A meg nem született

Ide?
A félrenyelt személyiségük helyébe?
A szorongás vaktérképére folyónak?
Újságpapírnak a sánta szekrény alá?
Az elveszített zsebkendőkre csomónak?
Gyurmának egy megszállott kezébe?

A Kisdedhez

Kétezer éves Jóhelyettes!
Nem szégyelled a színjátékot?
A lakhatatlan giccshajlékot?
Engem ne ments fel. Ne szerettess.

Fogd gagyi rítusod,
lopkovic archetípusod,
szedd össze magad papástól, mamástól,
tereld el csillagod, szüless meg máshol!

Laikus teológia

      Monikának és Robinak

Isten, mikor a teremtésen gondolkodott,
elméjében nyitott a teremtő elmére
egy parányi ablakot.
A mínusz végtelenből a plusz egyre révedt
a látást is látó íve
gondos tekintetének.
Nem latolt esélyt: minden esélye megvolt,
hogy kilépjen önmagából,
semmi legyen vagy égbolt.
Csak ahogy teremtődött a tér és idült az idő,
úgy kezdett birokra kelni benne
két iker, két ellenerő.
Egyik a történő tevőlegesség láza,
az önfelőrlés, a másik a terjedő omlás
megállítása, az emlékezés váza.
Ezek futják a versenyt, hátra-előre,
ugyanannak a nevében
véreznek el és kapnak új erőre.
Okok serege mutat maga fölé egyre,
szapora lábjegyzetek
a vékony főszövegre.
Kuncog a teremtő, de legbelül hálás:
elgondolás táplálja őt is,
teremtő ki-találás.