A közgazdász mint médiaszemélyiség Magyarországon

„Magyarországon tradíció, hogy egykoron volt a Közgáz […] – aki oda járt az egykori Dimitrov térre, az a közgazdász”

(Pete Péter, 2009 http://www.youtube.com/watch?v=HqitBCuykKk ) 1

Ebben az esszében a következő kérdésre keresem a választ: ha igaz az, hogy a 21. század második évtizedére a magyar médiában kommentátorként közgazdasági kérdésekben rendszeresen megszólaltatott szakemberek között rendkívül kevés az első vonalbeli, valódi közgazdász, akkor mi lehet ennek az oka?

Hogy kiinduló állításom ne legyen teljesen üres, először néhány definícióra lesz szükségem.

Tudtommal még senki nem mérte fel, kire-mire asszociál az átlag magyar, amikor azt a szót hallja, hogy közgazdász. Megkockáztatom, sokaknak a lelki szemei előtt egy zakós (kosztümös?), magabiztos ember jelenik meg, aki valamelyik kommentáló vagy vitatkozó tévéműsorban, esetleg hetilapban vagy a rádióban, milliárdokkal és rövidítésekkel (Szja, GDP, IMF) tarkított mondatokban a kormány gazdaságpolitikai intézkedéseit és terveit tárgyalja, vagy előrejelzi a munkanélküliséget, sőt, akár a forint árfolyamát is. A képernyő alján időnként diszkréten feltűnnek az illető szakmai hitelességét alátámasztani hivatott címei: a tudományok doktora, az X intézet vezető kutatója, az Y egyetem tanszékvezetője, a Z tudományos társaság elnöke vagy a W bank elemzője. Az archetípus, akiről beszélünk, a közgazdász mint szakpolitikai kommentátor és médiaszemélyiség.

Hívjuk szakpolitikai kommentátornak és médiaszemélyiségnek az olyan közszereplőt, aki szaktudományos hátterére támaszkodva rendszeresen a médián keresztül laikusok jelentős tömegeihez szól, szakkérdésekről.

Hogy mit is jelent a közgazdász kifejezés, az természetesen megegyezés kérdése. A Pete Péter előadásában felemlített magyar hagyomány minden, a gazdasággal foglalkozó, szakirányú felsőoktatásban diplomát szerzett szakembert, benne könyvelőket, üzemgazdászokat, üzletembereket is közgazdásznak tekint. Ezt a definíciót használja a Magyar Közgazdasági Társaság honlapja is:

„Az MKT tagjai jellemzően egyetemi és főiskolai végzettségű közgazdák, de sokuk másoddiplomaként szerzett közgazdász oklevelet. A társaság nagy súlyt fektet arra, hogy az elmélet és a gyakorlat, a kutatás és az oktatás, a közszolgálat és a vállalati szféra, a pénzintézetek és a médiák területén dolgozók közül egyaránt toborozzon tagokat.” (http://www.mkt.hu/pages.php?webid=4&al=1)

közgazdász címkéhez azonban lehet más, az angolszász hagyományokra épülő, sokkal szűkebb értelmezést is rendelni. Ez a formális egyetemi képzéssel, szakfolyóiratokkal, tudományos konferenciákkal, díjakkal járó, erősen matematizált társadalomtudományi diszciplína, a közgazdaságtan (economics) kutatóját, oktatóját, rendszeres alkalmazóját fedi, aki jellemzően PhD fokozattal bír. Hívjuk őket valódi közgazdásznak. Ez a kissé provokatív elnevezés állásfoglalás azzal kapcsolatban, szerintem mi is a közgazdaságtan. Az, hogy a Magyarországon elismertséggel és egyetemi, illetve akadémiai rangokkal bíró közgazdászok közül hányan és mennyiben felelnek meg neki, és baj-e, ha a rajta túli, „nem mainstream” vagy „verbális” közgazdászok uralják a magyar establishmentet, Magyarországon maga is heves vita tárgya: az érdeklődőnek Valentinyi Ákosnak a 2000 nyári BUKSZ számában megjelent cikkét, és ugyanannak a folyóiratnak a 2000 téli számában megjelent vitacikkeket érdemes elolvasnia.

