Edward Hopper Compartment C, Car 293 című képéhez

Will Corrigan az utolsók között jött meg a háborúból, jóval apám után. Én magam nem emlékezhetek erre: túl kicsi voltam akkor, éppen Will lányával egyidős.

Will Corrigan sohasem láthatta a lányát – messze Európában volt, mikor a tábori posta meghozta a levelet, amely Margaret világrajöveteléről tudósított. Miután kinyitotta és gyors egymásutánban kétszer is elolvasta a levelet, Will kiszámította: ebben a pillanatban a csecsemő éppen nyolchetes. Boldog volt. Nem érdekelte, hogy a francia kocsmáros nem érti, milyen italt kér – egy hajtásra megitta, amit elé tett. Valami édesre számított, ám az ital keserű volt. Ízlett neki. Kért még egyet – meghívta a bajtársait is. „Apa vagyok”, mondta büszkén, s miközben pohara a többiekéhez koccant, arra gondolt: egy ilyen csöppnyi babához nem illik a Margaret név.

A feleségét, aki szintén Margaret volt, mindenki Pegnek becézte – Will elgondolkodott, de ezt sem találta megfelelőnek. Azt akarta, hogy a gyereknek saját neve legyen: olyan név, ami egyedül az övé. Rövid töprengés után elnevezte a babát Maggie-nek. Próbálgatta, hangtalanul forgatta szájában a nevet, és sokadjára is tökéletesnek találta. Meglepődött hirtelen támadt magabiztosságán: úgy érezte, a gyerek nevelése során felmerülő további kérdésekre is ilyen könnyedén, szinte maguktól fognak jönni a válaszok – csak a megérzéseire kell hagyatkoznia.

Az egyik bajtársa rendelt még egy kört az ismeretlen italból – vagy csak Will számára volt ismeretlen? Valaki barátságosan meglegyintette a tarkóját. „A kis Maggie”, mondta ki magában Will még egyszer, és kihörpintette a felé nyújtott poharat.

Mikor Will Corrigan hazajött a háborúból, a házat, melyet még az öreg Corrigan épített, leégve találta. A faépület meggyulladt egy éjjel (akkortájt történhetett ez, mikor Will odaát hajóra szállt) – talán egy gyertya volt az asztalon, és a baba rántotta le a terítőt, de az is lehet, hogy Peg volt ügyetlen; az az egy biztos, hogy mire Jim Odell, Corriganék legközelebbi szomszédja felriadt a szokatlan ropogásra, a lángok már olyan magasra csaptak a ház körül, hogy lehetetlenség lett volna Peget meg a kis Maggie-t kimenteni.

Mindezt anyám mesélte így. Don bátyám másként tudta a történetet. Ő azt mondta: Peg Corrigant meg a kislányát akkor már napok óta nem látta senki a faluban. A főtéren az előző vasárnap hittérítők jártak: „Apostolhitűek”, suttogta Don. „Micsodák?”, kérdeztem én. „Hallgass már!”, sziszegte felém dühösen: nyilván ő se tudta, kik azok az apostolhitűek. A kerítés mellett guggoltunk a fűben. A komolyságtól Don kisfiú-hangja mélyebbé vált, ahogy folytatta a történetet. „A hittérítő fiatal ember volt, huszonöt éves talán, de a haja teljesen ősz, az utolsó szálig. Azt beszélték, valami nagy bánat érte, attól őszült meg egyetlen éjszaka alatt.” Kinyitottam a számat, de aztán jobbnak láttam becsukni megint. „A szeme sárga volt”, fűzte tovább a bátyám a mesét – erre már nem tudtam türtőztetni magam: „Sárga?!”, vágtam közbe hitetlenkedve. Nem a barna határvidéke rémlett fel a szemem előtt, hanem valami egészen világos aranyszín: a napéhoz hasonló. „Sárga hát”, bólintott a bátyám.

A hittérítő hangja, ahogyan Don mesélte, zengő volt, messzire elért – de Peg Corrigan ott állt hozzá egészen közel: karjával a kisbabáját ölelte, és megbűvölten hallgatta, ahogyan a sárga szemű férfi egymás után tízszer is elmondja ugyanazt.

Később senki nem emlékezett, hogy az azt követő két napban látta volna Peget meg a kisbabát – a második nap éjszakáján pedig meggyulladt Corriganék háza. „Azt beszélik: a vörös hajú Peg maga gyújtotta fel, és meglépett a hittérítővel… Magukkal vitték a kis Maggie-t is, míg Will a háborúban volt”, fejezte be a bátyám a történetet. „Maga gyújtotta fel?!”, csapott fel magasra addig suttogóra fogott hangom óvatlanul – Don hiába tapasztotta langyos földtől nedves tenyerét nyomban a számra, anyánk már meghallotta, miről pusmogunk. Nyakon vágta Dont, és azt kiabálta: „Szégyelljétek… Szégyelljétek magatok!” Aztán jóval halkabban hozzátette, hogy a kis Maggie olyan szép volt, mint egy angyal, és most ott is van, az angyalok között.

Mikor Will Corrigan hazajött a háborúból, és rátért a dűlőútra, csak azt látta, hogy a háza nincs sehol: fekete foltok mutatták a földön a nyomát. Will lepottyantotta a málháját az út szélén (Chicago óta cipelte már: nem volt türelme megvárni az esti buszt, inkább nekiindult gyalog) – továbbment, egészen Odellék portájáig. Ott aztán Jim Odell elmondta neki, mi történt a házával, na meg a feleségével és a kisbabával. Mr. Odell nem tudta megállni: könnyezni kezdett, mikor a tűz szót először kimondta, és sírt Mrs. Odell is – legalábbis ők így mesélték később. Will Corrigan viszont rezzenéstelen arccal hallgatta végig a történetet. Mikor Odellék befejezték, udvariasan megköszönte a felvilágosítást, és kiment az ajtón. Köszönni elfelejtett.

