Az orosz birodalommal foglalkozó történészek kétféle történettel szoktak előhozakodni. Az egyik egy hatalmas országról szól, amelyik bár hátránnyal indult, sikerrel vette fel a versenyt a többi európai nagyhatalommal, amelyik ragyogó irodalom szülőhazája és soha nem látott társadalmi kísérlet színtere. A másik történetben a főszerep a gazdasági elmaradottságé, a féktelen terroré, a nyomoré, az írástudatlanságé, a kilátástalanságé és az összeomlásé. Én mindkét történetet hitelesnek fogadom el. A tudomány azonban nem tűri az efféle ellentmondásos kettőséget. Szükség van egy olyan megoldásra, amely a két eltérő történetet valamiféleképp összesimítja. Az általam kínált megoldás egyfajta eizensteini montázs, amelyet egy mindent átfogó elv, a “belső gyarmatosításnak” nevezett elv fog át. Ezt az elképzelést olyan metaforának gondolom, melynek révén az orosz birodalom összehasonlítható a történelem más nagy birodalmaival. Az orosz birodalomról szóló kétféle történet ily módon eggyé olvad: a belső gyarmatosítás történetévé, amelyben az állam a saját népét gyarmatosítja. ¹

Vaszilij Klucsevszkij, ez a karizmatikus történész már 1904-ben azt írta, hogy az “orosz történelem egy olyan ország történelme, amely gyarmatosította önmagát”. De már ennek előtte is az az elképzelés, hogy az oroszok önmagukat gyarmatosították, hosszú múltra tekintett vissza az orosz gondolkodástörténetben.

A 20. század gyarmati és poszt-gyarmati tapasztalataival gazdagodva azonban további következtetéseket is levonhatunk. Oroszország egyszerre volt a gyarmatosításnak és a gyarmatosítás különböző válfajainak – például az orientalizmusnak – a tárgya és az alanya. Az orosz állam elfoglalt idegen területeket is, ám ugyanakkor saját belső területeinek a gyarmatosításáról sem feledkezett meg. Erre válaszul a birodalom népei, beleértve az oroszokat is, antiimperialista és nacionalista eszméket kezdtek táplálni. Az orosz gyarmatosítás belső és külső folyamatai néha egymással versengve, máskor egymással szétválaszthatatlanul összefonódva zajlottak.

Az orosz birodalomnak az 1917-es forradalmi összeomlás előtti történelmi tapasztalataiból kiindulva mutatom be, hogy ezek milyen tanulsággal szolgálnak a posztkolonialista elméletek számára is. A középpontba azonban Oroszország belső problémáit állítom, melyeket korábban nem elemeztek posztkolonialista szemszögből. Az 1990-es évek óta az oroszországi forradalom okainak és következményeinek tanulmányozása igencsak háttérbe szorult, a kutatások homlokterébe pedig – szinte minden mást maga mögé utasítva – az orosz kelet tanulmányozása, az orientalizmus és a birodalmiság vizsgálata került.

Edward Saiddel az élen a posztkolonializmus kutatói a tengerek, az óceánok szerepét emelték ki, amelyek elválasztották egymástól a birodalmi központokat a távoli gyarmatoktól. Némely kutató egyenesen azt sugallja, hogy a tengerentúli imperializmus eltér a gyarmatosítás többi válfajától: kalandosabb, következményeiben tartósabb és elnyomóbb, szóval imperialistább, mint a saját kontinensen belül zajló “belföldi”, szárazföldi imperializmus. Pedig a vasút és a távíró feltalálása előtt a kontinensen belüli, szárazföldi távolság sokkal nagyobb volt, mint a tengeri. Békeidőben gyorsabban lehetett egy rakományt Arhangelszkből Londonba eljuttatni a tengeren, mint szárazföldön Arhangelszkből Moszkvába. Háborús időkben pedig a katonák és az ellátmány szállítása sokkal gyorsabb volt Gibraltárból Szevasztopolba, mint Moszkvából a Krím-félszigetre. A 19. század elején négyszer drágább volt az alaszkai orosz támaszpontok ellátása, ha az élelmet Szibérián keresztül szállították, mint ha ugyanezt a világot megkerülve tették tengeren. Az oroszoknak két évbe tellett, míg a szőrmét Szibérián keresztül eljuttatták a kínai határhoz; az amerikai hajók ezzel a feladattal öt hónap alatt megbirkóztak. Technikai és pszichológiai értelemben India közelebb volt Londonhoz, mint az orosz birodalom számos pontja Szentpétervárhoz. Ráadásul a tengeren az ember nem ütközött bele más ország alattvalójába, nem voltak furcsa, nyomorban tengődő népek, amelyeket pacifikálni kellett, meghódítani, letelepíteni, máshová költöztetni, megadóztatni és besorozni. A korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló emberi, szellemi és pénzügyi erőforrásokért a külső és a belső gyarmatosítás két, elvileg egymással szembenálló, gyakorlatilag azonban egymást metsző és összeolvadó hatóereje versengett. A tenger összekötött, a szárazföld elválasztott.

