AZ 1975. JANUÁR 8-AI ELŐADÁS*
Pszichiátriai szakértői vélemények büntetőjogi ügyekben – Milyen műfajú diskurzusokhoz tartoznak? – Igazságdiskurzusok és nevetésre ingerlő diskurzusok – A legális bizonyíték a 18. századi büntetőjogban – A reformerek – A belső meggyőződés elve – Az enyhítő körülmények – Az igazság és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolat – A groteszk a hatalom mechanikájában – A vétség pszichológiai-morális megkettőződése – A szakértői vélemény megmutatja, hogy az egyén már a bűn elkövetése előtt is hasonlított bűnére – A normalizáló hatalom születése
Két, büntetőjogi ügyben született pszichiátriai szakvélemény felolvasásával szeretném kezdeni az ez évi előadássorozatot. Fel fogom őket olvasni önöknek egy az egyben. Az első 1955-ből származik, pontosan húsz évvel ezelőttről. A szakvélemény egy olyan üggyel kapcsolatos, amelyre néhányan talán emlékeznek önök közül, pszichiáter aláírói közül pedig legalább az egyik a korszak büntetőügyi pszichiátriájának nagy nevei közé tartozik. A történet egy nőről és szeretőjéről szól, akik megölték a nő kislányát. A férfit, azaz az anya szeretőjét, a gyilkosságban való cinkossággal vádolták, vagy legalábbis a gyermek meggyilkolására való felbujtással; mivel megállapítást nyert, hogy az asszony önkezével ölte meg a gyermekét. Íme, a pszichiátriai szakértői vélemény a férfiról, akit, ha megengedik, A.-nak fogok nevezni, mivel sohasem tudtam eddig megállapítani, hogy megengedett-e, ha az igazságügyi orvosszakértői véleményeket nevekkel együtt tesszük közzé.[i]
„A szakértők természetesen zavarban vannak, amikor pszichológiai ítéletet kell alkotniuk A.-ról, minthogy az erkölcsi értelemben vett bűnösségéről nem foglalhatnak állást. Mindenesetre azon feltevés alapján fogunk érvelni, hogy A. L.-re, a fiatal lányra valamilyen módon olyan szellemi befolyást gyakorolt, amely gyermeke meggyilkolásához vezette. E hipotézis alapján tehát a következőképpen fogjuk fel a dolgokat és a cselekvőket. A. egy igencsak heterogén és társadalmilag alantas közeghez tartozik. Anyja nevelte, de törvénytelen gyermek volt, s apja csak igen későn ismerte el. Ekkor féltestvérei közé került, de anélkül, hogy kialakulhatott volna a valódi családi összetartozás. Annál is kevésbé, minthogy, amikor apja meghalt, ismét egyedül találta magát anyjával, ezzel az elég zaklatott körülmények között élő nővel. Ennek ellenére továbbtanult középfokon, származása minden bizonnyal befolyással volt eleve meglévő felfuvalkodottságára. Az ő fajtájából származó egyedek sohasem érzik magukat teljesen abba a világba tartozónak, ahová eljutottak; ebből ered előszeretetük a paradoxonok és minden olyasmi iránt, ami rendetlenséget szül. A valamelyest is forradalmi gondolatok között [felhívom a figyelmüket, hogy 1955-ben járunk, M. F.] otthonosabban mozognak, mint egy kimért modorú közegben és filozófiában. Ez a története az összes intellektuális megújhodásnak, az összes kis művészi klikknek; a Saint-Germain-des-Prés és az egzisztencializmus[ii] stb. története is ilyen. Minden mozgalomban felbukkanhatnak valóban erőteljes személyiségek, főleg, ha valamennyire megőrizték alkalmazkodóképességüket. Ekképp hírnévre tehetnek szert, és maradandó iskolát alapíthatnak. De sokan nem képesek túljutni a középszerűségen, ezért öltözékük különcségével vagy szokatlan viselkedésük révén próbálják meg felhívni magukra a figyelmet. Megfigyelhető esetükben az alkibiadizmus[iii] és a hérosztratizmus[iv]. Persze már nem ott tartanak, hogy levágnák kutyájuk farkát, vagy hogy felgyújtanák az epheszoszi templomot, ám esetenként megrontja őket a burzsoá morál gyűlölete, olyannyira, hogy megtagadják törvényeit, és – csak hogy felnagyítsák saját személyiségüket – akár a bűnt is vállalják, annál is inkább, mint hogy e személyiség eredetileg nagyon is jelentéktelen. Természetesen mindebben van egy jó adag bovaryzmus[v], azaz az emberben meglévő ama képesség, hogy másnak gondolja magát, mint ami, főleg természeténél szebbnek és jelentősebbnek. Ezért tarthatta magát A. emberfelettinek. Különös módon, a katonaság nem tett rá nagy hatást. Pedig maga mondta, hogy a Saint-Cyrben töltött időszak jellemformáló volt. Mégis, úgy tűnik, hogy az egyenruha nem igazán normalizálta Algarron[vi] viselkedését. Mindig is sietve távozott a laktanyából, csak hogy léhaságait kiélhesse. A.-t jellemző további pszichológiai jegy [a bovaryzmus, a hérosztratizmus és az alkibiadizmus után] a donjuanizmus[vii]. Szabadideje szó szerint minden óráját arra használta, hogy szeretőket szerezzen, legtöbbször könnyűvérűeket, mint például a fiatal lányt, L-t. Majd, rossz ízlése tanúbizonyságaképp, olyan beszédeket tartott nekik, amelyeket a hölgyek, hiányos műveltségükből fakadóan, általában aligha foghattak fel. Abban lelte örömét, hogy, Flaubert-rel szólva, „szörnyűséges” paradoxonokat („hénaurmes” paradoxes) fejtegetett előttük, amelyeket néhányan tátott szájjal, mások szórakozottan hallgattak. A. számára túl korán megszerzett műveltsége, tekintettel mondén életvitelére és intellektuális szintjére, kevéssé volt előnyös, L. pedig az ő nyomdokain haladt, egyszerre karikaturisztikus és tragikus módon. Nála a bovaryzmus egy újabb és alacsonyabb fokáról van szó. L., a fiatal lány, ráharapott A. paradoxonjaira, amelyek, mondhatni, megmérgezték. A. számára úgy tűnt, hogy elérkezett egy magasabb rendű intellektuális terv megvalósításához. A. arról értekezett, hogy egy párnak szüksége van arra, hogy különleges dolgokat vigyenek véghez közösen, s ezáltal eltéphetetlenül kössék össze magukat: például, ha megölnek egy taxisofőrt; ha ok nélkül – vagy hogy bebizonyítsák döntésre való képességüket – meggyilkolnak egy gyermeket. És L. eldöntötte, hogy megöli Catherine-t. Legalábbis így szól a lány verziója. A., ha ezt nem is fogadja el teljes egészében, nem is utasítja el teljesen, minthogy elismeri, talán óvatlanul olyan paradoxonokat fejtegetett L. előtt, amelyekből, kritikai szellem híján, L. cselekvési szabályt alkothatott. Azaz, anélkül, hogy állást foglalnánk A. bűnösségével és ennek mértékével kapcsolatban, megérthetjük, hogy miképp gyakorolhatott káros befolyást a lányra. De a mi feladatunk főképpen az, hogy kikutassuk és megállapítsuk A. felelősségének mértékét a büntetés szempontjából. Nyomban figyelmeztetünk kell arra, hogy el kell kerülnünk a fogalmakkal kapcsolatos félreértéseket. Az L. által elkövetett bűnt illetően nem A. morális felelősségének súlya foglalkoztat bennünket: ennek megállapítása a bírók és az esküdtek feladata. Csupán azt kutatjuk, hogy igazságügyi orvosszakértői értelemben van-e patologikus eredete a jellem ezen anomáliáinak, hogy ezek létrehoznak-e olyan elmezavart, amely a büntetőjogi felelősséget kétségessé teszi. A válasz természetesen tagadó lesz. A. nyilvánvalóan hibát követett el, amikor nem elégedett meg a katonaiskolák tanrendjével, illetve a hétvégi szerelmes kirándulásokkal, de a paradoxonjai nem érik el a téves eszmék szintjét. Persze, ha A. nem csupán óvatlanul fejtegetett L. előtt a lány számára túl nehéz elméleteket, ha szándékosan sarkallta a gyermek meggyilkolására, vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy azért, hogy bebizonyítsa a [rábeszélő] képességét, vagy pusztán perverz játék folytán, mint Don Juan a Szegénnyel való jelenetben[viii], akkor felelőssége teljes egészében fennáll. Csakis ebben a feltételes formában tudjuk bemutatni minden oldalról támadható következtetéseinket egy olyan ügyben, amelyben azt a vádat kockáztatjuk, hogy túlmegyünk vállalásunk határain, hogy átvesszük az esküdtszék szerepét, vagy hogy a vádlott tulajdonképpeni bűnössége mellett avagy ellene foglalunk állást; egyébként meg a túlságos szűkszavúságot róhatnák fel nekünk, amennyiben csupán azt jelentettük volna ki, hogy: A. az elmebetegség semmmiféle tünetét sem mutatja, és általánosságban állítható, hogy tetteiért teljes mértékben felelős.”
JEGYZETEK
* Részlet Michel Foucault: Les Anormaux. Cours au Collège de France 1974-75 (Gallimard, 1999) című előadáskötetéből. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik a L’Harmattan kiadó gondozásában, a részletet a kiadó szíves hozzájárulásával közöljük. A jegyzeteket a francia kiadás szerkesztői, Francois Ewald és Alessandro Fontana készítették.
[i] Vö.: L’Affaire Denise Labbé – [Jacques] Algarron, Párizs, 1956 (Bibliothèque Nationale de France, Factums, 16 Fm 1449). Michel Foucault 1971 óta szemináriumát a pszichiátriai szakértői vélemények elemzésének szentelte; vö.: M. Foucault: „Entretien sur la prison: le livre et sa méthode” (1975), in Dits et Écrits, 1954-1988 (Daniel Defert és Francois Ewald szerk., Jacques Lagrange közreműködésével), Párizs, 1994., 4 kötetben: I.: 1954-1969, II.: 1970-1975, III.: 1976-1979, IV.: 1980-1988; vö. II. köt. 746. o.
[ii] Az „egzisztencializmus” szó itt a leghétköznapibb értelemben szerepel: „Olyan fiatalemberek megnevezése, akik különösen közvetlenül a második világháború után, hanyag öltözködésükkel és a munkával töltött élet iránti megvetésükkel igyekeztek kitűnni, valamint a Saint-Germain-des-Prés negyed bizonyos kávéházait látogatták” (Grand Larousse de la langue francaise, III., Párizs, 1973., 1820. o.).
[iii] A Grand Robert de la langue francaise. Dictionnaire alphabétique et analogique szótárban az szerepel (I. köt., Párizs, 1985., 237. o.), hogy Alkibiádész nevét gyakran szinonimaként használták „olyan személyre, akinek a jelleme nagy erényeket és számos hibát (nagyképűség, karrierizmus) egyesít magában”. A pszichiátriai tudományok szótárai nem ismerik a szót.
[iv] Vö.: A. Porot: Manuel alphabétique de psychiatrie clinique, thérapeutique et médico-légale, Párizs, 1952., 149. o. Az epheszoszi Diána templom példájára utalva, amelyet Hérosztratosz gyújtott fel; [P.] „Valette [De l’érostratisme ou vanité crmininelle, Lyon, 1903] alkotta meg a hérosztratizmus kifejezést, hogy megnevezze a debileknél megtalálható gonoszság, amoralitás és hiúság összekapcsolódását, valamint, hogy jellemezze az ezen mentális diszpozíciókból fakadó hasonló jellegű merényleteket” (C. Bardenat meghatározása).
[v] Vö.: A. Porot: i. m., 54. o.: Flaubert Bovaryné című híres regényéből vett kifejezés, „[aki] néhány filozófusnak azt javasolta, hogy alkosson belőle egy pszichológiai entitást”, mígnem Jules de Gaultier a bovaryzmust úgy határozta meg, mint „az embernek juttatott ama képesség, hogy másnak gondolja el magát, mint ami.”
[vi] Itt akaratlanul is kicsúszik Michel Foucault száján annak a személynek a neve, aki a szakértői vélemény tárgya.
[vii] A Grand Robert III. köt., 1985., 627. o. szerint a „donjuanizmus” azt jelenti a pszichiátriában, hogy valaki „beteges módon törekszik újabb és újabb hódításokra”, de a pszichiátriai tudományok szótárai nem ismerik a szót.
[viii] Molière Don Juanjának III. felv. 2. jelenetérre való utalás.