A rébusz

EGY NÁLUNK EDDIG NEM IGAZÁN KUTATOTT „KÉP ÉS SZÖVEG” MŰFAJ

hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot melyen ott áll a táblácska a maga primitív rébuszával:

Sulyom Helység -zás tilos

Mikszáth Kálmán: A vén gazember – 1904,
Vesd össze: René Magritte: Ceci n’est pas une pipe –1929

Igazi rejtély, hogy a szóbeli rejtvény (találós kérdés) szaktudományos kutatása nálunk néhány szaggatott kezdemény után miért csak a közelmúltban éledt újra, ám most már végre a nemzetközi módszerek alkalmazásával. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy a szóbeli rejtvényekhez tartozó vagy hozzájuk igen közel álló további alműfajokra nálunk eddig szinte semmilyen tudományos figyelmet nem fordítottak. Ezek között külön is érdekesek a rébuszok, amelyekben képeket vagy jeleket szövegként kell megérteni és megfejteni: kimondani. Ma is közismert formái nálunk igazában a reformkori sajtó révén terjedtek el, ám vannak régebbi (és népi) adataink is. Ezeket kell először áttekinteni ahhoz, hogy megindulhasson e témakör komoly kutatása.

Rejtvénykészítőink és művelődéstörténészeink (mint például Grätzer József és Ráth-Végh István), rejtvény-népszerűsítőnk (Kun Erzsébet) ugyan bemutatták a képrejtvények több fajtáját is, ám igazában alig hivatkoztak a „szakirodalomra” és annak tanulságaira: miszerint a képrejtvények évezredek óta és világszerte ismertek, meglepően hasonlítanak is egymásra.

Sokszor említik, hogy még csak nem is a „görögök” találták ki a képrejtvényeket, hanem már az óegyiptomi hieroglifák is voltaképpen képfelismerésként működtek. Mégpedig nemcsak maguk a később „betűként” használt ábrák ilyenek, hanem az ábrázolások között „valódi” képrejtvények is előfordulnak. Ezt a felismerést nálunk Várkonyi Nándor (Az írás története) már népszerűsítette. Főként az isteni és világi rangok és nevek képírásához és értelmezéséhez kellett elmeél. A több mint 5000 (!) éves Narmer-paletta tetején látható (a legtöbb mai illusztráció ugyan csak az előlapot meg a hátlapot szokta bemutatni – hadd törhesse a fejét a rejtvénykereső!) maga a személynév, pontosabban egy hal (nar) és egy véső (mer) vésett ábrázolása.

A szemfesték szétdörzsölésére használt (inkább már kultikus, mint használati tárgy) kőlapon Egyiptom talán legelső királyának, Narmernak a neve olvasható, és egyáltalán a hieroglifikus megnevezés is a legrégibbek egyike. Diákok ma is használják ugyanezt a megoldást, mondjuk, ha egy Lovas családnévhez egy ló és a vas ábrázolását adják. Az egyiptomi rébusznak már ekkor is meglevő, máig megmaradt vonása, hogy arra törekednek: az egyes képek–szavak jelentései minél távolabb legyenek egymástól. Ma sem az a jó rébusz, ha egy tó rajzánál egymás mellett látható a sás és káka (pedig milyen jó rébusz lenne a „sáská”-hoz!), hanem ha a „Városligeti tó”-ból lehet rájönni az egykori Tito marsall mozgalmi nevére. Egy kulcs és egy ár (a szúróeszköz) összeolvasása könnyű. Ennél furfangosabb egy hangjegy (a ré) és egy szeg összekapcsolása. (Az európai későközépkortól kezdve számtalan rébuszban vannak kiolvasandó hangjegyek. A magyarban ez a megoldás ritkábbnak is tűnik.) A kézfejjel való hangjelölések rajza további lehetőséget adott a rébusz-készítőknek.

Egyébként több „hieroglifa”-típusú szöveg máig megfejtetlen maradt – mint a betűjelekre hasonlító ábrák a krétai Faisztoszi agyagkorongon vagy a táncoló emberek rajzára emlékeztető Húsvét-szigeti rongo-rongo figurák. Pedig készítőik és olvasóik valaha meg tudták fejteni ezeket.

Ha nem is hozunk további ókori példát, egy régi és nem európai, egy maja rébuszt mégis bemutatunk, hogy érzékeltessük, a kép és szó ilyen kitalálós összekapcsolása világszerte csakugyan megtalálható. A zseniális dán nyelvész, John M. Dienhart (1939–2004) – egyébként a rejtvények és a humor nyelvi megoldásainak kiváló kutatója, a maja dialektusok háromkötetes szótárának készítője – egyik tanulmányában egy két rajz-elemből összevont jelet vizsgál.

Alul egy ovális keretben nem franciakulcs, hanem szárcsont látható. Ennek tetején pontozott ovális forma (általában három, ritkábban kettő, sőt egy is elég) látható, ez leginkább valamiféle pohár vagy bögre rajza. Korábban sem e kételemű jel értelmét, sem hangalakját nem tudták megfejteni. Dienhart szerint az összetett jel hangalakja lem-ba és legfontosabb jelentése ’villám’. (Egyébként kiváló hasonló rébuszt adna a magyar menny-kő is, legfeljebb a „meny” – mint nő – érzékletes lerajzolása lenne nem is olyan egyszerű feladat.) A csontot ábrázoló fő-jel a ba(c). Ez a szó megtalálható a maja alvilág (Xibalba), egy maja istenség Bacab, és a maja Coba városának nevében is. A mellékjel (az edény) lem hangzását régi maja szótárak szinte biztosra veszik, és maga a lemba ’villám’ összetett szó is adatolt a régi feljegyzésekben. Az sem véletlen, milyen archaikus jelentéseket vehetünk észre (Dienhart ezeket részletesen be is mutatja). A később élő aztékok rébuszai egyszerűbbnek tűnnek: egykori fővárosuk, Tenochtitlan jelvénye egy kő (tena), amelynek tetején egy kaktusz (naxhtli) látható. (Magyarul a Hegykő, Írottkő, Oroszlánkő vagy Kesely(ű)kő helyneveket könnyűszerrel lehetne hasonló megoldással ábrázolni. Hollókő mai címerének tetején ugyan ott a holló (és szikla vagy kő nincs), ám még ez is kései ötlet, és a címerpajzson látható községi templom sincs másfélszáz esztendős!

Helynevek és főként személynevek gyakran jól lerajzolható köznevekből származnak. Olykor maguk az érintettek is élnek ezzel a lehetőséggel. Köztudott, hogy a római szónok Cicero a ’borsó’ rajzával is azonosította magát – neve ugyanis a ’csicseriborsó’ jelentést hordozza. Politikai ellen„lábas”-a, Catilina nevének jelentése eredetileg ’tálacska, tálcácska’ volt, és még a catillo ’tányértnyalni’ ige ide vonható. Kiváló rébuszötlet lenne egy tálacskán a borsószemek rajza. Cicero egyébként leveleiben a közismert üdvözlőformát, salutem, kis piramisrajzokkal (metulas) helyettesítette, amiket visszafele kellett olvasni.

Művészettörténészek leírják, hogy Albrecht Dürer kis lerajzolt ajtócskát (Tür-er) használt művei jelölésére. Az olasz filozófus Campanella nevét „kis harangocska” alakban ábrázolta. Az orosz majak ’világítótorony’ jó lehetőséget biztosított a futurista költő Majakovszkijnak művei hasonló szignálásra. Ő nyilván a maga fárosz-jellegét kívánta érzékeltetni, viszont amajak szó eredetileg az ide-oda mozgással/mozgatással, hadonászással való jeladás megnevezéséből származik. Ami jól jellemzi az avantgarde költőt, majd forradalmárt.

Pecséteken, jelvényeken, díszeken, kitüntetéseken oly sok az értelmezhető ábra – úgyhogy ezeket már-már észre sem vesszük. A Nap, Hold, csillagok, koszorú, korona, sírkereszt, kapu, ház, várfal, torony, vízhullám, lombos fa már nem is tűnik rébusz-elemnek. Mindmáig produktív megoldás a kép és név összekapcsolása. Az 1873-ban egyesített Budapest címerében a két várrészlet, középen a hullámzó víz rajza senki számára nem volt megfejthetetlen.

Igazán akkor rébusszerűek a bármilyen címerek, ha a rajz a névre utal. Például Kecskemét címerében ott ágaskodik a kecske (sőt jelmondata szerint „nem riad meg sem a magasságtól, sem a mélységtől” – ami az Alföld közepén nem is lenne olyan könnyen kivihető). A szorosabb értelemben vett „beszélő címerek” gyakran nem is megfejtést érdemelnek, hanem elmondják a címer elnyerésének történetét: kard, levágott török fej, akár kocsikerék vagy zápfogak látványa ihleti ezt. Persze az ilyen címerek nem minden része érthető. Mátra- és egyéb Verebély címerében egy madár (ez nyilván a veréb) három szál kalászt vagy virágot tart csőrében. Az utóbbi mozzanatról nem tudjuk, pontosan mit is jelent! Különösen akkor gondolhatunk rébuszképre, ha egyedi alkotás a címerszerű ábrázolás. A legelső magyar nyelvű nyomtatott orvosi kiadvány, Frankovics Gergely: Hasznos és fölötte szükséges könyv (1588) címlapján egy címerszerű keretben balról ott látható a pokol torka, középen egy szárnyas, szarvas, szőrös ördög, jobbra fent egy kisebb repülő sárkány, alul egy csontváz, jobbra a halál kaszája, ettől balra viszont egy oroszlán rajza. (Talán a fene vadállatok képviseletében.) Az egyes elemek felismerhetőek, eléggé rémisztőek is, ám az egész kompozíció megfejtését nem tudjuk megadni. Talán a sok fenyegetés ellen fellépő orvoslásra utal. De egyáltalán nem biztos, hogy ez jó megfejtése a képeknek. Egyébként a vámpírirodalom koronázatlan főhőse, Dracula vajda (sőt már apja is) a Luxemburgi Zsigmond császár alapította „Sárkányrend” emblémáját hordhatta: az ő esetükben tehát biztosan előbb volt a kép és csak utána a szóbeli magyarázat: magával az ördöggel való azonosítás.

Európa-szerte ismerünk helyneveket vagy személyneveket illusztráló, kimódolt rébuszokat. Loyolai Ignác saját címerén két farkas (spanyol lobo) és egy fazék (spanyol olla) látható. Olyan észjárás kellett a megértéshez, mint amikor Az új földesúrban (1863) a nevét magyarosítani szándékoló Ankerschmidtnek ezt javasolják: „Vasmacskakovácsi”. Már a német név is könnyen képesíthető, Jókai magyar változata pedig még ennél is jobb rébuszt sejtet (főként a „vas” + „macska” ábrázolás lehetősége miatt.).

Egyébként ez esetben is „az európai” minták érvényesülnek. Különösen a ’Kakas’ családnevek körében volt hasonló megoldás közkedvelt. Több más állathoz kapcsolható neveknél viszont nincs meg ez a zoo-vizuális háttér. A magyar középkorból már ismert Macskási/Matskássy család címerében egy szembeforduló koronás angyal látható. A Belényesy család címerében sincs állat, hanem egy (török) fejet levágó vitéz. Ezzel szemben például olasz földön sok az ilyesféle címer. Az itáliai Orsini családéban a medve, a Malespina családéban a tövis jól látható.

Minden ezoterikus, misztikus irányzat kialakítja a maga rejtélyes jeleit. A csillagászok, asztrológusok, alkimisták jelvilágában, a kabbalában (stb.) igazán sok minden rébuszként funkcionálhat. E gazdag témával most nem foglalkozunk. Ám egész egyszerű ábrázolások (például állatok, növények, virágok, hegyek, vizek, égitestek) ezoterikus jelekként igazán sokféle módon voltak értelmezhetőek.

A reneszánsz és a barokk új és rendkívül gazdag jelképvilágot szerkesztett. A szerelmi álomregény Hypnerotomachia Poliphili (1499) és Andrea Baiardo Philogine (1511) című költeménye az egész művön átszövődő képes rejtvénysorozatot adnak. Ezek grafikai és nyomdai megoldásai (például a szalagokkal egymáshoz kötött részrajzok is) mindmáig megmaradtak a rébuszközlésekben. A valódi „emblémákat” először Andrea Alciati összegezi külön könyvben, Emblemata(1531) címmel. Mint ismeretes, az „emblémákban” egy átvitt értelmű képi ábrázolás, annak legtöbbször teoretikus magyarázata, és egy rövid, jelszószerű megfogalmazás – ez a devise – tartozik össze. Mindez Magyarországon sem maradt ismeretlen. Legalábbis Joannes Sambucus nagyhírű könyve: Emblemata (1564) után. Az utóbbi évtizedekben Knapp Éva és Tüskés Gábor számos tanulmányban és kiadványban tárgyalták az „irodalmi embléma” évszázadokon át megfigyelhető közvetlen és közvetett hatását a magyar irodalomban.

Sokan egyéni jelrendszerek kialakításával kísérleteztek, mint maga Leonardo da Vinci is, például az ún. Windsori kéziratban. Az ő „cifra figurata” (rajzban kifejezett számok) módszerében egy „törtvonal” fölött kis rajzok vannak, alatta (olykor rövidített) szavak, amelyek azonban további értelmezést tesznek lehetővé. Ő is felfedezi az O/A = ’opera’ típusú megoldást, vagy a különböző jelrendszerek egyes darabjainak összeolvasását. Ilyen például a 3 1 fa re (az előbbiek számok, az utóbbiak hangjegyek): ’triunfare’ a megoldás. (Ilyen rébusz magyarul, ha nem is olyan egyszerűen és elegánsan, ám lehetséges: mi re a d 6 5 5 [ = a gyengébbek kedvéért: ’mire adhat ötöt?’]) Az olasz reneszánsz találmánya a csak kétbetűs képrejtvény (duplécé) is, amely előre vagy hátra olvasható: L M = elem, de M L = emel, vagy amikor csak a betűk fele látható:˝ÉJ = éjfél, ˝LM = félelem. Máig kedvelt, bravúros megoldásait ma is alkalmazhatjuk, például a két betűvel jelölt hangok szétbontását: L Y = el + y = elmegy.

A 16. századi olasz költő, Giambattista Palatino egész szonettet írt jól értelmezhető rébusz-sorozatként.

Noha Európában sokfelé készítettek hasonló rébuszokat, a következő századra a franciaországi megoldások váltak a legnépszerűbbé. Rabelais művéből is tudjuk, hogy a rejtvények egy dühödten sokrétű játékkultúra részei lettek, olyannyira, hogy maga az író ítéli el túlzott használatukat! Egyikük-másikuk igazán szépen bonyolított rébusz! Egy hölgy egy gyűrűt küldött Pantagruelnek, hogy fejtse meg. A gyűrűre héberül a következő szöveget vésték: Lama sabaktani. A köve egy hamis gyémánt volt. A megfejtés egyszerű: Dis amant faux (= ’hamis gyémánt’ franciául kiejtve), ezt követi Krisztus felkiáltása a keresztfán: „Miért hagytál el engem”. Itt nemhogy blaszfémia lenne a szöveg, inkább arra vall, milyen kreatívan ismerik a Szentírást és a francia fonetikát a rejtvények használói.

A franciák e korban használják a de rebus quae geruntur ’olyan dolgokról, amelyek meg szoktak történni’ kifejezést (a korábbi bazoch vagy devises elnevezések helyett), körülbelül ilyen értelemben ’olyan dolgok, amikről beszélnek’. A devises par seules peinctures (csak képekből álló devizák) esetében a megoldás az, hogy gondosan, aprólékosan megrajzolt, szöveg nélküli képek értelmét kell kitalálni.

A 16. század középen széles körű népszerűséget szereztek a „picardiai rébuszok”, amelyek főként antiklerikális történetekre mutattak, és egy címerpajzs keretében egy szó magyarázat nélkül ábrázolnak egy-egy jelenetet. Például egy apáca vesszőnyalábbal üti egy pap meztelen fenekét, és ettől jobbra egy nagy csont látható. Megoldás: Nonne abbé bat au cul; os = a kiejtéshez igazítva: non habebat oculos ’nem látja meg’ latin szószerkezet a megfejtésnek csak első rétege! Ugyanis a „nincs rá szemük” megoldás a 115. Zsoltárból van véve: a bálványoknak „van szemük, de nem látnak”.

Itt két vizuális elem van a képen, a francia szöveg latinul értelmezendő, és egész mondatnyi. A tematikát és e rébuszok többrétegű, szarkasztikus tendenciáját könnyen elképzelhetjük. Olyan népszerűek voltak, hogy ezekre hasonlító érméket is verettek.

A barokk kora sokféleképpen fejlesztette tovább a képrejtvényeket, főként a vallásosság és az oktatás szolgálatába állítva, immár nyomtatott kiadványok formájában. A „szentképek” (pontosabban ez a német kleines Andachtsbild) nemcsak a nehezebben felismerhető bibliai jelenetek vagy a közismert vallási szimbólumok megértését igényelték, hanem találhatunk szinte valódi rébuszokat is rajtuk. Például a kis Jézus apja ácsműhelyében az asztalos-szerszámokkal és keresztre feszítés tárgyaival együtt látható. Vagy egy kosárban a kifaragott keresztfán, a kereszten és szerszámok között alszik. (Ehhez a felirat: Hec est requies mea.) Egy ilyen képhez nem is kellett szöveg: anélkül is meg lehetett fejteni. Ám vannak kimódoltabb ábrázolások is. Például Krisztus négykézláb mászik. A megfejtés: ostorozásához levettették ruháit, és ennek végén ismét felvetették vele, az elgyengült Krisztus pedig már járni sem tudott. Az ilyen extrém helyzetek bevonása a találós kérdésekbe jól ismert megoldás. Találóskérdés-gyűjteményekben több variánsban is előforduló „humoros” szöveg. Mikor állt Jézus fél lábon? Virágvasárnap, amikor felszállt a szamárra.

Nemcsak a szentképek, hanem még a mézeskalács-minták vagy akár a szerelmi ajándéktárgyak rajzait is lehet így értelmezni!

Ismert volt az a megoldás is, hogy viszonylag hagyományos képek „aláírása”, vagyis „címe” volt rébuszban megadva.

A képek segítségével történő iskolai oktatás egyik legfontosabb harcosa Comenius volt. Nemcsak az Orbis … pictushasábjain, hanem iskolakönyveiben is él kép és szöveg didaktikus összekapcsolásával. Többek között az állatok nevét és tipikus hangadását is ábécésorrendbe szedve tanította. Persze, itt nehézségek jelentkeztek egyes betűk esetében. Könyve német kiadásában (Hamburg 1669) a q betűhöz a Kukuck és kucket szavakat illeszti. Az x betűhöz a béka (Frosch) kapcsolódik, mivel már a régi görögök óta így szól: coax. Az y betűhöz a szamár jut, mivel ygaet (ami meglehetősen jó hangutánzása a belélegzés közben iázó állatnak). Hasonló problémával a magyar iskoláskönyvek is küzdöttek. Végül nálunk a q betűhöz a kuvasz szót tudták társítani. Az x-hez és y-hoz nem találtak jó példát. (Pedig a főnix még rébusznak sem bonyolult: egy emberi fej (fő) tetejére írván az x-betűt.) Az ilyen hangzás-helyettesítés gyakori a rébuszokban. A közelmúltig készültek olyan tankönyvek, amelyek felhasználnak ilyen rébuszokat is. Ez hangjegy-jelöléssel is megoldható: ré + autóbusz = rébusz.

Legújabban Kilián István tanulmányaiból tudjuk, a magyar barokk mennyire jól ismerte a képvers gyakorlatát – koronát, kelyhet, koszorút, rózsát és más virágokat, csillagot és várat formáznak a verssorok: az olvasás útvonalát meg kell találni. Ezek antológiája is elkészült. Lepsényi István Poesis ludens c. ilyen képversekben gazdag kézirata (a 18. század legelejéről) a Széchényi Könyvtárban található. A 20. században igazában az avantgarde költészet fedezi fel ismét a képpé formált költeményeket. (Ezzel legelőször Aczél Géza foglalkozott.) Betűsorok, négyzetek, sőt térbeli kockának elképzelt (kubus)költemények és dedikációk születtek. Ezekben a betűk és szavak többféle irányt követő kiolvasása némi gyakorlat után lehetséges. A szótáríró és zsoltárfordító Szenci Molnár Albert nagyszabású életművének ezek is fontos részei voltak.

A piktogramok világtörténete is olykor nehezen választható el a képrejtvényektől. Az útbaigazító jelek (a határokon, a rangfokozatoknál, a templomtornyok szimbólumain és a cégéreken át a mai közlekedés jeleiig), a tulajdonjelek (ide értve nyomdák, könyvtárak, a tulajdonosok jeleit), csak a beavatottak számára egyértelműek: egy delfin = egy könyvkiadó, egy csőrében gyűrűt tartó holló (több más jelvénnyel együtt) egy királyi könyvtár jele. Az illemhelyek ajtaja felett már a betűrövidítések, a háromszögek és körök is enigmatikusak. A bodor frizura és nagykalap = nő, kackiás bajusz és szakáll = férfi. Biztosan rébusz-státuszt igényel ilyen illemhely-feliratokon a sétabot és ernyő (talán napernyő) ábrázolása.

A 18. századi Európa a maga forrongásai során kifejleszti, majd átértékeli, meg ismét visszaértékeli a jelképeket, emblémákat is. A Napoleon-rébuszok száma légiónyi. A szabadkőművesség is rengeteg szimbolikus tárgy-értelmezést hoz magával. Megnő a mindenféle titkosírások száma. Még a zenében is rébuszként fognak fel egyes hangsorokat: közöttük a legismertebb megoldás a B A C H –hangokkal jelölhető téma variációja – természetesen J. S. Bach tiszteletére.

Különös jelenség az, amikor egy ismert dallamra más szöveget alkalmaznak. Általában csak a paródiákat szokás itt említeni, illetve, ha tiltott versek helyébe „ártatlan” szöveget tesznek. Meg szokták említeni a Kossuth-nóta dallamára énekelt naptárreklám-szöveget („Müller Gyula nagy naptára / Szerkesztette Fribájsz István / Emich Gusztáv betűivel /Ezernyolcszázötvenhétben”). Ám a jelenség ennél szélesebb körű. A 19. század közepén a sárospataki diákok ezt énekelték: „Gyúró tábla, réz fazik, / Kis fedő és kis reszelő. / Fráj Mutter, fráj Mutter / Asz kávé, / Lemonádé, csukoládé, / Krampampuli, puncs, fris virsli, / Rántás-mártás jó eledel.” Csak a beavatottak jönnek rá, hogy e szöveget a Marseillaise dallamára énekelték. Éppen a szöveg „diák-étkek” kódja jelzi, hogy itt egy zenei „rébusz” lehetőségével számolhatunk. A Klapka-induló paródiájának „hentesi” kódja (a kolbász, szalonna, lapocka, rossz hurka említése) hasonló megoldást tükröz, nem csak egyszerű megviccelése az eredetinek. A két világháború között munkáskórusok énekelték Petőfi: Szeptember végén versét – a betiltott Varsavianka („…munkások, álljunk a nagy harcra készen, / melyből az emberi nem új napja kél…”) dallamára.