Lev Tolsztoj “Mennyi föld kell egy embernek?” című novellájában egy paraszt a túlzsúfolt közép-orosz területről indul el a Baskíriában lévő gyarmatosított sztyeppés területre, ahol a barátságos nomádok annyi földet ajánlanak neki, amelyet egy nap alatt körbe tud járni. Napkeltétől napnyugtáig egyhuzamban rohan és megy, míg csak a nap végén, amikor a kör bezárul, összerogy és a kimerültségtől meghal. A férfit ott a helyszínen temetik el: és ez a földterület, amely a sírjához kell, elég egy embernek, mondja ki a tanulságot Tolsztoj. Ő maga azonban egymás után vásárolta a birtokokat, ahol mezőgazdasági kísérleteket folytatott, amelyek költségeit a regényei után kapott honoráriumból fedezte.

A dolgok gyorsan változnak a posztkoloniális világban. Alig néhány évtizede az az elképzelés, hogy Ukrajnát vagy akár Közép-Ázsiát a szovjet birodalom gyarmataként kellene számon tartani, dühödt elutasítást váltott ki a vasfüggöny mindkét oldalán. Az 1990-es években a posztkoloniális világ kutatói még mindig kétségbe vonták, hogy okkal lehetne az általuk kitalált fogalmakat és elképzeléseket a Szovjetunió bukása után kialakult térség frissen létrejött országaira alkalmazni. A jelenlegi szakirodalom ezt a kérdéskört ugyan megoldotta, ugyanakkor új problémák merültek fel. Miközben a nemzetiségi kérdést, a nacionalizmust és a szuverenitást vizsgálják ebben a térségben, sokan hajlamosak megfeledkezni az orosz birodalomnak azokról a csakis ebben a térségben kiépített intézményeiről, amelyek hét évszázadon keresztül meghatározták a mindennapok életét Észak-Eurázsiában, s amelyek végül az általunk is látott 20. századi felforduláshoz vezettek. Az orosz jobbágyság intézménye remek példa erre. A 19. századi orosz történetírás és politika központi témája ugyanis az orosz történelmet taglaló 21. századi művekben alig több egy lábjegyzetnél. A jobbágyság, amelyet az amerikai rabszolgatartással egy időben töröltek el, és amely sokkal nagyobb számban érintette az itt élőket, legalább olyan tartós és mély hatást gyakorolt, mint a fent említett amerikai intézmény. Mégsem került úgy a figyelem középpontjába, ahogyan az Észak-Amerikában a rabszolgaság örökségével megtörtént. Ez a fajta kettős mérce meglehetősen furcsa.

