Szakirodalom a Wagner–Nietzsche-konfliktushoz

Nincs a világon gyönyör, élvezet, mely rövidebb volna, mint amit a tisztátalanság nyújt; de nincs drágább sem, melyre az ember testével-lelkével jobban ráfizetne, mint éppen erre. Minden túlságos színezés nélkül a maga valóságában akarom megfesteni előtted ennek a fiúnak szomorú sorsát. Néha talán hihetetlennek fog előtted feltűnni ez a kép. Túlzottnak fogod gondolni; ennyi súlyos következménnyel ez az egy bűn, a tisztátalanság bűne talán mégsem járhat; ilyen mérhetetlen nyomorúság ebből az egyetlen bűnből talán mégsem fakadhat! Fiam, amit itt leírok, még nem is teljes képe annak a tengernyi züllésnek és testi-lelki pusztulásnak, amit az erkölcstelenség akárhányszor egy egész emberéleten, sőt nemzedékek életén át cserébe követel a nyújtott pár percnyi érzéki örömökért¹.

Nem állítom, hogy az egyedül elkövetett titkos bűn a testi szervezet összeomlásához vezet. Bár aki éveken át rabja e bűnnek, arra esetleg idegzetének megrendülése is vár és minél fiatalabb korában és minél erősebben kerül valaki e bűnnek szomorú zsarnoki igájába, annál hamarább érzi annak testi rombolását is.

Hanem a lélek pusztulása föltétlenül biztos! A lélek a legerősebb testi szervezetű ifjúban is kimondhatatlan károkat szenved e bűn hatása alatt! Fiam, a bűnösnek esetleges erőteljes külseje ne csaljon meg. Arca, lehet, hogy piros maradt, ereje sértetlennek látszik, de szellemi erejét bizton kikezdte, emlékezetét meggyöngítette, értelmi képességeit aláásta. Romhalmaz alatt nyög benne a szellem és nyomorult szenvedélyek szégyenletes igája alatt az uralomra hivatott királyi lélek. Csaló ez a bűn és orvtámadó. Ravasz ígérgetésekkel eget-földet mosolyog reád – míg el nem követed; és lelked legszentebb kincseit elrabolva, magadra hagy vergődő kétségbeesésben – mikor már rabszolgájává alacsonyodtál.

És ami talán az egészben a legszomorúbb: ezt a bűnt gyógyítani nagyon nehéz. Aki hosszabb idő óta gyakorolja, annak lelke oly érzéketlenné tompul minden erkölcsi befolyással szemben, hogy a szeretettel kérő édesapa szava, vagy a vallási tekintéllyel fellépő hittanár kérése egyaránt hatás nélkül pattannak le róla. Az ilyen ifjúnak akaratereje teljesen porrá mállik: akar is, nem is. Már korán reggel negyedórákat veszteget el, míg vézna akaratát rá bírja venni, hogy felkeljen az ágyból. Ha munkához kezd, megint sokáig azon töpreng, belefogjon-e valamibe és mibe. Nagyokat ásítva lapoz hol ebben, hol abban a könyvben, de tanulni egyikből sem tanul. Félórákat ül tétlenül ábrándozva egy kényelmes díványon, de semmit komolyan elhatározni nem tud. Közben még fel-felsóhajt, és pedig őszintén: «Ó, ha így volna, ha úgy volna!» Szeretne is mássá lenni, de ennek érdekében nem tesz semmit. Olyan, mint a festett katona: mindig ütésre emelve tartja kardját, de nem üt vele soha. Néha – valami nagyobb lelki esemény után – hirtelen megrázkódik: «No, most összeszedem magam! Ezután minden másképp lesz!» – és nem lesz másképp semmi; a rakéta elpuffan s utána annál nagyobb a sötétség. Ez a fiú menthetetlen, mert önmagát nem akarja megmenteni többé.

«Csak egyszer?»

Az előbbi fejezetben láttad a fiút az első bűn útjain. Lehet, hogy szegényt inkább csak a kíváncsiság vitte először erre az útra. A csalfa önhitegetés, hogy «csak egyszer teszem», egyetlen egyszer, hogy erről is legyen tapasztalatom. Nem tudta, hogy az első bűn a legnehezebb; a többi már könnyebben jön, s a végén a kijárt úton szinte visszatarthatatlanul rohan lefelé a szekér.

És csak azt ne hidd, hogy ha a kísértések igen hevesek, szinte legyőzhetetlenül ostromolnak s még munkádban is folyton zavarnak, hát végre is engedned kell nekik, hogy nyugtot hagyjanak. Vannak ifjak, akik azt hiszik, hogy úgy szabadulnak meg a kísértéstől, ha elkövetik a bűnt. Mily retteneteset csalódnak! Az első nemi bűn annyi piszkos képpel tölti meg képzeletüket, s ezek oly erővel tolakodnak emlékezetükbe és újra meg újra követelik tettben is a bűnt, hogy munkáról most már szó sem lehet. Szegény ifjú most ébred csak szörnyű tudatára, hogy ha a bűn elkövetése előtt ordítottak is benne az éhes sakálok, mégis csak láncon voltak azok; az első bűn azonban levette róluk a szájkosarat s arcátlanul követelőkké bátorította. A kis oroszlánkölykök is ártatlanok, míg vért nem láttak; de ha egyszer friss húsba haraptak, vége! Vérengző fenevadak válnak belőlük!

«Csak egyszer, hogy ezt is tudjad!» – mondja a kísértés a bűn előtt. Ha pedig elkövetted, így folyatatja: «Most már úgyis megtetted; most már mindegy, akárhányszor teszed».

Légy tehát erős a legelső pillanattól kezdve, mert «csalódik, aki azt hiszi, hogy ha ifjú korában gyengének mutatkozott, később, mint férfiú, szilárdabb jelleművé válik». (Eötvös József br.)

Késő már a gyógyszer, mikor hosszú megszokottság rabszolgaságában nyögsz.

Ki tudja megmondani, mikor kezdődik az ősz? Először csak egy-két levél hull le a fáról, majd kopaszodnak az ágak, s íme, egyszerre csak metsző téli szél süvít a letarolt erdő fái között, éppúgy a bűnben is szinte észrevétlenül megyünk a kicsiről a nagyra. Jaj annak, aki könnyelműen játszani kezd az önfertőzés bűnével vagy a nemek vonzóerejével és «csak egyszer» is akarja élvezni azt a testi örömet, amelyet csak a házasságnak szabadna nyújtani! Ó, hány megtört lelkű fiú ígérte már sírva, hogy látja, milyen sorsra jutott, szégyelli tetteit, most összeszedi minden erejét, törik-szakad, életét teszi reá és többé el nem követi ezt a bűnt! Ígérete igazán őszinte is volt; de mihelyt magára maradt és újra rátámadt a megszokott kísértés, akarata oly gyönge volt már, hogy szinte ellenállás nélkül bukott el újra, menthetetlenül.