Férfi és nő közötti barátság – a barátság szociológiailag kódolt determinációja folytán – természete szerint vagy pre-erotikus kaland vagy transzerotikus, azaz erotikán túli meghittség. A barátság idillikus, magasztos, de legfőképpen vágyott álom egy olyan kapcsolatról, amely mentes az erotikusan terhelt összefüggések kiszámíthatatlanságától, ezért is lett a párkapcsolatok finisében, a szakítás utolsó szófordulatában kitüntetett retorikai szerepe ennek az utópisztikus vágynak, amelyről mindkét fél tudja ugyan, hogy megvalósíthatatlan, viszont végszónak tökéletes. A barátság a párkapcsolatok végén annak egy desztillált, erotikátlanított, mégis a két fél személyiségének lényegét őrző és felmutató együttlét ígéretével kecsegtető utópia. Esetleg annak a viszonynak az emléke, amitől az erotikus kötődés annak idején megfosztotta őket, amiből kibillentette a feleket, és ami miatt most, végső soron is, a fájdalmas szakítás bekövetkezik. Lehet hát múltba veszett emlék, lehet utópia, de sohasem lehet a jelenben megvalósuló konkrét viszony. A férfinak a nőért és a nőnek a férfiért vívott harcában a barátság nem trófea, inkább akadály: magát a harc értelmét kérdőjelezi meg. A barátság a béke szinonimája, a béke viszont a harc végéé, azaz a párkapcsolaton belül az erotikus motivációk megszűnésének a jele, és így a barátság a párkapcsolat kudarcának negatív konnotációjú végkifejletét jelenti. Párkapcsolaton belül a barátságra való hivatkozás ígyhát (“Legyünk inkább barátok”) egyfajta fenyegetés, a kapcsolat erotikus minőségének (romlásának) kvázi-ironikus megfelelője. ¹

A barátság erotikátlanított szerelem. Tehát nem szerelem. Vagy a szerelem lehetséges ígéretét hordozza magában, és így előjáték a szerelemhez, egyfajta erotikátlan előjáték az erotikához, amolyan lelki petting, vagy egy már a beteljesedett szerelem emlékével telített minőség, és így egyfajta utójáték, immár erotikus tétek, bármiféle zavaró erotikus kockázat nélkül. A barátság tetszhalott erotika, amely bármikor feltámadhat és mozgósíthatja a teljes személyiséget. A barátság a lelkek erotikus kötődése a test kiküszöbölése árán. A testetlen erotikus vonzalom jele. A barátság a testet teszi zárójelbe, a szerelem a barátságot. A barátság olyan luxus, amit a párkapcsolat erotikus ökonómiája már nem engedhet meg magának. A barátság csak szublimáltan tartalmazza az erotikus komponenst, ha egyáltalán, hiszen legtöbbször a barátság a lelki rokonszenv felől kerüli meg az erotikát, azaz számot vet ugyan vele, de csak mint akadállyal, amelyet ki kell küszöbölnie. A barátság tabu alá vonja az erotikát, a szerelem viszont felszabadítja az erotikát e tabu alól. A barátság lehet egyfajta illúzió is, kölcsönös hipnotizáltság, amennyiben az önbecsapás kölcsönös, és mindketten elhiszik, hogy az erotikus kísértés lehetőségét a vonzalom kölcsönösségével uralmuk és befolyásuk alatt tudják tartani, elfeledkezve róla, hogy maga a kölcsönös vonzalom az, ami erotikusan meghatározott.

Az igazi, mély lelki barátság tehát legalább olyan törékeny és bonyolult, mint a szerelem. És ritkább is. Közös bennük, hogy mindkettő kitüntetett minőség, az egyszeri és megismételhetetlen emberi sors ajándéka és kivételes lehetősége. Olyan tudás megtapasztalásának kalandja, amelyet az igazi önismeret nem nélkülözhet, bármilyen árat kelljen is fizetnie érte. Hérakleitosz aforizmája szerint: “Nehéz ellenállni a szív vágyainak; bármit kíván, a lélek árán is megszerzi magának”. Ez a szerelem konklúziója. A barátság a szív árán szerzi meg magának azt, amire a léleknek van szüksége. Az egyik esetben a lélek, a másik esetben a szív esik áldozatul egy olyan játszmának, amelyben a racionális megfontolásoknak nem osztottak lapot. A racionalitás nem oszt és nem szoroz abban a kalandban, amiben csak a szellem és a vágy szava számít, és amely amúgy is túl van minden racionalitáson. A szerelem irracionális hatalmával csak a barátság irracionalitása konkurálhat. A szerelemben az az irracionális, hogy egyáltalán lehetséges, a barátságban az, hogy egyáltalán nem lehetséges, mégis megtörténhet. Ilyen értelemben a barátság továbbírása a szerelemnek, és nem vetélytársa. A barátság ezért is ritkább, mint a szerelem, hiszen mi is írhatná felül, avagy tovább a szerelmet?