Érdemes volna a felvilágosodás-kori magyar kép- és szórejtvények külön vizsgálata. Most azért hangsúlyozzuk ezt, mivel a 19. század első negyedében hirtelen sok-sok magyar rejtvény és rébusz jelenik meg. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az ilyen alkotások eddig is „lappangtak” valahol, és az emberek „tudták”, hogyan kell ilyeneket megfejteni, előbb meg készíteni. E téren a felsőbb iskolák, kollégiumok szerepe aligha túlbecsülhető. Szójátékok, madárnyelv, csak egyes magánhangzókat szerepeltető, másokat kirekesztő szövegek csak tovább nehezítik az ilyen rébuszok életkörülményeit. Ad vocem „körülmény” – az ülő kör közismert a rébuszokban + mén meg rajzban jól ábrázolható.

Magyar földön és magyar folyóiratban elsőként a Mindenes Gyűjtemény (1789–1792) közölt rejtvényeket, mégpedig oly módon, hogy mindig a „következő” számban hozta a megoldást, egyszersmind új talányokat közölve. Ezt a megoldást a kor külföldi publikációiból vették át. Még a 19. század közepén is megmaradt ez a folyóiratokban jól hasznosítható, lapalji üres helyeket kitöltő gyakorlat. A leggazdagabb ilyen találós-anyagot a Kultsár István szerkesztette Hasznos Mulatságok (1817–1842) hasábjain találjuk. Az 1817. II. félév, 20. száma, 152–154. lapjain itt jelent meg a zseniális és zavaros költő, Ungvárnémeti Tóth László Aenigma című írása, jó kis műfajleírás, egyszersmind rejtvények közlésére vonatkozó felhívás, hiszen „Nemzetünknél, valamint minden napkeleti nemzeteknél, az illyen Találós Mesék mindenkor kedvesek voltak.” Érdekes viszont, hogy a költő nem szól a folyóiratban rendszeresen megjelenő képrejtvényekről.

A kor praktikus szórakoztató kiadványai (például Ligeti Vidor: Mulatságos sokféle. Örüljetek az életnek! vagy nevessünk és vigadjunk! Köztanácsadó a’ Társaságnak örömélésére; tréfa és nevetségtár az unalmas téli estékre, és a’ bús órák felvidítására…Pest, 1832) külön foglalkoznak a „mulattató Anekdoták, Tréfás kérdések ’s azoknak megfejtése” témákkal, ám a rébuszokkal nem. Ennek nyomdatechnikai okai is voltak: rajzokat nem egykönnyen tudtak közzétenni a kiadványokban. (Egyébként a szerző polgári neve Lentscho, később Lencsés Antal [1797–1844] volt. A keszthelyi Georgiconban jónevű gazdaság-tanár, népszerűsítő könyvek szerzője volt. „Mulatság”-kötetét német mintából állította össze.)

Vargha Katalin tanulmányában (2008: 15. lap) úgy számolta, hogy a Hasznos Mulatságok negyedszáz évfolyamában összesen 2819 rejtvény található, ezek közül azonban csak egyhatodrész nevezhető „népköltési”-nek. A többi tehát felsőbb társadalmi rétegek tulajdona vagy kompetenciája volt. Közöttük a képrejtvények száma előbb növekedik, majd stagnál. Minthogy érdemben eddig senki sem foglalkozott ezzel a szöveganyaggal, inkább csak sejtjük, hogy előbb az általuk már „ismert” rejtvényeket küldtek be az olvasók, majd maguk is megpróbáltak új, váratlan példányokat alkotni. Ez a megállapítás a rébuszokra is vonatkozik. Nyilvánvaló az is, hogy a külföldi példákat megpróbálták átvenni vagy utánozni. Ugyanezt állíthatjuk a kor más folyóiratairól, illetve a reformkorban elterjedő újságokról, később a humoros sajtóról. A 19. század végére valóságos képrejtvényipara van Magyarországnak is – mégpedig nem is csak egy nyelven.

Most mégsem ennek tárgyalásával foglalkozunk, hanem visszatérünk a magyar folklórhoz: amelyről azt mondják, benne egyáltalán nincs rébusz. Még a most oly sikeresen megindult 19. századi találóskérdés-kiadás is gyakorlatilag nem említette külön a képrejtvényeket, és az idézett gyűjtési felhívások sem foglalkoztak ezzel. Tehát e téren is a legelején kell kezdeni a kutatást. Ennek viszont megvan az az előnye, hogy nem kell „prekoncepciókkal” megküzdeni.

Annak idején (1970) a mezőcsáti találóskérdés-gyűjtéskor mindazt feljegyeztük, amit az iskolás gyerekek elmondtak – még a legbornírtabb, újonnan készült változatokat is. (Pl.: „Fekete, repül és világít. Mi az? – Varjú elemlámpával.”) Sajnos, mások nem követték ezt a gyakorlatot, és továbbra is csak a „hagyományos” szövegekkel törődtek. Elvétve közöltek ilyen modern rébusz-példát: „Mi uralja a világot?” A válaszhoz a zsebszámológépen mindenféle műveleteket kell elvégezni, végül kijön az eredmény: 22945” Ha megfordítjuk a gép kijelzőjét, ez a SHELL névhez hasonló mintát mutat. Még a messze legkiválóbb mai magyar szóbeli rejtvénygyűjtés és -kötet sem hozza a „friss”, „mai” változatokat. A gyermekfolklór-szövegeket egyébként is kiválóan ismerő Fábián Imre Bihari találós mesék találós kérdések mesetalányok c. könyvében (Nagyvárad, 1994, második, bővített kiadás: Nagyvárad, 1999) 2117 szöveget közöl, változataikkal, adatközlőikkel, tematikus és formai beosztásban, tárgymutatóval – vagyis teljességre törekedve. Viszont az előszóban (mindkét kiadásban) azt írja, hogy bizonyos „rejtvények (számrejtvények, betűrejtvények) elenyésző száma miatt” ezeket nem közli. Fábián nyilván ide érti a rébuszt is, mivel ilyet sem közölt. Ő is főként iskolások körében gyűjtött és pedagógusok bevonásával gyűjtetett. Ennek következtében bizonyos témák, bonyolultabb felépítésű szövegek csökkent mértékben vagy alig fordulnak elő könyvében. Az viszont természetesen nem lehet igaz, hogy a több mint 60 bihari magyar községben, a sok száz „adatközlő” egyetlen rébuszt sem ismert volna! Viszont, ha ezt nem kérdezték a gyűjtők – nem mondtak el ilyeneket neki.

