A „nemzetek Európája” vagy nemzetek feletti Európa?

Európaiság és magyarság vitájának „legalább egy évszázada nincs olyan komoly résztvevője – írta 1978-as, Magyar gondolat – szabad gondolat c. tanulmányában Litván György – aki el ne utasítaná a ’nemzet vagy haladás’ hamis dilemmáját”. A komoly résztvevő státuszára amúgy sem tarthatván igényt, ezen a ponton szerényen bejelentkeznék tehát: a magam részéről haza vagy haladás dilemmáját legalábbis megfontolandónak tartom. Nem mintha zsigerileg úgy lennék kódolva, mint aki első adandó alkalommal szeret „nekirontani a nemzetének”. Csak épp úgy látom, hogy ez a dilemma mára megkerülhetetlenné vált, miközben – különböző okokból – mintha mindenki azon igyekezne, hogy mégis megkerülje. Nem véletlenül. A dilemma súlyos, ahogy súlyos az a válság is, ami felszínre hozta. Az eredendően nemzetek felettiként elképzelt Európa uniójának válságáról van szó. Egy olyan válságról, melyet a tőke korlátokat nem ismerő globalizációs folyamatában az időközben nemzetek Európájának aposztrofált Európai Unió egyre kevésbé képes kezelni. De ha a válság európai, akkor ebből az következik, hogy „nemzet vagy haladás” dilemmáját, ha nem is tudathasadásos, de mindenesetre komplex és érzelmileg is túlterhelt pozícióból kell felvetnünk. Egyrészt annak a félperifériális Magyarországnak a polgáraként, melyben haza és/vagy haladás kérdése a 18. század óta egymást következetesen kirekesztő, kuruc és labanc, nacionalista és kozmopolita, népi és urbánus táborok elkeseredett vitájának tárgya. Másrészt annak az Európának a polgáraként, melynek sikeres államai a francia forradalomtól kezdve magától értődő természetességgel vetítették egymásra nemzet és felvilágosodott progresszió fogalmait – alkalomadtán nem kevés öncsalással és imperialista vaksággal, de mégsem alaptalanul.

Ha néhány évtizeddel ezelőtt Európa még mindig egy végéhez, ti. a beteljesedéséhez közeledő világtörténelem centrumának tűnhetett, úgy erre a kitüntetett szerepre az intézményesült vívmányoknak egy sajátos együttese tette alkalmassá: a törvények uralmának, a hatékony államnak és a magántulajdonon alapuló, profitmaximalizációra törekvő tőkés piacgazdaságnak az egymásba fonódása a nemzetállam keretében. Ebben az intézményi térben (törvények uralma, bürokratikus-személytelen igazgatási rendszer, piacgazdaság) vált lehetővé a liberális értékek, az autonóm, egyenlő és szabad polgárok együttműködésének megfogalmazása és képviselete, valamint ezek politikai formájaként a demokrácia intézményrendszerének kialakítása. A szuverén, nemzetállami keretben vált továbbá lehetővé a tőke hatékony politikai korlátozása, az állam, a munkavállalók (szakszervezetek) és a tőke közötti megegyezések kikényszerítése, s végül a jóléti állam. Ezt a szuverén nemzetállami keretet, s a benne kiépült intézményeket, a közjó szempontjait érvényesítő politikai kontrol mechanizmusait ássa most alá a globalizáció folyamata. Minden gazdasági, pénzügyi, politikai és társadalmi folyamat multilaterális jellege és decentralizációja, az ellenőrzés és a felügyelet törvényi, központi-vertikális formáit ellehetetlenítő hálózatosodás egy olyan nyílt világrendszert hozott létre, melyben az értékek definiálásához, a jelentések rögzítéséhez az egyre absztraktabbá váló pénz médiumától eltekintve nincs többé szilárd fogódzónk. A szüntelen áramlás hálózatainak minden „szubsztanciális tartalmat” lebontó birodalmába érkeztünk.