A Tonio Kröger című elbeszélés nyitójelenete rögtön a barátság problémájával indít. Az azonos neműek közötti barátság Tonio Kröger és Hans Hansen között azért válik rögtön problematikussá, mert Tonio éppen azzal terheli meg a viszonyt, ami azonnal meg is öli a barátságukat: erotikával. Az azonos neműség önmagában még nem garantálja az erotikátlanított barátság megvalósításának sikerét. Az erotikus attitűd, az erotikus viszonyulás ugyanis nem kapcsolatfüggő, hanem személyiségfüggő. A személyiség dönt arról, hogy mi a fontosabb számára: erotika vagy barátság. Tonio kezdettől fogva kapcsolatuk erotikus minőségét tekintette értéknek, az erotikus kötődés volt az, ami Toniót Hanshoz kötötte, és nem a barátság. “A dolog úgy állt, hogy Tonio szerette Hans Hansent, és már sok mindent elszenvedetett miatta. Aki jobban szeret, az alulmarad és szenvedni kénytelen” – írja Thomas Mann, egyértelműen utalva a két fiú barátságának lehetetlenségére. Tonio erotikus tapasztalatszerzésének esik áldozatul a barátságuk, ezáltal Tonio erotikus interpretációja éppen azt lehetetleníti el, ami esélyt adna számára a további erotikus interpretációkhoz. Tonio önmaga ellen dolgozik tehát, önmaga alatt vágja a fát, hiszen éppen a barátság törékenységének felismerése az, ami még inkább erotikával telíti a viszonyt, tehát még inkább ellehetetleníti. Túl azon a felismerésen, hogy a két fiú barátsága, személyiségszerkezetük alapvető eltérései miatt eleve nem áll biztos lábakon. Tonio Krögert a melankóliája eleve elszigeteli a világtól, így a barátság lehetőségétől is, erotikus szenzációéhsége viszont éppen a melankóliájából táplálkozik, ezért is mindegy számára, hogy végül is kit imád, fiút vagy lányt. A melankólia kezdettől fogva nincs tekintettel a társadalmi konvenciókra, arra, hogy mit lehet, és mit nem lehet, csakis a vágy kérlelhetetlensége az, ami kizárólagosan meghatározza.

Földényi F. László Melankólia című könyvében, melynek a címe jelzi a témáját – ha egyáltalán van neki címe –, egy helyütt Thomas Mann jegyzetfüzetéből idéz: “Vágyakozni a szerelemre egészen addig, hogy az ember belehaljon, és megvetni mindenkit, aki szeret. A boldogság nem az, hogy szeretik az embert; ez undorral keveredő elégtétel a hiúság számára. A boldogság: szeretni, és semmilyen közeledést nem tanúsítani a szeretett tárgy felé.” (Földényi F. László: Melankólia.Akadémiai Kiadó, 1992. 201–202. o.) Ugyanez a gondolat köszön vissza a Tonio Kröger második fejezetének végén, egy kissé már tompítva a felismert igazság kegyetlenségén, az Ingeborg Holmmal való erotikus kapcsolat tanulságaként: “Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, ez csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát. És lelkében felírta ezt a gondolatot, teljesen átgondolta és gyökeréig átérezte.” Tonio Kröger, aki nem más, mint a fiatal Thomas Mann maga, még “fortélyos közeledésekkel” való meglopásról beszél, Thomas Mann bejegyzése viszont már “semmilyen közeledés”-ről. Ha Mann feljegyzését éppen a két gondolat egyértelmű egyezése okán a Tonio Kröger írásának időszakára datáljuk, nyilvánvaló lesz, hogy miért megengedőbb az író a kamasz Tonióval: Tonio itt még lát esélyt arra, hogy szerető és szeretett lény között érintkezés álljon fenn, még akkor is, ha ez a szeretet mint erotikus vágy, tárggyá is idegeníti el a szeretett kedvest, akit már csak meglopni lehet. Az érintkezés csakis lopás lehet (ezt egyértelműsíti majd véglegesen a 8. fejezet bál-jelenete), illetve, másfelől nézve, árulás, méghozzá éppen az író, Thomas Mann gondolatának elárulása révén, hiszen kompromisszumot keres ott, ahol éppen a kompromisszum lehetősége lett kizárva az erotikus vágy másikat megsemmisítő kizárólagossága és a másikkal való érintkezés feltételei között. Ezzel a kompromisszummal, az érintkezés lehetőségének ezzel a hazugságával számol le a Tonio Kröger megírása után tíz évvel íródott Halál Velencében című kisregényében a már beérkezett, sikeres író, Thomas Mann.

