A Lohengrin és a derék alattvaló

Életük játékos szeszélye egy este elvitte őket a Lohengrin előadására. A két mama kénytelen-kelletlen otthon maradt; a jegyesek ragaszkodtak hozzá, hogy dacolnak az illemszabályokkal, és kettesben nézik végig az operát egy proszcénium páholy mélyén. A fal mellett a széles dívány piros plüsshuzata hepehupás volt és foltos, és volt valami ingerlő és egyúttal gyanút keltő jellege. Guste úgy tudta, hogy ez a páholy tulajdonképpen a tiszt urak törzspáholya, s hogy itt színésznők látogatását szokták fogadni! 

– A színésznőkön szerencsésen túl vagyunk – mondta Diederich, és homályos célzást tett arra, hogy még csak nemrégen is a színház egyik hölgytagjával, akit természetesen nem nevezhet meg… Guste lázas kíváncsiskodását idejében félbeszakította a karmesteri pálca kopogása. Elfoglalták helyüket. 1

– Hähnisch totyakosabb, mint valaha – jegyezte meg tüstént Guste, és fejével a karmester felé intett, aki roppantul művészies, de egészségtelen benyomást tett Diederichre. Kézzel-lábbal ütemezett, nagy, szürke arca fölött kusza, fekete hajtincsek himbálóztak, zsíros pofazacskói együtt lötyögtek a karmozdulataival. A frakkjában és a nadrágjában is hullámzott a ritmus. A zenekarban nagyüzemi munka folyt, Diederich azonban nem titkolta, hogy a nyitányt szívesen elengedné.

– Egyáltalán, ha valaki Berlinben hallhatta a Lohengrint! – mondta Guste. Alighogy fölment a függöny, már fitymálóan nevetett. „Szent Isten, ez az Ortrud! Hogy lóg rajta az a kosztüm és milyen rossz a fűzője!” Diederich inkább a tölgy alatt trónoló királyra figyelt, szemlátomást az volt a legkiemelkedőbb személyiség. A föllépése ugyan nem volt valami karakán. Wulckow basszusa és remete szakálla sokkal tekintélyesebben hatott. De a színpadi király kijelentései nemzeti szempontból örvendetesek voltak. „Csak álljon talpra minden német ember”. Bravó! Valahányszor a „német” szót énekelte, fölfelé lendítette a kezét, s a zene alátámasztotta a mozdulatát. A zene egyébként is markánsan aláhúzta az énekesek mondanivalóit. Markánsan, ez a helyes szó. Diederich azt kívánta, bárcsak ilyen zene kísérte volna a csatornázási vitában elmondott beszédét. A hírnök láttára azonban elérzékenyedett, mert lottyadt sörhasával hajszálra olyan volt, mint a kövér Delitzsch. Diederich tehát alaposan szemügyre vette a daliákat, és mindenfelé újteutonokat fedezett fel köztük. Csak nagyobb hasat és szakállt növesztettek és bádoggal vértezték magukat a kemény idők ellen. Aztán meg szemlátomást nem éltek kedvező körülmények közt. A főrangúak olyanok voltak, mint holmi cserzett képű, roggyant térdű középkori kishivatalnokok, az alrangúak még gyatrábban festettek; de kétségtelen, hogy kifogástalan formák közt lehetett volna velük érintkezni. Általában föltűnt Diederichnek, hogy ebben az operában az ember rögtön otthon érezte magát. Pajzsok és kardok, sok zörgő bádogvért, császárhű érzület, üdvrivalgás, fennen lobogtatott zászlók és a német tölgy; az embernek szinte kedve támadt részt venni a játékban.

A brabanti társadalom női része – ahhoz bizony sok szó fért. Guste gúnyosan faggatta Diederichet: melyik volt az, akivel… „Talán az a sovány gebe, abban a lötyögő ingruhában? Vagy az a kövér tehén, aranypánttal a két szarva közt?” És Diederich már-már ott tartott, hogy a rossz-fűzős fekete hölgynél köt ki, de még idejében észrevette, hogy éppen annak nincs valami dicső szerepe a történetben. A férje, Telramund, még egyelőre elfogadható magatartást tanúsít, de valami gyalázatos pletykahistóriának nyilván ő is részese. A német hűséget, sajnos, még itt is, ahol oly tündöklő ábrázolásban jelenik meg, a sötéthajú fajta áskálódásai fenyegetik.

