Wagner és Nietsche

2. RÉSZ

A rés pedig pillanatok alatt szakadékká szélesedett. Magától értetődött, hogy 1876 augusztusában Nietzsche személyesen is jelen legyen a Ring bayreuthi ősbemutatójának előkészületeinél. Szintén természetes volt, hogy a Wagner családdal együtt fogadja a fesztivál nem egy pártfogóját. 1 A látottak azonban elborzasztották. Az új német birodalom felső középosztályának soviniszta képviselői parádéztak Wagnerék házában, akikből csak úgy sugárzott az 1870/71-es porosz- francia háborúban aratott győzelem feletti diadalmámor. De a külhoni látogatók mentalitása sem volt kevésbé fennhéjázó. “Ott volt egymás hegyén-hátán Európa léhán hencegő csőcseléke, és akármelyik fejedelem kénye-kedve szerint járkálhatott Wagner házában, mintha csak valami sporteseményről lett volna szó.”2 A legsokkolóbb az volt, hogy Wagner Nietzsche szeme láttára élvezte a helyzetet, hízelgett gazdag pártfogóinak, úgy tett, mintha érdekelnék a gazdagok, akik örömmel fizettek azért, hogy láthassák a műveit, és egy perce is alig maradt Nietzschére és a hozzá hasonlókra. Úgy tűnt, tényleg nem érdekli semmi más, mint hogy a műveit színpadra állíthassa, és evégett dugig megtöltse a színházát.

Nietzsche számára vérlázító hazugság és korábbi eszméik csúfos elárulása volt mindez, hiszen a wagneri színház eredetileg mindent felforgatott volna, ami a fennálló társadalom hamis értékeihez köthető (Wagner maga jelentette ki ezt a Ring komponálásának kezdetén).

Ugyanebben az évben Nietzsche és Wagner közös barátainak meghívására a filozófus még néhány hetet kvázi Wagner szomszédságában töltött az olaszországi Sorrentóban, és többször találkoztak is. Állítólag minden egyes találkozásukkor egymás elébe siettek. Ám Sorrento után nem találkoztak többet, noha akkor egyikük sem gondolta volna, hogy így alakul az életük. Barátságuk megszakadását egyik oldalról sem kísérte látványos és egyértelmű gesztus. […] Wagner lenyűgöző hatása azonban mindhalálig démonként kísértette, amelytől nem szabadulhatott, bármilyen elkeseredett küzdelmet folytatott is ellene. Minden egyes írásában Wagnerhez kanyarodott vissza, s ahogy telt-múlt az idő, ez a hatás csak fokozódott. Szinte a megszállottjává vált. Legtermékenyebb időszakának kiemelkedő művei közül kettőt – A Wagner-ügyet és a Nietzsche kontra Wagnert – teljes egészében Wagnernek szentelt, egy harmadik címében (Bálványok alkonya) pedig Az istenek alkonyára tett egyértelmű utalást. Nietzsche halála napjáig azt hangoztatta, hogy a Wagnerhez fűződő kapcsolata volt életének legértékesebb és legfontosabb eleme.

A Nietzsche által vehemensen elutasított eszmék egyik szembeötlő vonása, hogy épp ezek adják a Parsifalfogalmi hálózatának gerincét – márpedig ez volt az egyetlen Wagner- opera, amely már teljes egészében azután készült el, hogy Wagner megismerte Nietzschét. Talán ez is magyarázza, hogy a szakításuk után Nietzsche miért próbálta meg ízekre szedni a Parsifalt. Számos elkeseredett írásában marcangolja Wagner remekművét; az alábbi szakasz lényegében összefoglalja mindazt, amit egyebütt is elmondott róla.

 

…mert hát mi is a komolyan vett Parsifal? Tényleg szükséges, hogy ne lássunk benne egyebet (ahogy a fülem hallatára mondták), “mint a megismerés, a szellem, az érzékiség őrült gyűlöletének kifejezését”? – Egylélegzetvétellel átkozta volna meg Wagner a szellemet és az érzékiséget? A beteges, keresztény és zűrzavaros eszményekhez való visszatérés védelmének volnánk tanúi? Végső soron egy művész önmegtagadásáról, ön- visszavonásáról volna szó, aki pedig mindaddig minden erejével és akaratának minden hatalmával éppen ennek ellenkezőjét kívánta megvalósítani: mármint művészete – és nem csupán művészete, hanem élete – legmagasabb szintű átszellemítését, ugyanakkor érzéki mivoltát hangsúlyozva? Ugye emlékszünk rá, hogy Wagner ifjúkorában milyen lelkesen indult el Feuerbach, a filozófus nyomdokain? Feuerbach szavai az “egészséges érzékiségről” Wagner számára és a harmincas-negyvenes évek nagyon sok fiatal németje számára – ők ifjú németekneknevezték magukat – szinte a megváltás szavának erejével hatottak. Végül mindezt újratanulta volna? Mert legalábbis olybá tűnik, mintha végül mindezt újra akarta volna tanulni!… őrajta is az élet gyűlölete lett volna úrrá, mint Flaubert-en? Mert a Parsifal nem más, mint az álnokság, a bosszúvágy és a titkos méregkeverés műve az élet feltételei ellen – egy rossz mű. – A szűziesség hangoztatása felhívás a természetellenességre: mindenkit megvetek, aki a Parsifalt nem az erkölcs elleni merényletnek fogja föl.3

 