Földényi F. László így vezeti fel a két mű szerelemkoncepciója közötti radikalizálódás folyamatát: “A szerelem nem kapcsolat, hanem egyoldalú irányulás. Minden kapcsolat feltételez egyfajta tárgyiasságot, a szerelem esetében viszont még ez a tárgy sem »igazi« tárgy, hanem hit, illúzió. A szerelmes ezért szükségképpen magányos és a szenvedés mellett ez melankóliájának másik előidézője. Ez a magány ugyanakkor gyötrelemmel teli: a szerelmes úgy találja, hogy érzései folytán meghitt társalgást folytat az abszolútummal, amelyet meghatározhatatlansága miatt, a szerelmes joggal nevez el Semminek – és az abszolútummal társalogni, szerelmesnek lenni nem más, mint e felismert semmivel pillanatról pillanatra együtt élni, a kifosztottságot vállalni. A szerelmes szenvedése emiatt a legmagasabb rendű öntörvényűséggel párosul, annál is inkább, mert a másik léte nem meghatározható, nem befolyásolható, csak »ürügy«. Akire a szerelem irányul, annak semmit sem kell tennie, nem kell viselkednie, semmit nem kell tennie vagy viszonoznia – a szerelmes úgyis vak, noha vaksága olyan, mint Teiresziászé: követhetetlenül mély tudást eredményez. »… az imádó istenibb az imádottnál, mert amabban lakozik az isten, nem a másikban« – Thomas Mann adja e szavakat Phaidrosz szájába a Halál Velencében című novellában (IV. fejezet, Lányi Viktor fordítása.)”. (Idézett mű: 206. o. – kiemelés Földényitől.) Ennek a felismerésnek a megszenvedett igazsága lesz majd az, ami felé az ifjú Tonio Krögernek el kell indulnia akkor, amikor hitet tesz az alkotásra feltett élet mellett a barátnőjének írott levelében a mű végén.

A Tonio Kröger elején a barátság lehetetlenségét bizonyító epizódok a Lizaveta Ivanovna festőnővel ápolt későbbi, felnőttkori barátságot sem nem készítik elő, sem nem magyarázzák, egyszerűen csak egy olyan viszonyulást harangoznak be, amelyre önismereti, és nem erotikus megfontolásból van szüksége Toniónak. Éppen ez az önismereti hangsúly az, ami miatt nincs is szükség Lizaveta személyiségének ábrázolására sem az írónak, sem az olvasónak. Minden olyan információ, amely mégis fontos Lizaveta szerepének megértéséhez, kódolva van a foglalkozásában és a nevében.

Egyrészt azzal, hogy Thomas Mann egy orosz névvel “látja el” Tonio barátját, ezt a szereplőt egyértelműen a tizenkilencedik századi orosz realista prózához, annak is a Dosztojevszkij, Tolsztoj, Turgenyev nevével fémjelezhető korszakához társítja. Itt tűnnek fel és válnak meghatározóvá azok a nőalakok, akik a férfi támogató, gyámolító, segítő, vigasztaló mentsváraiként a mindenkori főhős bonyolult lelki életének megkerülhetetlen kulcsfiguráivá válnak. Gondoljunk például Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének Szonyájára, aki nélkül Raszkolnyikovnak esélye sem lenne semmiféle bűnhődésre, nemhogy arra a boldogságra, amelyet éppen Szonya angyali jósága és szeretete kölcsönöz majd az életének. Szonya az archetípus, de a mezőnyből Lizaveta Ivanovna sem lóg ki egyáltalán. És pedig azért nem, mert ugyan a mű Európában játszódik, és így a név teljesen idegen, sem az északi, sem a déli kultúrkörhöz nem tartozik, hanem egy olyan harmadik kultúrkörből kerül ide, amely a művész és a polgár ellentétét még csak nem is ismeri, mert még egységesen emberi, ám éppen ez a nemismeret lesz az, ami majd hozzásegíti Lizaveta ítéletének kimondásával Tonio Krögert ahhoz, hogy önvizsgálata elmélyedjen és eredményre vezessen. A festőnő orosz származása tehát egyfajta távolságot feltételez és jelent Tonio számára ahhoz, hogy a megértéshez szükséges távolságot biztosítva artikulálhassa Lizaveta számára az őt gyötrő művészi és magánemberi problémákat.

A másik kulcs Lizaveta megértéséhez a foglalkozása, mégpedig az, hogy fest. Azaz Tonio Krögerhez hasonlóan egy művésszel, ráadásul egy aktív, gyakorló, munkában levő festőnővel állunk szemben. Művészi életútjáról, művésszé válásának stációiról ugyanúgy nem tudunk meg semmit, ahogy megismerkedésük körülményeiről sem, ami azonban fontos, az a közös alkotói sors lelki feltételrendszere, amely kapaszkodót nyújthat mind az olvasónak, mind Toniónak.