Mrs. Odell sokszor mesélte aztán, hogy az ablakból figyelték a férjével, ahogyan Will Corrigan felsétál a dűlőúton, megáll az egykori háza hűlt helyén – mintha még egy láthatatlan kilincset is lenyomott volna (bár erre Mrs. Odell nem esküdött volna meg) –, majd (és ez már kétségbevonhatatlan) felkapta az út széléről a málháját, beljebb vitte egy pár lépéssel, mintha csak bevinné az ajtón, aztán fogta magát: lefeküdt a földre a valahai ágya helyén, és nem mozdult többet.

Odellék figyelték egy darabig, hátha felkel megint, de Will Corrigan csak feküdt, mintha ő se lenne többé. Akkor aztán Jim Odell átjött apámhoz, aki köztudomásúlag Will legjobb barátja volt. „Az isten tudja, Donald, de talán jó lenne, ha megnéznéd”, mondta Jim Odell. Így hát apám felkerekedett – elkísérte Mr. Odellt hazáig, aztán tovább ment a dűlőúton, míg el nem érte Corriganék birtokát.

Will Corrigan még mindig ott feküdt mozdulatlanul. Apám nem sokat gondolkozott: levette a kabátját, és lefeküdt Will mellé a földre. Nem kevés idő telt el így. Hogy mit beszéltek akkor, ha beszéltek egyáltalán, nem tudom – mindenesetre Will Corrigan aznap este nálunk vacsorázott.

Anyám alaposan megijedt, mikor az ablakból meglátta a két férfit. Bár Will arca összeszedettnek tűnt az alkonyi félhomályban, anyám mégis attól tartott: összeomlik, ha meglátja a lányával egykorú kisbabát, aki én voltam akkor. De Will állítólag csak annyit mondott, mikor átlépte a házunk küszöbét, és meglátott hármunkat (anyám egyik kezét Don bátyám vállán nyugtatta, a másikkal engem, a karonülőt tartott): „Nahát, Don, hogy te mekkorát nőttél… Az Eddie fiatokat meg még nem is láttam.”

Kisiskolás bátyámból erre visszafojthatatlanul kirobbant a nevetés, mely hamarosan átragadt a felnőttekre is: hiszen az én nevem nem Eddie, hanem Addie (pontosabban Adelaide, a City of Adelaide gőzös tiszteletére, melynek fedélzetén anyám meglátta a napvilágot, valahol Belfast és az amerikai partok között) – arról nem is beszélve, hogy lány vagyok. Will rosszul olvashatta a nevem Peg valamelyik levelében, vagy talán apámat értette félre – a szüleim hosszan, megkönnyebbülten kacagtak a tévedésen: örültek, hogy a szó nem terelődött rólam a kis Maggie-re. Én, az általános jókedv ártatlan okozója a félreértésből koromnál fogva mit sem értettem: barátságosan mosolyogtam, hiszen körülöttem mosolygott mindenki; a történet viszont Don bátyám jóvoltából egykettőre elterjedt a faluban – hamarosan nem volt olyan gyerek a környéken, aki ne ismerte volna.

Ed! Eddie!” – kiabáltak utánam még évekkel később is. „Eddie öcsi, jössz velünk focizni?” – kérdezték vihogva a bátyám barátai. „Fel tudsz mászni erre a fára, Eddie?”

Én nem bántam ezt az eddie-zést – furcsamód, inkább büszke voltam rá. Titokban elképzeltem, mi lenne, ha tényleg fiú lennék: Eddie, ha futballoznék, ha állva pisilnék, mint Don bátyám? Tetszett a gondolat. Felmásztam a legmagasabb fára is, amit Don barátai mutattak, és a lombok között ücsörögve megvetően néztem le a többi lányra, akiknek mintha az iskolában se lett volna egyéb gondjuk, csak hogy a ruhájuk be ne piszkolódjon, el ne szakadjon véletlenül. Titkos fiú voltom gondolata csiklandozott belülről – valami ismeretlen mélységből előbugyborékoló jókedvvel töltött el. Miután a többi gyerek lassan ráunt az Eddie-tréfára, elkezdtem én magam életben tartani: iskolai füzeteim borítójára, leveleim végére Eddie-t írtam Addie vagy Adelaide helyett, anyám mind nagyobb bosszúságára. Különlegesnek éreztem magam, s ez az érzés, talán az Eddie-história eredete miatt, fejemben homályosan összekapcsolódott Will Corrigan személyével.

Aznap, mikor megjött a háborúból, Will Corrigan nálunk töltötte az éjszakát. Másnap kora hajnalban aztán nekilátott, hogy újra felépítse a házát. Azokban az években apám és a többi férfi a nemzeti park építésén dolgozott: követ véstek, ösvényeket vágtak naphosszat. Délutánonként, mikor hazafelé jöttek, betértek Corriganék birtokára: mind segítettek Willnek, hogy gyorsabban haladjon a munkával.

„Will Corrigan nem bírja elhinni, hogy a felesége meg a lánya odaveszett a tűzben”, beszélték mindenfelé a faluban még jóval azután is, hogy a ház felépült. „Azt mondja, megérezte volna”, mesélte apám is anyámnak. „Azért építette újra a házat, hogy ha majd Peg úgy gondolja, legyen hova hazajönniük.”