Ragyogóan élénk szöveg ez, de csak játssza az értetlenséget. És úgy gondolom, ez a jellegzetesség végigvonul az érett Nietzsche Wagnerrel kapcsolatos minden bírálatán. Valahol mélységes csalódást okoznak, mivel az ember azt várná, hogy a kritikus éles szemmel tárja fel a művek valódi hibáit és hiányosságait – pontos, jól célzott és egyértelmű megjegyzésekre számítanánk, de Nietzsche alig kínál ilyet. Akit valóban megérint Wagner életműve, arról úgyszólván lepereg Nietzsche minden rosszalló megnyilvánulása – jobb esetben érvénytelen, rosszabb esetben érdektelen. Nietzsche elutasítja azokat a korábban elfogadott schopenhaueri értékeket és nézőpontokat, amelyek átitatják Wagner legérettebb operáit, s ennek megfelelően hasonló vehemenciával intéz kirohanásokat a zeneszerző, mint a filozófus ellen – ugyanazzal a céllal, ugyanazokkal az érvekkel felvértezve. Kicsit olyan ez, mintha egy harcos ateista Bach Máté-passiója ellen indítana teljes körű támadást, amiért át- meg átjárja a gyűlöletes vallási maszlag, tehát nincs más választásunk, mint hogy szívből utáljuk. Az ilyen bírálat nemcsak hogy érvénytelen, de fölösleges és irreleváns is, akármilyen sziporkázó legyen a stílusa.

Az így előállt helyzet életemnek arra a szakaszára emlékeztet, amikor színikritikusként ténykedtem. Miután sajtóbemutatókra jártam, ritka előnyt élvezhettem, hiszen mire az első kritikák napvilágot láttak az újságok hasábjain, én már saját szememmel láthattam az előadást. S talán nem meglepő, de azt fedeztem fel, hogy bár akadt egy-két olyan kritikus kolléga, aki igen éles szemmel és pontos értékítélettel nyilatkozott a darabokról, előadásokról és rendezésekről, a nagy többség (legalábbis szerintem) nem – ők teljesen félreértelmezték a dolgokat, netán átsiklottak a lényeg felett. Ugyanakkor az utóbbi csoportba számos kiváló újságíró beletartozott, akiknek élvezet volt inni minden szavát – míg a lényeglátó kritikusok legjobbika is olyan rosszul írt, hogy egy merő unalom volt a cikke. Azt találtam, hogy azon olvasók kilencvenkilenc százaléka, akik előbb olvasták a bírálatot, s csak utána látták a darabot, azt feltételezte, hogy a sziporkázó újságírók egyben a legjobb kritikusok. A tények tárgyilagos ismerete nélkül, gondolom, ez nem is történhetett másként. Előfordult, hogy én is élvezettel olvastam egy-egy ilyen vitriolos kritikát, noha tudtam, hogy roppant méltánytalanul viszonyul az adott előadáshoz, vagy képtelennek bizonyult átadni a darab művészi értékeit. Amint John Gielgud egy ízben megjegyezte Kenneth Tynan recenzióiról: “Csodálatosak, csak ne rólam szóljanak!”

Nietzschét a kései operákban leginkább Wagner leplezetlenül schopenhaueri megközelítése bőszítette fel, ám más ellenvetései is akadtak. “Nincs a világon a szellemnek az a fáradt, kiélt, életveszélyes és a világot megrágalmazó ügye, amelyet művészete nagy titokban védőszárnya alá ne venne – a legsötétebb obskurantizmus az, amit az ideál fénypalástja alatt rejteget. Hízeleg minden nihilista (buddhista) ösztönnek és a zene álöltözetébe burkolja, hízeleg minden rendű és rangú kereszténységnek, a décadence minden vallási kifejezési formájának. Nyissátok ki füleiteket: minden, ami valaha is az elszegényedett élet talaján elősarjadt, a transzcendencia és a túlvilág egész pénzhamisítása, Wagner művészetében találja meg legfinomabb szószólóját – nem képletekben: Wagner túl okos a képletekhez, hanem – az érzékiségre való rábeszélésben, amely a maga részéről megint csak durvává és fáradttá teszi a szellemet.”4 Az érett Nietzsche egyszerűen képtelen lett volna már bármiféle transzcendenciát is hitelesnek látni, hiszen filozófiájának központi eleme az a gondolat, hogy nem is létezik semminemű transzcendens világ.

Ezek a Wagner-ellenes bírálatok szorosan összefüggnek egy részben személyes, részben művészi jellegű tényezővel. Nietzsche azt állítja, Wagner mindenekelőtt és mindenekfölött színész. Akik látták már tevékenykedni, egyöntetűen azt mondták, hogy kiváló ilyen irányú érzéke van. Nietzsche már a Richard Wagner Bayreuthbanlapjain is hangot adott ennek. Később jóval tovább viszi ezt a gondolatmenetet, és Wagner egész művészetét minősíti rossz értelemben vett “színészkedésnek”, amely azt a hamis benyomást kelti, hogy mély felismeréseket közöl, pedig valójában semmiféle felismerést nem oszt meg velünk, és megtéveszt bennünket, amikor úgy tesz, mintha szenvedélyes érzelmeket tárna fel, holott ezeket az érzelmeket sosem élte át, csupán megjátszotta. Wagner művészete egyetlen nagy átverés. Olyan ő, mint egy színpadi illuzionista, csak éppen a közönsége képtelen felismerni, hogy a dolog elejétől végéig hamis. “Ó, azt a vén varázslót! Mi mindennel el nem ámított minket! […] Micsoda okos csörgőkígyó!”5 Nietzsche többször is párhuzamba állítja Wagnert Cagliostróval, a nemzetközi hírű 18. századi szélhámos sarlatánnal, aki sok éven át aratott ragyogó sikereket Párizs, London és Róma legelőkelőbb társaságaiban is.