A műben a Lizaveta Ivanovnával monológ formájában megvalósuló eszmecserét a harmadik fejezet végén Tonio Kröger alkotó alkotóművésszé, tevékeny íróvá válásának leírása nyitja meg. Azért fontos ez, mert Tonio Krögert mint beérkezett, megállapodott, önmagát mint művészt komolyan vevő, öntudatos felnőtt férfiként látjuk viszont megérkezni Lizaveta műtermébe. Két, alkotóereje teljében levő művész barátságáról van tehát szó. A közös művészi attitűd (művészi elkötelezettség, művészi sors stb.) lesz az a közös pont, ami a barátságuknak tartalmat és egyúttal formát is ad.

Lukács György esztéta, Thomas Mann kortársa és értő ismerője, akiről Mann az első világháború után írt Varázshegy című nagyregényének egyik fontos szereplőjét mintázta meg, 1910-ben így foglalja össze a Nyugat folyóiratban második regénye kapcsán Mann írói attitűdjének sajátosságát: “Az ő objektivitása is csak gesztus és lírát eltakaró, mint minden igazi költőé. De itt – ő maga megírta a Tonio Krögerben – egy furcsa szeretete az életnek, furcsa vágyódás az élet után beszél ebből a száraz elfogulatlanságból. Az élet szeretete ez, de az »élet« itt az egyszerűséget jelenti, az egyszerű boldogságot, megelégedést, problémátlan belenyugvást a dolgok folyásába és bekapcsoltságot emberek közösségeibe. Dolgok poézisét adja Thomas Mann, elbújva mögéjük, mert szégyelli kicsit ezt a szeretetét. Nemcsak természetes szeméremből, de azért, mert reménytelen mindig minden vágyódó szeretet. (…) Ezt talán mindig tudta Thomas Mann, és talán azt is, hogy ahogy ő szereti a dolgok egyszerűségét, úgy nem szabad szeretni őket, olyan vágyódva, olyan gyengéden és olyan megértően kiválogatva belőlük a legegyszerűbb egyszerűséget és a legtónusosabb közönségességet; hogy az egyszerű élet sokkal »érdekesebb«, mint az ő vágyódva szerető szemei látják, és nem értené meg ezt a szeretetet, és sértésnek érezné azt. És ezért kell titkolnia ezt a szeretetét.” (Lukács György: Ifjúkori művek. Magvető Kiadó, 1977. 265. o.)

Lizaveta, a művésztárs és barát éppen erre a lukácsi értelemben vett “szégyelli kicsit a szeretetét”-típusú elfogultsággal való számvetés hiányára érez rá, azaz éppen arra a legfájóbb pontra, amit Tonio Krögernek még nem sikerült magában tisztáznia. Lukács György mint esztéta és mint az életmű értő olvasója, már könnyebb értelmezői helyzetben van, mint az elbeszélés szereplője: Lizaveta csak barátja szélsőséges alkotói állásfoglalásaiból tud következtetni arra a hiányérzetre, ami Tonio alkotói és magánemberi sorsát is megkeseríti. Ez a hiány pedig nem más, mint az őszinte és felszabadító számvetés a saját érzékenységével, amely Tonio Kröger monológjában éppen az ellenkező oldaláról mutatkozik be, és éppen ezzel leplezi le töredékes önmagát Lizaveta előtt.

Tonio Kröger a művész szükségszerű dehumanizálódásáról, elembertelenedéséről beszél, arról hogy a művésznek szükségszerűen, hivatásánál fogva el kell idegenednie az emberi világtól és egyúttal önmagától is ahhoz, hogy közvetíteni, ábrázolni, objektiválni tudjon. “Emberi elszegényedésre és elsatnyulásra” van szükség, mert “befellegzett a művésznek, mihelyt ember lett és érezni kezd”. De Kröger nemcsak az emberi minőség hasznát és értelmét kérdőjelezi meg, hanem a férfilét értelmét és hasznát is: “Egyáltalán: férfi-e egy művész? Meg kell kérdezni ez irányban »a nőt«! Úgy gondolom, mi, művészek, mindnyájan osztozunk egy kissé ama preparált pápai énekesek sorsában… Elbűvölően énekelünk. Csak éppen…”. Azaz a dehumanizáló tendenciákba még az önkasztrálás is beleértendő. És mindez a tiszta művészet, a magasrendű művészet nevében. A művészsors olyan megbélyegzettség, amely inkább átok, mint áldás. A civilizált polgári világ képtelen szembenézni a művészsors alapvetően embertelen karakterével, a művész ezért magányra és meg nem értettségre van ítélve. Kiszolgáltatott és megsebzett lény. Egy helyütt, körülbelül monológjának felénél Kröger egyszer csak kiszól Lizavetának: “Jó, jó, csak nevessen. Pedig én csak félig-meddig tréfálok.” Lizaveta nevetése árulkodó. Arról árulkodik, hogy pontosan érti Tonio gondolatmenetét, képes azt distanciával, távolsággal, és művész létére, azonnal rá is cáfolva Tonióra: megértő szeretettel szemlélni. Azaz Lizaveta azoknak az erényeknek a birtokában hallgatja meg barátját, amelyeket a barát éppen akkor szenvedélyesen elutasít és megkérdőjelez. Ez a szellemi és főleg érzelmi fölény lesz majd az, ami hitelesíti Lizaveta ítéletét mind Tonio Kröger, mind az olvasó előtt.

Kicsivel később pedig Tonio az orosz irodalom nőalakjainak felemlítésével veri vissza Lizavetának azon magyarázatát, amely szerint létezik a művészsorsnak egy pozitív, humánus, emberbaráti, katartikus olvasata is, éppen az, ami oly fájón hiányzik Tonio jelenlegi állásfoglalásából. Ezzel a visszavágással – ha figyelmesebben olvassuk – Thomas Mann éppen a nagy orosz irodalom fogásával él, azaz éppen hogy igazolja Tonio Kröger igazát, mert ha Lizaveta valóban egyfajta Szonyaként érvel Tonio ellen, akkor Tonio makacs ellentámadása éppenhogy a raszkolnyikovi magatartás érzetét erősíti meg az olvasóban. Lizaveta valóban úgy viselkedik tehát, ahogy a nagy orosz nőalakok, Tonio pedig éppen olyan elfogult szenvedéllyel látja és láttatja a saját igazát, mint a nagy orosz szenvedők (élükön Rogyion Romanovics Raszkolnyikovval).(Itt már túlhabzok, bocs, hagyd el ezt a bekezdést, hagyom én is gyorsan.)

Tonio Kröger és Lizaveta Ivanovna barátságának van egy másik archetipikus irodalmi mintája, ami talán lényegesebb és beszédesebb, mint az orosz minta, és ez szintén magából az elbeszélésből derül ki, pontosabban Tonio szólja el magát, aki az előbbi riposzt alkalmával Lizavetát Horatióval azonosítja: “Ez a Horatio válasza, kedves Lizaveta. »Nagyon tűhegyre vennők, ha így vennők« – ugyebár?” Horatio Hamlet barátja, és egy Hamletra – nem Shakespeare tragédiájának címére, hanem a címszereplőre – való konkrét utalás rögtön egyértelműsíti is azt, hogy amíg Tonio Kröger önmagát a hamleti érzékenységgel és helyzetét a hamleti léthelyzettel azonosítja, azaz a hamleti szereppel, addig Lizavetát a horatiói barát szerepe illeti meg Tonio magánszínházában. Egy alárendelt figura szerepe. Egy nem tragikus figura szerepe. A hamleti léthelyzettel szemben Horatio szerepe nem lét-hangsúlyos, és mindenekelőtt: nem tragikus. Szemben Hamlettel, aki maga a tragikus ikon. Ez a kiszólás természetesen mit sem von le Tonio igazából, hiszen Hamlet tragédiájával való párhuzama érzékeny és lényeglátóan pontos diagnózisát adja a dán királyfi léthelyzete és az alkotói létmód közötti általános összefüggéseknek. Ami miatt mégis szóbahoztuk (szóbahozom) az nem más, minthogy ez a kiszólás és az utána következő Hamlet-értelmezés (amelyben Thomas Mann egy külön pszichológiai és írói bravúrral világítja meg Tonio lelkiismeretét, aki az előbbi elszólást úgy kívánja korrigálni Lizaveta előtt, hogy a hamleti magatartás pontos lényegét adja, mintegy saját mentségéül az elszólására) pontosan leképezi a két ember, a két barát közötti művészi hierarchia aktuális állását. Ennek értelmében Tonio Kröger önmagát művészileg magasabb rendűnek (rangúnak) tartja, mint társát, és ennek a magasabbrendűségnek éppen a tragikus látásmód az előfeltétele. Tonio lekezelő viszonyulása azonban nem kizárja, hanem éppen hogy megvilágítja és értelmezi barátságuk természetét: úgy barátok ők, ahogy Hamlet és Horatio azok. Azaz Tonio esetében itt egy sajátosan szublimált férfibarátságról van inkább szó, mintsem egy férfi-nő barátságról. Nem nőként definiálja barátnak Lizavetát, hanem férfibarátként tekint rá. Ráadásul a külön csavar mindebben ott van, hogy ez a férfinak tekintés nem párosul egy magasabb társadalmi-művészi ranggal, hanem épp ellenkezőleg: lealacsonyításnak felel meg, művészként és emberként is alacsonyabb társadalmi presztízzsel bírónak tekinthető ezek után a másik, a “barát”.

Ezért lesz aztán különösen kitüntetett hangsúlya annak a vágynak, amikor Tonio éppen a barátjának tárja fel legkínzóbb óhaját: “– Egy barát, egy emberi lény! Elhiszi nekem, milyen büszkévé és boldoggá tenne, ha emberek közt barátot bírhatnék? De mind ez ideig még csak démonok, koboldok, mélyenckedő szörnyetegek és megismeréstől néma kísértetek, vagyis irodalmárok közt akadtak barátaim.” Itt már a végkifejletnél tartunk. Tonio már nem egyszerűen csak lefokozza a barátságukat, nem is hogy megkérdőjelezi, hanem egyenesen semmisnek tekinti. Tonio Kröger itt jut el művészi önapoteózisa, ha úgy tetszik: önsajnálata csúcsára, nem véletlen hát, hogy Lizaveta, aki valóban mindvégig mellérendelt szerepet játszott a beszélgetésben, egyetlen megsemmisítő ítélettel korrigálja barátja és kollégája igazát.

Lélektani csúcspontja is az elbeszélésnek Lizaveta válasza. Egyrészt azért, mert Tonio maga is meglepődik azon, hogy barátja pontosan tudta követni őt, ezen túlmenően pedig, hogy a legszemélyesebb kínjaira is tud válasszal, illetve megoldással szolgálni. Másrészt azért is lélektani csúcspont ez a rész, mert egy kivételesen szenvedélyes és személyes művészetfilozófiai vallomásból a festőnő egyetlen mondattal képes visszarántani a művészt saját talajvesztett önismeretébe. Az ítéletnek is definiálható válasz értelmében Tonio valójában nem más, mint polgár, és hogy az ítélet még fájdalmasabb, tehát még igazabb legyen: egy eltévedt polgár. “Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.” Az ítélet attól is meghökkentő, hogy látszólag semmilyen tartalmi összefüggésben nem látszik lenni mindazzal, amit Tonio a hosszú monológja alatt elmondott. De az ítélet nem is Tonio művészetfilozófiai felismeréseinek igazságértékét kérdőjelezi meg. Azokat, mondhatni, teljesen figyelmen kívül hagyja, és Lizaveta pontosan ezzel a trükkel éri el, a válasz artikulálásának, megfogalmazásának nyers, kíméletlen, szinte már embertelennek tűnő könyörtelenségével, hogy Tonio is pontosan átérezze: Lizaveta és ő egyenrangú felekké váltak a beszélgetés végére. Ez az egyenrangúvá válás azonban csakis Lizaveta személyes erőfeszítésének érdeme, és így redukáltságában is voltaképpen nagyvonalú baráti gesztus a részéről, hiszen a válasz egyben Lizaveta korrekciója is a beszélgetésben felborult szellemi egyensúly helyreállítására.

Lizaveta nem a tartalmi kijelentésekre építi a válaszát. Hanem valami másra. Valami olyasmire, ami túl van a kimondott szavakon. Esetleg nem is hogy túl, hanem épp ellenkezőleg, előtte van a szavaknak. Előtte annak, ami megelőzi mindazt, ami a kimondással már csak nézetté, sztereotípiává, elfogultsággá csontosodhat, és így csak bebörtönözheti a személyiséget, de nem szabadíthatja fel. Pontosan úgy, ahogy Tonio is a saját igazságainak rabjaként szenved és gyötrődik. Tonio Kröger felismerés-képtelensége éppen abból fakad, hogy író létére nem lát át a szavakon, nem képes kreatívan viszonyulni saját rögeszméihez, és így nem képes arra sem, hogy művészi értelemben hiteles legyen, azaz hogy hiteles, önazonos érzékenységgé váljon. Lizaveta válasza éppen itt, a legérzékenyebb és a leginkább elfojtott, letagadott, szégyellni való ponton sebzi meg a lelkileg amúgy is feldúlt művészt. Már csak az a kérdés, hogy Lizaveta vajon nem provokálni akarta-e Toniót. Hiszen ugyan nem száll szembe a tartalmi kijelentésekkel, egészében mégis magát a művészlétet, a művészi identitást kérdőjelezi meg. Ez ugyan igaz, de ez a megkérdőjelezés művészi, és nem polgári oldalról érkezik Tonio felé. Azaz Lizaveta mint művész kérdőjelezi meg Tonio művészidentitását. És talán éppen ettől lesz még lesújtóbb a válasz. Itt ugyanis egy művész mondott ítéletet egy másik művészről, aki még nem művész. És mivel nem művész, csakis polgár lehet. Egy olyan polgár, aki már elindult ugyan a művésszé válás útján, de még nem érkezett meg oda. Tonio Kröger egész kiselőadása során szembeállítja egymással a polgárt és a művészt. Egymást kizáró jelenségként ragadja meg őket. Nem veszi észre, hogy ehhez semmi joga nincsen. Ahogyan azt sem veszi észre, hogy ennek a szembeállításnak mi is az igazi következménye. Ugyanilyen alapon egymást feltételező jelenségekként is szemlélhetné, hiszen mindez csak hozzáállás dolga lenne. És Lizaveta éppen itt sebez. Tonio viszonyulásának egyoldalúságát állítja szembe saját értékítéletének kérlelhetetlen egyoldalúságával. Ha te kizártad a két fenomén, a két jelenség, a két csoport közötti érintkezés lehetőségét, és örökre elszigetelted azokat egymástól, akkor én viszont kizárom, hogy hitelt érdemlő művész vagy, tehát csakis tévútra jutott polgár lehetsz, jobb, ha tőlem tudod. Lizaveta fogalmazhatna enyhébben is, viszont annak semmi értelme sem lenne. Mondhatná, hogy művészileg ez inkorrekt hozzáállás a világhoz és a saját érzékenységéhez, de nem ezt mondja. Ezzel szemben Lizaveta mint művész, mint barát és mint beszélgetőpartner, éppen Tonio gondolatmenetének logikájára építi rövidke válaszát. Ennyiben tehát mégiscsak a tartalmi kijelentésekre építi, de talán helyesebb lenne azt mondani, hogy rögtön a tartalmi kijelentések interpretációjára, értelmezésére. Éppen ebben rejlik a különbség kettejük között: hogy míg Lizaveta képes interpretálni, azaz értelmezni, reflektálni az elhangzottakra, tehát tud távolságot tartani az elmondottaktól, addig Tonio csupán a reflektálásnak a szenvedélyét éli meg, de nem a reflektálást magát. És éppen itt kerül igazi ellentmondásba önmagával, hiszen kizárólag arra a jelenségre reflektál, a polgári világra, amely valóban képtelen a reflexió művészetére. Ahogy maga Tonio is, bizonyos szempontból.

Ennek megfelelően Lizaveta bővebb reflexiója Tonio kiselőadására így szólhatna: ha egymást kizáró ellentétekben tudsz csak gondolkodni, akkor én viszont kizárom, hogy érzékenységedhez méltó művésszé váltál. És mindebben talán az a legeslegfájóbb (legfájdalmasabb), hogy mindez nemhogy kizárja vagy megkérdőjelezi, esetleg felfüggesztené Tonio gondolatmenetének érvényességét, hanem éppen hogy alátámasztja azt.

Ami a barátság értelmezésének szempontjából figyelmet érdemlő ebben a dialógusban, az éppen az, hogy itt két barát beszélget egymással. A dialógus végkifejlete nem hogy ellentmondana annak, hogy itt valóban két barát beszélgetett egymással, hanem éppen amellett szól, hogy ez a barátság, a maga szellemi nívóján, nagyon is gyümölcsöző, nagyon is életképes. Rendelkezik ugyanis olyan szellemi potenciállal, amiben csakis a nagy barátságok részesedhetnek. Ha a barátságot szellemi, és nem erotikus kalandnak definiáltuk, akkor itt megengedhetjük magunknak, hogy a szellemi kaland erotikájáról beszéljünk. Az erotikus aspektus nélkülözése amúgy sem volt teljesen jogos. Éppen Tonio és Lizaveta szellemi mérkőzése mutat rá arra, hogy igenis lehetséges olyan szintje a beszélgetésnek, a szót értésnek, ami már erotikus dimenziókat feltételez. És ez nem csak feltevés. Hiszen a történet folytatásában, amely tulajdonképpen arról szól, hogy Tonio Lizaveta ítéletének hatására visszatér az önvizsgálathoz, éppen a gyerekkorban megsebzett erotikus önértékelés helyreállítás a tétje. Ami talán éppen Lizaveta ítéletének kimondásakor kapott halálos, de legalábbis végzetes sebet (sérülést, sebesülést).

Nem lehet ugyanis eltekinteni attól, hogy Lizaveta, bármennyire is barát és művésztárs egyben, ráadásul elsőrangú szellemi partner, mégiscsak nő. Nő, akinek éppen a női érzékenysége, női empátiája, kordában tartott női indulatai és nem utolsó sorban kiérlelt női kegyetlensége az, ami Tonio Kröger megsemmisüléséhez vezetett. Ilyen értelemben is teljesnek tekinthető hát a Tonio búcsújába foglalt tétel: “El vagyok intézve.” El vagyok intézve férfiként is. Emlékezzünk csak arra a jelenetre, amikor Tonio arról beszélt, hogy az igazi művésznek talán még férfiként is meg kell semmisülnie. Ez most sikerült is, köszönhetően Lizaveta nőies közbenjárásának. Azaz nemcsak művészként semmisült meg Tonio, hanem férfiként is. És éppen egy nő fogott ki rajta. Vagy: éppen egy nőnek köszönhetően sikerült férfiként megsemmisülnie. Egy olyan nőnek köszönhetően ráadásul, akinek ő éppen a női karakterét tette zárójelbe. (Az, hogy még külön le is horációzta – már csak hab a tortán.) Ideje hát, hogy elölről kezdjen mindent, hogy számvetést készítsen az életéről. Ehhez a számvetéshez a lelki és művészi indíttatást azonban nem másnak, mint Lizavetának köszönheti Tonio. És itt érkezünk el a barátság fogalmának újradefiniáláshoz. Ez a szellemi megsemmisülése Toniónak egyben szellemi újjászületésének nyitánya is. Egy olyan életfordulatnak a nyitánya, amely művésszé válásának a végleges garanciája is egyben. És talán még ennél is több. Hiszen a művésszé válás valójában nem valami magasztos, fennkölt, elvont dolgot takar, hanem csupán a saját érzékenységével, személyiségének ezzel a kivételes adottságával való őszinte és katartikus szembenézést, melyre majd a dániai fürdőhelyen lehetősége is nyílik hősünknek.

* * *

Drága A.! Nos, dióhéjban ennyit tudnék hirtelenjében összegondolni a férfi-nő barátság problémaköréről, remélem, megelégedésedre. Ez persze így túl hosszú, túl részletező, túlságosan is csupán egy-kapcsolatra koncentrált, de más most nem jutott az eszembe – na jó, őszinte leszek Hozzád: igen régen “szakadt már ki” belőlem írás úgy, mint Neked most: ez. Szemináriumi dolgozatnak ez tehát egyelőre még nem a Tiéd. De, de, de. Tudjuk, ugye tudjuk?, hogy ez nem is az, egyelőre, azt majd megírod a saját szád íze szerint, abban is segítek persze, ha már belerángattál, illetve belerángattalak, vagyis hát belerángatódtunk ebbe. (Jelzem: én rángtam előbb.) Férfi-nő barátság! Basszus, ne már. Na ne már! De ha tényleg, akkor egyet megígérek: nem foglak kiadni, illetve ezt nem fogom, mármint hogy szóval köztünk marad, tutira, nyugodj meg. TÉNYLEG! Komolyan. Nem tekintem írói munkásságom részének, hidd el. Az ügy – akkor most ünnepélyesen – lezárva. Milyen ügy? Hát az ürügy. Neked írtam, és nekem ennyi elég lesz. Írtam én mást is, csakis Rólad szólót, majd olvass(ad) el, az a címe: Az utolsó magyartanár eljegyzései, jav., feljegyzései, regény az drágaságom, abban lesz majd egy rész, elárvulom, jav., elárulom, hogy A magyartanítás hasznáról és káráról az élet számára című 16. óra (fejezet) elején fogod megtalálni, úgy kezdődni, hogy: Egy délután alatt sikerült megélnem a…, és Veled folytatódik. Jövőre jelenik +. Elhülyülöm, bocs, jelenik meg. Majd kapsz egy szép dedikált példányt belőle, Múzsámnak Szeretettel, ezen majd még dolgozgatok ám, lám, a lényeda jav., a lényeg a lényeg, kapsz. Egyet biztosan. Amit majd szépen (büszkén?) kirakhatsz a családi (?) könyvespolcra Hornyacsek Tamil, Kerekes-Puha Nándor, Klassaut Csörsz meg Milan Kund… era… közé?, mellé? Hát hová lehet raknod majd ezt az én könyvemet, hovácska-hoppácska, sokat próbált férji- & hancúri gyermektekintetek elől elszabotálódacska? Brrr. Hát megmondom, sehovásocska! Majd, tudod mit? De van gyógyírom, írom is. Rakd majd be a, be a, be a, rakd majd be a Halál Velencében… mögé. (Ha az megvan.) (Majd legyen meg addig.) Az túl vékony. Akkor a Petőfi/Arany/Ady/Basszus:/ CSOKONAI VITÉZ/József Attila/Ne Adj Isten/ Tandori Dezső Összes mögé. Ha mögérem egyáltalán…

DrágA!

Csókolva ölellek a sírig

legkevésbé-sem-barátsággal:
Dezső
Jancsid