Mára a nemzetközi tőzsdék gyakorlatilag átvették a társadalmaktól a nemzeti gazdaságpolitikák értékelését. Ez azt jelenti, hogy a demokratikus módon legitimált – vagy legalábbis legitimálható – politikai hatalom helyére a pénz lépett. És bár az egyetemes értékforma látszólag korlátozza az Európát pusztító világháborúkba döntő nacionalizmusok mozgásterét, az eredmény mégis vészterhes. Mert míg a demokrácia a társadalmi integráció, a pénz csak a piaci integráció nyelvét beszéli, és süket minden olyan információra, ami nem az árak nyelvén fogalmazódik meg. Ezzel a demokratikus önszabályozás lehetősége, azoknak a szempontoknak az érvényesítése, melyek nem a tőke szükségleteiből következnek, szinte áthághatatlannak tetsző korlátok közé szorult. Az egyes kormányok, válaszul a tőkekivonás veszélyére, a dereguláció költségcsökkentő versenyfutásába bonyolódtak, ami a monetáris szektoron belül megengedhetetlenül magas nyereségekhez, emellett drasztikus jövedelemkülönbségekhez, növekvő munkanélküliséghez és a munka világából kiszoruló, egyértelműenvesztes rétegek kialakulásához vezetett.

Az adósságválság fenyegető rémének árnyékában a kormányok minden igyekezete arra irányul tehát, hogy a kíméletlen globális versenyben megőrizzék, netán növeljék országuk piaci pozícióját. A tőke és a pénz logikája illuzórikussá teszi a demokratikus politikát, a tőke logikájától független szempontok, például az igazságosság érvényesítését. Ezeknek legfeljebb a választási ígéretek színpadán vagy a pártok taktikai marakodásában maradt szerepe. De a valóság – mondják – nem erről szól. Az így beszél: „mondhat bárki bármit, a realitás talaján állva a világpiac kérlelhetetlen követelményeihez, a gazdaság vastörvényéhez kell alkalmazkodnunk. Egyetlen esélyünk, hogy bármi áron, de jobb pozíciót vívjunk ki, mint konkurenseink. A többi mese vagy moralizálás.” Kétségkívül kerek történet ez, és koherens logika hatja át. Annak a neoliberalizmusnak a logikája, melynek egyik első és nagy hatású képviselője, Margaret Thatcher nemcsak a vaslédi címét nyerte el, de kedvelt mondása kezdőbetűit összerakva, a TINA becenevet is: There Is No Alternative.

A nacionalizmus zászlaja alatt menetelő, egész Európában egyre fenyegetőbb erővé váló szélsőjobboldali mozgalmak nem egyszerűen az emberi gonoszság, nem a radikális Rossz manifesztációi, hanem a demokratikus mozgástérnek erre a beszűkülésére, bármiféle tényleges politika hiányára adott életveszélyes válaszok. Ha ma van Európában nem csak a kényszerek technikai kezelésére irányuló politika, úgy az szélsőjobboldali politika. Az ún. „közép” felé törekedve az ún. demokratikus pártok – mondják magukat akár jobboldalinak, akár baloldalinak – kizárólag a status quo megőrzésére, a „természetinek” tekintett szükségszerűségek igazgatására és persze a hatalom megszerzésére korlátozzák tevékenységüket. Bátortalan vagy cinikus szólamaik ellenére lemondtak mindazokról, akik kívül rekedtek a globalizáció folyamatába illeszkedni képes „középen”. Ez a „középen” kívül rekedt réteg, vagy inkább az ebbe a rétegbe való lecsúszás által fenyegetettek jelentik a szélsőjobb társadalmi bázisát, s ez a bázis mindaddig növekedni fog, amíg nem tudjuk kibővíteni azaktív, demokratikus politika mozgásterét. Márpedig a gazdasági-pénzügyi kényszerek bürokratikus igazgatásán túllendülő politika számára a jelek szerint csak két út kínálkozik ahhoz, hogy mozgásteret teremtsen önmaga számára. Az első a nemzeti szuverenitás és a nacionalizmus útja, azaz a nemzetállam megerősítésére tett, és a jelek szerint óhatatlanul a szélsőjobb irányába csúszó kísérlet. A második a politikailag konstituált, a globalizáció kihívásaival szembenézni képes, demokratikus elvekre épülő, nemzetek feletti Európa felépítése.