Hallotta volna a pletykát Pegről meg a hittérítőről? Nem hiszem. Ki mondana el ilyet? „Elment annak az embernek az esze”, csattant fel anyám. „Az égben vannak azok, nem látjuk őket soha többé. Habár én is szoktam álmodni velük.”

Tudtam, hogy a vörös hajú Peg Corrigan és anyám szomszédok voltak kislánykorukban. „Csúnya dolog hallgatózni, Addie!”, kiáltotta anyám, mikor észrevette, hogy én is ott vagyok. Aztán visszafordult apámhoz. „Elment Will Corrigan esze”, ismételte meg dühösen, de éreztem: nem csak amiatt ilyen haragos, hogy Will még mindig hazavárja a halott feleségét meg a kisgyerekét. Egy ideje miattam is haragudott rá.

Will a hálaadás napját, a karácsonyt, a születésnapokat mind velünk töltötte, mióta hazajött – mintha ő is a családhoz tartozott volna –, s anyám féltékenyen figyelte, hogy a fogadott rokon ajándékainak mennyivel jobban örülünk Donnal, mint azoknak a holmiknak, melyeket a szüleinktől kapunk. Will csodás dolgokkal lepett meg minket: messzelátóval, iránytűvel, ólomkatona-öntő készlettel; egyszer egy furcsa formájú csomagból különös csipogás hallatszott: egy kék színű papagáj bukkant belőle elő. „Donaddieaddiedon Donaddieaddiedon – darálta fáradhatatlanul nevünket a madár, ahogy kikerült a fényre. A bátyám lelkesedése nem izgatta annyira anyánkat, annál inkább az enyém – jobban szerette volna, ha a lányos ajándékok töltenek el ekkora örömmel: a babák, finom ruhák, szépen hímzett zsebkendők, melyeket tőle és apámtól kaptam. Ám én nem tehettem róla: a csipkeszegélyek, bájos szabások, a szőke babák bután nyíló-csukódó kék szeme láttán csalódást éreztem – inkább ródlira vágytam volna, s csodák csodája: egy karácsonyon két különböző méretű szánkót hozott a Mikulás – a nagyobbik a bátyámé volt, a kisebbik az enyém. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek: a Mikulás Will Corrigan volt; hónapok óta láttam már a titokzatos szerszámokat nála.

Szerettem az újjáépített faházban lenni. „Mit zavarogsz ott?”, szólt rám újra meg újra anyám, ám én tudtam: nem zavarom Will Corrigant. Polcai tele voltak magazinokkal, s míg ő fúrt-faragott, a National Geographic régi számait lapozgatva kérdezgettem tőle: melyik betű milyen hangnak felel meg, addig míg a furcsa jelek egyszercsak szavakká, majd mondatokká álltak össze – egy nap azzal leptem meg Willt, hogy egy egész oldalt felolvastam neki. Ötéves lehettem. Úgy rémlik, a cikk Tibetről szólt – egy szót sem értettem belőle, a szöveg mégis értelmes folyamnak tetszett –, míg olvastam, egyszer sem néztem fel, mégis tudatában voltam diadalomnak: éreztem, hogy Will Corrigan hitetlenkedve, ámulva hallgatja az előadást. Mikor az oldal végére értem, felpattant a székről – kacagva kapott fel, ott hagyott csapot-papot, és a nyakában vitt hazáig. Anyám a kertben volt, s Will már az utca végéből kiabálta felé: „Addie megtanult olvasni! Magától megtanult!”

Ám én tisztában voltam vele: tudományomra nem egészen magamtól tettem szert – kellett hozzá az is, hogy Will Corrigan fáradhatatlanul válaszolgasson nekem, na meg az, hogy meg akarjam lepni, el akarjam kápráztatni őt.

Mikor iskolába kerültem, kiderült: mégsem volt olyan okos dolog, hogy ilyen korán megtanultam olvasni, majd kisvártatva írni is – a tanteremben, míg társaim a betűvetéssel bajlódtak, én egykettőre elvégeztem a feladatom, s unalmamban egyre-másra valami kalamajkát okoztam. Vágytam a szenzációra, melyet a tibeti cikk felolvasásakor éreztem Will Corrigan házában, s minthogy az iskola egyelőre nem szolgált hasonló élménnyel, kénytelen voltam másképp felhívni magamra a figyelmet: hol a tintatartómat döntöttem fel, hol félhangosan olvastam a padomba rejtett mesekönyvből, összezavarva ezzel a körülöttem ülőket – egy idő után már az osztálytársaim is görbe szemmel néztek rám. Szorult helyzetemből Roald Amundsen naplója mentett ki, melyet tanítónőnk nyomott kínjában a kezembe – belemerültem a Déli-sark meghódításáról szóló könyvbe: elcsendesedtem, és békén hagytam a többieket. Forró könnyeket hullajtottam Scott kapitányért, s elhatároztam: én is felfedező leszek – csak azt sajnáltam, hogy az Északi- és a Déli-sarkon is megelőztek már.

Képzelgéseimet jóval azután is folytattam, hogy megszerettem az iskolába járást; folytattam azután is, hogy Amundsen repülőgépe eltűnt az Italia megmentésére szervezett expedíció során. Furcsa, magányos játékot eszeltem ki: iskolatáskámba gyűrtem Don bátyám kinőtt sapkáját, s a tanítás végeztével felgyalogoltam az erdőbe – ott aztán, ahol már csak a fák vettek körül, a sapka alá gyűrtem hullámos hajam, s az ellenzőt homlokomba húzva máris úgy éreztem: Eddie vagyok, a hős felfedező; órákon keresztül csatangoltam titkos területek után kutatva.