További szűkítés, hogy aki közülük pályáján kiemelkedőt alkot: kutatásait sok pályatárs, köztük nemzetközi, szintén sokra tartott valódi közgazdász idézi, iskolát teremt, vagy a módszerek alkalmazásával komoly tudományos eredményeket ér el, nos, őt hívhatjuk első vonalbelinek. Ez a definíció is értékválasztást tükröz, annyiban, hogy nem a magyar tudományosság intézményrendszerének ítéletét fejezi ki (pl. hogy ki egyetemi professzor, nagydoktor vagy akadémikus).

Egy kitérő: ha ez a kavalkád zavarba ejtőnek tűnik, gondoljunk bele, mit éreznek a hazai politológusok! Körösényi András és szerzőtársai egy szakmai öndefiníciós cikkben a politológus fogalmát ötfelé kényszerültek bontani (politikatudós, politikai elemző, politikai tanácsadó, publicista és politikus).

Ezekkel a meghatározásokkal felvértezve vizsgáljuk meg induló állításomat! Igaz-e, hogy a gazdasági kérdésekkel kapcsolatban megszólaló szakpolitikai kommentátorok, médiaszemélyiségek és az első vonalbeli, valódi közgazdászokhalmazainak metszete ma, Magyarországon kicsiny? Az állítás így megfogalmazva már értelmesnek, potenciálisan tesztelhetőnek tűnik. Számoljuk össze a két halmaz számosságát: hányan beszélnek rendszeresen gazdaságról a médiában, és közülük hány az első vonalbeli valódi közgazdász Magyarországon; számoljuk ugyanezt össze néhány más, velünk összevethető országban, és hasonlítsuk össze az arányokat. Ezt a kutatási tervet ezennel felajánlom az érdeklődő szociológusoknak és médiakutatóknak. Itt, ehelyett – esszébe illően – állításomat csupán egy illusztrációval támasztom alá.

Vegyük sorra azokat a szakembereket, akiket az Eltecon blogjának („Nem a pék jóindulatából”) 2012-es tizenkét részes interjú-sorozata (http:// eltecon.blog.hu/tags/interj%C3%BA) példaképül a diákok és az olvasók elé állít. A névsorban (Benczúr Péter, Karádi Péter, Kézdi Gábor, Kóczy László, Kondor Péter, Koren Miklós, Kőszegi Botond, Macskási Zsolt, Papp Tamás, Scharle Ágota, Simonovits András, Szeidl Ádám) jó egyetemeken végzett szakembereket találunk. Magyar viszonyok között a blog egyértelműen a fenti definíció szerinti valódi közgazdászokat mutatott be, jelentős részük nemzetközi státusza, publikációs listája és oktatási teljesítménye alapján – legalábbis hazai mércével mérve – első vonalbelinek is tekinthető.

Egy szem esetleges kivétellel (Simonovits Andrásra gondolok, aki gyakran megnyilatkozik nyugdíj-ügyekben) az a vélelmem, közülük senkit sem ismerne fel a nem-közgazdász magyar tévénéző, újságolvasó.

Objektívebb, részben átfedő a meginterjúvoltak listájával a Research Papers in Economics (RePEc) honlap tudományos rangsora, amelynek magyarországi tudományos affiliációval rendelkező közgazdász-toplistája így hangzik (rangsorban): Kornai János, Szeidl Ádám, Darvas Zsolt, Halpern László, Varga Attila, Koren Miklós, Mátyás László, Simonovits András, Kézdi Gábor, Fertő Imre, Kondor Péter, Herbert Gintis, Szapáry György, Telegdi Álmos, Valentinyi Ákos, Kóczy László, Tasnádi Attila, Julius Horvát, Jakab M. Zoltán (http://ideas.repec.org/top/top.hungary.html nyomán).

A magyar médiában rendszeresen gazdasági szakértőként szereplő médiaszemélyiségekkel viszont, még ha van is kutatóintézeti, vagy egyetemi állásuk, vagy akadémiai rangjuk, nem találkozunk a fenti listákon.

Azt, hogy a két listán szereplő nevek nincsenek szakértőként jelen a magyar médiában, egyszerű mintavételi torzítások is magyarázhatják: a blog szerkesztői (full disclosure: köztük én is) lehettek irigyek a médiasikerre és talán kerülték azokat a kollégákat, akik rendszeresen tudnak és akarnak szólni a nagyközönséghez is. Esetleg a médiaszemélyiségként is aktív közgazdászok elfoglaltabbak, talán kevésbé szókimondók, ezért nem adnak interjút vagy nem lehet színes életút-interjút várni tőlük. Bár én mindkettőt tagadom, a szkeptikus olvasónak e magyarázatok ettől még nem kizárhatók. Lehetséges az is, hogy a RePEc szcientometriai eszközökkel készült rangsora az aldiszciplinák tekintetében vagy földrajzilag torzít, netán intézményi esetlegességek miatt maradhattak ki belőle kutatók vagy kutatóhelyek.

De az is lehet magyarázat, hogy a két halmaz – akiket a blognak a közgazdaságtan angolszász főárama mellett elkötelezett szerzői szakmai példaképnek tartanak („első vonalbeli valódi közgazdász”), és azok, akiket az átlagnézőknek legalább egy része hazai közgazdász-szakértőként arcról felismerne („médiaszemélyiség”) – nálunk eleve szinte teljesen diszjunkt. Sarkosan: Magyarországon a (sikeres, mainstream, kutató-) valódi közgazdász nem válik médiaszemélyiséggé, és az első vonalbeli, valódi közgazdászként számon tartott médiaszemélyiségek a fenti, felvállaltan szűk értelemben igazából nem első vonalbeliek. Megengedve, hogy az előző torzításokkal operáló magyarázatban is lehet igazság, induljunk ki most abból a feltételezésből, hogy a harmadikban, fő hipotézisünkben is van valami.

Ha az olvasót sikerült meggyőznöm, hogy e két halmaz metszetében nem sokakat találunk, feltehetjük a kérdést: miért?

Először R. Glenn Hubbard és Daniel S. Hamermesh idevágó cikkeit és Philip E. Tetlock könyvét parafrazeálva az Egyesült Államokra megfogalmazott, de univerzális igényű válaszokat adok, majd immár saját spekulációmra támaszkodva további, sajátosan hazai válaszokkal igyekszem előállni.

Motivációs különbség. A két halmaz tagjait motiválhatják hasonló célok. A tankönyvet író, vagy az alapszakon előadást tartó közgazdásztanárt, és a médiaszereplőt egyaránt vonzhatja az a kihívás, hogy laikusoknak elmagyarázza, amit tud. Mind a szakközgazdászt, mind a médiabeli kommentátort hajthatja az a vágy, hogy közvetve hatással legyen a szakpolitikai döntésekre. Végül: mind a tudós/tanár, mind a médiaszemélyiség akarhat emblematikus, híres emberré válni. De legalább ennyire különbözik is az, jellemzően mi motiválja a két szerepet betöltő egyéneket. A közgazdász a megalapozott, lege artistudás gyarapítására, a tudomány helyes, pontos gyakorlásával járó kielégülésre, pályatársaival való tudományos vitákban kivívott győzelemre, az ő elismerésükre, stabil, magas státuszú, gyakran akadémiai állásra vágyik. Médiaszemélyiség inkább abból lesz, aki a közvélemény közvetlen formálását, a laikusok széles körének elismerését célozza meg.

Időráfordítás. Az ambíciózus közgazdász munkája időigényes: a nagyközönségnek szóló kommentár a tudományos újdonságokkal való lépéstartástól, a készüléstől, a tanítástól, az akadémiai előmenetelhez nélkülözhetetlen cikkírástól vonja el a drága időt. Természetesen a közgazdász által előállított termékek között komplementaritás is fennállhat. Mitchell és Rebne empirikus tanulmánya szerint heti nyolc óra tanításig és négy óra tanácsadásig – a sajtómegjelenést külön nem vizsgálják – a közgazdászkutató tudományos outputja nem kárát, hanem hasznát látja a másféle tevékenységnek. A média azonban ennél többet vár. Ott fontos a rendszeres rendelkezésre állás: aki kétszer-háromszor nemet mond, többet nem biztos, hogy hívják. A fellépés gyakran felkészülést igényel, a rossz kérdéseket előzetes háttérbeszélgetésekkel, a félreértéseket az interjúk utólagos elolvasásával lehet csökkenteni, élő tévé-rádiófelvétel esetén szabott, sokszor kényelmetlen (pl. hajnali) időpontban kell megjelenni. Mindez rabolja az időt, ami pedig szűkös jószág.