Wagner zenéjéről Nietzsche nem sokat mond, de e tekintetben is az a legfőbb kifogása, hogy Wagner zenéje is merő színészkedés.

Jóllehet – elsőre legalábbis – élvezetes olvasmányok, Nietzsche bő lére eresztett Wagner-bírálatai semmiféleképpen sem világítják meg magukat a Wagner-műveket. Legfőbb hibájuk abban rejlik, hogy Nietzsche sosem hajlandó Wagner kompozícióit műalkotásokként számításba venni. Csak a fogalmi gondolkozás szintjén lép velük kapcsolatba – mintha egy műalkotás elsősorban a gondolatok közvetítését szolgálná. Annál is meglepőbb Nietzschének ez a hiányossága, mivel a Richard Wagner Bayreuthban lapjain épp ő figyelmeztetett erre a veszélyre: “Ám senki ne felejtse, aki Wagnerről, a költőről és nyelvet formáló mesterről gondolkodik, hogy egyetlen wagneri dráma sem arra rendeltetett, hogy olvassák; nem is szabad a szódrámával szemben támasztott követelmények szerint megítélni.”6 Ez persze nemcsak igaz, de létfontosságú is – Nietzsche azonban távolról sem ismerte olyan jól a szóban forgó darabok előadásait. A Lohengrint és A bolygó hollandit sosem látta; az utóbbi művel kapcsolatban kétszer is mellélő, és a gúnyos megjegyzéséből kiderül, hogy nincs tisztában azzal, hogy A bolygó hollandi hogyan fejeződik be. Nietzsche pozícióját azonban az teszi végképp tarthatatlanná, hogy miután évek óta aprította a Parsifalt a benne foglalt gyűlöletes elméleti tartalmak miatt, amikor első ízben hallhatta az opera előjátékát, szinte elalélt a gyönyörűségtől. Ez már négy évvel Wagner halála után történt, és két évvel azelőtt, hogy Nietzsche elméje végképp elborult volna.

Mi sem mutatja világosabban, hogy mennyire hiteltelenek voltak Nietzsche Wagner-ellenes kirohanásai, mint az a lefegyverző hatás, amelyet végül is maguk a művek gyakoroltak rá. Ezt még inkább beláthatjuk, ha egy kevésbé vitatható párhuzamot veszünk alapul.

Ha egy mégoly ragyogó elme és briliáns stílusú prózai szerző jönne azzal, hogy Mozart operái és Shakespeare színművei minden híresztelés ellenére sem olyan nagyszerű alkotások, amilyen sokra tartják őket, sőt voltaképpen egy nagy átverés részét képezik, alighanem felvonnánk a szemöldökünket, és valami olyasmit mormognánk, hogy “Haver, rossz kapura játszol…”. Hiszen közvetlen és kétségbevonhatatlan élmények bizonyítják ennek ellenkezőjét – s ebbéli tapasztalataink sokaságánál csak a mélységük nagyobb. Az évek során a lehető legmélyebb élményeinket köszönhetjük Mozartnak és Shakespeare-nek, akik emellett az emberi lét rejtelmeibe is lépten-nyomon bepillantást engednek nekünk, s aligha fogjuk megtagadni önnön meggyőződésünket csak azért, mert egy tehetséges író ezt vagy azt mond róluk. A 20. század első felében éppenséggel történt is efféle affér George Bernard Shaw és Shakespeare között. Shaw, aki kétségkívül a század egyik legkiválóbb angol nyelvű esszéistája volt, és drámaíróként megérdemelt nemzetközi hírnévnek is örvendett a maga korában, hiába kürtölte világgá, hogy Shakespeare szellemileg teljességgel érdektelen volt, darabjai pedig másodrangúak, szavai mindenütt szinte süket fülekre találtak, pusztán amiatt, hogy olvasói saját tapasztalatukból tudták, hogy amit mond, az nagy szamárság, afféle irigy kis hóbort Shaw részéről. Ettől függetlenül továbbra is ugyanúgy megtapsolták Shaw színműveit, sőt sokan a csodálói is maradtak – s bár ő maga véresen komolyan gondolta, amit Shakespeare-ről írt, nagy szerencséjére mások nem igazán foglalkoztak vele, s így nem esett jelentősebb csorba irodalmi reputációján.

Valami hasonlót mondhatunk Nietzsche Wagner-kritikájáról is. Írásainak – végtelenül gúnyos iróniájuk ellenére – végső soron közük sincsen magukhoz a zeneművekhez, és így teljességgel célt tévesztenek, érvénytelenek maradnak. Nem véletlen tehát, hogy a művelt világ olyan nagyságai, mint Thomas Mann és Shaw, vagy a zeneéletben Richard Strauss és Mahler, semmi kivetnivalót sem találtak abban, hogy egyként csodálták Wagnert és Nietzschét – mindaz ugyanis, amit az utóbbi az előbbiről mondott, úgyszólván elhalt a légüres térben.

Nietzsche nyomtatásban megjelent Wagner- kritikájának rákfenéje tehát igen tömören összefoglalható: az olvasó egy idő után világosan belátja, hogy a szerző maga sem hisz igazán bírálatának helytállóságában. Röviddel ezelőtt idéztem, milyen végtelen és leplezetlen gyönyörűség lett úrrá Nietzschén, amikor első ízben hallhatta aParsifal részleteit – efféle önellentmondások pedig életének végéig elő-előtörtek belőle. Az elmebaját megelőző utolsó leveleinek egyikében így inti barátját, Carl Fuchsot: “A Trisztánt el ne kerülje: ez a kapitális főmű, amely úgy megigéz, hogy az nemhogy a zenében, de az összes többi művészetben is páratlan.”7 Közzétett írásaiban szintén lépten-nyomon találunk olyan Wagner-utalásokat, amelyeknek egyáltalán nem kellene ott lenniük. Az Ecce homóban például ezt olvassuk: “Ha fölzendül a Trisztán, Leonardo da Vinci minden idegensége elveszíti varázsát. Ez a mű non plus ultra Wagner művészetében […]. Óriási szerencsémnek tartom, hogy megfelelő időben – és épp németek között – éltem, ez tett éretté a Trisztánhoz…”8 A Wagner-ügyben is akadnak ehhez hasonló furcsaságok: “A Parsifal a csábítás művészetében örökre megtartja rangját, mint a csábítás zseniális fogása… Csodálom ezt a művet, azt kívánom, bárcsak én magam alkottam volna; ehelyett megértem csupán… Wagner sohasem volt ihletettebb, mint élete végén.”9 Minden irónia ellenére itt is kiütközik Nietzsche akaratlan csodálata. Ami A nürnbergi mesterdalnokokat illeti, úgy vélem, Nietzsche e művet sosem illette a többi Wagner-operának kijáró maró gúnnyal, miután mindvégig azt vallotta, hogy kiváló alkotás – talán azért, mert egyedül ezt ismerhette meg a kellő mélységben. A Túl jón és rosszon 240. szakasza teljes egészében a Mesterdalnokok-nyitány kritikai elismerésének hangján szól – bár aParsifalhoz hasonlóan Nietzsche ezúttal is megreked a nyitánynál. Úgy tűnik, mindvégig érzéketlen maradt a dráma színpadi összetevője iránt, amelyről éppen ezért nem is igen nyilatkozik, még akkor sem, amikor Wagner operáit taglalja. Talán érdemes felidéznünk azt is, hogy hőn szeretett ógörög szerzőinek színműveit is csak olvasva ismerte.

Köztudott, hogy Nietzsche írásaiban szembeállította Wagnert Bizet-vel, és kijelentette, hogy a Carmen minden idők legnagyszerűbb operája, majd egy viszonylag részletes összevetés végén a Carmen zenéjét Wagner fölé rangsorolta. De ebben az értékítéletben sem hitt teljes meggyőződéssel. “Azt, amit Bizet-ről mondok, nem szabad komolyan vennie; ahogy most vagyok, Bizet ezerszeresen sem érdekel. De Wagner ironikus antitézisekéntigencsak erős…”10 Mi tagadás, ez így van, nem véletlen, hogy azóta is sokat emlegetik ezt a Nietzsche-levelet. Lassan arra is ráébredünk, hogy Wagner és Nietzsche közül melyik a nagyobb színész, az őszintétlenebb hatásvadász. Ami Wagnert mint magánembert illeti, Nietzsche sosem tagadta meg a Wagner nagyságáról szóló hitvallását. Pedig szinte hihetetlen mértékű ócsárlásnak tette ki a megjelent írásaiban: “Ember egyáltalán Wagner? Nem betegség-e inkább?”11 – s Nietzsche különböző írásaiban tucatjával találhatunk A Wagner-ügy e részletéhez hasonló gyalázkodást. 1888-ban ezzel szemben az alábbiakat fogalmazta meg egy levelében: “maga Wagner, mint ember, mint állat, mint isten és művész, ezerszeresen túlszárnyalja a mi németjeink értelmét és értetlenségét.”12 Ez a kettős beszéd finoman szólva is döbbenetes. “Richard Wagnerrel és Cosima Wagner asszonnyal néhány évig, amelyek életem legértékesebb esztendei közé tartoznak, mélységes bizalomban és bensőséges egyetértésben voltam összekötve.”13A Wagner- ügy második utóiratában pedig így ír: “Ha ebben az írásban háborúzom Wagnerrel – és mellesleg szólva, a német »ízléssel« ugyancsak –, ha a bayreuthi agyalágyultság számára kemény szavaim vannak, ezzel még távolról sem akarnék ünnepelni bármilyen másik zenészt. Más zenészek Wagnerrel szemben nem jönnek számításba. […] Ami ma híres, az Wagnerhez képest nem »jobb« zene, hanem határozatlanabb csupán – közönyösebb…”14 Elgondolkodtató, hogy Brahmsnak vajon a kezébe kerültek-e e sorok valaha? Ekkoriban hágott ugyanis sikereinek csúcsára. S Nietzsche, mintha csak megérezné ezt a költői kérdést, szinte rögtön ezzel folytatja: “Mi múlik például Johannes Brahmson? [Szerencséje] német félreértés volt, Wagner ellenfeleként fogták föl őt – szükségük volt egy ellenfélre! Ebből nem szükségszerű zene lesz, hanem mindenekelőtt túlságosan sok zene!”15

Brahms is megkapja tehát a magáét. Jól tesszük azonban, ha felidézzük, hogy amikor Nietzsche arcátlanul a legszemélyesebb sértéseit zúdítja Wagnerre, csak a hírességek iránti jellegzetes magaviseletéről tesz tanúbizonyságot. Egyetlen művéből, a Bálványok alkonyából is jó adag efféle inzultust gyűjthetünk ki: “Szókratész a csőcselékből lábalt elő”, “a legelfajzottabb fogalomgyártó-nyomorék, aki csak létezett valaha, a nagy Kant”, “Dante: avagy sírokban költő hiéna. […] George Sand: avagy lactaea ubertas: magyarul: a »szép stílusú« fejőstehén. […] Zola: avagy a »bűzlés öröme«,” “Rousseau, ez az első modern ember, ez az idealista és canaille [csürhe] egy személyben; akinek morális »méltóságra« volt szüksége, hogy elviselje saját látásmódját, aki belebetegedett a zabolátlan hiúságba és a zabolátlan önmegvetésbe.”16

Összességében véve Wagner ugyan mindenki másnál összehasonlíthatatlanul több szitokban részesül Nietzsche részéről, de azért messze nem ő az egyedüli “áldozat”. S azért azt sem mondhatjuk, hogy Szókratész, Kant vagy Schopenhauer személyében olyan rossz társaságba keveredett volna – Dantéról nem is beszélve.