Elza lépett a színre és rögtön kiviláglott, melyik részen van a született előkelőség. Kár, hogy az a derék jó király olyan túlzott tárgyilagossággal vizsgálja a vitás ügyet. Elza hamisítatlan germán lénye, hullámzó szőke hajsátra, tiszta fajra valló viselkedése már eleve bizonyos garanciát nyújt. Diederich jól szemügyre vette Elzát, aki elbűvölő mosollyal pillantott fölfelé. Diederich a látcső után nyúlt, de Guste elkapta előle.

– Szóval a Merée a babád? – sziszegte. És mikor Diederich sokatmondóan mosolygott, rátámadt: – Finom ízlésed van, mondhatom, nagyon hízelgő rám nézve. Az a girhes zsidónő!

– Zsidónő?

– Hát persze. Merée-nek írja a színlap, de az igazi neve Meseritz és elmúlt negyvenéves.

Gúnyosan kínálta oda a látcsövet. Diederich elvette és saját szemével győződött meg a kiábrándító valóságról. Csalódottan dőlt hátra az ülésen. Hát igen, a színpad látszatvilága… De azért Elza vágyálmának szűzies varázsa alól éppúgy nem tudta kivonni magát, mint a király és a lovagok. Az istenítéletet kiválóan célszerű megoldásnak találta, a párviadal senkit sem kompromittál. Hogy a lovagok a kellemetlen ügybe nem fognak beleavatkozni, persze előrelátható volt. Számítani lehetett valami rendkívüli fordulatra; a zene megtette a magáét, hogy az ember úgyszólván mindenre el legyen készülve. Diederich tátott szájjal figyelt, és olyan bamba képet vágott, hogy Gustét titokban nevetőgörcs fogta el. Az általános várakozás, Diederich várakozása is, végsőkig feszült: most már jöhetett Lohengrin. Jött is tündökölve: hazaküldte a mesehattyút, s még bódítóbban tündökölt. A daliák, a lovagok, a király ugyanúgy elképedtek a csoda láttára, mint Diederich. Hiába, vannak felsőbb hatalmak. Igen, a legfőbb hatalom testesült meg itt, varázsos szikrázásban. Hattyúszárnyas, vagy sasszárnyas sisak, egyre megy. Elza jól tudta, miért rogy térdre a hős előtt. Diederich villámló tekintete elvette Guste kedvét a nevetéstől. Hiszen ő is tapasztalta, mit jelent az, ha egy lányt a pletyka meghurcol, a jegyese elhagyja, nem mer az emberek szeme elé kerülni és már ott tart, hogy el kellene vonulnia a világtól: és akkor jön a hős, a megmentő, aki a rágalmakat semmibe véve mégis magához emeli a lányt! „Legyen úgy!” – mondta Diederich, fejével a Lohengrin előtt térdeplő Elza felé intve. Guste pedig lehunyt pillákkal, bűnbánó megadással hajtotta fejét Diederich vállára.

A többit már előre ki lehetett számítani. Telramund egyszerűen lehetetlenné tette magát. Hiába ágált a Hatalom ellen. A Hatalmat képviselő Lohengrinhez még a király is legfeljebb úgy viszonylott, mint egy jobbfajta szövetséges fejedelem a Birodalom fejéhez. Fölöttesének tiszteletére együtt zengte a többiekkel a diadalhimnuszt. A magasztos hőst lendületesen ünnepelte a tömeg, a felforgatók talpát pedig csak hadd perzselje a német föld!

