismerően írt Szendrey Júliáról mint költőnőről, s tizennégy versét is kiadta.

Szendrey Júlia költészete az általa mozgósított irodalmi hagyományok találkozási pontjának is tekinthető. Tartalom, stílus és beszédszólam szerint különböző verscsoportokra bonthatóak alkotásai. A halál fogalmát központba állító, a kesergő, belső nyugtalanságot kifejező gondolati költemények, valamint az anyai szeretet versei alkotják a két leggyakoribb típust. Ugyanakkor számos más jellegű költeményre is találunk példát. A 90 oldalas gyűjteményben többször fordul elő válaszvers, valamilyen költeményre való reagálás: Flórának (Egy költeményére) ⁶⁷ , A “virrasztók”-hoz ⁶⁸ , A szőke dalnok (Szelesteynek egy költeményére) ⁶⁹ , alkalmi költemény: Willmershez ⁷⁰ , Meghalt testvéremnek (Névnapján) ⁷¹ , népdalszerű helyzetdal: A beteg leány, Kis furulyám…, Népdal (“Káka tövén költ a ruca” nótájára), Népdal (“Magosan repül a daru, szépen szól” nótájára), Kesergő leány, történelmi témájú költemény (Tizenhatodik Lajos). Ezek a kategóriák sokszor átfedik egymást, egy téma többféle beszédmódban is megjelenik nála: például a gyermekeiről szóló versekben az anya szólama mellett néha a gyermeké is megjelenik (Öregségem, Magyar gyermekek éneke). Szendrey Júlia verseiben megfigyelhetőek a korabeli költészet különböző hagyományai: egyaránt ír szentimentális költői pozíciókat továbbéltető (s a 19. század második felében elsősorban női költők körében dívó) “halálvágyas” költeményeket, valamint nótajelzésekkel ellátott verseket, amelyeken a közköltészet erőteljes hatása érzékelhető, s emellett a korabeli irodalmi élet számos történésére, alkotására reflektál válaszversben. Így költészetének további kutatását célszerű a 19. század második felében, pontosabban az 1850-es, 1860-as években párhuzamosan élő, keveredő lírai hagyományok vizsgálatával összekötni.

A kéziratos versgyűjtemény ismeretében Szendrey Júlia legegyedibb költeményeinek azokat tartom, amelyekben az önértelmezés alakzatai egyértelműnek tűnő, elvont fogalmak (élet, halál, boldogság, ifjúság) radikális átértelmezésére épülnek. Ezek több szálon kapcsolódnak a Tünődések címet viselő, 1854-es naplótöredékeiben kifejtett művészetfelfogásához, amelyből kiderül, hogy az alkotás, az irodalommal való foglalkozás céljának eszmék, gondolatok kifejtését tekintette. Írói tevékenységének mozgatórugóiról ezt jegyezte fel: “…néha, az igaz, majdnem legyőzhetlen vágy gyötör, hogy gondolataimat, érzelmeimet szavakba öntsem, hogy mintegy élve, megtestesülve lássam azokat, fájdalmimat, örömimet vissza adva, mintegy megosztva velem. Ilyenkor néha azt hiszem, hogy mit irnék, talán más szívekben is viszhangzanék, hogy nem csupán szavakat, de eszméket írna le tollam…” Az eszme fogalmának központba állítása Szendrey Júliánál nem eszményítést, idealizálást, fogalmi általánosítást jelent, mint az egyéniség elvét az idealista ábrázolásmóddal szembeállító Erdélyi János és Henszlmann Imre elméletében ⁷² , hanem szellemi kérdésekkel való foglalkozást, létértelmezést.