De mindez csak annyit bizonyít, hogy Nietzsche maga sem hitt a Parsifallal kapcsolatban közzétett megvető bírálataiban – puszta színjátékról van szó csupán. Nietzsche maga követte el azt a galádságot, amellyel Wagnert vádolta – igazságtalanul.

A fentiekből egyértelműen következik a konklúzió: Nietzsche új keletű Wagner- ellenességének gyökerei nem az általa megfogalmazottakban keresendők. Szerintem az igazság az, hogy Nietzsche ambivalenciája fájón egyértelmű, számtalan önellentmondása pedig alapvető ellentétben áll legfőbb bölcselői erényével – hogy képes szembenézni az igazsággal akkor is, ha kellemetlen, egy pillanatra sem téveszti szem elől, és mindig egyértelműen megfogalmazza, mit gondol róla és hogyan érez felőle. Mindezen erényeket egészen addig csillogtatja, amíg rá nem tér Wagnerre, ám akkor hirtelen elillan a nagy igazságmánia, és Nietzsche elvakult dühvel vagdalkozik jobbra-balra, mint aki az indulattól és a fájdalomtól képtelen tisztán látni, és lépten-nyomon ellentmondásba keveredik magával. És úgy kering Wagner körül, mint a halálos gyertyalángot kerülgető moly. Mindez pedig arra mutat, hogy Nietzsche lelke mélységes sebet kapott. S meggyőződésem, hogy ma már azt is láthatjuk, mi volt ez a sérülés. Nem ez vezetett Nietzsche és Wagner szakításához, de érthető módon a továbbiakban ebből serkent Nietzsche minden dühe.

Miután alaposan elmélyedtem Wagner és Nietzsche kapcsolatának alakulásában, nagyjából ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottam, mint a többi kutató java része. Nietzschét életének mintegy nyolc esztendején keresztül szinte megbabonázta Wagner, ami nem annyira a gyöngeség, mint inkább a hőstisztelet rovására írható, és ezért olyan utakon is elkísérte Wagnert, amelyek lelke legmélyén nem feleltek meg a valós érzéseinek. Ebből nem kevés elfojtás következett, s idővel roppant neheztelés gyűlt fel Nietzsche lelkében, ám ez jó ideig tudattalan maradt – amikor viszont legvégül kiharcolta szellemi önállóságát, haragja is felszínre tört, és elsöprő Wagner-ellenes megnyilvánulásokban öltött testet. Szakításukat mégsem a Wagner személye vagy operái ellenében tett egyik vagy másik kijelentés okozta végül – jóllehet a közvélemény ebben látta a fő indítékot, és talán nem is minden alap nélkül –, hanem Nietzsche elkerülhetetlen és jogos függetlenségvágya úgy magánéleti, mint intellektuális téren. S bármennyire ellenséges hangnemet ütött is meg most Wagnerrel szemben, élete végéig a komponista tisztelője maradt, maga is elismerte Wagner művészi nagyságát, és mindörökre hálás maradt az együtt töltött évek ajándékaiért.

Miután véget ért a barátságuk, s különösen a zeneszerző halála után, Nietzsche féltékeny irigységgel figyelte, Wagner milyen egyeduralomra tesz szert a németajkú kultúra világában. Legerősebben a Parsifal 1882-es ősbemutatójának világraszóló sikere után érezte úgy, hogy Wagner az őt megillető helyet sajátította ki. Wagner néhány hónapra rá, 1883. február 13-án halt meg, Nietzsche pedig nem egész egy héttel később már így írt: “ami pedig a valódi Wagnert illeti, az ő örökségének oroszlánrészét vállalom (amint ezt gyakorta Malwida előtt is hangoztattam). Tavaly nyáron tapasztaltam, hogy Wagner Németországban szinte mindenkit elvett tőlem, akikre ott egyáltalán érdemes hatni…”17

Kilenc röpke nappal Wagner halála után Nietzsche így fordult egyik kebelbarátjához: “Wagner a legteljesebbember volt, akit valaha ismertem, és ebben az értelemben már hat éve súlyos hiányt szenvedek”. Ám csak ezután jön a feketeleves: “De van köztünk valami, amit halálos sértésnek nevezhetnék; és szörnyen alakult volna, ha nem hal meg.”18 Mi az ördög lehetett ez a “szörnyűség”, amely felrémlik Nietzsche leveléből? És miben állt a “halálos sértés”? “[V]égül is áldozatul esem a kíméletlen bosszúvágynak, miközben a legbelsőbb gondolkozásmódom éppen nemet mondott minden megbosszulásra és büntetésre: – ez a belső konfliktusom lépésről lépésre közelebb visz az elmezavarhoz, amit igen rémületes erővel érzek…”19

A titok nyitját egy 20. századi felfedezésben látom. 1956-ban került napvilágra Wagner levelezése Nietzsche kezelőorvosával. A dokumentumok a bayreuthi levéltárból bukkantak elő, és most is ott őrzik őket. A történet dióhéjban a következő.