A jobbágyság egyre inkább népszerűtlen téma lett a posztszovjet történetírásban; mi sem szemlélteti jobban ezt, mint a sokatmondó ellentét, amely a jobbágyság témájában meg nem született oroszországi tanulmányok, a rabszolgaság és a fekete amerikaiak témájában megírt számtalan tudományos mű között tapasztalhatunk. A jobbágyság témájában a mai napig a legjobb tanulmányt egy amerikai szerző, Stephen Hoch írta, aki egy olyan nagybirtok levéltárát dolgozta fel, amely Oroszország európai részén, a feketeföld övezetben, Tambovtól nem messze feküdt. A 19. század elején ezen a birtokon a paraszti munka termelékenysége és a parasztok táplálkozása semmivel sem maradt el attól, ami akkoriban Németországban vagy Franciaországban megszokott volt, sőt talán még felül is múlta azt. A különbség a parasztok motivációjában, a tulajdonhoz való jogaikban és az uradalom igazgatási elveiben rejlett. Sem a föld, sem a megtermelt javak legnagyobb része nem a parasztok tulajdonában volt, ezért a testi fenyítés réme mellett kellett dolgozniuk és ezt a fenyítési formát gyakran és rutinszerűen alkalmazták is. Hoch adatai szerint 1826-ban a férfiak 79 százalékát legalább egyszer megvesszőzték, és legalább 24 százalékuk abban az évben kétszer is részesült ebben a fenyítésben. A komolyabb vétségekért kiegészítő büntetésként a parasztok fejét az egyik oldalon le is borotválták.

Az 1636-ban alapított Tambov eredetileg erődítmény volt, amely a moszkvai államot védte azoktól a nomád törzsektől, amelyek a területet az orosz invázió előtt benépesítették. Tambov ennek megfelelően nagyjából ugyanakkor jött létre, mint Virginia állam központja, Williamsburg (1632), illetve a dél-afrikai Fokváros (1652). Tambov környékén azonban a biztonsági helyzet még a város alapítása után száz esztendővel sem tette lehetővé a rendezett földművelést és további száz évig az ültetvényes típusú gazdálkodás sem volt lehetséges. Hiába volt a Hoch által tanulmányozott birtok központi elhelyezkedése, még így is távol feküdt a piacoktól: egy hétbe tellett a gabonát elszállítani a folyó mentén lévő átrakóhelyre és további hónapokba, míg a szállítmány Moszkvába ért. A területet az erőszakkal ide telepített jobbágyok népesítették be, a bevándorlás még a 19. században is javában folyt. De még a birtok demográfiai növekedése sem tudta ellensúlyozni a toborzásokból és a jobbágyok szökéséből származó emberveszteséget. Noha a birtok viszonylag gazdagnak számított, a birodalmi igényeknek így sem tudott megfelelni. Az ösztönünk azt diktálná, hogy Tambovot ne nevezzük gyarmatnak, de a gyarmatbirodalmak korában bárhol másutt a világon, ha egy területet erővel népesítenek be telepesekkel, s ezt ráadásul a korbács állandó fenyegetése mellett művelik, akkor azt a területet gyarmatnak neveznénk. Ennek ellenére az orosz parasztság kutatói ritkán vizsgálták a gyarmatosítás szemszögéből a jelenséget.

A klasszikus meghatározások szerint a gyarmatosítás (és ennek ideológiai rendszere, a kolonializmus) egy terület meghódításának azt a folyamatát jelenti, amelynek során telepesek érkeznek a gyarmatosító társadalomból a gyarmatosított területre, míg az imperializmus a hódításnak azt a formáját, amikor nincs szükség a terület újbóli benépesítésére. Elméletileg a gyarmatosítás definíciói azt nem kötik ki, hogy ha történik bármiféle népmozgás, annak egy adott ország határain belül vagy azt túllépve kell történnie, ahogy azt sem, hogy efféle határnak egyáltalán léteznie kellene az adott időpontban. Gyakorlatilag azonban – s ezt diktálják megérzéseink is – a gyarmatosítás fogalmához a gyarmatosító ország területén kívül eső hódítást szokás társítani. Ezt figyelembe véve a belső gyarmatosítás fogalma a – valóságos vagy képzelt – országhatárokon belüli, az adott kultúrára jellemző hódítást jelenti.