Csak pár példával érzékeltetem, hogy „mindenki”, még az iskolások is ismerik az ilyen, egyszerűbb rébuszokat. Egy vízszintes vonal felett két egymás melletti félkör – nővérem szappant keres a kádban. Egy álló téglalap alakú keret függőlegesen három sávra van osztva, a középsőben két besatírozott kör – zsiráf az ablak előtt. Teljesen fekete négyzet vagy kör – négerek harca az alagútban. (Európában inkább: négerek bokszmeccse a megfejtés.) Nálunk ritka, Európában gyakori abicikliző mexikói megoldású kép, amelyen ferdén felfelé emelkedő két recés sáv van, köztük egy nagy, kettős kör. Katona ül egy fa ágán – bakafántos. Érthetetlen krikszkraksz firkálás – Lorelei. (Heinrich Heine versének kezdősora: Ich weiss nicht, was soll es bedeuten.) Egy M betű és egy agyar, rajta luk – „Romlásnak indult hajdan erős magyar! / Nem látod Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek / Ostorait nyomorult hazádon?” Berzsenyi versidézetének második és harmadik mondatához nincs rajz – hiszen „nem látod”. (Több forrás is tudni véli e rébusz kitalálóját, aligha hitelesen.) Még az is jellemző a rébuszhagyományra, hogy a most említett példák egyáltalán nem olyan bugyuták, mint vélik, inkább kétértelműek, becsapósak, komplikált művelődési elemekre utalnak – egyszóval eredetileg nem a gyermekek ötletei.

Érdekes megfigyelni, hogy a Fábián közölte „csak szövegek” között is vannak erősen vizuálisak. Ilyenek bizonyos betűrejtvények, számrejtvények, szójátékok. Egy kéthetes öregasszony hány éves? 77 éves (2075. számú szöveg). Hogyan lehet átlátni a falon? Ha á betűt írunk rá (2078. számú szöveg). Egészen hagyományos szóbeli rejtvényeink között is vannak szinte „képmagyarázat” jellegűek. Például: Elöl olyan, mint egy alma, Deréktájon hurokforma, Hátul hosszú pipaszár, Négy kis bunkósboton jár. Macska (1347. szöveg). Az ilyen „képes” találósok jól megkülönböztethetők a szóbeli (olykor egyenesen auditív) szövegektől. Például: Két üsztürü-gyángya, A négy tipi-tántya, Hátul meg a dirin-dioriája (1345. szöveg). Ez is a „macska”, csak nem „kép + szó” rendszerben.

Nem említem itt az írás képére vonatkozó rébuszokat, mint amilyen az S / S = esperes. (A franciában az S / Z formát Roland Barthes azonos című kismonográfiája tette újból közismertté. Az „eredeti” Balzac híres novellája: a Sarrazine.) Félig kiírt betűkkel: feleség, felebarát. Lefelé írt betűkkel: V É L = levél. Felfele írt betűkkel: H Ő = felhő. Nem igazi rébusz, ám rendkívül gyakori a magyarban a „milyen ló jár iskolába?” = Lász típusú rejtvény. Ez ma is produktív. Fábián könyvében a következő megfejtéseket adatolta: bokszoló, vasaló, szenesvasaló, sarló, napló, istálló, szálló, kotló, ringló, daráló, szolgáló, padló, háló, tiló, tanuló, zászló, morzsoló, olló, hintaló, holló, kagyló, tapló… Ezek közül pár forma könnyen rébusszá válhat: bokszoló, vasaló, napló, szálló, padló, holló (? + ló), kagyló (K + agy + ló).

Az „előtt/elé”, „fölött/fölé”, „mögött/mögé” típusú rébuszok nagy számban ismertek. Egyik legkiválóbb magyar példája:OLGA = esz-telen szolga, gatya nélkül az ól mögött . Itt nemcsak a „láttatás”, hanem a frivol kétértelműség is tipikusan rébusz-megoldás. (E rébuszt, pontosabban logogrifát talán csakugyan Grätzer József készítette.)

Szerencsére a leíró, Arany János jóvoltából mindenki ismer két klasszikus magyar rébuszt is.

Az egyik szöveg megoldása: Hajduhadház körül sáskacsapat kóvályog. A képek sorra: hajdú + hat ház + ülő kör + sás + kacsa + patkó + vályogtégla. A másik még rafináltabb: ez VGVGAR MRT Ni RT M A R Holnap M + mind a hat szövegsor együttes magasságának megfelelő két ásó férfi rajza. A magánhangzókat rendre kihagyó és ismert rébusztipográfiát követő (pl. i = kis i betű; Ad = A-n dé betű) szöveg megfejtése az ismert rigmus: Vége Víg Andrásnak, mert neki sírt ásnak. Ma ásnak Andrásnak, Holnap ásnak másnak. Ezt a szöveget egyébként a „nevető fejfák”, sírfeliratok közlői is idézni szokták, noha biztosan nem volt sírfelirat. Rövid mondatnyi formáját (Vége Víg Andrásnak) már Erdélyi János közmondásgyűjteménye (1851) is ismeri. Arany dallamhoz is odaírta (öregkorában emlékezetből összeállított népdalgyűjteményében ez a 69. számú dal első, négysoros strófája). Már a kiskunfilepszállási orgonista és kántor Áriák és dallok gyűjteményében (1832) is utal rá. Debrecenben gyermekversikének, Szegeden a temetőhöz kapcsolódó szövegnek, Nagyszalontán tréfás sírfeliratnak nevezték a folklór-gyűjtők. A 19. század közepére közismert szövegből készített rébuszt valaki. Nem biztos, hogy maga Arany János, aki azonban a rajzot ismerhette. További, humoros elem, miszerint éppen egy „Víg” nevű embert temetnek, jól illik a rébuszok hangvételéhez.

Kizártnak tartom, hogy ezeket a teljes rébuszokat Arany János egymaga találta volna ki. Tudjuk, Nagykörösön, főként tanártársával, Mentovich Ferenccel versenyt gyártották a rébuszokat. Élete végéig szerkesztett ilyeneket. Ő azonban csak használta és továbbfejlesztette azokat a rébuszelemeket, amelyek korábban is éltek a „nép” körében, legkivált kollégiumi diákok között.

Még egy érdekes folklórjellegű rejtvénycsoportra is szeretnék utalni. A magyar találóskérdések közlői „Abbiza!” megjelöléssel szokták említeni az olyan „ál-talányokat”, amelyek megállapításai különböző jeleneteket mutatnak, ám ezeket nem kell „megfejteni”, mivel éppen csak szó szerint kell venni az egyes állításokat. Fábián gyűjteményében hét példa található, köztük egymáshoz igazán közel álló szövegek. Például: Varjú röpül a Tiszán, Hordó van az oldalán, Tehén fekszik a hátán, Hája csüng az állán, A varjú mégis átrepül a Tiszán. (Fábián 2117. számú szöveg). Itt az utolsó sor is jelzi, hogy „beugratásról” van szó. Minthogy furcsák az ilyen szövegek, főként a „Puszta pajta fedetlen, Árva borjú anyátlan” kezdetű szöveggel többen is foglalkoztak, Weöres Sándortól Kovács Sándor Ivánig. Ők a szövegeket is a magyar „ősköltészet” nyomának vélték. Noha ez egyáltalán nem ilyen egyszerű dolog, most csupán arra a körülményre hívnám fel a figyelmet (amire, tudtommal más nem gondolt), hogy az ilyen „abbiza”-találósokban egyenként is plasztikusan láttató állítások sorakoznak, amelyek egyértelműen rébusszerűek. Minthogy a nem-ál-talányokban ez a megoldás igen ritka, itt pedig következetes a „láttatás”– valami oka mégis csak kell, hogy legyen e sajátosságnak!

Ha mindezt végiggondoljuk, megállapíthatjuk, van/volt tehát az utóbbi majd két évszázadban a folyóiratokban közölt adataink „mellett” vagy „előtt” is rébusz-hagyományunk. (Fel)adat (le)nne ezek (fel)tárása és (le)írása! Márcsak azért is, mivel a szóbeli rejtvények bizonyítható módon évszázadok óta (és még máig is) megmaradó szövegtechnikája a rébuszok szövegtechnikájával sok egyezést mutat.