A második felvonás már elkezdődött, mikor Guste még javában eszegette a szünetben vásárolt pralinét. A felvonás kezdete lélekemelően szemléltette a nagy ellentétet: amott, a palota főúrian kivilágított termeiben, zavaró hang nélkül folyik a jóérzületűek tündöklő ünnepsége, emitt erősen lerongyolódva hever az udvar kövezetén a két sötét lelkű lázadó. „Állj föl, gyalázatomnak részese” – énekelte Telramund, és Diederichnek úgy rémlett, hogy ezt a mondatot megfelelő alkalommal ő is alkalmazta már. Ortrudhoz holmi személyes élményei kapcsolódtak. Közönséges némber, ahhoz szó sem fér, de van benne valami izgató, ahogy az emberét behálózza s hatalmaskodik rajta. Diederich elábrándozott… Elza csak afféle ostoba liba, Ortrud azt teszi vele, amit akar. De van ebben az Ortrudban valami, ami az energikus és szigorú hölgyeknek ingerlő sajátsága. Persze Elza az a fajta nő, akit el lehet venni feleségül. Guste felé sandított. „Van boldogság, mely mégse fáj” – zengte Elza. „Reméljük” – súgta Diederich Gusténak.

A lovagok és daliák frissen, kialudva ébredtek, és a kövér Delitzsch hírül adta nekik, hogy Isten kegyelméből az ország új fejedelmet kapott. Tegnap még híven és derekasan álltak Telramund oldalán, ma ugyanoly hűséges és derék alattvalói Lohengrinnek. Nem nyilvánítanak véleményt, elfogadnak minden kormányjavaslatot. „Ráneveljük majd erre a birodalmi gyűlést is” – fogadkozott Diederich.

De amikor Ortrud Elzát megelőzve akart a templomba lépni, Guste méregbe jött. „Ezen a jeleneten mindig bosszankodom. Most, hogy már semmije sincs, nem jár neki ez a tisztesség, és különben is…” – „Zsidó szemtelenség” – dörmögte Diederich. Egyébként kénytelen volt megállapítani, hogy Lohengrin, enyhén szólva, könnyelműen cselekszik, amikor Elzától teszi függővé, megnevezze-e magát vagy sem, amikor a válaszán áll vagy bukik az egész üzlet. Nőkre ily fontos dolgot nem lehet rábízni. És mire való az egész? A daliák előtt, ha még úgy áskálódik is ellene Telramund, nem kell igazolnia mocsoktalan lovagi becsületét, nemzeti érzületéhez pedig a gyanú árnyéka sem fér.

Guste ígérte, hogy a harmadik felvonás lesz a legszebb, és még kért pralinét. Megkapta, azután fölszárnyalt a nászinduló, Diederich halkan zümmögte a dallamot. A daliák a nászmenetben vértezet és zászlók nélkül kevésbé voltak daliásak, Lohengrin is jobban tenné, ha nem mutatkozna ujjas zekében. Amikor ebben az öltözetben látta meg a hőst, Diederich szemében megint nagy lett a becsülete az egyenruhának. A hölgyek szerencsére eltávoztak, a hangjuk úgyis olyan volt, mint a savanyú tej. De a király! Nem ment le a jegyespár nyakáról, úgy látszott, legszívesebben ott maradna a nászéjszakán, mint néző. Diederich már eddig is túlságosan konciliánsnak találta a királyt ezekben a kemény időkben, most egyszerűen legyávázta.

Végre a király eltávozott, Lohengrin és Elza pedig a pamlagra ült, „élvezni a gyönyört, mit csak Isten ád”. Először csak fönt fonódtak össze, alsótestüket lehetőleg távol tartották egymástól. De éneklés közben egyre közelebb csúsztak, gyakran fordulva arccal a karmester felé. Hähnisch a zenekarával szemlátomást föltüzelte őket; nem csoda, mert Diederich és Guste is halkan lihegett a csöndes páholy mélyén; kigyúlt szemmel néztek egymásra. Az érzelmek együtt hullámoztak a varázsos hangokkal, melyeket Hähnisch ritmikus hadonászással csalt ki a zenekarból, és a kezek sem maradtak tétlenek. Diederich végig siklatta kezét Guste hátán, lent keményen belemarkolt és mámorosan suttogta: – Amikor ezt először megláttam, mindjárt tudtam, hogy csak te kellesz nekem!