Ami az első utat, a nacionalizmusok útját illeti, az ránézésre járhatónak tetszhet, hiszen különböző sebességfokozatokban most is tömegek, pártok és kormányok járnak rajta, így pl. Magyarország kormánya is. A nacionalizmus kétség kívül nyit egy politikai mozgásteret, ha nem is a demokráciát megalapozó népszuverenitás, de az állami szuverenitás számára. Félreértjük az Orbán-kormányt, nem tudjuk megérteni a választóknál (még mindig) tapasztalható népszerűségét, ha nem vesszük észre: ez a kormány az állami szuverenitás és a nacionalizmus összekapcsolásával, a demokrácia korlátozásával egy olyan tényleges politikai erőteret teremtett a maga számára, mely lehetővé tett egy céltudatos, a problémákat világosan kijelölő, ám hosszabb távon katasztrófákhoz vezető, mélyen retrográd válságkezelést. (Hadd utaljak itt a Liget novemberi számában megjelent, Van itt baloldal egyáltalán? c. írásomra, ahol ezt bővebben is kifejtettem.) A tőke és a pénz logikájánakpolitikai értékelése, következményeinek korlátozása minden bizonnyal létkérdés, ám aligha oldható meg úgy, hogy egyszerűen nem vesszük figyelembe a globalizáció gazdaságot, társadalmat és kultúrát egyaránt átható logikáját – hogy válaszadás helyett egyszerűen szembemegyünk vele: visszatérünk a tekintélyelvű államhoz és a mindent homogenizáló, „szubsztancializáló”, azaz a globalizáció hálózati szerveződését egyszerűen negligáló, dacos nacionalizmushoz.

Persze ha problémánk csak abban állna, hogy egy hóbortos magyar nacionalizmus visszaálmodja magát a Horthy-korszakba, nem is igazán lenne problémánk. Joggal bízhatnánk benne, hogy az Európai Unió, melynek mégiscsak tagjai lennénk, majd észhez téríti a kuruckodó magyarokat. Csakhogy, láthattuk, nem erről van szó, és a (bal?)liberális oldal jól tenné, ha nem is keltené azt a látszatot, mintha minden bajunk csak onnan eredne, hogy az Orbán-kormány mind újra belemar Európa kinyújtott, segítő kezébe. A jóságos Európa-Mikulás nem létezik. Európa politikai életét jelenleg az a nemcsak Magyarországon, de másutt is széles támogatással rendelkező konszenzus uralja, miszerint mind otthon, mind Brüsszelben a nemzeti érdekek érvényesítése az elsődleges, vagy talán az egyetlen legitim feladat. Nemcsak a konzervatív, de az Internacionálét azért néha még elzümmögő baloldali politikusok is fennkölt orcát öltenek, ha felhangzik a nemzeti himnusz, és kezüket rögtön a szívükre helyezik. Ami nem is csoda: felhatalmazásukat és politikai legitimációjukat a nemzeti választásokon nyerik el. Ezért aztán nincs is olyan komolyan vehető európai párt, amelyik ki merne állni egy szupranacionális, föderatív Európa eszméje mellett. Vagy ha mégis lenne ilyen, úgy tűnik, pillanatok alatt elveszítené szavazóbázisa jelentős részét. Robert Menasse-t, a nagy vihart kavart Der Europäische Landbote szerzőjét idézve: „Az igazi baj az, hogy a nacionalista pártok és az ún. közép kormányzó pártjai osztoznak abban a meggyőződésben, hogy a nemzeti kártya adu lehet a kezükben, ha a belpolitikai legitimitásukról van szó… A kormányfők és miniszterek, akik rendszeresen Brüsszelbe utazgatnak és döntéseket hoznak az Európai Tanácsban, a repülőn hazafelé tudvalevőleg lesminkelik magukról az européert, felveszik a nemzeti bohócmaszkot, és arról nyilatkoznak, milyen remekül megvédték a nemzet érdekeit, mit értek el a ’brüsszeli bürokratákkal’ folytatott küzdelemben… És ez így megy minden tagországban…”

