Álom, álom, édes álom…

Husserlt magyaráztam a hallgatóknak. Minthogy szemináriumot tartok, nem előadást, próbáltam nekik Husserl-szövegeket olvasni és értelmezni. Nem tűnt úgy, mintha a megvilágosodás pillanatát látták volna elérkezni. Néztek rám közönyös képpel, és egy pillanatig sem próbálták titkolni, hogy őket ez bizony nem érdekli. S kitehetem én a lelkemet, hogy emberi nyelven is megmagyarázzam nekik, miről is van szó, akkor is untatja őket. Azt sem állíthatom viszont, hogy ez engem tényleg – s nem csak hivatalból – zavart volna. Miért is kell ezeknek a lányoknak feltétlenül megismerkedniük a fenomenológia rejtelmeivel? Miközben fennhangon olvastam bizonyos bekezdéseket, magamban azon gondolkodtam, hogy volt-e idő, amikor ez a dolog engem tényleg érdekelt? Merthogy most engem sem érdekel, s ezt a lányok leolvashatják a pofámról. S ha látszik rajtam, hogy engem untat a dolog, elvárhatom e tőlük – hivatalból –, hogy őket érdekelje? De fennhangon azért egy ideig még olvastam tovább: tegyük zárójelbe, hogy a tudatomban számomra adottak vajon léteznek-e tőlem függetlenül is, engem – ezt a komoly nagyszakállú morva zsidót, aki vagyok, itt Freiburgban – csak az én, az ego, meg ennek az egónak az aktusai, meg az ezekben az aktusokban adottak érdekelnek, a fenomének ugyanis. 1

A helyzet némiképp hasonlított arra, amikor valamikor réges-régen mesét olvastam a lányomnak, hogy végre elaludjék, de csak némiképp. A meseolvasás célja – mint mondom – az volt, hogy aludjék el már végre a gyerek; én olvastam, s közben máson elmélkedtem. Az eredeti célt viszont csak most, néhány évtizeddel később sikerült – a hallgatóknál – elérnem. A lányom az istennek sem akart elaludni, ezek itt meg mindjárt elalszanak. A lányom ugyan tudta, miről szól a mese – kívülről tudta az egészet –, ennek ellenére továbbra is izgatta őt, ezek a lánykák viszont, kicsit öregebbek annál, mint akkoron a lányom volt, az igaz, de csak kicsit, nem tudják, hogy miről van szó, de nem is akarják tudni. Az analógia tehát csak rám vonatkozik. Felolvasok valamit, ami már a könyökömön jön ki, s közben elmélkedem; egy ideig még a fentieken; később már azon, hogy mikor süt ki végre már a nap, mikor lehet leülni végre a parkban a padra…

A lányomnak azért csak-csak lecsukódott a szeme, s amikor már egészen biztos voltam benne, hogy elaludt, szép csendesen becsuktam a könyvet, felálltam, és mentem a dolgomra. Itt most viszont nem lesz happy-end, ha a lányok el is alszanak, én nem mehetek ki, ennélfogva a dolog kezd tarthatatlanná válni, valaminek történnie kell, valamit muszáj csinálnom – érlelődött bennem az elhatározás. Csak ha te magad felébredsz, akkor fog történni valami. Ébresztő, hééé! – Hallod? S akkor egyszer csak hallom magamat azt mondani, hogy jól van, no: ego – cogito – cogitatum, de honnan a fenéből – azt is mondhattam volna, hogy honnan a picsából, de valahogy még mindig nem szeretek úgy beszélni az órán, ahogyan különben beszélek… mindegy már… szóval honnan a picsából tudom, hogy amit én itt most észlelek – látok, hallok, tapizok, ízlelgetek, nyalogatok, szagolgatok – hurrá, kezdenek felébredni –, az a valóságban is ott van, és nem csak a fejemben, honnan tudom, hogy vajon nem álmodom-e mindezt csupán? Erről beszél Husserl? – kérdi a képük. Miért nem mondtam mindjárt? S miért mondja akkor olyan unalmasan? – Látom felcsillanni szemükben is az érdeklődést.

Nem magyaráztam el nekik, itt sem fogom most elmagyarázni, hogy miért írnak – írnak, hangsúlyozom, nem beszélnek – a filozófusok olyan unalmasan. Hiszen magam sem hinném el a saját magyarázatomat. S különben sem erről akartam beszélni. Egy álmomat szerettem volna elmesélni, de nem azt, melyről azt sem tudom, hogy álom-e vagy tényleg megtörtént, s amely akkor ugrott be a tudatomba, amikor főztem a kávét, hogy végre nekifogjak az írásnak. S ezenközben, a kávéfőzés közben ugyanis rájöttem, hogy nem az álommal fogom kezdeni. Az első mondat a fontos – olvastam valahol a napokban. S az “azt álmodtam a minap”, ez egy gyenge, érdektelen mondat. “Husserlt magyaráztam a hallgatóknak”, az viszont már sokkal jobb. Az álmot vagy valóságot, melyre a kávéfőzés során gondoltam, csak azért említem, mert arról valóban nem tudom, hogy álom-e vagy valóságos élmény. Ránéztem ugyanis egy borosüvegre, az áll rajta, hogy Mátrai Borvidék, s akkor hirtelen beugrott: nemrégiben jártam arra többekkel együtt, egy borásznál megkóstoltunk borokat, vettünk is belőlük, s aztán utaztunk tovább. Mégsem olyan egyszerű ez a “honnan tudom?”.

Az az álom viszont, melyről beszélni szeretnék, nos…, az más. Nagyon más. Tulajdonképpen csak elszundítottam, rémes szürke az idő, kopog az eső a bádogablakpárkányon, s ez a kopogás egyszer csak átmegy gépfegyverropogásba. Egy kisfiú áll kezében kannával valami udvaron, lába alatt sárga keramitkockák, s ráeszmél, hogy egy vadászgépből rá, éppen őrá lődöznek. Gyors mozdulattal behúzódik a ház falához; a gép persze ekkorra már messze jár. Megúsztam, mondom. Merthogy időközben rájöttem, hogy ez a kisfiú én vagyok. S azt is tudom, hogy ez Budapesten akkoriban bárkivel megtörténhetett a sárga keramitkockákon, a házak udvarán, ahová le kellett mennünk, ha vízhez akartunk jutni. Már csak a házak földszintjén folyt víz, gyéren, csöpögve-csordogálva a csapból. Álmomban a keramitkocka azonban korábbi, pár nappal korábbi és ismétlődő emlékeket is idézett. Valamit, ami nem minden budapestivel történhetett meg. Állunk – felnőttek, gyerekek vegyesen – az udvarban a keramitkockákon, az előbb említetteken, s azt találgatjuk, vajon engem is kiemelnek-e ma a sorból, hogy elvigyenek belelőni a közeli Dunába, vagy sem. Végül aztán ezt is megúsztam, megúszta anyám is, apám is, húgom is. Eddig az álom emlékkép, egy soha el nem mosódó emlék képe. A kép olyan mélyen vésődött emlékezetembe, hogy most is mindent pontosan látok magam körül. S ilyen pontosan láttam a valaha többször megismétlődő eseményt álmomban is. De ekkor az alomkép lassan áttűnik egy másikba. A kisfiú, sárga csillaggal a mellén ott áll – ugyancsak Dávid-csillagot viselő apja mellett –, csakhogy környezete már nem egy újlipótvárosi Jugendstil ház sárga keramitkockás udvara, hanem valami szegényes, bekerítetlen parasztudvar. Soha nem jártam Tatárszentgyörgyön, de álmomban tudtam, hogy ez Tatárszentgyörgy, tudtam, hogy Tatárszentgyörgyön vagyok. Mögöttem meg égett a ház.

Egy fülsiketítő robbanás – és felébredtem.

Itt álom és valóság élesen elváltak egymástól – az én tudatomban. De az a másik kisfiú, akivel álmomban azonosultam, mindezt csak valóságként élte meg, s nem is álmodott többé soha.

De hogy jött ide Husserl? Csak a kérdés miatt. Már Descartes is feltette, s ugyancsak nyakatekert választ adott rá: hogyan tudjuk megkülönböztetni az álmot a valóságtól? Descartes válaszát hagyjuk most. Én azt hiszem, sokszor sehogyan sem vagyunk erre képesek. A lányok is elbizonytalanodtak az órán. A valóság az a rémes álom, melyből fülsiketítő zajok között sincsen ébredés. Sem azok nem ébrednek fel, akikre vadásznak, ha egyáltalán életben vannak még, sem a vadászok. De hogy vajon rémes-e a vadászok élet-álma is? Õszintén szólva, nemigen van kedvem beszélgetni velük sem erről, sem másról.


1 Elhangzott a 2013. február 22-én tartott Tatárszentgyörgy szorításában című jótékonysági 2000-esten, melyen a tatárszentgyörgyi tragédia negyedik évfordulójára emlékeztünk, s melynek bevételével a cigányok elleni sorozatgyilkosságban érintett családokat támogattuk.

  1. Elhangzott a 2013. február 22-én tartott Tatárszentgyörgy szorításában című jótékonysági 2000-esten, melyen a tatárszentgyörgyi tragédia negyedik évfordulójára emlékeztünk, s melynek bevételével a cigányok elleni sorozatgyilkosságban érintett családokat támogattuk.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.