Tatár Sándor – Versek

A FÁTYLAT MÉG! DE LEGALÁBB A KÉMLELÉST…

Lejáróban, úgy érzem,
(szűken mért?) tartózkodási engedélyem –
búcsúznak tőlem könyvek, utcák,
fák, madarak.
Még olyan hangot is hallok az éjben:
»Mehettél volna hamarabb.«

Ám úgy látszik, makacs vagyok.
És/Vagy az ismeretlentől, hiába, félek –
távoznom még, győzködöm magam,
nincs elég nagy ok:
talán korán is, de mindenképpen
csonkán-sután érne véget
(talányos-értelmetlen epizód,
melyet kontár vagy gonosz kéz ragad ki).
Szeretnék még kicsit maradni;
habár elboldogultam itt-ott
(más kárán nem okuló
nebulót,
az élet mégiscsak tanított),
tudom, hogy messze nem jártam ki
az iskolát –
bukás? osztályismétlés? nem főnyeremény
az se, de mégis szelídebb ítélet,
mint a nincs tovább.

A parázs hunyorog bár
(egykor izzott),
fátyol mögött fürkészek titkot:
sais-mográf.

MÁR NEM

Sorsom nagyon fukar.
Vagy bőkezű –
depressziót ád, hogy bekerít- s leterítsen
(régi sejtésem: d[epresszió  kisasszony] nőnemű).
Már a torkomban megakadt a gombóc –
a has ott lent akkor vajon mitől csikar?!
Lelkem- s testemben hány helyen vagyon góc!?
Érzelmek vegykonyhája? Ugyan!Kurtavas s égettrántás-szagú tömlöc.

{E torzón, Sors, Uram, még mit és hova rombolsz?}
Nincs eufória,
csak alufólia.
Ebbe tekerem be magam –
(akár) még örömpogácsának is kisüthet Isten.

*

Minden napom kísérlet:
elvben (haj!) két esély.
Csak tudnám, mért ígérget,
ha végül rémmesél!?
Mint lenézett legkisebb
fiú, úgy indulok,
ám engem balszerencse
tart fogva, mint hurok.
Levegőm gyakran elfogy –
’parton hal, tátogok;
nem lennem volna legjobb –
ti, védett jámborok!
Intsen riasztó példám:
gyanútlanul soha
ne éljetek, mert méltán
sújt Isten ostora:
magatok kínozzátok
magatok’, így itél,
bent fogan meg az átok,
és végig elkisér.
Magánytok végtelen lesz,
még visszhang sem felel
– nem gonosz, nem kegyelmez;
hisz ti csesztétek el!
Okuljatok, amíg még
nem késő, emberek,
mert nő a nagy hasíték,
s éltetek elpereg.
Nem lesz, felfogni tálca,
eresz, hordó, veder,
s már rég nem ad irányt a
síkká pusztult meder.
Minden napom kísérlet:
tervezgetett szökés,
de Fortunám kivénhedt,
s már cinkosnak kevés…

* *

Kurva már az anyja! Mint élhetek, élek;
a démon övében mindig vannak kések –
életlenek frankón; virtigli szenvedjek,
nem is kell már KO – szellő is kifektet.
Sok szép gyógyszerem van – papramorgó tiltott,
gyomos ugar bennem; napraforgó sincs ott.
Magam mögé néznék? Az üldöző bévül –
van, ki élő holt lesz, mielőtt megvénül.
Üresség van bennem, hely a fájdalomnak,
és örök napszállat, már nem hajnalodhat.

Prosti már szüléje! Ahogy tudok, élek,
míg a színpad eltűn’, s elnémul a playback.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.