2000-BESZÉLGETÉS NÉGY GIMNAZISTÁVAL, A DEF TAGJAIVAL

KÁROLYI LORÁND: Végzős szegedi középiskolás vagyok, a Radnóti Gimnázium tanulója, speciális matematika tagozaton. Ez hatosztályos képzés. A Diákellenállás a Felsőoktatásért mozgalom egyik alapító tagja vagyok, és lelkes tüntető – forradalmár, ha szabad ezt a szót használni; a szabadidőmből igyekszem minél többet erre a célra áldozni. ¹

KIS JÁNOS: Loránd osztálytársa vagyok, szintén szegedi, és nekem is szívügyem, hogy segítsek valahogyan a felsőoktatáson és oktatáson. Próbálok időt áldozni rá, most is ezért jöttem el a szerkesztőségbe.

ÁBRAHÁM MÁTÉ: Egy budapesti gimnáziumba járok, a nevét nem akarom reklámozni. Még csak tizenegyedikes vagyok. Tizenhárom évig járhatok ebbe az iskolába, tehát nekem a mostanival együtt még három évem van hátra. Én is mint DEF-tag (Diákellenállás a Felsőoktatásért – A szerk.) kezdtem hallatni a hangomat, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a diákok ugyanúgy kiálljanak magukért, ahogy bárki másnak kellene.

BÉLAI MARCEL: Szintén tizenegyedikes vagyok, akárcsak Máté, ugyanabba a gimnáziumba járunk. Engem Máté invitált a DEF-be, és szintén lelkes tüntető vagyok.

2000: Mi lehet az oka, hogy éppen ti választódtatok ki a mozgalomban? Van-e bárkinek nagyobb testvére, akit a felsőoktatási huzavona másként, esetleg még közvetlenebbül érint?

K. L.: Én vagyok a legnagyobb testvér a családban.

K. J.: Egyke vagyok.

Á. M.: Nekem is csak két kisebb testvérem van.

B. M.: Van egy nővérem, de már egyetemre jár. Őt ez egyáltalán nem érinti.

2000: Ez a vonal tehát nem működik. És mit szólnak aktív közreműködésetekhez a szüleitek?

K. L.: Az én szüleim támogatnak, mivel úgy gondolják, hogy jó célért állunk ki.

2000: Elárulod, hogy mivel foglalkoznak?

K. L.: Magánvállalkozók.

K. J.: Tulajdonképpen az én szüleim is támogatnak, bár visszafogottabban. Azt például nem nagyon akarták, hogy idejöjjek, Pestre, jobban szerették volna, ha Szegeden maradok, mert egy kicsit tartanak tőle, hogy ennek valamilyen következménye lehet. Remélem, ez nem fog bekövetkezni, egyelőre legalábbis nem számolok vele.

Á. M.: Engem nagyon támogatnak a szüleim, és valóban minden téren. Igaz, nem minden dologban értünk egyet. De összességében támogatnak.

B. M.: Abszolút mindenben támogatnak, teljes mellszélességgel – főleg ha tüntetésről van szó. Mondjuk egy kormányintézkedés elleniről.

2000: És hova sorolnád be a szüleidet a derék emberek halmazán belül? Értelmiségiek, vállalkozók?

B. M.: Értelmiségiek, igen.

Á. M., K. J.: A mi szüleink is.

2000: Hogy jött létre a DEF? Volt egy baráti társaság, amelyik összejárt a Szeged–Budapest vonalon, szegedi halászlét enni, és ebből formálódott valami? Vagy az elemi elégedetlenség az ok, és véletlenszerűen találkoztak szegediek és a budapestiek?

K. L.: Előzetesen a csapat pár tagja kicsit szorosabb kapcsolatot alakított ki a Szegedi Ifjúsági Napok idején, még augusztusban. Majd észleltük, hogy hasonlóak a nézeteink, ezzel a már akkor is hibás oktatási politikával kapcsolatban, amit a jelenlegi kormány folytat, és ennek lett gyújtópontja több december elejei esemény, a keretszámok bejelentése és hasonlók. Utána Szegeden találkoztunk, és ott döntöttük el – mellesleg egy furgon hátuljában, a csomagtartóban ültünk össze, az ilyesmihez mindig kell valami spéci helyszín. Tehát ott döntöttük el, hogy megalapítjuk ezt a mozgalmat, amivel az igazi célunk az volna, hogy összefogjuk a középiskolások tömegét – akiket, mint a következő héten a kormány reakciójából kiderült, eddig hiányoltak a tüntetésekről –, hogy összefogjuk őket egy közös cél érdekében, és mi is megmutassuk: sokan vagyunk, és nem tehetik velünk azt, amit akarnak.