Egyébként a rébuszok is képesek megújulásra. Ma Magyarországon is rendszeresen közzétesznek például „fotó-rébuszokat”: bemutatnak egy képet, és ki kell találni – mit ábrázol a kép. Ez akkor sem könnyű, ha köznapi jelenséget fotóztak, például kávézaccot.

Amikor a közelmúltban Vargha Katalin összegyűjtötte és kiadta (Magyar találós kérdések. 19. századi szövegek antológiája.Budapest, 2010.) a 19. századi folyóiratokban publikált szóbeli rejtvényeket, az argentínai német antropológus, Robert Lehmann-Nitsche csoportosítását (1911) követte. Megemlíti azonban, hogy az ottani XV. csoport („tovább fejlesztett formák” – grupo artificial, künstliche Gruppe) kívül esik a magyar találósok megszokott keretein. Lehmann-Nitsche e fejezetben három formát említ, a charada, a logogrifa és akrosztikon jellegű szövegeket. E megnevezéseket bizonyos mértékig a magyar kutatás is ismerte. A charade esetében egy hosszabb szövegben mintegy el van rejtve a megfejtés: ezt fél évezrede ismerik nálunk is, például az „ekhós vers” keretében („Ki sebzi meg szívemet: a Vénusz futkosó fia!”) Ugyanez az elv érvényesül Nagy Gáspár nevezetes Nagy Imre-versében, a sorok elején és végén nagybetűvel írt főnévi igenevek sorozatával: NI NI. Egy nem is olyan humoros változata, minden valószínűséggel Kosztolányi Dezső műve: „Magát égi kar inti, frigye sikerülni fog!”(Közismert, hogy e mondatban íróbarátjának neve van elrejtve.) A logogrifa megváltoztatja az eredeti szöveget, úgy, hogy egy „alapszóból” betűt vesz el vagy ad hozzá, más betűvel helyettesít. Ezt akár Fábián „népi” gyűjtéséből is idézhetjük: pl. Zs-vel lisztet tartanak benne, M-mel növénynek a neve, R-rel ollós, de nem szabó. Zsák, mák, rák. (477. szöveg). A bugyuta vers ugyan valamilyen alsó iskolai pedagógiai produktum –, de létezik, és a szavak és rajzok könnyen összekapcsolhatók! Azakrosztikon esetében például szavak kezdetét (vagy végét) kell összeolvasni. Talán a legismertebb ilyen példa az olaszrisorgimento „jelszava”: Viva VERDI! (Viva Vittorio Emmanuele Re d’Italia!) (Vargha Katalin közlésében a XV. fejezetben szereplő szövegek teljesen más jellegűek és nincs közük a rébuszokhoz – ezzel szemben Lehmann-Nitsche XV. csoportjában éppen a rébusz-technikát találjuk meg.)

A rejtvények és rébuszok egyezéseit és különbségeit akkor értjük meg igazán, ha felépítésüket, szerkezetüket vesszük figyelembe. Noha az is elhangzott, hogy „egyformán fontos” mind a kép, mind a szöveg, és ezek egyenértékűek (equivoque de la peinture ŕ la parole), ez még sincs így. Nem is „egymás helyett állnak” (qui pro quo). Már a reneszánsz óta felismerték, hogy a rébusz esetében a szöveg a fontos, az elsődleges, ezt rejtjük el a vizuális ábrázolásba. „A rébusz egy sajátos kód, amely azonban csak annyira nehéz, hogy mégis megtalálhassuk a megoldást.” Mindmáig igaz ez a felismerés, noha a rébusz-kiadványokban igen szép képecskéket közölhetnek, és a szöveg-megoldás olykor igen egyszerű – mégis a szöveget „írja körül” a kép, vagyis poétikai és nem képszerű – még akkor is, ha a grafikai megoldás kiváló, a szöveges megoldás viszont lapos. Jókai Üstökös c. élclapjából szokás újraközölni a következő kis képet.

Egy papi ornátusba öltözött férfi kendőjével törli a szemét, mellette a KA betűket látjuk. A megfejtés „természetesen”papri(í)ka.

A rébuszszövegek poétikájával és stilisztikájával azonban most nincs terünk érdemben foglalkozni.

A rébuszkészítés „kódolás”, a rébusz-fejtés „dekódolás”: egy szöveg megtalálása. A képi rész eredetileg lehetőleg egyszerű, rajzos. Igen pontos, ám nem muszáj a részletekre is kitérni. Egy „kanonok” rébusz rajzához elég, ha egy kandisznó hátán az OK betűk láthatók. (Ma legfeljebb az ’oké’ jelentés elburjánzása miatt erre nem mindenki fog rájönni.) A mai digitális nyomtatású, színes rejtvénykiadványokban sokfigurás, részletes, színes ábrák vannak – ám ez a cifraság nem sokat ad az eredeti rébusz ötletességéhez. A rébuszban a szereplők és tárgyak felismerhetők, ám nem karikatúrák, noha itt is a jellemző vonásokat (hajviselet, öltözet, arckifejezés stb.) láttatják. Bizonyos fokig érvényesül a kor képzőművészeti stílusa, a változó technika – ám ez sem olyan fontos. Ha a „fogoly”-rébuszt látjuk, ezen a fogolymadár vagy a börtönrab, hadifogoly rajzának mikéntje nem lényeges. A rajzokon is gyakran feltűnő a humor és az irónia. Enyhén antiklerikális, anarchista, erotikus és kritikus rajzokat ismerünk.

Ami a nyelvi szöveget illeti, ez legtöbbször az írásbeliségre (és nem a szóbeliségre) épül. Igen erős a nyelvhasználat tudata, az utalások (allúziók, intertextualitás) gazdagsága. Szétszedi vagy összekapcsolja a különböző szavakat és betűket. Kihagy belőlük és hozzájuk ad. Igen gyakran az írásmód és a kiejtés különbségére épít, vagy különböző szociolektusokat és nyelveket kever össze (mint a picardiai rébuszok esetében). Egy 16. századi exeteri püspök, Hugh Oldham személyes jeleként (a katedrális kórusában a falba vésve) egy kis fülesbagoly rajza szerepelt, aki a csőrében egy papírtekercset tartott, rajta a D O M betűkkel. (Ez rövidítés a Deo Optimo Maximo fordulatból.)

A kiejtés körülbelül „ouldom” lehetett, ami megfelel az Oldham név akkori kiejtésének. A magyarban is például a szegedies beszédet tükrözheti egy „szeg/szög” rajza.

A poliszémia kedvelt kiindulópontja a rébusznak. Hasonlóan kínálkozó kiindulópont a két- vagy többnyelvű szövegvilág. A Debreceni Kollégium anekdotakincséből való: két latinista diák dohányozni indul. Megkérdi az egyik: Lapis ignis? A másik elhárítja: Iam caelo. Minthogy itt még a dialektus is szerepet játszik a torz latinra fordításban, ide írom a magyar „megfejtést”: Kő (= kell) tűz? – Már égek. (A „caelo” szót ragozott igének véve.) Mindez persze az egyszerű nyelvi játékon túl „ideológiai” mondanivalót is hordozhat. Egy régi francia rébusz pecsét-jellegű: felirata MUNDUS CARO DAEMONIA (’világ, hús, démonok’).

A rajzon két hegy, négy csont és szerzetesek vannak. Ezek franciául monts deux, quatre os, des moines y a formában írhatók le, ami gyorsan kiejtve éppen a három latin szót adja. Eddig készen is van a rejtvény, ám igazi értelmét nem tudjuk meg: mit is csinálnak a papok? És miként ördögi a hús világa? Egy bizonyos: nem klerikális és nem vallási propaganda a magyarázat. A két szerzetes rajzát a démonia szóval kiejteni bizony kétértelmű ötlet. Ám minthogy egy kolostori felirat volt az eredeti – a húsnak az ördög által kihasznált voltára vonatkozó figyelmeztetés lehet. A rébusz eleve „kétértelmű”, ám vannak további rétegei is.

Egyébként most nemcsak terünk sincs erre, hanem amúgy is szinte lehetetlen felsorolni az írás és a betűk képként felfogását és ennek aztán szövegként való értelmezésének változatos megoldásait. A rébusz külön alműfaja az egyes betűk „kiolvasásán” alapuló megfejtés. Például az A betű a franciában ’ah’, a C betű ’c’est’, a K betű ’cas’ és így tovább. A betűk nagysága is kiolvasható. A reneszánsz óta ismerjük (sokféle ötletes grafikai megoldással) a G p betűrejtvényt: G grand, a petit = J’ai grand appétit („Nagy az étvágyam”). Vesd össze: ÉTVÁGY ny étel. (Nagy étvágy kicsiny étel.)

Már a középkor végén kialakult az a felismerés, hogy az egyes írott betűk (különösen az iniciálék) kifejezik az emberi fiziognómiát és testalkatot. A francia nyomdászat betűtípusainak megteremtője (többek között a rébuszokban is olyannyira nélkülözhetetlen „aposztrof” és a „szedill” kodifikálója) Geoffroy Tory 1529-ben megjelentetett Champ Fleury – L’art et la science de la vraye proportion des lettres attiques: ou antiques, autrement dictes romaines, selon le corps et visage humain c. kézikönyvében nemcsak a betűmetszés új arányait szabja meg, hanem ezeket az emberi test arányaival veti egybe, sőt a betűtípusok  embertípusok egyezésében látja a „világ rejtélyének” megoldását. (Ehhez képest a ma is virágzó grafológia igazán szerény valami.) Tory az egyiptomi hieroglifákkal kezdi a rejtvények történetét és tudatosan távolodik el a latin betűk hagyományos alakjaitól meg a középkori francia kéziratok betűmegoldásaitól is. Azért is említjük mindezt, mivel a rébuszokban mindmáig rendkívül tudatos a kiválasztott betűtípus és fontos ennek megértése. Lásd pl. (üresség), SÉG(feketeség), SÉG (ferdeség). Színes nyomtatás esetében még további lehetőségekkel is, pl. ’sárgaság’, sőt ’zöldség’.

Történeti távlatból is jól érthető, hogy nemcsak a betűírás, hanem sok grafikus jel is lehet egy-egy rébusz kiindulópontja. A számok, számsorok (pl. félszeg, ötlet, hatalmas és társai), matematikai, fizikai képletek, a hangjegyek vagy egyéb zenei jelek ezerszámra tűnnek fel a rébuszokban. Minthogy az R—OH + HO-Ac – R—O–Ac + H 2O kémiai képlet az „észter” előállítását jelenti, női névként szerepelhet. A 0,1-s, 1/100-os és társaik pedig olyannyira közismertek, hogy a jobb rébuszkészítők ma már nem is merik ezeket felhasználni. Olykor kimódoltan vicces az ilyen rébuszosítás. Az autók dudálási tilalmát jelző rajz „vicces” magyarázata: „Katonazenekarral behajtani tilos”. A kártyalap látványára épül a „Karolina” (káró + l i-n a) vagy az „ananász” (2 an + ász) rébusz. A „kártyás” rébuszok a 19. század közepén voltak igen népszerűek. „Jóskártyás” változatuk ritkább.

El sem gondolnánk, hogy mind a találóskérdés, mind a képrejtvény milyen sokféle módosulatban él világszerte! A 19. században valóban használtak olyan vizit- és névkártyákat, amelyen egy-egy rébusz állt. A hagyományos japán kabukiszínház művészei yukata nevű köpenyükre hímzett rébuszokban tüntették fel művésznevüket. A rejtett tudás vagy összefüggés minden kultúra fontos összetartó ereje. Nem lehet magától rájönni a rejtvényekre – egy-egy közösségben meg kell tanulni megoldásukat és készítésük módját. Külön kötetben adták ki a Wiener Allgemeine Theaterzeitung mellékleteként az 1840-es években színezett metszetekben közzétett rébuszok antológiáját. Az egyes laponként úgy húsz jelenetet bemutató rajzokból hosszú szentenciák olvashatók ki. Fejlett rejtvényfejtő gyakorlat kell megértésükhöz, amely egy összetartó színházi közönség körében azonban kialakul: közös összejöveteleken együtt fejtik meg a rébuszokat. Kifinomultak ezek a rajzok. Hogy egyetlen könnyű szót (selbst) említsek ez egy félbevágott szamár hátsó feléből, és az ez után írt bst betűkből tevődik össze (a kép legalján, középen). Azaz a szamár nevéből (Esel) csak a hátsó fél számít!

Az is a kifejlett rébuszok sajátossága, hogy nem egy-két szellemes szó  kép azonosítást ad, hanem hosszabb szövegen keresztül viszik végig a rébusztechnikát. És egy-egy közegben (például a rejtvényújságok számainak sorozatában) még a tematika paradigmatikája is megfigyelhető.

Reformkori rébuszainkban az ilyen megoldások közvetlen követése jól megfigyelhető.

Végül azt is meg kell említenünk, hogy képek megfejtésének fontossága az emberi kultúra egy általánosabb vonására is utal. Már Freud álomfejtéseiben is gyakran beszél rejtvényszerű elemekről: valamely információ megszerzésének vágyáról. A kanadai szemiotikus Marcel Danesi kitűnő könyvében (The Puzzle Instinct: The Meaning of Puzzles in Human Life.Bloomington, 2002 és új kiadásokban is) azt vizsgálja, milyen formákban jelenik meg a kultúrákban a „valami megfejtésének” igénye, egy „összerakó ösztön” (puzzle instinct), amely a keresztrejtvényektől a titkosírások feltöréséig, a krimiktől a kirakós játékokig (puzzle) terjed. Ha itt kép és szöveg egymásba fonódó megfejtéseire gondolunk, rájöhetünk ennek kiirthatatlanságára is.

rebus sokrétűsége következtében is más műfajokkal szoros kapcsolatban áll: természetesen a találós kérdésekkel, de a viccekkel, karikatúrával, aforizmákkal, sőt a jelvényekkel, szimbólumokkal is. Mind a szövegek, mind a képek alkalmasak erre, noha a „rébusszerűséget” ritkán vesszük észre. Az egyszerű szólás is lehet ilyen. Pl. Toronyórát lánccal! Lehetetlenség, a zsebórának van lánca. Ostoba emberről szóló elemi történet, nálunk leginkább csúfolószövegben használják: Április bolondja, felmászott a toronyba. Megkérdezte: hány óra? Fél tizenkettő – Vigyen el a mentő! A toronyóra azért van, hogy „lentről” lehessen látni az időt, nem kell közelről megnézni a számlapot. A toronyban nincs is, aki megmondaná a pontos időt. Az ilyen bolondot a „mentő” viszi el. Mindkét szövegpéldánkat egyszerűen le is lehet rajzolni. A viccek sztereotip kezdete: Mi a különbség? a találóskérdésből származik. Ugyanezt a különbségkeresést nem csak a karikatúrák ismerik. A rébuszokkal együtt szokás közzétenni további alműfajokat, mint a német Vexierbild (’gyötrő kép’), ahol a rajzon elrejtett elemet kell megtalálni (pl. a farkast a Piroskát ábrázoló erdei képben), vagy a Drudel (’váratlan perspektívából rajzolt kép’ mint „egy kihegyezett ceruza felülnézetben”). A rébusz is kedveli mind a képek, mind a szövegek szétszedését, majd összeadását. És az új technikák, már a xerox és a fax, majd a kompjúter, SMS stb. is, sok ilyen új lehetőséget teremtettek. És nyilván még újabbak is jönnek…

Egyébként – bármily hihetetlen – rébusz spontán módon, véletlenül is létrejöhet! A koncept művészet klasszikusa, Joseph Kosuth 1965-ben állította ki OneAndThreeChairs című művét, amelyen középen egy összehajtható szék, ettől balra ennek azonos nagyságú fotója, jobbra egy a „széket” definiáló szótárcikk szövege volt látható. Nem tudom, elmondta-e valaki a művésznek, hogy akaratlan rébuszának megfejtése: Háromszék.

Dolgozatomban a rébusz mint műfaj fontosságára szerettem volna rámutatni. Végre össze kellene gyűjteni az adatokat, főként a régebbi időkből – és természetesen nemzetközi távlatban! Vagy (szem + pont + b + ól). Aki pedig ezt nem teszi meg, azt a gonosz és intelligens „Riddler” bünteti meg. 1948 óta ő Batman egyik furfangos ellenfele, valódibb neve Edward „E.” Nygma (= Enigma) aki, zöld ruháin is kérdőjelekkel, folyton megoldhatatlan rébuszokkal áll elő.

SZAKIRODALOM

Természetesen nem törekszem teljességre. Azt sem ismétlem meg, amire már pontosan utaltam szövegemben.

Egyetemi tankönyvünk (A magyar folklór. Szerk.: Voigt Vilmos. Budapest, 1998, „kisepikai prózaműfajok” fejezetében a 311–317., 331., 341–342. lapokon van magyar és nemzetközi áttekintés, idézve az addigi „klasszikus” szerzőket, és mindezt a rokon műfajok körében. Kun Erzsébet: A rejtvény (Budapest, 1966) c. kis könyve máig a leghasznosabb, népszerűsítő bevezetés. Későbbi kötete: Tojástánc (Budapest, 1988) is ad néhány rébuszt és hozzájuk tájékoztatást. Grätzer József: Rébusz c. könyve (Budapest, legutóbb talán 2008) – címe ellenére – éppen a képrejtvénnyel foglalkozik a legkevesebbet.

Tudománytörténetet is ad Vargha Katalin: Források és rendszerezési javaslat a 19. századi magyar találósok antológiájához. In: Gulyás Judit szerk.: Tanulmányok a 19. századi magyar szövegfolklórról. Budapest, 2008, 13–57. (További irodalommal.)

Nemzetközi történeti áttekintések: F. R. Hoffmann: Grundzüge einer Geschichte des Bilderrätsels. Berlin, 1869.

Octave Delpierre: Essai historique et bibliographie sur les rébus. London, 1874.

Jean-Claude Margolin – Jean Céard: Rébus de la Renaissance. I–II. Paris, 1986.

Franco Bosio: Il libro dei rebus. Milano, 1993.

Hat, módszertanilag is fontos tanulmány: John M. Dienhart: The Language of Riddles, Humor and Literature. Odense, 2010, University of Southern Danemark.

Az egyes említett példákhoz

Mikszáth nemcsak A vén gazember (1904) lapjain szerepelteti a pipa + zás tilos feliratot, hanem a Nemzetes uraimék (1884) kisregényben is (Majornok helység. Tilos a –——-zás alakban). Itt azonban maga nem említi a „rébusz” szót, amit más összefüggésben, kép nélkül is szokott emlegetni.

Az egész egyiptomi kultúra rejtvényszerű felfogásáról: Jurgis Baltrušaitis: La quęte d’Isis. Essai sur la légende d’un mythe.Paris, 1985, Flammarion.

A bemutatott maja összetett jelről: Dienhart: The Mayan Hieroglyphic Compound for Lightning. (Eredetileg 1987-ben íródott: most hozzáférhető: maya.hum.sdu. dk/lightning_int.pdf.)

A magyar irodalomtörténészek idevágó munkái közül: Kilián István: Régi magyar képvers. Miskolc–Budapest, 1998.

A modern példákat is hozza: Aczél Géza: Képversek. Budapest, 1984.

Knapp Éva: Irodalmi emblematika Magyarországon a XVII–XVIII. században. Budapest, 2003.

A szentképekről lásd a német Adolf Spamer máig iránymutató könyvét: Das kleine Andachtsbild vom 14. bis zum 20. Jahrhundert. München, 1930. A nagy anyagot ismerő és ismertető magyar kutatók (Barna Gábor, Szilárdfy Zoltán, Tüskés Gábor) tudtommal nem foglalkoztak e képek „rébusz”-kapcsolataival. A kosárban keresztfán alvó Jézus ábrázolása: Szilárdfy Zoltán: Barokk szentképek Magyarországon. Budapest, 1984, Corvina, 8. kép. Jézus kereszttel és asztalos-szerszámokkal: ugyanott VIII. kép. A ruháját négykézláb kereső Krisztus: ugyanott 10. kép. További képek: Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia – kultusztörténet. Képes tanulmányok. Budapest, 2003, Balassi Kiadó, XII/14, XII/16, CIV. 164, CV. 167–170. CVI. 171–172.

A „Gyúró tábla…” – Marseillaise: Színi Károly: A magyar nép dalai és dallamai. Második kiadás. Pest, 1872, 12– 13. lap, a szöveg és a kotta: 98. szám, 119. lap.

Mezőcsáti gyűjtésünk anyaga jobban hozzáférhető: Voigt Vilmos: Egy közösség találóskérdései. In: Liszka József szerk.:„Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…” Tanulmányok a 65 éves Ág Tibor köszöntésére. Komárom– Dunaszerdahely, 1993, 138–180.

Arany János rébuszairól fia számolt be a Hátrahagyott versek bevezetésében. A rajzot lásd a kritikai kiadásban: Arany János Összes Művei. VI. kötet, 207, 208–209. lapok. Zenetörténeti és szövegtörténeti tárgyalása: Kodály Zoltán – Gyulai Ágost:Arany János népdalgyűjteménye. Budapest, 1952, Akadémiai Kiadó, 69. szám, 29, 66–67, 136. lapokon. A dallam is elterjedt.

Az „Árva borjú anyátlan” típusú „abbiza!”-szövegről, áttekintőleg (Kovács Sándor Iván), Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. 1. kötet. Budapest, 1982, Magvető Kiadó, 468–475.

A bécsi színházi sajtó színes képrejtvény-lapjaiból: Rebusbilder. Aus der Wiener Allgemeinen Theaterzeitung. Nachwort von Fritz Bernhard. Dortmund, 1979. A felhasznált újság 1844 és 1857 közti számaiban közölt összes képrejtvényt tartalmazza. Az említett lap 1846 májusában jelent meg, a képsorozat 25. darabjaként.

Még egy megjegyzés a végére: Margócsy István hívta fel a figyelmemet arra, hogy Jókai Mór: A debreceni lunátikus című kisregényében van több latin nyelvű betűrébusz, amelyek a betűk egymás alá és fölé írásából keletkeznek, ilyen például a következő, a vizsgáztatási jelenetben:

fontos hogy egyes betűk más betűk felett (super) állnak, és az, melyik betűt hányszor (ter = háromszor, bis = kétszer) írták egymás után:

——o—quid—tua— te
——b— bis?— bia—abit
——aaa–s–et–in–amamam–a–a!

A megoldás: o (super)be! quid (super)bis? tua (super)bia te (super)abit!
(ter)a es et in (ter)am a(bis)

A latin szöveg fordítása: Ó, dölyfös! Mit dölyfölsz? Dölyföd téged ledölyföl!
Föld vagy és földdé múlsz el!

Jókai egyértelműen a debreceni kollégiumi hagyományra utal ebben a vonatkozásban is.v

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.