A kétféle feladat eltérő kompetenciákat kíván. Itt is van közös rész: a világos, pontos, élvezetes fogalmazás nemcsak a médiaszemélyiségnek elengedhetetlen, hanem a tudósnak-tanárnak is jól jön. De míg a kutató közgazdász már eleve érdeklődő közönséghez szól, nagyrészt a matematika nyelvén, tetszőleges hosszúságban, többnyire írásban fejezi ki magát, és nyugodtan építhet a gondosan definiált szakkifejezésekből piramist, ahhoz hogy valaki a médiában sikerrel beszéljen gazdasági kérdésekről, mindez nem elég. Először is nem veheti adottnak, hogy a közönsége érdeklődik és követni igyekszik mondókáját. Épp ellenkezőleg: egy olyan médiagépezetbe kell beilleszkednie, amelynek percről-percre, sorról-sorra meg kell tartania kuncsaftja, a közönség figyelmét. Ez azt jelenti, hogy számára adottságnak kell lennie a hallgatók/olvasók mégoly alacsony kiinduló tudásszintje. Le kell tehát mondania a matematikáról mint nyelvről, és a laikus által nem ismert, nem értett szakkifejezések használatáról. De adottság számára egy sor jól dokumentált média-pszichológiai tény is. Például, hogy a közönség az egyszerű válaszokat keresi, hogy taszítják a kognitív disszonanciával járó kétséges, ez-is-lehet-az-is-lehet, vagy az előfeltételeket soroló, ha-akkor jellegű válaszok, vagy hogy az átlagos médiafogyasztó mit sem tud a valószínűségekkel kapcsolatos elemi összefüggésekről. Ráadásul ahhoz, hogy mindezek között a feltételek között a médiában valaki sikeres legyen, nemcsak fogalmazásbeli, hanem egy sor más készségre is szükség van, a választékos öltözködéstől, megjelenéstől és a kamera előtti rutinos viselkedéstől (a tévében) a jól artikulált, modulált beszéden (a rádióban) át a szabott szöveghosszban való fogalmazás készségéig (a sajtóban).

A fentiek miatt másféle személyiségvonások visznek sikerre az egyik, mint a másik területen. A kritikus, kételkedő, minden állítást rögvest megkérdőjelező, a problémákat több oldalról megközelíteni képes személyiség, aki ha valamit (még) nem tud, azt aggályosan bevallja, rendkívül sikeres lehet a tudományban, de nem a médiában. Ott a közönség és az őket képviselő újságíró inkább hívja meg újra és újra a minden kérdésre kételymentes, robusztus válaszokkal szolgáló, határozott megmondóembert. Részben azért, mert a szakembertől gyakran nem is elemzést, hanem csupán könnyebben emészthető számszerű előrejelzést vár az újságíró. Ilyenkor tovább nehezíti a valódi közgazdász számára a szereplést, hogy a nagyközönség figyelmére számot tartó gazdasági jelenségek széles köre (pl. a tőzsdei árak alakulása) a közgazdaságtan elmélete szerint egyáltalán nem jelezhető előre. A társadalomtudósok predikciós teljesítményét vizsgáló Tetlock szerint különben a saját modelljüket kételymentesen és általánosan alkalmazó elemzők előrejelzései jellemzően kisebb prediktív erővel bírnak, mint a kérdéseket több oldalról vizsgáló, vélekedésüket az időközben felmerült bizonyítékok fényében újraformálni hajlandó szakemberekéi. A módszeres, óvatos, lépésről-lépésre haladó kutatónál a médiában jobban érvényesül az esetleg felületességre hajló, de jó svádájú, riposztozni képes beszélő. Végül, a szerkesztők, akik maguk jellemzően nem közgazdászok, gyakran olyanokat hívnak a stúdióba vagy a vélemény rovatba, akik az illető kérdésnek nem feltétlenül legnagyobb elérhető szakértői. Itt működik egy szelekciós mechanizmus: akik kevesebb gátlással a gazdasági kérdések szélesebb köréhez hajlandóak szakértőkként hozzászólni, azok előnyben lesznek a médiában azokkal szemben, akik aggályosabban, szűkebbre szabják azon kérdések körét, amikkel kapcsolatban nyilatkozatra bírhatók.

Ezek tehát az általános – elsősorban az Egyesült Államokból származó – megfigyelések. Sejtésem szerint mindezekhez Magyarországon még egy sor további, súlyosbító tényező járul.

Az első, a bevezetőben taglalt definíciós kavarodás. Nálunk mind a nagyközönségnek, mind az újságírónak, mind saját magunknak az üzletember, a könyvelő, a gazdaságpolitikával foglalkozó bürokrata épp úgy „közgazdász”, mint a „valódi közgazdász”. A gazdasággal kapcsolatban szakértőként megszólalni hajlandó médiaszemélyiségek tehát nálunk egy jóval szélesebb szakmahalmazból vétethetnek, mint például az Egyesült Államokban. De még ha el is tekintünk a médiában közgazdász szakértőként megkérdezett menedzserektől és könyvelőktől, akkor is a média rendelkezésére áll a hazai közgazdaságtani kutatóműhelyekben és egyetemeken, főiskolákon dolgozó, de a fent definiált „valódi közgazdaságtantól” különböző, elsősorban a gazdaság jelenségeivel nem a közgazdaságtan matematizált főáramának nyelvén, hanem verbális gondolatmenetekre támaszkodva foglalkozó oktatók és kutatók hada.

A második – generációs kérdés. Nyugaton is van a valódi közgazdász-megmondóemberré válásának korosztályos jellege. Kevés kivétellel (Boettke szerint az előbb újságíró, aztán közgazdász Henry Hazlitt volt ilyen), a valódi közgazdász- médiaszemélyiségek előbb közgazdászok, és csak később, idősebb korukban, néhány kutatási program befejeztével, sok-sok cikk és könyv megírása és elolvasása után, már tenure-rel a zsebükben válnak médiaszemélyiséggé. Nálunk viszont, rendkívül kevés kivétellel, a rendszerváltás előtt nem is igen válhatott valódi közgazdásszá az ember. Tehát azok nagy többsége, akiket ma valódi közgazdásznak tartunk, még az akadémiai felhalmozási szakaszban jár, és csak 10-20 év múlva várhatjuk, hogy médiaszemélyiséggé nője ki magát. Talán nem véletlen, hogy a blogon meginterjúvoltak közül csak egy (Simonovits András) tartozik az idősebb generációhoz, és éppen ő a legkevésbé ismeretlen a tévénézők előtt.

A harmadik lehetséges magyarázat az a vélelem, hogy a magyar sajtó általános kérdezés- és vitakultúrája és a benne dolgozók közgazdaságtani képzettsége rosszabb, mint például az amerikaié. Ha igaz, hogy – tisztelet a kivételeknek – a magyar médiába tévedők ostobább, kevésbé megválaszolható kérdésekre, több félreértésre, több letorkolásra, félbeszakításra, a vitapartnerek részéről önkontroll nélküli agyonbeszélésre számíthatnak, mint boldogabb országokban; ha igaz az, hogy a magyar újságírók témáikkal kapcsolatban néha még a diszciplináris határokat (mi a közgazdaságtani, mi a politikatudományi, mi a szociálpszichológiai kérdés?) sem mindig rajzolják meg helyesen; ha igaz az, hogy nem tudják, mihez ért egy makroökonómus, mihez a mikroökonomus, akkor ez további ok lehet a tudomány világában sikeres, szakmai renoméjukra kényes valódi közgazdászok távolmaradására.

Végül, ha igaz – mint azt pl. egy nagy port felvert anonim Index-cikk állítja (Publius Hungaricus: A féltudású magyar elithttp://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/) –, hogy a magyar szakelit, ezen belül a társadalmi-gazdasági kérdésekben a médiában rendszeresen megszólaló része általában is alacsonyabb szakmai színvonalon, kevésbé naprakészen, a normatív és a pozitív állításokat jobban összemosva működik, mint az elvárható lenne, akkor ez a hazai, valódi közgazdászok számára további motiváció lehet, hogy megmaradjanak a maguk választotta szakfolyóiratokban való publikálás mellett, egyívásúnak elfogadott néhány hazai és számos nemzetközi pályatársuk között, egy-két kutatóhely elefántcsonttornyában, és ne keveredjenek a hazai sajtóban a véleményformáló elit korpája közé.