Á. M.: Hozzátartozik, hogy igazából a legrövidebb távú célunk tényleg az volt, hogy – miután nekünk nem tetszik az, ami történik – megpróbáljunk minél több középiskolást ráébreszteni arra, mi zajlik itt, mert erről sokan nem is tudnak. Vagy mert nem annyira nyitottak, vagy tök mindegy miért, de nem biztos, hogy tudnak róla, és emiatt talán a legfontosabb célunk tényleg egyfajta összefogás volt. Kezdje el őket egy kicsit érdekelni. Közben észrevettük, hogy jól tudtunk funkcionálni, hiszen sok középiskolást kezdtünk el szervezni, és maguktól is elkezdtek nagyon szerveződni. Szóval ez olyan szempontból jól sikerült, hogy a középiskolásoknak egy, szerintem viszonylag számon tartható rétege úgy gondolta, itt valóban van valami, ami nem oké. És ezért képesek is kiállni.

2000: Mit jelent manapság, hogy “középiskolás”? Hányadiktól hányadikig tart a középiskola?

K. L.: Ez változó. Mi igazából úgy gondoljuk, középiskolások azok, akik vagy szakközépbe járnak vagy gimnáziumba. Az, hogy valaki most négy, öt, hat vagy nyolc évfolyamot jár középiskolába, irreleváns.

2000: De hány évestől hány éves korig?

B. M.: Mondjuk tizennégytől tizennyolc-húszig.

2000: Van nálatok formális tagság? Például aki a DEF-nek tagja, az fizet tagdíjat?

Á. M.: Nem, nem. Ez sokáig kérdéses volt, hogy miként szeretnénk ezt létrehozni, hiszen még sose csináltunk ilyet, nem volt tapasztalatunk. Mindenki – és azt hiszem, ebben mi is benne vagyunk – úgy látta, hogy a tagsági díj egyfajta ráerőltetés. Inkább felébreszteni akarjuk az embereket, aztán valamilyen formában leülni és beszélgetni. Hogy ez először országos szint, városi szint, az tök mindegy, majd úgyis kialakul. És egyfajta párbeszédet létrehozni iskola és iskola között, város és város között, és valaki, egy megválasztott ember kiáll, hogy ezt meg ezt gondolják a középiskolások.

2000: Az egyesülés városonként jön létre? Mondjuk, Szegeden megvan azoknak a középiskoláknak az együttese, amelyeket te képviselsz?

K. L.: Jelenleg a Diákellenállás a Felsőoktatásért mozgalom még nem annyira összetett, hogy egyes középiskolákat képviselne. Ez egy következő lépés, amit még ebben a hónapban fognak a középiskolások képviselői létrehozni – nemcsak mi, hanem gyakorlatilag az összes középiskolás az országban. Egy nagy középiskolás összefogást hoznánk létre, ami már nemcsak a felsőoktatásért harcolna, állna ki, hanem a többi középiskolásért is. Sokan csak a gimnazistákat szokták középiskolásnak tekinteni, akik később egyetemre mennek. De ezzel rengeteg embert elveszítünk, azokat, akik szakiskolában vagy szakközépiskolában tanulnak, és utána nem terveznek egyetemre vagy főiskolára menni: őket így nem érdekelné ez a téma, viszont ugyanúgy őket is érinti. Ha csak a szakközépiskolásokat nézzük, azt, hogy a jövő évtől meg azután gyakorlatilag csak szakmát fognak nekik tanítani, nem lesznek normál óráik… szóval matematika, történelem, irodalom, nyelvtan. A közismereti tantárgyak óraszámát minimálisra csökkentik, és emiatt zsákutcás jellegű képzést indítanak el, ami azt jelenti, hogy a szakmájukon kívül sehol máshol nem tudnak elhelyezkedni. Ez szintén tarthatatlan.