Gondolatrendszerében nagyon erőteljesen kirajzolódik két különböző létforma, a szenvedéllyel teli, intenzív szellemi élet és a világból érkező impulzusokra (vagy épp azok hiánya miatt) érzéketlen, vegetatív lét ütköztetése. Ezen a ponton figyelhető meg erőteljes kapcsolat az 1846–47-ben írott leánykori napló és az 1850-es évek közepén született versek gondolatvilága és szubjektumkonstrukciója között. Szendrey Júlia a szenvedélyt olyan elemként értelmezte naplójában, amely elkerülhetetlenül szükséges a lét érzékeléséhez: “…nekem fölizgatás és szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek!” ⁷³ Ez a felfogás azt sugallja, hogy szenvedély nélkül az ember érzéketlenné válik, elfásulnak érzései, érzések nélkül pedig nincs élet – lelki értelemben. A szenvedély és az érzéketlenség szembeállítása figyelhető meg Szendrey Júlia Petőfi eltűnése után írt, úgynevezett kolozsvári naplójában is. “Hátha többé soha, soha nem érezek! Oda jutottam, hogy hálát adnék a legroszabb szenvedélyért, csak támadna szivemben, szabad fékre bocsátanám vágyaimat, csak vágyakoznám valami után. Oh minden inkább e fásult nyugalomnál!” ⁷⁴ – olvasható az 1849. december 8-ai bejegyzésben. Itt a szenvedély, az érzések teljes hiánya riasztó a naplóíró számára. Ugyanez az állapot az, amelyet későbbi verseiben vegetatív, a halállal egyenértékű, “egyként leverő” létformaként értelmez. Az Élni vagy meghalni!című versében írja: “Zárt levegőben elalél a szellem, / S az ember nem más, mint állati test.” Ez a megdöbbentően nyers, s a kor női költőkkel szemben támasztott elvárásainak s gyakorlatának fényében igencsak szokatlan kép a vegetatív létformát jelképezi, amely a szellemi élet ellenpontjaként jelenik meg a versben. A létezés e két formájára sajátos asszociációk és rendszeresen visszatérő szóhasználat alkalmazása jellemző. A növényhasonlatok, a féreg-motívumok, az “állati test” különböző változatai, a tengés, tengődés kifejezések a vegetáló létmódhoz kapcsolódnak. Ezeket a Miért van így? című költeményben épp önnönmagára alkalmazza a beszélő: “Föld porában csúszni, / Lábbal tapodtatni, / Ez lett osztalékom, / Növényként tengődni, / Féregként tenyészni, / Életföladatom!” Szendrey Júlia költészetének legnagyobb feszültségét az adja, hogy miközben szellemi élményekben, impulzusokban gazdag, intenzív életre vágyik, sokszor vegetatív létként érzékeli saját életét. Ez magyarázza azt is, hogy miért értelmezi önmagát több versben árnyként, holt emberként. ⁷⁵ Ennek ellentétét, a vágyott állapotot így írja le: “Nem tespedés, nem tengés, mire vágyom, / Tudni hogy élek, és érezni ezt.”, “Vihart és szélvészt forró homlokomnak, / Langy szellő nékem enyhülést nem ad, / Szememről csak ott oszlik a homály, hol / Cikázni látom a villámokat.” A hegycsúcson tanyázó szabad sasok képével szembeállított féreglét leírásának radikalitása akkor érzékelhető igazán, ha a verset összevetjük a kor költőnőinek a halál köré szerveződő költeményeivel. Elég az Élni vagy meghalni! egyetlen publikált változatának lelőhelyét megkeresni: egyedül az 1867-es Auróra adta ki ezt a költeményt, azóta viszont soha nem lett újraközölve, az “alapműnek” számító Bihari-kötetben sem. Ebben az albumban Szendrey Júlián kívül két költőnő szerepel. Majthényi Flóra Levél az égbe című költeménye így hangzik: “A halált oly régen, / Oly forróan kérem, / Mért nem is jössz értem / Édes szép testvérem, / Elvinnél magaddal, / Jó lehet az égben!” Az Izidóra álnéven publikáló gr. Bethlen Miklósné Betegségemben című alkotását ezzel ellentétben épp a halálfélelem hatja át: “Oh ne jöjj még, távozz! jöttöd még nem várom.” A három költemény közül a Majthényi Flóra-vers képviselte megközelítés, a halálra való passzív vágyakozás volt a leggyakoribb. Sárdi Margit szerint “a női költészet értékelésének nagy harapófogója, hogy az azóta elmúlt évszázadban alapvetően megváltozott a költészettel, a költői (és a női-költőnői) szereppel, hanggal szemben támasztott elvárásunk, s szemünkben éppen a személyiségnek az az önkifejezése, az önvallomás, a mélyen emberi küzdelmek megnyilatkozása tűnik maradandónak és időtállónak, amelyet a maguk korában a közvélemény nem vagy alig tolerált a (női) költőktől.” ⁷⁶ Az Élni vagy meghalni! című vers azért bír nagy jelentőséggel, mert felhívja a figyelmet arra, hogy a halál fogalmának központba állítása Szendrey Júliánál nem pusztán halálvágyat jelent, hanem a létértelmezés összetettségének (az élet- és a halálfogalom átértelmezésének) lehetőségét, s éppen ez az egyik vonás, amely verseit a korabeli költőnők alkotásaitól megkülönbözteti.