Éveken át folytatott játékomnak egy véletlen találkozás vetett véget: egy nap Will Corrigan toppant elém az erdőben. Nem hallottam közeledő lépteit az ösvényen, s így nem térhettem ki előle – még a sapkát lekapni sem maradt időm. Mikor rám nézett, hirtelen kívülről láttam magam: egy nagylányt, fején a bátyja kinőtt sapkájával, mely neki is szűk már egy kicsit. Mikor gondolatban idáig jutottam, mégiscsak lekaptam a fejfedőt – a földre hajítottam, majd sarkon fordultam, és futásnak eredtem, ott hagyva Willt az ösvényen. Az Eddie-játéktól ezután elment a kedvem – soha többé nem játszottam felfedezőt –, ezentúl inkább az osztálytársnőimmel töltöttem az időt iskola után. A következő karácsonyon egy pillangót formázó brosstűt kaptam Will Corrigantől – azt gondoltam, nem felejtette el erdőbeli találkozásunkat, s ezzel az ajándékkal ő is azt jelzi: a gyerekkoromnak vége van.

Az iskola befejeződése mégis váratlanul ért – valahogy azt gondoltam, a tantermi időknek sosem szakad vége. A szüleim s a falubeli ismerősök mind várakozástelien tekintettek rám – biztató mosolyuk azt sejttette: az életem most kezdődik el, én azonban épp az ellenkezőjétől tartottam. Osztálytársnőim egy része a tanítás végét követő nyáron férjhez ment, a többiek pedig elkezdtek dolgozni: valamelyik rokonuknál helyezkedtek el, s ennek alig titkoltan szintén az volt a célja, hogy az új környezetben mihamarabb férjet találjanak maguknak.

A bátyám menyasszonya egy osztállyal feljebb járt, mint én; már egy éve jegyben jártak Donnal. Minden okom megvolt rá, hogy szeressem Patricia Doyle-t, aki mindig kedves volt velem. Bár egy évvel idősebb volt nálam, vagy egy fejjel kisebbre nőtt; hirtelenszőke, vékony szálú haját apró kontyba fésülte a feje búbján, és akárhányszor összetalálkozott a tekintetünk a templomban vagy az iskola udvarán, mindig rám kacsintott, mintha valami titkos összeesküvés részesei lennénk. Visszamosolyogtam rá, ám nemigen tudtam elképzelni, miben is állhatna női szövetségünk azon túl, hogy az esküvőjükön kétségkívül én leszek az első számú koszorúslány – efelől Patricia nem mulasztott el bizalmasra halkított hangon biztosítani újra meg újra.

Volt vőlegény-jelöltem nekem is. Odellék Charlie fia már az iskolás időkben rákapott, hogy hazakísérjen, s én pontosan tudtam, mit jelent ez a kísérgetés – ha pedig magamtól nem jöttem volna rá, a jelentőségteljes pillantások, melyeket Mrs. Odell és anyám váltott időnként egymással, vagy az, hogy apám a munka végeztével egy ideje Will Corrigan mellett Mr. Odellt is behívta hozzánk egy pohár italra, egykettőre ráébresztett arra, hogy komoly udvarlóm van.

Az Odell fiú az iskolából hazafelé vezető úton általában azzal traktált, körülbelül mennyi időbe fog telni, míg összespórol annyi pénzt, hogy kocsit vehessen – már nem emlékszem pontosan, hogy a négyajtós Dodge Sedan, amire vágyakozott, hatszáznegyven vagy négyszázhatvan dollárba került akkor. A legszemélyesebb megjegyzés, amit Charlie megengedett magának, az volt, hogy a Dodge gyár új típusú első lámpákkal szerelte fel az autóit, így nem kell félnem akkor sem, ha esetleg éjszaka ülnék benne majd. Az éjszakai autóút gondolata felvillanyozott – ennek alapján próbáltam magam elé képzelni jövendő házasságunkat, míg Charlie a különböző motortípusokról magyarázott. Mire a házunkhoz értünk, nagyjából végeztünk is a kocsitémával – megálltunk a kerítés mellett, és hallgattunk. Nem értettem, miért nem indul el már Charlie hazafelé végre – éhes voltam; anyám almás pitéjének illata ellenállhatatlanul tekergőzött a konyhaablakon át az orrom felé. Charlie Odell azonban nem mozdult. Látszólag hanyagul támaszkodott a kerítésnek, mintha soha többé nem akarna elmozdulni onnan; egymás után szívta a cigarettákat. Éhségem lassan elmúlt, s átadta a helyét valami furcsa érzésnek: mintha két lábam a néma támaszkodásban két oszloppá vált volna, mely odacövekel a kerítés mellé – úgy éreztem, ezentúl az lesz a sorsom, hogy ott álljak, ha esik, ha fúj, az Odell fiú oldalán. Jó időbe telt, míg rájöttem: Charlie arra vár, hogy a nap lemenjen végre, s akkor talán, a jótékony sötétben össze bírja szedni a bátorságát, hogy megcsókoljon. Ez némi jóindulatra hangolt az irányában: a csók engem is érdekelt. Ám amikor Charlie végre-valahára rászánta magát, s vizeskék szemét lehunyva áhítatosan felém hajolt, agyam kéretlen pontossággal, teljesen váratlanul Will Corrigan arcát vetítette csukódó szemhéjam belsejére. Éreztem Charlie Odell számra tapasztott száját, hideg nyála a nyelvemet érte, ám én képtelen voltam Will Corrigan arcát elkergetni lehunyt szemem elől – kiszabadítottam magam Charlie karjai közül, és beszaladtam a házba.