2000: Mondasz valamit a középiskolai hálóról? Ott voltál több fórumon.

B. M.: Egy fórumon voltam, a Mozsár Körén, ahol több középiskolából is megjelentek képviselők vagy csak magánszemélyek.

2000: Pestiek voltak mind?

B. M.: Igen, itt kizárólag budapesti gimnáziumok képviseltették magukat, és elindult egy olyan folyamat, ami mára, ha jól tudom, több fórumot is eredményez, amelyen budapesti, illetve az ország egyéb középiskolái is részt vesznek.

2000: Biztos találkoztatok azzal a váddal, hogy a fenébe is, ezek elit gimnazisták! A Radnóti Szeged egyik legjobb gimnáziuma – és így tovább. Mit tudtok kezdeni vele? S még valami: csak Szeged és Budapest neve hangzott el. Más városok nem vesznek részt?

Á. M.: Egyelőre úgy tűnik – ez már kicsit a jövőbe kacsintás is –, hogy mi mint DEF nem vagyunk elég tapasztaltak ahhoz, hogy létrehozzunk egy valódi országos fórumot, és valóban föl tudjunk szólalni a középiskolások nevében. E célból kezd kialakulni egy olyan nagy platform, aminek egyébként most szombaton (január 19-én – a szerk.) lesz az alakuló fóruma. Nevezzük ezt középiskolai hálónak, amelynek része lesz a DEF, a Mozsár Kör, illetve még egy-két kisebb szerveződés. Ezeket a falakat – mert sajnos a párhuzamos szervezés miatt a határaink falakká váltak – lebontjuk, és utána együtt, tényleg közösen igyekszünk végre országos társulássá válni. Már tudjuk, hogy erre a fórumra jönnek Nyíregyházáról, Miskolcról, Pécsről, Győrből és természetesen Szegedről.

2000: Debrecen?

Á. M.: Nem tudom. Szerintem onnan is. Utána lehet nézni a Facebook-csoportunkon, mert létezik egy szervezői kör, nagyjából nyolcvan fő – ma is találkoztunk, hogy megbeszéljük az alakuló fórumot. (Onnan siettem ide.) Ez nem lesz hivatalos szerv, aminek papírja van róla vagy bejelentett jogi személy. Nem. Most a többiekkel együtt közös hálózatot vagy képviseletet próbálunk létrehozni: még mi sem tudjuk pontosan, hogyan szeretnénk. De olyan közös platform kell, ahol föl tudunk majd szólalni a későbbiekben mint “a” középiskolások.

2000: És ez a platform lenne a válasz arra a vádra, hogy itt tulajdonképpen csakis az elitgimnáziumok vannak érintve?

Á. M.: Ezt azért érzem gonosz vádnak, mert a lényegről tereli el a figyelmet. Szerintem ez tipikusan az az eset, amikor nem az számít, hogy ki mondja, hanem hogy mit mond. Ez akkor is probléma, ha én mondom, vagy ha egy olyan gyerek, aki nyolc általánost sem végzett. Innen kezdve szerintem ez nem kérdés. De emiatt is szükséges a középiskolai háló létrehozása: hogy mindenki beleszólhasson.

2000: Gonosz vád után gonosz kérdés: azt mondjátok, nincs tagdíj. De hát idővel, ha létrejön egy szervezet, amely akár országos hatókörrel próbál fungálni, annak lesznek mindenféle költségei. Ezt meg tudjátok oldani puszta lelkesedésből?

K. L.: Az egyetemi szerveződések mintájára mi is próbálunk egyelőre úgy működni, hogy mondjuk, ha fénymásolni kell, akkor vannak, akik segítenek fénymásolni, vagy azt mondják, hogy most x példányt másolhatunk – persze ők ezt ingyen adják, ezzel támogatnak bennünket. Ameddig a szülők bírják, addig ők is támogatnak. A jövőről még nincsenek konkrét terveink. Majd meglátjuk, hogyan fog kiépülni a szervezet.

2000: Van formális kapcsolatotok az Oktatói Hálózattal (OHA) vagy a Hallgatói Hálózattal (HaHa)?

Á. M.: Nem tudom, mennyire lehet formális kapcsolatról beszélni, hiszen mi sem vagyunk hivatalos szerv. De több ízben hívtak minket, vagyis a DEF-et. A formálódó középiskolai hálózatban is kezd kialakulni, hogy ki menne ilyen ügyekben képviselni a középiskolásokat (egyelőre megelőlegezett bizalommal). A szervezői üléseken már feldobtuk az ötletet. Tehát volt például már olyan egyeztetés, amelyen többek között jelen volt a PDSZ, a HÖOK – a HaHa-ban nem vagyok biztos, de talán ők is –, az Oktatói Hálózat, de mi is ott voltunk mint középiskolások. Tehát hívtak minket, a Diákellenállás a Felsőoktatásért csoportot, annak ellenére, hogy bár elvileg megalakultunk, de hivatalosan nyilván nem létezünk. Azt nem mondhatják, hogy hívjuk a középiskolai hálózat képviselőit, mert az egyelőre még csak egy ötlet. (Az ötlet, a beszélgetésben később is emlegetett szervezet január 19-én megalakult, a neve Középiskolai Hálózat, rövidítve KiHa. – A szerk.) Még annyira sincsen, mint a DEF. Minket formálisan nem tudnak meghívni, de név szerint, mint Ábrahám Mátét, Károlyi Lorándot, Bélai Marcelt vagy Kis Jánost, nyugodtan hívhatnak. És hívnak is. Legutóbb az OFEF, az Országos Felsőoktatási Egyeztetési Fórum.

2000: Létezik-e valamilyen hivatalos, a hatalom által támogatott vagy hatalom közeli középiskolás érdekképviselet?

Á. M.: Ez a hirtelen nagy ellenállást szülő válság megmutatta, hogy most olyan a helyzet, amikor középiskolásként fel kell szólalni. S ha létezne is hivatalos szervezet, amely elvileg ebben hivatott eljárni, akkor a helyzet erősen megkérdőjelezi a hatékonyságát. De ha bármikor szükség lenne egy ilyen szervezetre, annak most jött el az ideje, mert annyi év unatkozás után, amikor nem történt semmi, most lehetne valamit tenni. Ha van ilyen szervezet, akkor hallatnia kéne a hangját, ha pedig nincs, akkor meg miért ne csinálnánk egyet.

2000: Csak a történelmi hitelesség kedvéért: szerintünk nincs.

Á. M.: Rémülten olvastam egyik nap az újságban, azt hiszem, a Magyar Narancs hivatkozott rá, hogy megpróbálták elérni az ügyben a Gimnáziumok Országos Szövetségét.

2000: De az a testület az iskoláké. A tanároké.

Á. M.: Na, hogy mégis van egy, az számomra is a meglepetés erejével hatott. Hát akkor majd mi leszünk egy másik.

2000: Aki olvasta A Pál utcai fiúkat, tudja, hogy azt a szövetséget csak gittegyletnek hívhatjuk. Milyen közelebbi és távolabbi terveitek vannak?

K. L.: A legnagyobb, amit a többiekkel együttműködve szeretnénk létrehozni, az a középiskolás háló. És ezen belül, szerintem beszélhetek egy kicsit a jövőről. A Hallgatói Hálózat hat pontját már mindenki ismeri, reklámozták eleget. Mi is saját pontokat szeretnénk megfogalmazni. Mert a közoktatási törvényt ugyanúgy megváltoztatták, csak annak nem volt akkora visszhangja, mint a keretszámoknak meg a felsőoktatási törvénynek. Mi a közoktatási törvényt feldolgozva szeretnénk létrehozni ugyanilyen pontokba szedett követeléseket – ez a legsürgősebb terv, amit meg akarunk valósítani, és így a felsőoktatási törvény farvizén úszva a közoktatás problémáival is szeretnénk megismertetni az embereket.

Á. M.: Fontosnak tartjuk, hogy létrehozzunk egy olyan hálózatot, amely adott esetben hosszabb távon is képes számunkra hátrányos döntésekkel szembeszállni.