De a bűvöletből hirtelen fölrázta a közönséget egy incidens, melyről előrelátható volt, hogy Netzig zenebarátait még soká fogja foglalkoztatni. Lohengrin kosztümje alól kivillant a Jäger-ing! Amikor éppen rázendített: „Érzed, hogy mámorít az édes illat” – hátul kigombolódott az ujjas zeke. Mialatt Elza, szemlátomást izgatottan, visszagombolta, a nézőtér nyugtalanul izgett-mozgott; de azután megint a bűvölet hatása alá került. Gusténak a válságos pillanatban torkán akadt a praliné. Az eset gondolkodóba ejtette: „Mióta hordhatja már azt az inget? És általában, hogy csinálja, hiszen nincs semmi holmija, a hattyú elúszott a poggyászával!” Diederich rászólt, hogy ne törje ilyeneken a fejét. „Ugyanolyan liba vagy, mint Elza”. Elza ugyanis kezdett mindent elrontani, mert mindenáron ki akarta szedni férjéből a politikai titkait. A lázadás Isten rendeléséből porban hevert, Telramund gyáva merénylete nem sikerült; de Diederich úgy látta, hogy a nők még veszedelmesebb fölforgatók, ha az ember nem fogja őket rövid pórázra.

Ez végleg beigazolódott a színváltozás után. A tölgy, a zászlóerdő, valamennyi nemzeti kellék a helyén volt megint; és „a német kard, ha küzd, ha győz, az ország úgy lesz nagy s erős”: bravó! De Lohengrin most szemlátomást csakugyan eltökélte, hogy visszavonul a nyilvános szerepléstől. „Mindenütt kételkedtek bennem” – mondta ő is. Egymás után illette váddal a halott Telramundot és az alélt Elzát. Minthogy egyikük sem mondott ellent, minden további nélkül neki lett volna igaza; de ehhez hozzájárult még az is, hogy amint kiderült, csakugyan a ranglista élén áll. Mert most fölfedte a kilétét. Azzal, hogy megnevezte magát, óriási izgalmat váltott ki az egész gyülekezetből, mely azelőtt soha a hírét sem hallotta. A daliák nem tudtak lecsillapodni; úgy látszott, mindenre el voltak készülve, csak arra nem, hogy a hőst Lohengrinnek hívják. Annál esdeklőbben kérték szeretett uralkodójukat, hogy ez alkalommal még tekintsen el a lemondás súlyos következményekkel járó lépésétől. De Lohengrin rekedt maradt és hozzáférhetetlen. Egyébként már várt rá a hattyú. Ortrudnak egy utolsó vakmerő kísérlete közmegelégedésre visszafelé sült el. Sajnos, mindjárt utána Elza is elterült a csatamezőn, ahonnét Lohengrint, a varázslat alól föloldott hattyú helyett, egy izmos galamb vontatta el. Viszont megérkezett az ifjú Gottfried, három nap alatt immár a harmadik fejedelem, akinek a lovagok és daliák, hűségesen és derekasan, mint mindig, bemutatták hódolatukat.

– Aki így jár, magára vessen – jegyezte meg Diederich, miközben fölsegítette Gustéra a köpenyét. Mindezek a katasztrófák, melyekben a hatalom megnyilvánulásait látta, emelkedett és elégült hangulatot keltettek benne.

– Miért vessen magára? – feleselt Guste. – Csak azért, mert tudni akarta, kicsoda a férje? Ennyit igazán megkívánhat, ez a legkevesebb.

– Itt felsőbbrendű dolgokról van szó – jelentette ki szigorúan Diederich. – A Grál története annyit jelent, hogy a legfőbb úr Isten után csak önmagának tartozik felelősséggel. Na, és mi viszont őneki. Ha őfelsége érdekét látnám kockán forogni, ha megfeszülsz, akkor se tudnál szóra bírni, és végső esetben… – Kézmozdulattal jelezte, hogy ilyenféle konfliktusba kerülve meggondolás nélkül föláldozná Gustet.

Ettől Guste földühödött.

– De hisz ez gyilkosság! Hogy jövök én ahhoz, hogy elpusztuljak azért, mert Lohengrin úr temperamentum-hiányban szenvedő tulok. Még a nászéjszakán sem szolgált semmi érdekessel Elzának! – És megvetően fintorította el az orrát, akárcsak amikor kijöttek a csókkabinetből, ahol szintén semmi sem történt.

  1. Heinrich Mann: Az alattvaló (1918). Ford.: Lányi Viktor. Európa Kiadó, 1962. 273–278. l.
Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.