Menekülésemet Charlie Odell nem vette annyira zokon, mint képzeltem volna – nyilván azt gondolta: a lányoknak kötelességük az illendő vonakodás –, egy darabig még hűségesen kísérgetett, ám minthogy újabb csókra nem került sor köztünk, nagy megkönnyebbülésemre lassan elmaradozott, én pedig munkába álltam.

Állásomat a bátyám menyasszonyának köszönhettem: Patricia nagybátyja vezette a falu rövidáruboltját, s mikor az üzletben az egyik kiszolgáló-kisasszony férjhez ment, Mr. Doyle a családommal ápolt szívélyes viszonyra való tekintettel engem választott, hogy betöltsem a megüresedett helyet.

Lelkesen készültem arra, hogy dolgozni fogok – örültem a zöld formaruhának is, melyet már egy héttel az első munkanap előtt megkaptam: mintha jelmezbálba készültem volna, felpróbáltam otthon, s abban parádéztam egész nap. Szüleim boldogan tapsoltak, mikor felvettem az egyenruhát – csak Will Corrigan ingatta a fejét, mintha azt mondaná: „Nem neked való ez”, de szólni nem szólt semmit. Bántott a hallgatása – azt akartam, hogy ő is velünk ünnepeljen, így hát frissen támadt magabiztosságommal elé álltam, és rendre utasítottam. „Hát nem örül, Will, hogy dolgozni fogok?”, kérdeztem tőle. „Dehogynem, dehogynem. Jól van, Addie”, nevetett Will Corrigan, de nem nézett a szemembe, csak apám hátát veregette meg, és hamarosan elbúcsúzott.

Az első munkanap olyan volt, mint egy új iskola kezdete: izgatottan vetettem bele magam a tanulnivalókba – meglepett, mikor a munkaidőnek vége lett, s alig vártam, hogy folytatódjon másnap. Örömöm jó pár napig tartott: egészen addig, míg tanulnivalóim végére nem értem. Az első hét végére betéve tudtam az összes anyag nevét, árát és funkcióját: pontosabban, mint Bertha Doyle, Patricia unokatestvére, aki már jó ideje a boltban dolgozott; elboldogultam a különböző mérőeszközökkel, tudtam, melyik olló melyik anyaghoz való, ám azt hiába vártam, hogy újabb tudnivalók birtokába jussak: betanításom a végéhez érkezett – teljes jogú munkatárs lettem a rövidáru-üzletben.

Mikor szakértelmem gyakorlati alkalmazására került a sor, éreztem, hogy vidámságom napról napra szivárog el – s minthogy nem találtam a rést, amit betapaszthattam volna, hogy megtartsam a jókedvem, a második hét végére el is tűnt nyomtalan. Az üzletben zajló pezsgő élet nem érdekelt, s hamar rájöttem, milyen felfuvalkodott voltam, mikor azt képzeltem: különb kereskedő vagyok Bertha Doyle-nál. Bertha ugyan olykor tőlem vagy Mr. Doyle-tól kérdezte meg, milyen összetételű valamelyik anyag, vagy mennyibe kerül métere, ám azt tévedhetetlen pontossággal tudta, hogyan kell valakit vásárlásra bírni: tudta, milyen jeles esemény közeleg éppen, melynek alkalmából a vevőnek feltétlenül új ruhára vagy új abroszra volna szüksége, tudta, melyik vásárlónak mit kell ajánlani, ismerte a hízelgés és kritizálás rafinált arányait – én mindehhez még csak nem is konyítottam. A harmadik hét elejére már amikor elképzeltem, mit fogok mondani a vevőnek, aki éppen benyitott a boltba, arcomat vörösség öntötte el, két fülem szinte lángra kapott, és egy szót sem bírtam kinyögni.

Mr. Doyle észrevehette elkedvetlenedésemet, mert amikor új áru érkezett az üzletbe – bordó-vajszínű csíkos selyem, melynek az egész falu a csodájára járt – kilátásba helyezte, hogy ha továbbra is szépen dolgozom, a hó végén prémiumként kapok belőle egy ruhára valót. Engem sajnos ez sem villanyozott fel – inkább hagytam, hogy Bertha utasítgasson: a keze alá dolgoztam, csak hogy ne kelljen a vevőkkel beszélgetnem, s közben elkezdtem attól tartani, hogy az egyik nagy ollóval egyszercsak az anyag helyett a saját kezemet vágom majd el, hogy történjen végre valami.

A harmadik hét péntekjén az én feladatom volt a zárás: a munkaidő végeztével egyedül maradtam a boltban. Farkasszemet néztem a csíkos selyemmel, mely minden valószínűség szerint az enyém lesz hamarosan, s hirtelen elképzeltem magam a bordó-vajszínű ruhában: láttam magam öt és tíz év múlva, amint még mindig ugyanazt a ruhát hordom – a színe egyre fakult képzeletemben, s én elhíztam benne lassan; addig híztam, míg az anyag a csíkok mentén egyszerre szét nem repedt. Mire a képzelgésben idáig jutottam, nem tudtam már, mit csinálok: kiterítettem az anyagot a pultra, s a színek váltakozása mentén elkezdtem keskeny sávokra szabdalni – elmélyülten, akkurátusan dolgoztam, míg a finom selyem használhatatlan csíkok halmává nem enyészett. Akkor megnyugodtam.

Bezártam a boltot – fülemben dobolt a vér, mintha futottam volna; könnyű léptekkel iramodtam egyre távolabb az üzlettől, mely ekkor már nem is járt az eszemben – nem gondoltam sem Berthára, sem Mr. Doyle-ra, sem arra, hogy mit fognak szólni a szüleim: Will Corrigan háza felé tartottam.

Nem jártam nála az erdőbeli találkozásunk óta. Az ösvényen lezajlott jelenetet annyiszor játszottam újra magamban, hogy már el sem tudtam dönteni: vajon Will Corrigan elvörösödött-e akkor valóban, vagy csak a saját arcomat égető pirosságot ragasztottam át képzeletben az ő arcára is – ám most, mikor az ajtót kinyitotta, és meglátott, kétségkívül elvörösödött. Az árulkodó módon Will arcába toluló vér láttán elkezdett kalapálni a szívem – éreztem, hogy sosem akartam mást, mint itt lenni ebben a házban, vele; hirtelen lényegtelennek tűnt mindaz, ami a rövidáru-boltban történt, s mialatt beszámoltam a történtekről, Will szemébe nézve csalhatatlan biztonsággal tudtam, hogy ugyanazt gondolja, amit én.

Will Corrigan átballagott a szüleimhez, hogy megmondja nekik: nem vesztem el, nála vagyok. „Hát küldd haza, Will”, mondta csendesen apám. Anyám, szokásával ellentétben, hallgatott – csak nézett Will Corriganre, de valami olyan pillantással, amit Will nem látott addig sosem, pedig vagy negyven éve ismerték már egymást anyámmal.

Will kerülő úton tért haza: mintha igyekezett volna minél több időt adni nekem, hogy átgondoljam a helyzetet, hogy menekülőre fogjam, ha mégsem lennék biztos a dolgomban. De mikor benyitott az újjáépített faház ajtaján, én még mindig ott ültem az asztalnál, ahol hagyott. Sugárzó arccal néztem rá – azt reméltem: meglátja a szememben, milyen boldognak és erősnek érzem magam. Azt hiszem, megláthatta, s ő is valami hasonlót gondolhatott magáról, mert nem küldött haza. Pár nap múlva hozott nekem egy-két ruhát: kicsit nagyok voltak rám, de nem bántam – nem is volt szükségem többre, mert a következő hónapokban napvilágnál nemigen jöttem ki a házból. Mikor Will alkonytájt végzett a munkával, hazafelé a vegyesboltban vásárolt ennivalót – azt megettük, aztán mikor teljesen besötétedett, és a falubeliek bebújtak a házukba, kimerészkedtünk a szabadba. „Járjuk le a vacsorát”, mondta Will minden egyes alkalommal, és én hálás voltam ezért az apró hazugságért: jól esett, hogy úgy tesz, mintha bármikor végigsétálhatnánk mi ketten az utcán, egymás kezét fogva, s csak rajtunk múlna, hogy inkább a sötétet választjuk.

Végigballagtunk a falu kihalt utcáin, és felkapaszkodtunk az erdőbe. Órák hosszat sétáltunk a frissen vágott ösvényeken, szorosan egymás mellett lépkedve, és én mindenféléről faggattam Will Corrigant, akárcsak gyerekkoromban: a fákról, a kövekről, Európáról – ő pedig mindenre tudott válaszolni. Arról soha nem ejtett egy szót sem, hogy a faluban miket beszélnek rólunk. Azt sem említette, hogy a szüleimmel találkozott volna. Ahogy most visszaemlékszem, olyan, mintha azokban az időkben anyám és apám egyáltalán nem is jutott volna eszembe: mintha életem egy lezárt korszakának szereplői lettek volna, akiknek alakja legfeljebb kéretlen szellemként lebeg a jelen horizontjának szélén.

Reggelente sokáig aludtam, hiszen semmi dolgom nem volt. Mire felkeltem, Will Corrigan már elindult otthonról; egyedül voltam a házban. Kimondtam a nevét: Will. Nem volt nehéz – inkább otthonos érzés volt mondani: gyerekkorunk óta így szólítottuk a bátyámmal. Olyan neve volt, ami könnyen kiszalad az ember száján. Még egyszer megismételtem: Will. Will, Will.

A nyár szokatlan nagy hőséggel érkezett abban az évben: már júniusban több ízben elérte a száz Fahrenheit-fokot. Will Corrigan faháza egykettőre felforrósodott – minden ablakot nyitva tartottunk, hátha a huzat hoz egy kis enyhülést, de hiába: kint is állt a levegő. Én nyugtalan lettem, talán nem csak a nagy melegtől: a hónapok óta tartó bezártságtól is. A tárgyak érthetetlen módon csúsztak ki a kezemből, hogy aztán szinte elviselhetetlen csörömpöléssel essenek a földre, az edények összetörtek mosogatás közben, pedig azelőtt inkább ügyes kezű voltam. Már nem volt kedvem az erdőben tett sétákhoz: úgy éreztem, olyan ólmos fáradtság telepedett rám, hogy egy lépést sem tudnék tenni. Vacsora közben, a leglehetetlenebb pillanatokban, miközben épp a számban volt egy falat, vagy pont belekezdtem egy mondatba, minden figyelmeztető előjel nélkül hirtelen csordultig teltek a könnycsatornáim – egy szót se bírtam kinyögni többet, csak arra volt erőm, hogy megakadályozzam az oktalan könnycseppek kibuggyanását. De mikor megéreztem Will Corrigan ijedten figyelő tekintetét, erőt vettem magamon, kinyújtottam felé a kezem, és ránevettem az asztal fölött.

Will mégis érezhette, hogy valami nincs rendjén velem, mert egy vasárnap azt mondta nekem: „Öltözz fel, Addie. Vásár van, nézzünk oda”. Úgy mondta ezt, mintha minden nap együtt mutatkoztunk volna a falubeliek előtt. Nem szóltam semmit, csak gyorsan magamra kaptam a ruháimat.