2000: Ha hálózat, akkor mennyire “egy a tábor, egy a zászló”? Például tandíjügyben ugyanúgy gondolkodtok? A felsőoktatási hat pontban sincs benne, hogy ne legyen tandíj.

B. M.: A tandíjról: nonszensz egyetemeket úgy fenntartani, hogy az állami támogatáson kívül nem folyik be pénz. Tehát ez egyértelmű. Viszont az, hogy vannak olyan szakok, például a jog, ahová gyakorlatilag csak úgy tud bekerülni a hallgató, ha fizet, ráadásul nem is kis összeget, ezt szintén abszurdnak tartjuk. Olyan tandíjrendszert kellene kitalálni, illetve olyan diákhitel konstrukcióval előállni, amelybe nem rokkannak bele a hallgatók, miután kikerülnek az egyetemről.

2000: A Magyar Bálint-féle minisztériumnak volt egy rendszere, amelyben fizetni kellett, de megfelelő diákhitelek mellett. Ti ismertek ilyen megoldásokat, vagy magatok próbáltok kitalálni újra olyasmit, amit előzőleg már kitaláltak?

B. M.: Javítsatok ki, ha tévedek, de én úgy vettem észre, hogy az utóbbi igaz. Tehát, hogy mi olyasmit próbálunk kitalálni, amit lehet, hogy már egyszer kitaláltak, de ezzel kapcsolatban azt szeretném mondani, hogy akkor is voltak diáktüntetések, csak az a különbség, hogy akkor a kormányzat kiállt, és valóban kommunikált a diákokkal, nem úgy, mint most.

Á. M.: Szerintem fontos, hogy ne menjünk át “szakértőbe”, mert a végén elhisszük, hogy oktatáspolitikusok vagyunk, akik megmondják a tutit, hogy mit kell csinálnia a kormányzatnak. Ehhez még kicsik vagyunk, ez nekünk egyelőre sok. Az alapvető dolgunk, hogy felvessük a problémákat. Látjuk – próbáljuk látni –, hogy mi a baj, és felhívjuk rá a figyelmet. És megmondjuk, hogy ez nekünk nem tetszik. Hogy aztán erre találunk megoldást? Nyilván igyekszünk, de azért ezt nem szabad elhinnünk. Egyelőre csak középiskolás diákok vagyunk, s a nagy többségünk kiskorú. Nyilván nem értünk hozzá annyira, és nyilván nem is látunk annyira bele. De ettől még fontos, hogy mi is hallassuk a hangunkat, és egyfajta – ha nem is annyira megalapozott – ötlettel mi is előálljunk.

2000: Láttok-e esélyt arra, hogy középiskolások is komolyan tárgyalhassanak a kormány képviselőivel – vagy ilyesmi csak az egyetemistáknak juthat, mert már nagykorúak?

Á. M.: Nem tartom magunkat rutinos tárgyalófeleknek, és nem is hiszem, hogy ezt szeretnénk. Nagyon nagy feladat, és kicsit álságos is lenne, mert még ha a legjobbat küldjük közülünk, akkor is meglepő volna, ha egy miniszter nem tudná a saját szája íze szerint értelmezni a dolgot. Talán én vagyok a kishitű, és kicsit álságos is ez, mert egyébként annak a pártján vagyok, hogy odaállunk és tárgyalunk. De reálisan nézve nem tudom, akarják-e ezt egyáltalán a középiskolások, van-e rá igényük vagy kedvük. Az a legfontosabb, hogy hajtsuk magunkat, hogy tudják rólunk, hogy létezünk, megismerjék, mit szeretnénk, de hogy ezt ki képviseli, az részletkérdés.

2000: A kormány azzal vádolt meg benneteket, hogy az ellenzék irányítja a mozgalmatokat, és bábuként használ benneteket. Hogy ez igaz vagy sem, könnyen eldönthető. Ettől függetlenül érzitek-e, hogy valamilyen módon kapcsolódtok a politikához? Akár a kormány ellenzékeként, akár a létező ellenzék támogatójaként.

K. J.: Szerintem igazándiból mi léptünk előbb. Jó, jó, nyilván ők léteztek előbb, de mi elleneztük elsőként a kormány által meghozott döntést. Ők az ellenzék, tehát adott, hogy mellénk kellett állniuk. Szerintem ez így normális. Találkoztam olyan emberekkel, akik ezzel nem értenek egyet, de hát nem tudok mindenkit meggyőzni.

2000: De mit szóltok a kormány vádjához? Növeli a bizalmat a kormány?

B. M.: Látszik, hogy a kormány nem nagyon figyeli, mire reflektál – ha figyelte volna a tüntetéseket, észrevette volna, hogy amint megjelent egy politikus, szépen megkértük a megafonnal, hogy távozzon – párttól függetlenül. Az persze igaz, hogy Hoffmann Rózsát és Balog miniszter urat egyszer lehívtuk, illetve többször is, de nyilvánvalóan nem azért, hogy politikusok tüntessenek velünk, hanem hogy esetleg valami megállapodás szülessen.

Á. M.: A politikáról nyilván mindenkinek megvan a saját kialakult képe – a kormányról is, meg az ellenzékről is. De fontos tudni, hogy ez az egész mozgalom egy célért ügyködik, és nincsenek politikai ambíciói. Tehát mi nem egy pártot támogatunk, hanem egy célért küzdünk. Pártok formális támogatását nem fogadjuk el. Tehát nem szeretnénk, hogy egy MSZP-s odajöjjön, hogy igen, itt az MSZP, vagy akár az LMP, vagy a Jobbik, vagy a FIDESZ. (Jó, a FIDESZ, az érdekes lenne, de mindegy. Kicsi a valószínűsége.) Személy szerint nem szeretném, hogy eszközként használjanak fel minket. Viszont magánemberként, ha nem úgy jön oda, mint mondjuk Kunhalmi Ágnes, aki ott volt a télirózsás diákforradalmon, nem úgy jön oda, mint MSZP vagy Demokratikus Koalíció, hanem mint lelkes egyetértő, akkor nyugodtan jöjjön ő is tüntetni, hiszen a cél közös. Nem vagyunk az ellenzék által felhergelt tömeg.

2000: Pedig errefelé próbálnak szorítani titeket.

Á. M.: Mert egyedül ezzel tudnak minket támadni, hiszen mit mondhat a kormány? Azt, hogy ez az ellenzék megalapozatlan politikai húzása.

K. L.: Nem győzzük hangoztatni minden egyes rendezvényünkön, minden egyes felszólalásunkban, hogy mi tisztán, politikamentesen szeretnénk működni. A saját céljainkért állunk ki. Hogy kinek mi az egyéni véleménye, az tőlünk teljesen független. Tehát van, ugye, a szervezet, a mozgalom, és mellette vannak az egyének. A kettőt szétválasztjuk.

Á. M.: Ha a célunkat elérjük – nevesítsük: jobb lesz az oktatás –, akkor nekünk onnantól kezdve semmi szerepünk. Vége. Ebből is látszik, hogy mi nem politikailag vagyunk motiválva, nem kormányt akarunk buktatni, hanem egy megoldást szeretnénk kicsikarni. Szerintem ugyanez történne akkor is, ha más színű lenne a Parlament.

2000: A ti érdekvédelmi küzdelmetek közvetlenül szembe találja magát – nem a kormányzattal vagy az intézkedéseivel, hanem – egy egész rendszerrel. Ugyanakkor a mozgalmatok erőszakmentessége egészen rendkívüli. De nem éreztek valami álságot abban, hogy azt mondjátok: a politikát távol tartjuk, miközben belül azért éreznetek kell, hogy amit csináltok az vastagon politika.

Á. M.: Mi a pártpolitikát tartjuk távol magunktól.

2000: Politika ez a szó klasszikus értelmében: a polisz ügyeinek intézése, a közügyek gyakorlása.