A Boldogtalan vagyok című költemény sem csupán a halálvágyról szól. A lélek túlvilági nyugalmára vonatkozó kételyét egy különös paradoxonnal fejezi ki, amely élet és halál definíciójának kifordításán alapul: “Hátha ott is külön válva / Lelkem a testtől leszen, / A miként itt az életben / Kell lennie szüntelen”. A halhatatlanság kérdésköre már 1847-ben foglalkoztatta Szendrey Júliát. A koltói napló szeptember 28-ai bejegyzése egy filozofikus eszmefuttatás ⁷⁷ , amely megállapítja, hogy a különböző világvallások mind megegyeznek egy magasabb rendű világba vetett hitükben, és csak abban különböznek, hogy ennek a világnak, az új életnek a “minőségét” másképpen képzelik el. Eszerint nem a vallások tekinthetőek biztos pontnak, hanem a minden lélekben eredendően megtalálható ösztönös hit: “De hogy millyen e más világ, azt szintolly hiában kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a muhamedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint azt a tőle kérdezők állapotja és kedélye kívánja. Csak azt, hogy van más élet, mondja mindegyik; az ókor leghomályosabb hajnalára visszatekintve, mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, mellynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok, kiföstve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyítja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mellyet mi léleknek nevezünk, melly istentől származik, hová bármilly hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani.” ⁷⁸ A költemény gondolatvilága némi feszültségben van a koltói naplóban található elmélkedéssel, amely a halhatatlanságába vetett hitet a nyugodt és boldog élet feltételének, a lélek eredendő érzésének tartotta. Bár a vers nem kérdőjelezi meg a “lélekhalhatatlanságot”, az általa elérhető megváltást igen: a lélek örök nyugtalanságát, bolyongását, szenvedését épp halhatatlan volta teszi lehetővé: “Kérlelhetlen végzet átka, / – Súgja rémes sejtelem – / Hogy lelkem örök időktől / Így bolyongni kénytelen, / Sem életben, sem halálban / Nem találva nyughelyet, / Mig vége nem lesz az örök, / A végtelen időnek!”

Szendrey Júlia gondolatvilágának legalapvetőbb tézise a külső és a belső világ radikális szétválasztásán alapul. A leánykori napló az ént kiismerhetetlennek, a “világot” pedig csupán “a külső felületes életet” érzékelőnek, s abból ítélkezőnek mutatta be. Verseinek jelentős része ennek a szubjektumfelfogásnak a figyelembevételével válik érthetővé ⁷⁹ . Ez a szemlélet teszi lehetővé a külvilág által észlelt látványos, ámde felületes, törékeny “boldogságok” (jólét, egészség, család) ironikus számbavételét a Bár merre nézek… című versben. A gondolat fogalmának értelmezését is a külső–belső világ közötti viszonyrendszer magyarázza a Gondolatim, érzeményimben, amely a költemény szerint nem az ember lényétől elszakíthatatlan tulajdon, hiszen alaphelyzete éppen arra az elképzelt, játékos szituációra épül, amikor a gondolat elhagyja “szülőjét”, s önálló életre kel. A szubjektum belső zártságából kilépő gondolatok, érzések sorsáról írja: “Ugy jártok, mint a pillangó, / Mely a tűzbe száll, / S az égető lángok közt ott / Vár rá a halál.” A külső és a belső világ, a nyilvános és a privát szféra közötti különbség, s a kettő közötti összjáték Szendrey Júlia egész pályájára jellemző. A sajtóban megjelent publikációi és kéziratban maradt írásai alapján más-más képet alkothatunk munkásságáról, épp ezért izgalmas a két terület összevetése. A folyóiratokban közölt versek esetén jól érezhető a kor kritikai elvárásainak ismerete, s az ennek megfelelő stratégiák alkalmazása. Ez az oka annak, hogy a publikációs lista elején a hagyományos női szerepeket vállaló költemények szerepelnek. Ezzel szemben a kéziratos versgyűjtemény számos belső nyugtalanságot kifejező műve publikálatlan maradt.

A cikk előtt olvasható öt vers (Miért van így?, Gondolatim, érzeményim…, Élni vagy meghalni!, Boldogtalan vagyok…, Bár merre nézek…) nem reprezentálja a Szendrey Júlia költészetében megjelenő összes verstípust. Kiválasztásuk során két szempontot vettem figyelembe: egyrészt azt, hogy Szendrey Júlia gondolatvilága ezekben a – korábbi naplószövegeivel dialógusba hozható – versekben figyelhető meg leginkább, másrészt azt, hogy esztétikai szempontból ezeket a költeményeket tartom legszínvonalasabbnak, legegyedibbnek a versgyűjteményben szereplő szövegek közül.

A verseket a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában található versgyűjtemény szövege alapján közlöm. Az öt költemény közül négy mindmáig publikálatlan volt. Az Élni vagy meghalni! című vers egy alkalommal, 1867-ben az Auroracímet viselő “Album-naptárban” jelent meg ⁸⁰. Bihari Mór kötetében nem szerepel ez a vers, holott az egész életmű szempontjából központi jelentőségű, ezért tartom fontosnak újraközlését.

Befejezésképp egy olyan problémára szeretném felhívni a figyelmet, amely nemcsak Szendrey Júlia, hanem a 19. század közepén, második felében működő többi költő, író munkásságának vizsgálata során is felvetődhet. A női alkotók pályájára irányuló kutatási módszerekre különösen jellemző, hogy életpályájuk jelentőségének felmérése nem csupán műveiknek esztétikai szempontú értékelése által célszerű. A korabeli irodalmi életben betöltött szerepük társadalomtörténeti és médiatörténeti szempontok figyelembe vételével válik mérlegelhetővé.

A kéziratos hagyatékok és a sajtóban megjelent publikációk összevetése elénk tárhatja azokat az érvényesülési stratégiákat, amelyeket a nőírók vagy a műveiket kiadó szerkesztők alkalmaztak a publikálás során. Ha nem csupán Gyulai elméleti szövegeiből kiindulva vizsgáljuk a kor nőíróinak helyzetét, hanem összevetjük kritikáit a különböző sajtótermékekben megfigyelhető tényleges gyakorlattal, a nyilvánosság előtt szereplő nők publikációinak típusaival, ezeket pedig a rendelkezésre álló kéziratos hagyatékokkal, akkor mind a nővita kontextusairól, mind a nőírók életművéről sokkal árnyaltabb képet kaphatunk. Kapcsolatrendszerük felrajzolása, életrajzuk társadalomtörténeti szempontú vizsgálata pedig a korabeli sajtóban, irodalmi életben felmerülő problémák megértéséhez vihet közelebb.

A tanulmány mellékleteként jelentek meg először Szendrey Júlia következő versei: http://ketezer.hu/2013/07/szendrey-julia-versek/

BIBLIOGRÁFIA

OSZK Kt. Fond VII/201.
MTAK Kt. K 524/1.

Ady Endre: Petőfi nem alkuszik = Ady Endre válogatott cikkei és tanulmányai, Bp., Szépirodalmi, 1954, 306–328.

Aurora (Album – naptár) Magyar Hölgyek számára, szerk. Áldor Imre, Zilahy Imre, első évf., Pest, 1867.

Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói, összegyűjt., bev., jegyz. Bihari Mór, Bp., 1909.

Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései, összegyűjt, jegyz. Bihari Mór, Bp., 1909.

Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása; Bethlen Margit grófnő előszavával; közzéteszik és feldolgozták Mikes Lajos, Dernői Kocsis László, Bp., Genius, 1930.

Császtvay Tünde: Bevezető egy kiállításhoz, Holmi, 2006, 5. sz, 625–627.

Demmel József: Az irodalom (szociális) hálója. Közelítések Vahot Imréhez. Sic Itur Ad Astra, 59. (2009), 253–268.

Erdélyi János: Egyéni és eszményi = Erdélyi János, Filozófiai és esztétikai írások, s. a. r. T. Erdélyi Ilona, Bp., Akadémiai, 1981.

Nemzeti Hárfa: Magyar költőnők műveiből összeállította Farkas Albert, Pest, 1862.

Fábri Anna: “A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905). Bp., 1996.

Gyáni Gábor: A napló mint társadalomtörténeti forrás. A közhivatalnok identitása = GY. G.: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Bp., Napvilág, 2000.

Anthologia híres magyar írók és költők műveiből. Részvét könyve, szerk. Gyulai Pál, Pest, 1863.

Hatvany Lajos: Feleségek felesége. Petőfi mint vőlegény, Bp., Pallas, 1919.

Herczeg Ferenc: Szendrey Júlia. Színmű három felvonásban, Bp., 1925.

Kánya Emília: Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai, szöveggond. Fábri Anna, Kiss Bori, Kortárs, 1998.

Magyar Nők Évkönyve, Első évfolyam, szerk. Emilia = [Kánya Emília], Pest, 1861.

Magyar Nők Évkönyve, Második évfolyam, szerk. Emilia = [Kánya Emília], Pest, 1862.

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete (Kritikai életrajz), Bp., Osiris, 2008.

Keszeg Anna: Gyöngyössi János. Szövegek és kontextusok, Bp., Ráció, 2011.

Korompay H. János: A “jellemzetes” irodalom jegyében. Az 1840-es évek irodalomkritikai gondolkodása, Bp., Akadémiai, Universitas, 1998.

Magyar költők 19. század, II., vál. Kulin Ferenc, szöveggond. és jegyz. Szilágyi Márton, Bp., Kortárs, 2001. (Magyar Remekírók)

Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet, Bp., Korona, 1999.

Szendrey Julia levelesládájának kincsei, bev., jegyz. Dr. Mikes Lajos, Bp., Lantos R. T., 1928.

Németh László: Petőfi Mezőberényben = Történeti drámák, II, 1963.

Magyar költőnők antológiája, összeáll. S. Sárdi Margit, Tóth László, szerk. F. Almási Éva, Bp., Enciklopédia, 1997.

Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig, szerk., utószó S. Sárdi Margit, Bp., Unikornis, 1999. (A magyar költészet kincsestára, 77.)

Ratzky Rita: A Szendrey Júlia-recepcióról, Irodalomismeret, 2000, 2–3 sz., 39–43.

Ratzky Rita: Szendrey Júlia – egy pesti értelmiségi asszony = R. R., “De méreg a dal édes méze”. Petőfi tanulmányok, Bp., 1996.

Ratzky Rita: Szendrey Júlia esélyei az írói pályán = Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, szerk. Nagy Beáta, S. Sárdi Margit, Debrecen, Csokonai, 1997, 74–77.

Alföldiek Segélyalbuma, szerk. Reviczky Szever, Zilahy Károly, Pest, 1864.

Gombostü naptár. Hölgyek számára, Ötödik évf., szerk. Hajnalka [=Rózsaági Antalné Bálintffy Etelka], Pest, 1867.

Schöpflin Aladár: Szendrey Julia, Nyugat, 1930, 12. sz., 959–963.

S. Sárdi Margit: Utószó = Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig, szerk., utószó S. Sárdi Margit, Bp., Unikornis, 1999. (A magyar költészet kincsestára, 77.)

Gyulai Pál levelezése 1843-tól 1867-ig, s. a. r., jegyz. Somogyi Sándor, Bp., Akadémiai, 1961.

Széles Klára: Henszlmann Imre művészetelmélete és kritikusi gyakorlata, Bp., Argumentum, 1992 (Irodalomtörténeti Füzetek, 126.)

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma = Bihari, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései…i. m., 49–75.

Szendrey Júlia: Három rózsabimbó, Napkelet, 1857, 37. sz., 604.

[Szendrey Júlia] = Naplótöredék, Hazánk, 1847, 129. szám, október 30, 515–519.

[Szendrey Júlia] = Petőfiné naplója, Életképek, 1847. II. 18., 19. szám, 561–568, 593–597.

Szigeti Album, kiad. Szilágyi István, P. Szathmáry Károly, Pest, 1860.

Szini Károly: Virágcserép. Szendrey Julia “Három rózsabimbó”-jának, Napkelet, 1857, 642–645.

Költőnők antológiája, Sapphótól napjainkig, összeáll. Török Sophie, Kótzián Katalin, Bp., Cserépfalvi, 1943.

Török Zsuzsa: Kánya Emília írói és szerkesztői pályája, Irodalomtörténet, 2011, 4. sz., 475–489.

Török Zsuzsa: Petelei István és az irodalom sajtóközege. Média- és társadalomtörténeti elemzés, Bp. Ráció, 2011.

T. Szabó Levente: Az intimitás poétikája és környezetei a Szeptember végénben = Uő, A tér képei: tér, irodalom, társadalom. Tanulmányok. Kolozsvár, Korunk, 2008, 339–374.

Vachott Sándorné: Rajzok a multból. Emlékiratok (Szemelvények), s. a. r. Papi Bíró Izabella, Magyar Irodalmi Ritkaságok XXXIII. szám.

Zilahy Károly, Hölgyek Lantja. Magyar Költőnők műveiből szerk. Zilahy Károly, Pest, 1865.