Ha ez a diagnózis helyes, az annyit tesz, hogy a nagyközönség, köztük a véleményformáló nem- közgazdászok a médián keresztül alig részesülnek abból a jelentős tudástömegből, ami a hazai első vonalbeli, valódi közgazdászok fejében a gazdaság, laikusokkal is megértethető összefüggéseivel kapcsolatban általában, és a magyar gazdaság és társadalom jelenségeivel és azok összefüggéseivel kapcsolatban konkrétan rejlik.

Ráadásul, amennyiben a nagyközönség vélekedései a szavazói viselkedésére is hatnak, és amennyiben a nem mindig tényalapú magyar szakpolitika-alkotásban gyakran a közvélekedés alapján hoznak meg döntéseket – erről Scharle Ágota bloginterjúja (http://eltecon.blog.hu/ 2012/06/15/_szivos_munkaval_sok_ponton_interju_scharle_agotaval) említ tanulságos példákat –, ez az állapot a gazdaságpolitikai döntésekre is hathat.

Ezen kívül, ha a média nyújtotta rivaldafény megoszlása visszahat a kutatóhelyek és kutatók közötti forráselosztásra, akkor mindez ronthatja a hazai valódi közgazdaságtan intézményi pozícióit is.

Reménytelen tehát a helyzet? Elkerülhetetlen, hogy a magyar közgazdászok külföldi olvasóknak és egymásnak gyártsák a tudomány állásának megfelelően alátámasztott tudást, mely hosszú évekig nem jut el még a gazdaságpolitika iránt fogékony véleményformálókig sem, miközben az utóbbiak a nagyközönséggel együtt olyan, jó svádájú szakemberek szavaiból tájékozódnak, akiknek bejárásuk se nagyon van az előzők társadalmába? Sose fogjuk arra bekapcsolni reggel a tévét, hogy a beszélgetős műsorban a külkermérlegről Koren Miklóst, a roma integráció hatásairól Kézdi Gábort, az adókulcsok változtatásainak hatásáról Benczúr Pétert halljuk beszélni, közérthetően és igényesen? Ha a fent bemutatott, erős és rövid távon nehezen változtatható mechanizmusok valóban hatnak, a kérdésre nehéz derűlátó választ adni. A rendszerváltáshoz köthető generációs hatás lassú kifutásától és a sajtó és az elitünk egészének színvonalának emelkedésébe vetett reménytől eltekintve inkább a feltételezett helyzetet tartósító, mint azon változtató mechanizmusokat soroltunk fel.

Talán sikerült az olvasót meggyőznöm, hogy amit eddig írtam, a magyar közgazdászok számára fontos; talán arról is, hogy az ország egésze szempontjából is az. De ez nem feledtetheti, hogy esszém státusza az, ami: közgazdászhoz méltatlan spekuláció. Mint a kiinduló hipotézissel kapcsolatban már fent megfogalmaztam: ez csak első lépés lehet; a feladat itt kezdődik. Ahhoz, hogy ez a gondolatmenet ne csak a közgazdászokról szóljon, de maga is konform legyen a közgazdaságtan módszertanával, állításaimat a különböző, a médiában megjelenni képes csoportok, köztük a valódi közgazdászok médiaszakértési kínálatával és a média keresletével operáló, világos modellre kell lefordítani, abból sejtéseimet világos, komparatív statikával alátámasztott hipotézisként le kell vezetni, majd azokat médiaelemzés és szcientometria segítségével számszerűsítve, ökonometriai eszközökkel tesztelni kell.

De még ha a valódi vizsgálódás arra jut is, hogy gondolatmenetem megállja a helyét, a magyar helyzet rossz és a bemutatott mechanizmusok nem is engednek gyors javulást, akkor is pislákol itt-ott némi fény.