Ilyen körülmények között az EU foglya marad egy valutauniónak, amelyhez hiányzik az európai szintű politikai felhatalmazás és a kormányzási képesség. Az Európa Parlament és az Európai Bizottság erőtlen, a nemzetek állam- és kormányfőit összefogó, demokratikus politikai legitimációval viszont nem rendelkező Európai Tanács szürke zónájában pedig – elsősorban Németország és Franciaország irányítása alatt – a piaci kényszereket csak továbbhárító, átláthatatlan és jogilag formátlan megoldások születnek, amiket azután szankciós fenyegetésekkel igyekeznek érvényesíteni. Az eredmény egy bürokratikus, politikai legitimációval alig rendelkező, kevéssé hatékony irányítási rendszer, ami mögött egyre inkább a nemzeti különérdekek érvényesítése a tét. A következményeket nem nehéz megjósolni: a dezintegrálódó Unió tagországai rövidesen a történelem valamelyik sötét és szűkös, hátsó udvarán találják magukat. És ez még a kisebbik baj. Legalábbis Európa keleti fertályán megjósolható a gyűlölködő nacionalizmusok összecsapása, amiből egyébként egy világháború grandiozitására sem telik már majd, csak nyomorúságos, de attól még kegyetlen és véres etnikai tisztogatásokra és pogromokra, kisszerű és kilátástalan összeomlásokra. Ha Jean Monnet bátor víziója, a nemzetek feletti, demokratikus unió nem jön létre Európában, sötét jövő vár az „öreg kontinensre”.

De komolyan vehetjük-e ezt a másik utat, a demokratikus, posztnemzeti Európa tervezetét? Nem naiv utópia ez? Fel lehet-e melegíteni a világpolgár és a politikailag konstituált világtársadalom kanti eszméit itt és most, épp akkor, amikor – jószántából, vagy csak ijedten hőkölve – láthatólag mindenki a másik irányba menetel? Felvilágosodás és az ész univerzalitása? Talán még csak nem is naiv ez az utópia, hanem éppenséggel agresszív: a magát egyetemesnek hazudó európai uralom, a pusztán technikai, instrumentális ész utolsó, kissé már öreges, kissé már reszketeg és főként nevetséges nekirugaszkodása. Talán Carl Schmittnek, s vele azoknak lett volna igaza, akik szerint az emberi jogok programja nem más, mint a vele való imperialista visszaélés?

Meggyőződésem, hogy ez a vád – és önvád – minimum félrevezető. Európában lezajlott egy univerzalizációs – az emberi méltóság, az emberi jogok és az igazságosság fogalmai körül szerveződő – emancipációs folyamat, csak éppen nemzetállami keretek között, azaz a nemzetek közötti viszonyokat nyitva hagyva a partikuláris önkény, a nagy nemzetek imperializmusa,ha tetszik az Idegen, a Másik gyarmatosítása számára. Ebből ered Európa rossz lelkiismerete, de talán jó pár súlyos félreértése is. Európa évtizedek óta etnocentrizmussal vádolja önmagát, liberális értelmisége pedig az inkvizítorok elszántságával dekonstruál mindent, aminek egyetemesség-szaga van, s átadja magát a megbántott Idegen, az elnyomott Másik bűvöletének. Megfeledkezve a demokratikus, alkotmányos jogállam nemzeti keretei között kivívott, s ebben az értelemben persze korlátozott egyetemességről, Európa kritikai szellemének előterét jó ideje a különbözés joga, a sajátidentitás elismerése és elismertetése foglalja el. Nem szívesen mondom, mert a kritika, ha van érvénye, engem is érint: a magát progresszívnek tudó értelmiség, elfordulva a felvilágosodás erőszakosnak, hatalmi eszköznek minősített „metafizikájától”, a különbözés jogával rendelkező Idegeneknek egy olyan szellemi klímáját teremtette meg, melyben nemcsak a multikulturalizmus, de a sovinizmusba forduló nacionalizmusok is vígan tenyésznek. Miután a liberálisnak aligha nevezhető Joseph de Maistre híres-hírhedt megfogalmazása – „Nincs olyas valami a világon, hogy »ember«” – a liberális, posztmodern Európa jelszavává vált, a liberális értelmiség döbbenten kénytelen figyelni, mennyire védtelen a Másik, az Idegen tiszteletébe ájult Európa a rasszizmussal, az antiszemitizmussal és a cigányozással, az úgynevezett „barát és ellenség” megkülönböztetésével szemben. Akárhogy is nézzük, a partikularizmusából kikászálódni képes, felvilágosult polgár nehezen tájékozódik az Emberiség eszméje nélkül.