1877-ben Nietzsche Svájcban megismerkedett egy frankfurti doktorral, aki egyúttal lelkes wagneriánus volt, és maga is írt egy tanulmányt a Ringről. Otto Eisernek hívták, és döbbenten hallgatta Nietzschét, aki közölte vele, hogy noha már sok-sok éve szenved mindenféle idült betegségben, eddig sosem részesült rendes orvosi kivizsgálásban. Eiser meghívta Nietzschét Frankfurtba, és a filozófus meg is jelent a rendelőjében. 1877. október 3. és 7. között Dr. Eiser, egy szemorvos kollégája, valamint egy harmadik barátja, Dr. Krüger alapos klinikai vizsgálatnak vetették alá Nietzschét. Egyöntetűen megállapították, hogy szemének retinája súlyos és visszafordíthatatlan károkat szenvedett, központi idegrendszerének krónikusan gyulladt állapotát diagnosztizáltak, s részben ezt tették felelőssé a bénító fejfájásaiért. Alig értesült az eredményekről, Nietzsche azonnal írt Wagneréknek Bayreuthba, és közölte, hogy “rossz híreket” kapott az egészségi állapotáról, s leveléhez mellékelte Dr. Eiser Ring-tanulmányát. Wagner utasította újdonsült mindenesét, Hans von Wolzogent, hogy levélben köszönje meg Dr. Eisernek a tanulmányt, és kérjen bővebb tájékoztatást Nietzsche egészségével kapcsolatban. Eiser erre azt válaszolta, hogy az ifjú Nietzsche sajnos jó eséllyel el fogja veszíteni a szeme világát.

Erre már maga Wagner is tollat ragadott. De mielőtt a történetünket folytatnánk, jó lesz eszünkbe idézni, hogy a 19. században még az amúgy komoly és értelmes emberek közében is közkeletű volt a nézet, mely szerint a maszturbáció súlyos veszedelmet jelent a fiatal férfiakra, s egyik folyománya akár vakság is lehet. Aggódó szüleik gyermekkoruktól figyelmeztették a kisfiúkat erre a tényként kezelt hiedelemre. Wagner ezt írta Dr. Eisernek: “N. állapotának megítélésében régóta foglalkoztat ilyen és ehhez hasonló korábbi tapasztalataim emléke, amelyeket kiváló értelmi képességű fiatal férfiak körében szereztem. Láttam, amint ők is hasonló tünetektől omlanak össze, és túlságosan is biztos lehettem benne, hogy az onánia következményeivel van dolgunk. Midőn N.-t e tapasztalataimtól vezérelve közelebbről is megfigyeltem, félelmemet a lelki alkata és a karakterisztikus szokásai meggyőződéssé változtatták.”20 Wagner levelét azzal a kedélyes kéréssel zárja, hogy Dr. Eiser legyen kedves minden orvosi tekintélyét latba vetni, hogy megszüntesse Nietzsche aggasztó viselkedését. Válaszában a doktor így fogalmazott: “Annál is inkább kénytelen vagyok elfogadni az Ön feltételezését, mivel Nietzsche magatartásának és viselkedésének számos aspektusa számomra is túl hihetővé teszi a dolgot”. De azt is hozzáfűzte: “A fogyatékosság közismert állhatatossága miatt azonban jómagam erősen kétlem, hogy bármiféle kezelés eredményre vezethetne.”21

Wagner közbeavatkozása szinte botrányos, bármennyire is az atyai érzület és jó szándék vezérelte (később azt írta Dr. Eisernek: “Ha igazán sanyarú napok köszöntenének rá, támogathatnám, hiszen nincs semmim, amit meg ne osztanék vele.”). Az orvos viszont a legteljesebb mértékben megszegte a titoktartási kötelezettséget, amikor a fent idézett levélben megosztotta Wagnerrel, “hogy a páciens beszámol diákkorának gonorrhoeás fertőzéseiről, illetve hogy Olaszországban a közelmúltban is több ízben létesített nemi közösülést orvosi tanácsra. Ezek a kijelentések, melyek igazsága kétségkívül vitán felül áll, legalábbis azt mutatják, hogy páciensünkből nem hiányzik a szexuális ösztön normális módon való kielégítésének képessége; e körülmény pedig, ha nem is elképzelhetetlen az ő korabeli onanizálóknál, nem is tekinthető általános szabályszerűségnek.”22

E levélváltás létezése és tartalma igen hamar kiszivárgott, bár senki sem tudja, ki által és hogyan. A legvalószínűbb tettes Hans von Wolzogen, aki épp e történések idején érkezett Bayreuthba, és becsületes szakmáján kívül habitusában is ízig-vérig zsurnaliszta volt, s később Bayreuth önjelölt levéltárosává nőtte ki magát, s igyekezett minden dokumentumot összegyűjteni és megőrizni. Mivel ő írta az első levelet Dr. Eisernek, kézenfekvő, hogy az orvos Wagnernek küldött válaszába is bepillanthatott. Akárhogy esett is a dolog, az 1882-es bayreuthi fesztivál bennfentesei már minden szalonban, társalgóban és szállodai előcsarnokban azon csámcsogtak, hogy Nietzsche vajon miért nem jött el –, hogy a túlzott önfertőzés miatt hamarosan megvakul, Olaszországban prostituáltakkal közösült, diákkora óta nemi betegségben szenved, s mindez úgy igaz, ahogy mondják, hiszen fehéren-feketén kiolvasható Nietzsche kezelőorvosának, illetőleg Wagnernek a leveleiből.

A pletyka idejekorán Nietzsche fülébe jutott. Ennek mikéntjét is homály fedi, de a húga és Lou Salomé egyaránt jelen voltak az 1882-es Wagner-fesztiválon, és valószínű, hogy tájékoztatták volna Nietzschét a dolgok állásáról, ha maguk is hallják a mendemondákat. 1883 júliusában Nietzsche már “Richard Wagner szörnyen aljas bosszúkísérleteit”23 emlegette, ezt megelőzően, 1883. április 21-én pedig egyik bizalmasával közölte: “Wagner bővelkedik gonosz ötletekben; de mit mond Ön arra, hogy leveleket írogatott (nem másnak, mint a saját orvosomnak), hogy kifejezze azon meggyőződését, mely szerint gondolkodásmódom megváltozása a természetellenes elfajulásaim következménye, a pederasztiára is célozva.”24 Wagner levelei a pederasztiát valójában nem érintették – ezt az állítást tehát vagy Nietzsche túlzásai közé sorolhatjuk, vagy a bayreuthi pletykafészkek színezték ki a történetet.

Egy barátról ilyesfajta szóbeszédet terjeszteni valószínűleg még a mi igencsak liberális és megengedő korunkban is általános felháborodást keltene – a 19. század viszonyai között viszont minden képzeletet felülmúló botrány kerekedett a dologból. Nietzsche lelki egyensúlya végzetesen megbillent, s mint már láttuk, elborultságában nem kizárt, hogy szörnyű bosszút forralt Wagner ellen, aminek végrehajtását azonban Wagner halála megakadályozta. Szavakkal egészen leírhatatlan Nietzsche felháborodása e végtelenül bántó híresztelés miatt, annál is inkább, mivel egyetlen olyan személy volt csupán, aki feltehetően a történet minden részletét pontosan ismerte: Cosima, akit Nietzsche lehet, hogy nemcsak barátilag, hanem szenvedéllyel szeretett.

Úgy gondolom, ez a sérelem sok mindenre választ ad. A pletyka tartalmát Nietzsche aligha érinthette vagy részletezhette kiadásra szánt műveiben, ám ettől függetlenül tökéletesen megmagyarázzák, hogy miért érezte élete végéig azt a végzetes és jóvátehetetlen tőrdöfést, amelyet Wagnertől kapott. Így már érthető, hogy Wagnerről szólván miért viselkedett afféle sebzett vad módjára, és miért vagdalkozott a szélrózsa minden irányában. Vehemens kirohanásainak időbeni kezdetét is jobban megérthetjük ezáltal, s nem olyan paradox többé, hogy miként egyeztethető mindez össze azzal, hogy továbbra is elismerte Wagner nagyságát – úgy emberként, mint alkotóművészként. S az sem meglepő, hogy Wagner-ellenes támadásai leginkább a zeneszerző személyiségét érintik, nem pedig a műveit, és ennek megfelelő formát is öltenek – “Van valami beteg ebben az emberben!” és “Imádtam, de becsapott: elárult engem” –, ám közben minden támadásuk kínosan lepattan magukról a műalkotásokról. Egyúttal világossá válik, hogy miért olyan kusza az időrend, ha Nietzsche ellentmondásos megnyilatkozásait és állásfoglalásait olvassuk, különös tekintettel a Parsifalra.

Wagner viselkedése minden szempontból menthetetlen. Gyanítom, hogy túl későn ébredt rá: ezúttal túl messzire ment. Sokan megjegyezték, hogy – tőle szokatlan módon – mélyen hallgatott, ha szóba került a Nietzschével való szakítása. Ő, aki maga volt a megtestesült szószátyárság, és szinte mániává fejlesztette az önigazolást, s aki hírhedt gátlástalansággal gyalázott másokat, döbbenetesen kevés szót vesztegetett a Nietzsche-üggyel kapcsolatos önvédelemre, és jóformán semmit a nietzschei vádaskodásokkal szembeni ellenvádakra. Úgy vélem, a lelke mélyén tudta, hogy ezúttal nincs igaza. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy nem rosszindulatból tett úgy, ahogy tett. Nietzsche viszonylatában egyfajta apafigurának érezhette magát, aki legalább azonos jogokat élvez az orvossal, és csakis a fiatalember jobbulása lebeg a szeme előtt. Sajnos manapság is túl gyakran látunk olyan vér szerinti vagy fogadott szülőket, akik nem hajlandók elfogadni, hogy felnőtt gyerekük önálló cselekvésre képes – az utóbbiak pedig teljes joggal háborodnak fel ezen. A történetben az igazi gazfickó – aki gondatlanságban még a levelet kiszivárogtató pletykafészken is túltett – maga az orvos, akinek semmi felhatalmazása nem volt megosztani Nietzsche állapotának részleteit Wagnerrel vagy bárki mással. A jelek szerint ez a Dr. Eiser könnyelmű, léha egyén volt. Már az események előtt nagy Wagner-csodáló volt, és amikor ez a félisten személyesen írt neki, gondolkodás nélkül elmondott neki mindent – a történet végkifejletét pedig láthattuk.

Egy lebilincselő személyiséggel az a legfőbb baj, hogy rabul ejt, és a bilincsekből pusztán a kapcsolat megszakításával nem lehet kiszabadulni. Akik menekülőre fogják a dolgot, azok többnyire rabszolgaként vannak alávetve mindannak, ami elől menekülnének. Nietzsche halála napjáig nem volt képes megtörni Wagner varázsát. Olyannyira Wagner megszállottja, hogy minden egyes könyvében megjelenik a komponista alakja, habár több esetben név nélkül – az Emberi, túlságosan is emberiben ő “a művész”, az Im-ígyen szóla Zarathustrában “a varázsló”. Két könyv kimondottan róla szól. Egy harmadiknak a címe az egyik Wagner-operára rímel. A filozófiatörténetben nem találunk még egy esetet, amely akár csak távolról emlékeztetne erre a viszonyulásra – hacsak nem számítjuk a vallásalapítók iránt gyakorta megnyilvánuló rendkívüli csodálatot.

FORDÍTOTTA Fejérvári Boldizsár

A tanulmány első részét márciusi számunkban olvashatták.

IRODALOM

CWT Cosima Wagner: Die Tagebücher, szerk. Martin Gregor-Dellin & Dietrich Mack, 2 kötet (München: Piper, 1976–1977).

GLRW Carl Friedrich Glasenapp: Das Leben Richard Wagners, 6 kötet (Lipcse: Breitkopf & Härtel, 1905).

GNW Luitpold Griesser: Nietzsche und Wagner. Neue Beiträge zur Geschichte und Psychologie ihrer Freundschaft(Bécs: Holder–Pichler–Tempsky, 1923).

HNCL Ronald Hayman: Nietzsche. A Critical Life (New York: Oxford UP, 1980).

LOW Ludger Lütkehaus: “O Wollust, o Hölle”. Die Onanie, Stationen einer Inquisition (Frankfurt: Fischer Taschenbuch, 1992).

LYNW Frederick R. Love: Young Nietzsche and the Wagnerian Experience (Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1963).

NBA Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya. Nietzsche kontra Wagner, ford. Romhányi Török Gábor (Budapest, Holnap, 2004).

NBW Friedrich Nietzsche: Briefwechsel. Kritische Gesamtausgabe, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari, 16 kötet (Berlin: de Gruyter, 1975 kk.).

NBWN Friedrich Nietzsche: Basic Writings of Nietzsche, ford. és szerk. Walter Kaufmann (New York: The Modern Library, 2000).

NEH(1) Friedrich Nietzsche: Ecce Homo, ford. R. J. Hollingdale (London: Penguin, 1979).

NEH(2) Friedrich Nietzsche: Ecce homo. Hogyan lesz az ember azzá, ami, ford. Horváth Géza (Budapest, Göncöl, 2003).

NRWB Friedrich Nietzsche: “Richard Wagner Bayreuthban”, ford. Zoltai Dénes. In: Korszerűtlen elmélkedések(Budapest, Atlantisz, 2004), 267–342.

NSB Friedrich Nietzsche: Sämtliche Briefe. Kritische Studienausgabe, 8 kötet, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari (Berlin: de Gruyter, 1975–1984).

NSN Friedrich Nietzsche: “Schopenhauer mint nevelő”, ford. Hidas Zoltán. In: Korszerűtlen elmélkedések(Budapest, Atlantisz, 2004), 179–265.

NSW Friedrich Nietzsche: Sämtliche Werke. Kritische Studienausgabe, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari, 15 kötet (Berlin: de Gruyter, 1967–1980).

NTSz Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus, ford. Kertész Imre (Budapest, Magvető, 2003).

NVL Friedrich Nietzsche: Válogatott levelei, 1861. január – 1889. január, vál. és ford. Romhányi Török Gábor (Budapest, Holnap, 2008).

NW Friedrich Nietzsche: Werke. Kritische Gesamtausgabe, szerk. Giorgio Colli & Mazzino Montinari, 30 kötet (Berlin: de Gruyter, 1967–1988).

NWDB Friedrich Nietzsche: Werke in drei Bänden, 3 kötet (München: 1954).

NWS Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről, ford. Romhányi Török Gábor (Budapest, Holnap, 2001).

WGSD Richard Wagner: Gesammelte Schriften und Dichtungen, 10 kötet (Lipcse: E. W. Fritzsch, 1871–1883).

  1. Részlet Bryan Magee: Wagner and Philosophy (Penguin, 2000) című könyvéből. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik a Park Kiadó gondozásában, a részletet a kiadó szíves hozzájárulásával közöljük.
  2. NSW, XIV, 489–490.
  3. NBA, 128–129. A fordításon a kötet szerkesztője némileg módosított.
  4. NWS, 34–35.
  5. Uo., 10
  6. NRWB, 321–322.
  7. NWDB, III, 1347 (levél Carl Fuchsnak, 1888. december 27.).
  8. NEH(2), 43.
  9. NWS, 35.
  10. NWDB, III, 1347 (levél Carl Fuchsnak, 1888. december 27.).
  11. NWS, 15.
  12. NWDB, III, 1280 (levél Peter Gastnak, 1888. február 26.).
  13. Uo., III, 1300 (levél Karl Knortznak, 1888. június 21.).
  14. NWS, 37–38.
  15. Uo., 38
  16. NBA, 18, 57, 58,96.
  17. NVL, 133 (levél Heinrich Köselitznek, 1883. február 19.). A fordításon a kötet szerkesztője némileg módosított.
  18. Uo., 135 (levél Franz Overbecknek, 1883. február 22.).
  19. NWDB, III, 1213 (levél Franz Overbecknek, érk. 1883. augusztus 28.).
  20. LOW, 203 (levél Dr. Otto Eisernek, 1877. október 23.).
  21. https://www.equinoxpub.com/acumen/index.php/ TPM/article/viewFile/11947/8994 A témához bővebben ld. még Sander L. Gilman (ed): “Otto Eiser and Nietzsche’s Illness: A Hitherto Unpublished Text” in: Nietzsche-Studien 2009 (38), 396–409, ill. LOW 203. sk.
  22. https://www.equinoxpub.com/acumen/index.php/ TPM/article/viewFile/11947/8994.
  23. NVL, 141 (levél Ida Overbecknek, 1883. július közepe).
  24. NSB, VI, 365 (levél Heinrich Köselitznek, 1883. április 21.).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.