Az utcán sok volt az ember: mind a vásárba igyekezett. Egy páran alaposan megnéztek minket – a pletyka nyilván mindenhová eljutott –, de szólni senki se szólt. Will megfogta a kezem – én kicsit összébb húztam magamon a túl bő ruhát; nem szakadt le az ég. Már hallottuk a vásár zajait.

Mikor a főtérre értünk, első pillantásom egy fazekas árujára esett. „Bóvli holmi”, ötlött az eszembe hirtelen, mit szokott mondani az ilyen silány portékára anyám – s anélkül, hogy akartam volna, tekintetemmel vadul elkezdtem keresni a szüleim. Nem láttam őket sehol – csak Mrs. Odell jött szembe, de nem köszönt nekem; nem voltam benne biztos: észrevett-e egyáltalán. Egy tűznyelő lehelt lángot felém – mögötte mintha megpillantottam volna a bátyám tarkóját, s mellette szorosan Patriciát, de kisvártatva rájöttem: mégsem ők azok.

Csak ekkor vettem észre, hogy Will már nem fogja a kezem. Riadtan néztem körbe: kerestem, hova tűnt, de nem láttam sehol. Aztán egy hang ütötte meg a fülem: éles férfihang, hangos, kellemetlen – „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát”, szállt felém a hang a messziből, „Adakozzék az apostoli hit egyháza javára!”

Will Corrigan ott állt a kétkedve morajló tömegben. Én mellé furakodtam, és ismét megfogtam a kezét, de ő rám se nézett: egy lányt bámult, aki üvegkancsóval a kezében siklott ide-oda az emberek között. A kancsó félig már tele volt aprópénzzel.

„Adakozzék az apostoli hit egyháza javára!”, ismételte meg gépiesen erőszakos hangján a szónok – a lány ekkor ért oda mihozzánk; együtt mondta a szöveget a hittérítővel. Will egy húszdollárost húzott elő a zsebéből – én tudtam: húsz dollár kétheti bére –, belecsúsztatta az üvegkancsóba, melyben ez a bankjegy volt az első papírpénz. A lány – most láttam csak, hogy a haja tűzvörös – egyidős lehetett velem; csodálkozva emelte a tekintetét Willre. Aztán rám nézett, hiszen a bőkezű adakozó karjába kapaszkodtam görcsösen – s ahogy belenéztem a nyugodt, szürke szempárba, rájöttem, mi az az őrült gondolat, mely egy pillanat alatt fészkelte bele magát Will Corrigan fejébe – tudtam, hogy azt képzeli: ez a nő a lánya, a kis Maggie.

Mire ezt magamban kimondtam, már nem álltam ott, kezemben Will kezével – átverekedtem magam a tömegen, nem törődve azzal: ki mit gondolhat – futásnak eredtem. Pontosan tudtam: hiába is várnék arra, hogy Will Corrigan utánam kiáltson: „Ne szaladj el, Addie!”

Végigfutottam az utcákon, fel az erdőbe. Izmaim, melyeket hónapok óta alig használtam, kínzón sajogtak, a tüdőm szúrt, mégsem álltam meg: csak futottam tovább, míg a sajgás egyszer csak váratlanul elmúlt. Könnyűnek éreztem magam, mintha vízen lebegnék: lábam szinte magától emelkedett a talaj fölé.

Késő délután lett, mire visszakeveredtem Will Corrigan házához. Az ajtót nyitva találtam, ám furcsamód mégsem fogott el reménység: tudtam pontosan, hogy Will az ajtót nekem hagyta nyitva, de körül sem kellett néznem, hogy tudjam azt is: ő már elment, nincs sehol – hiába is várnám, hogy visszajöjjön valaha. Nem mondtam ki a nevét, se hangosan, se magamban; ki sem bújtam átizzadt ruhámból. Lefeküdtem Will Corrigan ágyába, és nem mozdultam többet. Még nem ment le a nap. Az ágyból nézve úgy tűnt: megállt a horizonton, és most már így marad. Aztán mégiscsak lebukott lassan, majd alighogy sötét lett, felkelt megint. Eszembe jutott, amit Odellék meséltek: hogyan feküdt le Will Corrigan a földre a leégett háza helyén sok évvel ezelőtt, mikor én még csecsemő voltam. Az ágyában fekve úgy gondoltam: most pontosan ugyanazt érzem, amit ő érezhetett – ahogyan ő egykor, most én is elvesztettem mindent. Álom és ébrenlét határán egyensúlyozva ebbe az egy gondolatba kapaszkodtam kitartóan – nem engedtem magam elaludni: azt képzeltem, hogy legalább ebben az éber fekvésben, az eget nézve, együtt lehetek Will Corrigannel.

Aztán egyszer csak nyílt az ajtó – nem tudom, pontosan hány nap telhetett el –, és Will Corrigan házába belépett anyám. Mikor megpillantottam, hirtelen buta gondolatom támadt. Nem fért a fejembe: hogyan lehet, hogy azonnal megismerem, mikor olyan rég nem láttam? Hiszen lehetne egy idegen asszony is. Szűkölő rettegés fogott el: ő vajon megismer-e engem? De hamar rájöttem, hogy ezzel nem lesz baj, mert anyám megszólalt, a régi nyugodt hangján: „Gyere, Addie. Hazamegyünk”, mondta, és én megkönnyebbülésemben legszívesebben azonnal rávágtam volna: „Jövök, jövök, itt ne hagyj”, mondtam volna neki, de nem jött ki hang a torkomon, hiába erőlködtem, és hiába próbáltam meg kikelni az ágyból, hogy elinduljak vele: a lábaim helyén mintha kődarabok lettek volna: lehetetlenség volt őket megmozdítani.