Á. M.: Úgy tűnik, egyfajta politikai kultúrát teremtünk meg azáltal, hogy közvetlenül próbálunk beleszólni az ügyekbe. Hogy ez miért pont most robbant ki? Úgy érzem, hogy eddig az emberek magukban gondoltak valamit: hogy mi a jó, mi a rossz, mi tetszik, mi nem. Mindenkinek megvolt a maga véleménye. Az elmúlt két és fél évben ez hatványozottan igaz volt, negatív irányban: egyre nőtt a feszültség az emberekben. És most, hogy a diákság ellenében történt valami, ez vált gyújtóponttá: mi, diákok felszólaltunk, de ahogy észrevettem, nemcsak mi, diákok voltunk az utcán, hanem sok más szervezet is, felnőttek, oktatók, nyugdíjasok, szépírók, nagyon-nagyon sokan. És ez azért alakult így, mert látták, hogy most tényleg itt a lehetőség, mert nem pártpolitikusok sürögnek, hanem valamilyen szinten a saját kezünkbe vehetjük a jövőnket. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg ezt legjobban.

2000: Nem volt hajszál a levesben.

Á. M.: Nem lehetett ránk sütni semmit. Tiszták voltunk, látszott, hogy egy célért megyünk, amire sok támogatót találtunk. Észrevették, hogy ez már beindította a folyamatot.

2000: Mennyire osztoztok a magyar társadalom meglehetősen általános undorában, közönyében a pártpolitika iránt? Mert az a benyomásunk, hogy a nemzedéketek tiszta lapot szeretne kezdeni.

K. L.: Kanyarodjunk vissza oda, hogy miként lettünk mi – azok, akik elkezdték a mozgalmat. Mi nem tartozunk azok közé, akik politikailag teljesen passzívak, és akik a korosztályunk nagy részét alkotják. De például nálunk a diákok majdhogynem kilencven százaléka teljesen passzív politikailag. Nem állítom, hogy azt sem tudja, mely pártok ülnek éppen a Parlamentben, de nincs tisztában a döntésekkel, és így sajnos a jelenlegi párttaktika által könnyen megvezethető. Hadd említsek egy példát: december végén a Parlament eltörölte a keretszámokat. Na mármost ez nagyon jól hangzó hír, le lehet adni úgy, ahogy akarják. Ez talán egy pénteki napon történt, és hétfőn már úgy jöttek hozzám, hogy tök jó, nyertünk, vége, eltörölték, rendben van. Nekem kellett kiigazítanom, hogy ez nem teljesen igaz. Mert, ahogy a most megjelent felsőoktatási felvételi tájékoztatóban is olvasható, a keretszámok helyére az állam által meghatározott egyetemekre szabott kapacitásszámokat írtak, gyakorlatilag tehát ugyanott vagyunk. Az egyetemek nem kaptak több pénzt, viszont több hallgatót kellene fölvenniük, ami képtelenség. Visszatérve a passzivitáshoz, ez rendkívül nagy probléma. Viszont úgy gondolom, hogy a mozgalom elindításával, és hogy felszítottuk a kedélyeket, a középiskolások is, a fiatalok is kezdenek politikailag aktivizálódni. Nem pártpolitikai értelemben – hanem kiállnak a saját jogaikért, és egyre tisztábban látják, ha ezeket megsértik, akkor nekik is joguk van ellenállni, hallatni a hangjukat.

Á. M.: Jó példa ez az idősebb korosztálynak is, s ez mégiscsak a társadalom nagyobbik része. Nem azzal a céllal indultunk, hogy társadalmat ébresztünk, de tényleg megtanulható dologgá vált: eddig ugyan nemigen hallgatott a kormány az utcára, mert nem voltunk elég hangosak, de úgy tűnik, azért mégis csak meghallják a hangunkat, ha kellő számban kiállunk. Ebből sokan tanultak, márpedig így igenis van értelme.

2000: Ellenzéki tüntetést százszámra tartottak az elmúlt húsz évben, mindenféle előjellel. A ti önszerveződő csoportotoktól azonban még az elbizakodott, tárgyalni nem akaró hatalom is bizonytalanná vált. Láttok valami biztosítékot, hogy a szombati fórum megmozgatja a tömegeket? És hogy tudjátok mozgásban tartani őket? Célotok ez?

Á. M.: Az összes középiskolást nem tudjuk megmozdítani. Viszont nagyon fontos, spontán eredményünk, hogy öntudatra ébresztjük őket. Nyilván nem tudunk mindenkit megszólítani, csak kötelességünknek érezzük megpróbálni. Hiszen most olyan lehetőséget kaptunk, a médián vagy bármin keresztül, hogy mikor, ha nem most. Nem biztos, hogy sikerül, de a mi hibánk, ha meg se próbáljuk. Ha nem sikerül, akkor… hát ilyen volt a “fogadóbizottság”.

B. M.: A mozgásban tartással kapcsolatban mondom: szerintem nagyon fontos eljuttatni a passzívakhoz az információkat. Ahogy Loránd említette, hogy a korosztályunk tetemes százaléka abszolút passzív, és tényleg nem érdeklődik a politika iránt. Fontos, hogy ezt kommunikálni tudjuk nekik, lehetőség szerint minél globálisabban. Eszméletlen sok aktivista, pontosabban aktív személy van a korosztályunkból, akik több iskolával, akár több tucatnyi iskolával is kapcsolatban állnak és az információ tulajdonképpen olyan, mint a népmese, szájról szájra terjed. És ott van nekünk a Facebook, ami rengeteg embert elér.

K. L.: Hozzáteszem, hogy az utóbbi években kezdett divat lenni az, amit én is többször hallottam a fiataloktól, hogy politizálni ciki, a politika ciki, ne is beszéljünk róla – ezt kell megváltoztatnunk. Hogy ez a felfogás már nem érvényes, hogy politizálni igenis fontos, mert a saját jövőnk függ tőle. Ennek egyik eszköze lehet, amit a Hallgatói Hálózat megkezdett, és mi a középiskolásoknál szeretnénk ezt folytatni: a követelések pontokba szedésével. Ezek nem többszáz oldalas szövegek vagy törvények, hanem közérthetően, egy-két mondatban összefoglalt, könnyen áttekinthető követelések. Kommunikálni tudjuk, ha valamelyik teljesült. Viszont ha megpróbálják elsumákolni, ahogyan a decemberi tárgyalások után is tették (azt mondták, hatból öt pontot teljesítettek, ami nem volt igaz), akkor ugyanúgy meg tudjuk mutatni, hogy ez nem igaz. És ezt tesszük akkor is, amikor a kormány ellenünk kommunikál.

2000: Az aktivitásotokkal visszaadtatok valamiféle lelkesedést nekünk, negyven fölöttieknek. Sokan el is szégyelltük magunkat. Milyen érzés azzal találkozni, hogy a szüleitek korosztályából azt mondják, bravó, csak így tovább, vagy hogy féltenek benneteket. Illetve a másik oldal is érdekelne, hogy kaptok-e személyre szóló bírálatot – gimnazistaként vélhetően egyikhez sem vagytok hozzászokva.

K. J.: Nekem így közvetlenül inkább a féltés meg a gúnyolódás jutott. A gúnyolódásból inkább az interneten – természetesen volt nagyon sok támogató is, de például az idősebbek között több volt a gúnyolódó hang.

2000: Milyen tartalmú volt a gúnyolódvás? Hogy hiábavaló, hülyeséget csináltok, mit ugráltok, nincs értelme?

K. J.: Igen, ilyen típusúak voltak leginkább. Lenéznek minket, hogy úgysem értünk mi ehhez. De az iskolában például többségében támogatnak minket. Úgy érzem, hogy az idősek közül csak egy szűk réteg támogat, azok, akiket az ügy közvetlenül érint. Tehát tanár, igazgató, nagyszülő. A többiek nem föltétlenül. Inkább az értelmiség, de a többiek sajnos nem.

Á. M.: Budapesten kicsit másként tapasztaltuk – ez nyilván helyfüggő. Engem személy szerint egy-ketten támadtak, hogy “milyenek vagyunk”. De többnyire azt veszem észre, amit – egyébként szerintem túlozva – említettetek, hogy reményt adunk, meg mennyire hisznek bennünk. Szerintem ezt kicsit túlzás. De valóban úgy értelmezem, hogy a nagy többség támogat, vagy legalább nem ellenez. Amit mondtatok, hogy mi példát mutatunk és ti szégyenkeztek, azt azért nem érzem. Nagyon jól esik, libabőrös is lettem, amíg hallgattam, de bevallom, nem tartom magunkat ennyire nagynak.