De mit is jelent pontosan önmagunk gyarmatosítása? A nyelvtan különbséget tesz alany és tárgy között, a történelem azonban nem feltétlenül. Az önmagunkra rótt feladatok – az önuralom, az önmérséklet, az önmegtartóztatás, az önkontroll – bensőleg ellentmondásosak. A nyelv, a tudomány által használt nyelv is, nehézségekbe ütközik, amikor ezekkel az önmagukra vonatkozó szerkezetekkel kerül szembe. A 21. században a globalizációval foglalkozó kutatók ugyanazokkal a logikai nehézségekkel találják magukat szemben, mint amelyekkel a 19. században az orosz imperializmust vizsgáló történészek. Persze remélem, hogy a jövő világa ugyanúgy nem fog hasonlítani a birodalmi Oroszországra, mint amennyire a brit Indiára sem. De az orosz birodalom tapasztalata ettől még szolgálhat némi tanulsággal.

A gyarmatosítás – akár belső, akár külső – szószólói, áldozatai és eretnekei sokszínű és paradox sokaságot alkotnak. Vegyük például Immanuel Kantot, aki 1758 és 1762 között az orosz korona alattvalója volt. Az orosz csapatok a véres hétéves háborút követően szállták meg Königsberget, a várost a birodalomhoz csapták, majd váratlanul visszavonultak. A városi tisztviselőkkel egyetemben Kant professzornak is fel kellett esküdnie az orosz birodalomra. Kant épp a “gáláns korszakát” élte: nagyvilági figura, aki divatosan öltözködött, és ha a bálokon nem is, a különféle estélyeken kapós vendégnek számított. Az ebből (és a némileg későbbi időkből) származó írásaiban tetten érhető valamiféle kiábrándultság a filozófiából és a szellemi életből, mintha Kantot egyfajta “kapuzárás előtti” pánik fogta volna el. A történész Anthony La Vopa “az önirónia, sőt egyenesen az önutálat jegyeit” véli felfedezni Kantnak azokban az előadásaiban, amelyek a megszállás alatt, illetve azokban az írásaiban, amelyek a csapatok kivonását követően születtek. Erre a fontos, bár átmeneti időszakra a posztkoloniális tapasztalatok alapján lelhetünk magyarázatot. A gyarmati uralom alatt élő helyi értelmiség soraiban gyakran tapasztalni hasonló meghasonlottságot, önutálatot, öngyűlöletet. A 20. századi egzisztencialista gondolkodás jó része ilyen helyzetekből táplálkozott: gondoljunk csak Algériára és más helyekre. Ha Kantot magunk elé képzeljük a megszállt Königsbergben, a kép segítségével megérthetjük azt is, hogy a filozófus hogyan illeszkedik bele ebbe a hagyományba. Azok számára, akik hittek saját erejükben és a belső megvilágosodásban, azoknak igencsak nehéz volt idegen uralom alatt élni. Akár a szorongás, akár a trauma volt az oka, az biztos, hogy a megszállás Kant irodalmi tevékenységét megbénította. Rögtön azután, hogy a megszállók hirtelen elvonultak, azaz 1762-63-ban, Kant újra kivirult, s szinte ontotta a műveket. Egy orosz tiszt, bizonyos Andrej Bolotov –, aki a megszálló hadsereg főhadiszállásán dolgozott és Kant egyik vetélytársától vett magán filozófia-órákat – feljegyzései alapján próbáltam a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak közötti feszült viszonyt ábrázolni. Kant egész életében egyszer sem hagyta el Königsberget, a történelem azonban a maga brutalitásával betört a városba; az orosz megszállás idején, orosz alattvalóként szerzett élményei befolyásolták a filozófus későbbi gondolkodását is.

A belső gyarmatosítás koncepciója – amelyet Bismarck, Lenin és Hitler a gyakorlatban alkalmazott, és amelyet Weber, Foucault és Habermas is emleget (és amelyet kissé más szavakkal a 19. századi orosz történészek dolgoztak ki) – sokkal régebbi, mint ahogy általában feltételezzük. Kétségtelen: ha a posztkolonialista gondolati építményt, amely már eredetileg sem volt túl koherens, kiterjesztenénk az Orosz Birodalom végtelen tereire, akkor nem csupán a már meglévő elméleteket kellene erre a területre “alkalmazni”, hanem alaposan át is kellene szabni őket. Ily módon nem csupán Oroszország birodalmi korszakát érthetnénk meg mélyebben, de a posztkolonialista elmélet eddig még kihasználatlan lehetőségeit is.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER