A városi tér mint Erinnerungslandschaft Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv példáján

Az emlékezet palotája mint mnemotechnikai eszköz és értelmezési paradigma egyre inkább a művészettörténet egyik kedvenc megközelítésévé vált az 1980-as évek óta.1 Az ókori mnemotechnikai módszer lényege az, hogy a szónok elképzel magának egy épületet – egy házat, egy templomot, egy palotát –, majd minden emlékezetben tartandó dolog, például a szónoklat egymást követő részei számára megalkot egy vizuális jelet, s ezt a szobák során át való képzeletbeli körsétája során az épület stratégiailag fontos pontjain helyezi el. Amikor aztán szüksége van rájuk, megismétli a képzeletbeli sétát, s az egyes helyekhez kötött vizuális jelek felidézik emlékezetében a hozzájuk kapcsolt információt. A módszer a Cicerónak tulajdonított Rhetorica ad Herennium közvetítésével vált rendkívül népszerűvé a kora újkori Európában, de az újabb irodalom kimutatja továbbélését a középkorban, sőt meghonosodását a Távol-Keleten is.

Az európai nyilvános emlékezetkultúra 18. és 19. századi változásai jó alkalmat kínáltak arra is, hogy az ókori mnemotechnikai eszközt metaforaként és interpretációs paradigmaként is alkalmazzák az irodalomban. A felvilágosodás és romantika létrehozta a “Denkmal”, a nyilvános politikai emlék-mű új műfaját, amely Jan Assmann meghatározása szerint a megkonstruált közös történelem “fix pontjaira” (Fixpunkte) és “sorsdöntő eseményeire” (schicksalbare Ereignisse)összpontosítja a kollektív emlékezetet.[ 2. J. Assmann: Das kulturelle Gedächtnis (1992). W. Speitkamp: Denkmal und Erinnerungslandschaft. Architektur und Erinnerung, 161. (2000), B. Menkovic: Politische Gedenkkultur. Denkmäler – Die Visualisierung politischer Macht im öffentlichen Raum (1999), I. Siggelkow: Das Denkmal im öffentlichen Raum: Kunstwerk und politisches Symbol.Gedächtniskultur. Formen privaten und öffentlichen Gedenkens, 111. (2001).] A Denkmalkult terjedésével maga a város is egyre inkább Erinnerungslandschafttá, az emlékezet terepévé vagy térképévé válik. Utcái és terei, amelyeknek nevei korábban az ott álló vagy rajtuk keresztül elérhető középületekre utaltak, most politikai szereplők nevét veszik fel, s a korábban szinte kizárólag szakrális köztéri objektumokat köztéri emlékművek és emléktáblák váltják fel. A társadalom tagjai a városban megtett ismétlődő sétáik során öntudatlanul is magukévá teszik a megfelelő helyekhez fűződő politikai jelentésárnyalatokat, amelyek immár tulajdon emlékezetük részévé teszik a megkonstruált történelem “sorsdöntő eseményeit”. A város a nyilvános és hivatalos kollektív emlékezet palotájává válik.

Ugyanakkor bármely társadalmon belül sokféle regisztere létezhet a kollektív emlékezeteknek és megkonstruált történelmeknek, amelyek mindegyike versenghet a nyilvános és hivatalos történelem rangjáért. Különösen igaz ez az olyan városokra, amelyek etnikai és politikai kultúrák törésvonalán állnak, s a kollektív emlékezet jól kidolgozott párhuzamos regisztereinek adnak otthont. Az ilyen helyen a történelem fordulatai olykor a kollektív emlékezet teljesen más regisztereit emelhetik a nyilvános és hivatalos történelem rangjára, ami a város mint az emlékezet palotája mnemonikus jelkészletének teljes újraosztásával jár. Az alábbiakban ezt szeretném bemutatni egyetlen város, Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv példáján.

Lemberg a soknemzetiségű kelet-európai városok közül is kitűnik történelmi és etnikai sokszínűségével. Az 1256-ban a halicsi rutén királyság által már eleve törésvonalon alapított várost[ 3. Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába, 138., 248. (1997). ] 1340-ben foglalta el és tette Lengyelország szerves részévé Nagy Kázmér király. Nem sokkal ezután ő nyújtott fontos kiváltságokat a jelentős kereskedelmi utak metszéspontján álló város örmény és zsidó kereskedői számára, akik egészen a 20. századig megőrizték autonómiájukat, és fontos összetevői maradtak Lwów lakosságának és elitjének. 1772-ben, Lengyelország felosztásakor Lwów a Habsburg-császárság részévé lett, s miközben a Habsburg-adminisztráció nagy erőfeszítéssel igyekezett a soknemzetiségű birodalom modelljévé tenni, etnikai toleranciájuk miatt a lengyel, ukrán és zsidó kulturális megújulás központjává vált. A birodalom felbomlása után polgárháború tört ki a lengyel és az ukrán erők között, amely 1921-ben Lwów és Kelet-Galícia Lengyelországhoz való csatolásával ért véget. A város azonban a két háború közötti időszakban is az etnikai pártok és mozgalmak versengésének színpada maradt. 1939 szeptemberében a német hadsereg ostrom alá vette, majd a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében átadta az odaérkező Vörös Hadseregnek. 1939 végén Szovjet-Ukrajnához csatolták, s megkezdődött a lengyel és ukrán elit deportálása és likvidációja. 1941 júniusának végén a német hadsereg foglalta el, amely a hároméves megszállás alatt elpusztította a város kétszázezres zsidó lakosságát. Ebben, mint másutt is Galíciában, nagymértékben támaszkodhattak Roman Suhevics és Sztepan Bandera Ukrán Függetlenségi Hadseregére, amelynek központja ugyancsak Lemberg volt. 1945-ben a Szovjetunió és Lengyelország által aláírt határszerződés értelmében a még mindig lengyel többségű (66,7%) város lengyel lakosságát száműzték Lengyelországba. Helyüket a vidéki Ukrajnából és a Szovjetunió keletebbre fekvő területeiről érkező új lakosság foglalta el. 1991, Ukrajna függetlensége óta a város az ukrán nacionalizmus központjává vált, amely az új nyilvános emlékezet kialakításában nagymértékben támaszkodik Bandera és a kollaboráns Ukrán Függetlenségi Hadsereg történelmi hagyományára.

Lemberg városi szövete mint változó Erinnerungslandschaft számos lehetőséget kínál az 1918 utáni politikai és emlékezetrendszerek tanulmányozására. Az egyik kézenfekvő út volna az utcanevek egész regisztereinek változása, amelyen az új politikai és nemzeti emlékezet megalkotása egészében és részleteiben is jól szemléltethető. Egy másik, nagyon jellegzetes és ígéretes lehetőség volna a múlt századi Lemberg “polgári” utcai/kereskedelmi feliratainak a közelmúltban kezdődött újrafelfedezése, felújítása és utánzása, s ilyen módon a tudatos visszafordulás a sokkultúrájú város hagyományaihoz. Egy harmadik módszer a város nyilvános politikai emlékműveinek vizsgálata, amelyre számos kiváló lehetőség adódik olyan sűrű csomópontokban, mint a Lyczakowski temető egymással versengő lengyel és ukrán katonai panteonjai, a Magas Várat koronázó emlékművek változása, vagy a központi pályaudvar előtt kialakulóban lévő Bandera-szoborpark. Az alábbi tanulmány egyetlen ilyen csomópont változásait kíséri végig: a városi sétányét, a mostani Szabadság Sugárútét a 20. század folyamán.

Lwów fallal körülvett középkori városmagjának keleti oldalát a 19. század végéig a Poltva-folyó határolta. A folyó partján, a városfallal párhuzamosan földsánc húzódott, amelynek egykor védelmi funkciója volt, de a 19. század második felében már sétaösvénynek használták. A század végéig három szobor állt itt. Az egyik Stanis³aw Jab³onowski hetmané volt, aki 1683-ban, Bécs török alóli felszabadításakor a lengyel lovasság vezére volt, majd 1695-ben a kozákokkal egyesült tatár sereget verte vissza Lwów falai alól. Utóbbi tettéért állította neki a város 1752-ben a szobrot, amelyet a mai Ukrajna első világi emlékműveként tartanak nyilván, s a sétatérnek használt sánc is róla kapta a Wa³y Hetmańskie, azaz Hetman-sánc nevet. A másik szobor a városvédő Szent Mihály arkangyal oszlopa volt a jezsuita templom közelében. A harmadikat, Szűz Mária szobrát Seweryna Badeni grófnő állíttatta 1862-ben a sánc legdélebbi részén, az ott fakadó forrás fölött kialakított kútra.

1895-ben Lwów városa pályázatot írt ki egy, a város rangjához méltó nagy városi színház építésére. A pályázatnak különösen kényes pontja volt a helyszín kérdése. A középkori városmag falain belül már nem volt szabad hely ennyire reprezentatív épület számára, a falakon túl eső külvárosok viszont nagyon kiesőnek számítottak. A pályázat nyertese, a berlini építészeti akadémián végzett Zygmunt Gorgolewski, a lembergi felső ipari iskola igazgatója úgy oldotta meg a problémát, hogy vasbeton ívekkel javasolta befedni a Poltva medrét, ezáltal elegáns sétateret hozva létre végig a város falai mentén, északi végpontján az új Operaházzal (A). A sétatér kialakítása során a két addig itt álló szobrot eltávolították. Jab³onowski szobra a jezsuita templom udvarára került, ahonnét a város szovjet megszállása idején tűnt el (míg az általa visszavert, a törökkel szövetséges kozákok vezéréről, Pjotr Dorosenkóról mint az ukránság képviselőjéről ma utca van elnevezve a belvárosban), a Szent Mihály-szobrot pedig a városi múzeumba vitték. Az újonnan létrehozott tér középső részén, mintegy az operaház reprezentatív terének déli végpontjaként pedig új szobrot állítottak fel III. Sobieski János lengyel király tiszteletére (B)2

Az újonnan létrejött Karl Ludwigs-Straße szimbolikája hűen kifejezte a Lemberg és a lengyel többségű Habsburg-Galícia kormányzatának politikai törekvéseit. A bécsi mintára épült operaház, amelyet a város öt felekezetének főpapjai együtt szenteltek fel 1899-ben, egyszerre jelképezte a város kulturális emancipációját és e kultúra nemzetiségek fölötti bécsi irányultságát. A sétatér másik pólusán ezzel egy időben (1897) felállított szobor, ama lengyel király szobra, aki 1683-ban, a török ostrom idején elsőként sietett Bécs segítségére, annak az ébredőben lévő, Lemberg-központú lengyel nacionalizmusnak a törekvéseit mutatja, amely ekkor még Galíciának a Habsburg-birodalmon belüli autonómiájában látta legfőbb célkitűzését.3

Az ilyen módon kialakított új városi tér döntő szerepet játszott és játszik a város identitásának meghatározásában. A tér, különleges módon, egyszerre foglalja magában a városi mentális térképek Kevin Lynch által meghatározott mind az öt elemét – utak, határok, negyedek, csomópontok, landmarkok –, s ilyenformán, noha nem a város főtere, mégis a városi mentális térkép alapvető szervező fókuszává vált és válik mindmáig.4 Ezért is volt annyira központi jelentőségű minden új rendszer számára, milyen emlékmű-együttesekkel és ezek változtatásaival teszi le itt a maga új emlékezet-regiszterének bélyegét.

Ez az együttes még egyetlen fontos elemmel gyarapodott a Habsburg-uralom végéig, az 1904-ben a lengyel nemzeti költő, Adam Mickiewicz születésének századik évfordulóján a tér déli végpontján neki állított emlékoszloppal. (C) Az oszlopot a Mária-szobor korábbi helyén állították fel, ezért az utóbbit (D) valamivel északabbra helyezték át. Az új emlékmű teljes hosszában kifeszítette a város reprezentatív terét, miközben tovább erősítette annak lengyel szimbolikáját.5

A kiegyensúlyozott szimbolika lengyel autonóm komponensének köszönhetően a tér – immár a Pilsudski-légiók után ulica Legiónow – műemléki kompozíciója azután is változatlan maradt, hogy Lwów Galíciával együtt az újonnan létrejött lengyel köztársaság része lett. Mind Sobieski János, mind Mickiewicz értelmezhető volt nemcsak egy Bécshez hű autonóm Lengyel-Galícia, hanem egy független Lengyelország keretében is. Az első jelentős beavatkozásra csupán azután került sor, hogy 1939. szeptember 21-én a Vörös Hadsereg bevonult Lwówba, és az operaházban összeülő ukrán nemzetgyűlés megszavazta “Nyugat-Ukrajna” egyesülését Szovjet-Ukrajnával. Az új rendszer egyelőre nem távolította el a régi emlékművek egyikét sem, hanem egy újabbat állított fel az operaház előtt. Az új emlékmű a három évvel korábban elfogadott sztálini alkotmány szobra volt, amely hivatalos ideológiája szerint szabadságot és egyenlőséget hozott a Szovjetunió népeinek. (E) Ennek megfelelően feliratát is három nyelven, lengyelül, ukránul és jiddisül fogalmazták. Az új emlékmű újabb hangsúlypontot hozott létre a tér addig szimbolikusan kihasználatlan pontján, amellyel, mint látni fogjuk, a továbbiakban is számolni kellett.

Ez az emlékmű bizonyult a legrövidebb életűnek. 1941 júniusának utolsó napjaiban, miután a menekülő szovjet hadsereg utolsó egységei is elhagyták a várost, a lakosság spontán módon zúzta össze még a német hadsereg bevonulása előtt. A tér így előállt szimbolikáján a német városparancsnokság 1944 júliusáig már nem is változtatott, ha csak nem számítjuk ide azt, hogy a Sobieski-szobortól keletre (az alaprajzon fölfelé) eső lengyel székesegyház oldalhomlokzatáról leemelték és megsemmisítették azt a domborművet, amely az 1410-ben a lengyel-litván hadsereg által a német lovagrend fölött aratott grünwaldi győzelmet ábrázolta.

A tér szimbolikájának újabb átrendezésére már csak azután került sor, hogy a lengyel lakosság kitelepítése és az UPA utolsó partizánegységeinek megsemmisítése után az új szovjet hatalom elég stabilnak ítélte a helyzetet az emlékezet új rendszerének bevezetésére a város szövetébe. 1950-ben felajánlották Lengyelországnak elvitelre a Sobieski-szobrot, amelyet először Krakkóban, majd 1965-ben Gdańskban állítottak fel. Többszörös történelmi jelentésrétegénél fogva szimbolikus tér- és társadalomszervező erejét átörökítve itt az 1980-as években vált a Szolidaritás tüntetéseinek fókuszává. Lvovi helyén virágágyást létesítettek. A Lenin sugárútról eltávolították a Mária-szobrot, ezt a városban maradt kevés számú lengyel a lengyel székesegyházba menekítette. Végül 1952-ben az egykori sztálini alkotmány emlékműve helyén, az operaház előtti téren felállították Lenin magas négyszögű posztamensre helyezett félalakos szónokló emlékművét (F), amelyet a néphagyomány a kéményből kibújó kéményseprő névre keresztelt. A Mickiewicz-emlékoszlopot ugyan meghagyták, de ez a Sobieski-szobor közvetítése nélkül, túl a főtér kanyarodásán, már nem játszhatta vizuális ellenpólus szerepét az operaházzal szemben. Nem maradt olyan vizuális fókusz, amely egy operaháztól induló séta ellenpontja lehetett volna, miközben az operaház elé állított Lenin-szobor önmagában is statikus, megállásra, ünneplésre, koszorúzásra felszólító teret gerjesztett maga körül, ilyenformán elbátortalanítva a főtér korábbi, közösségi életre felszólító funkcióját, és egy új, központosított, statikus funkciót erősítve.

Ukrajna 1991-es függetlenné válása után újabb változások történtek a téren. Az immár egy generáció óta funkcióját vesztett középső virágágyást eltüntetve széles keresztutcát nyitottak a Szabadság sugárúton, amely ilyenformán élesen két részre különült. Északi részén hasonló metamorfózis ment végbe, mint a független Ukrajna legtöbb főterén: eltávolították róla a Lenin-szobrot, s helyébe az új kötelező elemet, Tarasz Sevcsenko nemzeti költő szobrát állították fel. Az új szobor újdonsága azonban az elhelyezésében rejlett. A legtöbb más ukrán várostól eltérően ugyanis nem a Lenin-szobor helyén állították fel, hanem a tér északi szakaszának legdélebbi fókuszán, amennyire csak lehet, az egykori Sobieski-szobor közelében. (G) A szobor így, miközben az emlékezet új, most kialakulóban lévő ukrán regiszterébe illeszkedik, egyúttal két másik helyi regiszterre is reflektál: elutasítja a szovjetet, és – sok más városi újításhoz hasonlóan – visszanyúl a lengyel és a Habsburg-kori kiosztáshoz, ezekkel igyekezve kontinuitást teremteni. A déli fókusz visszaállításának egy másik következménye, hogy a főtér északi része ma ismét sétányként üzemel, az Opera és a Sevcsenko-szobor előtt szombat-vasárnap fel-alá hullámzó tömeggel. A Lenin-szobor, s az azt megelőző sztálini alkotmány helyére ugyanakkor még ma is virágágyás emlékeztet.

Végül a tér déli szakaszán visszaállították a Mária-emlékművet, amely a keresztutcával elválasztott déli szakasznak a korábbinál erőteljesebb szakrális jelentőséget kölcsönöz, ilyen módon erősítve az új ukrán identitásnak a nacionalizmust kiegészítő vallásos pólusát.

  1. A témát F. Yates: The art of memory (1966) c. nagy hatású munkája vezette be Giordano Bruno ars memoriae-jének értelmezésére. Azóta sok területen alkalmazták nem csak a 16–18. századi művészet- és eszmetörténetre. Legutóbb L. Bulzoni: La stanza della memoria. Modelli letterari e iconografici nell’età della stampa (2001), hanem a kést középkorra: M. Carruthers: The book of memory. A study of memory in medieval culture (1990); A. Bernat Vistarini – T. Sajó: Arte de recordar. Imágenes del Evangelio (2013). Sőt, a Ming-kori Kínában is, itt a Kangxi császár udvarában tudósokként működő jezsuita misszionáriusok honosították meg. J. D. Spence: The memory palace of Matteo Ricci (1985). A téma rövid, modern összefoglalása: Drouwe Draaisma: De metaforenmachine – een geschiedenis van den geheugen (1995). 
  2. A mellékelt térképen balra van az északi irány. A tér emlékműveinek változásait bemutató részletes vizuális dokumentációért lásd: http://wangfolyo.blogspot.com/ 2013/05/lwow.html 
  3. M. Prokopovych: Habsburg Lemberg: Architecture, public space, and politics in the Galician capital, 1772–1914. (2009). 
  4. K. Lynch: The image of the city (1960). 
  5. W. Szolginia: Tamten Lwów (1992). 
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.