Anyám ekkor lépett egyet, s engem ismét elfogott a rémület, hogy itt hagy: azt hiszi, maradni akarok, és nélkülem indul haza – de aztán észrevettem, hogy anyám nem az ajtó felé lépett, hanem épp ellenkezőleg: felém. Összenyalábolta érzéketlenné vált tagjaim – kétely nélkül vállalkozott testem felemelésére, mely nem egy gyereké volt már: egy másik felnőtt nő testévé alakult, mióta nem találkoztunk. Orromat megcsapta a rózsaszappan illata, melyet anyám mindig is használt, én pedig eltanultam tőle, így hirtelen nem is tudtam már, hol végződik az ő illata, s hol kezdődik a sajátom, és aznap már csak egyszer riadtam fel: otthon, miközben ruhástól dőltem a régi ágyamba, át sem öltözve a kikészített hálóingbe, agyamon egy pillanatra átvillant, hogy anyám ezt azelőtt sosem engedte volna – aztán álomba zuhantam megint.

Egy darabig otthon maradtam. Anyám és apám úgy bántak velem, mint amikor gyerekkoromban torokgyíkot kaptam, és attól féltek: meghalok – még Don bátyám se szólt egyetlen rossz szót se. Hozott egy üveg befőttet: azt mondta, Mrs. Doyle küldi nekem, aztán leült az ágyam szélére; hallgattunk.

Egy pár hét múlva Patricia elintézte, hogy visszavegyenek a rövidáru-boltba, így hát elkezdtem dolgozni megint. Irodai munkára kértem magam. Már nem az üzlethelyiségben kellett ácsorognom naphosszat a vevőkkel társalogva: Patricia nagybátyjának hűvös irodájában hamar beletanultam a könyvelésbe – megkedveltem az összevonások és kiadások ismétlődő rendjét, a különböző számlák mappákba rendezett kötegeit, élvezni kezdtem a mechanikus munka kiszámíthatóságában rejlő örömöt, korán keltem és korán feküdtem: lassan megnyugodtam.

Will Corrigant nem láttuk többé. Elment megkeresni Peget meg a kis Maggie-t – de én azt hiszem, a vörös hajú lány a vásárban mégsem Maggie lehetett, vagy ha mégiscsak ő volt az, talán nem örült eléggé a találkozásnak – mert apám körülbelül egy évvel később levelet kapott Will Corrigantől. Lélegzetvisszafojtva vártam, míg elolvasta: megismertem a kézírást a borítékon, és az ismerősen kanyarodó tollvonások láttán olyan hevesen kezdett dobogni a szívem, hogy magam is meglepődtem: hiszen azt hittem, életem Will Corriganhez kapcsolódó korszakát régesrég magam mögött hagytam. Mikor apám a levél végére ért, furcsa pillantást vetett rám. Egy kicsit tétovázott: mintha azon gondolkodott volna, mondjon-e valamit – aztán inkább szó nélkül átnyújtotta nekem a levelet.

Will Corrigan azt írta: eladta a házát, s az ebből származó pénzt elhelyezte egy betétszámlán Chicagóban, apám nevén – azzal az egy kikötéssel, hogy a pénzt apám kizárólag a lánya, Adelaide főiskolai tanulmányai kapcsán felmerülő költségek fedezésére fordíthatja. Mást nem is írt, azt hiszem – ha írt volna, alighanem emlékeznék rá, mert egymás után többször is elolvastam a levelet. Szemem mindannyiszor beleakadt az Adelaide szóba, hiszen sem Will Corrigan, sem más nem szólított így soha. De Will alighanem jól tette, hogy így írta a nevem, elvégre hivatalos okiratról volt szó.

Chicagóban anyám ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk egy-két ruhát nekem, mielőtt útnak indulok. Az áruházban minden tiltakozása ellenére csupa fekete holmit választottam: úgy képzeltem, a főiskolás lányok mind feketében járnak. Az új kalapommal viszont ő is elégedett volt: azt mondta, a formája szépen kiemeli hajam természetes hullámait, és hogy a többi lány az iskolában meghal majd az irigységtől, hogy nekem nem kell a sütővassal vesződnöm.

Mikor a vonat végre elindult, és integető szüleim alakja lassan eltűnt a távolban, kinyitottam az Atlantic Monthlyt, amelyet az állomáson vettem (azt gondoltam, a főiskolások mind az Atlanticet olvassák): elkezdtem forgatni, de a szemem előtt összefolytak a betűk. Az jutott eszembe: ha besötétedik, a lámpák vajon egyszerre fognak-e felgyulladni a kocsiban, vagy a kalauz egyenként kapcsolja majd őket fel? Mikor felszálltam, nem vettem le az új kalapomat, és most örültem, hogy nem látni tőle a szemem.

Ezerkilencszázharmincnyolc volt. A következő években sok minden történt, amit abban a pillanatban elképzelni se tudtam volna – ott a vonaton, miközben kint lassan alkonyodott, igazából csak arra bírtam gondolni, hogy főiskolára megyek, és ez a gondolat valami ismeretlen mélységből előbugyborékoló jókedvvel töltött el: szétáradt bennem, átjárta a gyomrom, végigszaladt a csigolyáimon, egészen az ujjaim hegyéig futott – én pedig ráismertem erre az örömre, amit korábban csak akkor éreztem, mikor azt képzeltem: Eddie vagyok.