Ha az Európai Unió megőrzéséről, s a megőrzéséhez szükséges, nemzetek feletti, politikai szövetségről beszélünk, a tét nem csak Európa nagyhatalmi pozíciójának megőrzése tehát. Egy történelmileg kivívott érték, egy emancipációs szint megőrzéséről és további kibontakozási lehetőségéről van szó. Nemzeti, azaz korlátozott keretek között, de Európa kialakította azokat a vérségi, rendi, nemi partikularitásokat felszámoló, egyetemes politikai formákat, melyekkel szabályozni tudta a tőke egyetemes forradalmát. A tőke második, globalizációnak nevezett forradalma követeli meg most ezeknek a formáknak a radikális megújítását. Magyarország, és tágabban Közép-Kelet-Európa polgáraként nem bagatellizálhatjuk el persze, hogy ez az egyetemesség nemzeti keretek között, s nemegyszer a nemzeti érdekeket politikai eszközökkel érvényesítő imperializmusok formájában bontakozott ki. A modern Európa ebben az értelemben valóban két arcot mutatott saját perifériája felé: a felvilágosító és felvilágosodott egyetemesség arcát, és a gyarmatosító imperialistáét. Talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom: Bécs jozefinista kiszolgálója és a nemzeti-rendi ellenálló, a labanc és a kuruc, haza és haladás áldatlan honi kettőssége az európai centrum fenti kettősségére válaszolt. Farkas Attila Márton figyelemre méltó tanulmányát idézve (Replika, 2011/2.), mindkettő, „birodalmi progresszivizmus és szittya nacionalizmus” egyaránt „jellegzetes gyarmatigondolkodásmódot és viselkedési mintákat képvisel”. Az előbbi „azért, mert az erőltetett kulturális importtal és a centrum szolgai utánzásával a provinciális tudatot (és vele a tényleges provincializmust) erősíti és tartósítja, az utóbbi pedig azért, mert ’benszülött tudatot’ reprezentál, és az országot egyfajta rezervátummá változtatná.”

Az „öngyarmatosításnak” ezek a sajátos formái nem a nemzet karakteréből, hanem egy sajátos képződménnyel, az „Idegen-Univerzálissal” való szembesüléséből eredtek. Épp ezért Magyarországról és Közép-Kelet-Európából látható talán a legvilágosabban: Európa nemzetek feletti politikai uniója a fenti kettősség megszüntetését, az Idegen-Univerzálisban rejlő ellentmondás felszámolását ígéri. Ez a belátás önmagában persze semmire sem elegendő. Európa politikai uniójának jogi, intézményi kereteit még csak ki lehetne dolgozni, de hol van az a „nép”, az a demos, amelyik ezt a keretet be tudná, kész lenne betölteni? Joggal mondja Habermas: hiányoznak az állampolgársági szolidaritás erőforrásai, „ha nem sikerül republikanizmus és nacionalizmus történelmi szimbiózisát feloldani, és a lakosság köztársasági érzületét egy alkotmányos patriotizmus alapjára helyezni”. De vajon egy még meg sem született alkotmány szelleme elégséges alapja lehet-e – miként Amerikában – annak az állampolgári szolidaritásnak, mely nélkül a jogi és politikai intézmények puszta absztrakciók maradnak? A nemzeti érzés Európában olyan hatalmas erő, ami nehezen, pusztán észérvekkel pedig egyáltalában nem pótolható. „Lelket adni Európának” – Jacques Delors, az Európai Unió egyik „alapító atyjának” programja máig az érvényes kihívás maradt. Kihívás a politika, a kultúra és az oktatás számára.

Ez a kihívás nem az utópiák üres pusztaságában hangzik fel. Ott visszhangzik benne a vallási-bibliai tradíció. Az európai alkotmányok (hivatkozzanak bár az ősiség valamely elvére) beépítették a nyugati társadalmak politikai-társadalmi szerkezetébe a polgári jogok történeti partikularitása és az emberi jogok univerzalitása közötti feszültségét. Ezt a feszültséget joggal tekinthetjük a földi és az égi város, Róma és a Mennyei Jeruzsálem közötti feszültség szekularizációjának, ahogy azEmberi jogok egyetemes nyilatkozata első mondatát sem nehéz visszavezetni az ember istenképmásiságára: „Minden ember szabadnak születik és egyenlő méltósággal és jogokkal bír.”

Hogy ez kulturális háttérnek elegendő-e? Mielőtt visszahullanánk a letargiába, érdemes eszünkbe idézni, hogy a nemzet sem más, mint a 18. sz. sikeres és rendkívül hatékonynak bizonyult konstrukciója. Ahogy Benedict Anderson mondja: „elképzelt közösség”. Úgyhogy adódnék is a program: járjon a fejünk most Európán. Jól tudom persze, ennek a felhívásnak határozottan modernista íze van. Elképzelni, „megcsinálni” Európát, ahelyett, hogy szelíden hagynánk növekedni? Az eszmék felhőkakukkváraiból előrángatott utópiákra támaszkodni a tradíciók organikus élete helyett? Mindez kétség kívül nehezen illeszkedik napjaink posztmodern szellemiségének neokonzervativizmusába. De eljátszanék a gondolattal: nem úgy van-e, hogy éppen ez a neokonzervatív, modernitásellenes tendencia szakított az utópikus energiákból táplálkozó európai szellem vallási, metafizikai és politikai tradíciójával és a belőle kinövő modernitással? Ugyan miféle szervességet képviselnek a köztereinkről felszálló turulmadarak? Lebontva egy kánont, Wass Alberttel és Nyírővel ma a hatalom éppenséggel tradíciót akar teremteni, amihez nem kevés forradalmi lendület szükségeltetik.

Az évtizedek óta zajló, mára forradalommá ért jobboldali fordulattal szemben ott áll a modernitás elfedett baloldali tradíciója. Ha a szembesülés a globalizáció gazdasági, kulturális, politikai folyamataival, hogy ne mondjam, a valósággal megtörténik, ez az elfeledett-elfedett válaszlehetőség jó eséllyel ismét a felszínre kerül. Jelenleg azt tapasztaljuk azonban – és Magyarország itt csak az eklatáns példa –, hogy Európa mindkét oldali politikusai (és szellemi holdudvaraik) elhitetik velünk, méghozzá minden egyes nemzetállamban külön-külön, hogy ami lényeges, a határokon belül történik. E szűkre szabott, provinciális kereten belül nem kell már, de nem is lehet felvetni a kérdést, hogyan is néz ki, miben is állna a globalizáció radikálisan megváltozott világa, mit jelent benne a hatalom, és mit a demokrácia. Elég, ha minden bajt – mert azok jönnek csőstül – az elavult politikai keret által kijelölt Ellenségnek tulajdonítunk – négyévente változó szereposztásban.

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.