Először is a nemzetközi tapasztalatok egy csöppnyi optimizmust is kínálnak. A felsorolt mechanizmusok dacára az amerikai viszonyok azt is mutatják, hogy két halmaz éles szétválása biztosan nem univerzális fátum: Milton Friedman, Gary Becker vagy Paul Krugman jó példák arra, hogy a rigorózus mainstream közgazdaságtan non- plus-ultráját, a közgazdaságtani Nobel-díjat kiérdemlő szakemberek is lehetnek sikeres, ikonná váló médiafigurák.

Másodszor, a fenti gondolatmenetben a média működésének technológiáját adottnak tekintettük. Pedig a technikai haladás e téren nagyon is lehetséges, hiszen az elmúlt években megjelent egy új, a nagyközönséget is elérni képes, de tetszőleges terjedelmet megengedő, a média masinériáját megkerülő új műfaj, melyet több jeles közgazdász meg is ragadott és nagy sikerrel használ: a blog.

Végül, a fenti litánia dacára, a metszet nálunk sem üres halmaz. Szerencsére itthon is van néhány valódi közgazdász, akik szólnak a nagyközönséghez is, de ezt úgy teszik, hogy a közgazdaságtudomány főáramának aktív résztvevői. Akik veszik a fáradságot, hogy laikus terminusokat használva, világosan fogalmazva, valódi, konzisztens modellekkel és empirikus vizsgálódásokkal alátámasztott tudást adjanak át a nagyközönségnek úgy, hogy közben elhárítják, hogy mindenhez hozzászóljanak és a mindentudó vátesz szerepében találják magukat. Elnézést kérve azoktól, akiket kihagyok, csak példálózva: ezek közé tartozik a már említett Simonovits András, a néha megszólaló Köllő János vagy az ifjabb generációból Muraközy Balázs. És a nagyközönségnek szóló folyóiratcikkeivel, interjúival, a Magyar Narancsban rendszeresen megjelenő publicisztikáival és különösen az Eltecon-blog szerkesztésével egészen biztosan ide tartozik Pete Péter is.

IRODALOM

Boettke, Peter J.: The Public Intellectual as Economist: The Case of Henry Hazlitt (1894–1993) (March 1., 2012). GMU Working Paper in Economics No. 12–22.

Csaba László: A világpiac és a magyar közgazdaságtan. BUKSZ, 2000. Tél, Vita rovat.

Hamermesh, Daniel S.: Maximizing the Substance in the Soundbite: A Media Guide for Economists. The Journal of Economic Education, Vol. 35., No. 4. (Fall, 2004), pp. 370–382.

Hubbard, R. Glenn: The Economist as Public Intellectual The Journal of Economic Education , Vol. 35., No. 4. (Fall, 2004), pp. 391–394.

Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor: Ki a Politológus? Politikatudományi Szemle, XVII/2. 7–27. pp.

Major Iván: Hol a mainstream mostanában? BUKSZ, 2000. Tél, Vita rovat.

Mitchell, John E. – Douglas S. Rebne: The Nonlinear Effects of Teaching and Consulting on Academic Research Productivity,Socio-Economic Planning Sciences, Elsevier, vol. 29(1), pages 47–57., March. 1995.

Tetlock, Philip E.: Expert Political Opinion, How Good Is It? How Can we Know? Princeton, Princeton University Press. 2005.

Valentinyi Ákos: A tudomány piaca és a hazai közgazdaságtan. BUKSZ, 2000. Nyár, 144–150. old.

  1. Írásom Pete Péter hatvanadik születésnapjára szerkesztett kötet számára készült. Köszönöm Major Klára, Horváth Áron és Muraközy Balázs értékes megjegyzéseit, melyek közül sokat megfogadtam. A szöveg hibáiról és hiányosságairól természetesen nem ők, hanem én tehetek.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Egy hozzászólás a(z) “A közgazdász mint médiaszemélyiség Magyarországon” bejegyzéshez

  1. Annyit tudhat egynehány botor állampolgár – rebegem a tudós közgazdászok felé – míg nem oktatási anyag a “Feigenbaum féle káoszelméletek”, melyek nygatabbra a világgazdaságot vezérlik, addig…

Hozzászólás a(z) Peter Kelemen bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.