Lily egy fehér ménen lovagolt. Mezítelen combját a ló oldalához szorította. Egy Edward márkájú fehér fűzős ruhát viselt, de a mellén a fekete csipke olyan lyukacsos volt, mint egy pókháló. És igen, ó, igen, a csipkét jó szorosra húztuk, hogy felnyomjuk a melleit. Fekete álarc volt rajta, akár egy 19. századi jelmezbálban, és pont úgy nézett ki, mint aki egy romantikus randevúra készül Sade márkival. Hosszú, egyenes, fekete haját kontyba tűztük, és hófehér rizsport szórtunk rá. ¹

Jómódú vendégeink a világ minden tájáról érkeztek.

A távolból a Sinai hegyek rózsaszín, csipkézett vonalai tűntek elő. A háromnapos esküvőre hatalmas piros sátrat emeltek a Marriottban, ezen a Vörös-tengeri üdülőhelyen, Sharm el-Sheikh-en. Az egyiptomi pincérek keményített fehér galabiyat viseltek, fejükön turbánnal, és francia borral a tálcájukon libegtek körbe-körbe.

A taps zajától és a kamerák villogó fényétől a mén ugrálni kezdett. Istenem, már csak ez hiányzik, egy megvadult ló! Mikor a hátam mögé néztem, a színpadhoz közeli asztalok felé, láttam, hogy a közönségből csipkés arany kalapokat lengetnek.

– Pincér!

Italra van szükségem! A helyi sör, a Stella is megteszi.

A legutóbbi problémánk azt volt, hogy bőröndünk a showhoz szükséges jelmezekkel elveszett a Sharm el-Sheikh-i repülőtéren.

Lily ki volt akadva. “Szivi – mondta manchesteri akcentussal –, te kibaszottul megdöglesz, ha nem lesz meg.” Beteg voltam Lily mocskos szájú dühkitöréseitől, bár Hollywood se jobb. Talán kevesebb stresszel járó munka után kéne néznem, lehetnék például egy Walmart háziasszony.

Bunny Tushman Rasheed, a texasi örökösnő – aki a megbízást adta a melóra – a távolból intett. Gyöngysorát úgy tekergette az ujjain, mintha ő lenne Grace Kelly. Francia akcentussal beszélt, és gyakran frázisokban, olyanokat mondott, mint például: “Csak azért, mert a csirkének szárnya van, még nem jelenti azt, hogy tud is repülni.”

A ló majdnem elszabadult, pedig figyelmeztettem Lilyt, hogy ne a legolcsóbb lovat hozza el a Pyramid istállóból, de nem hallgatott rám. Olyan makacs, hogy egy kőből is vért facsarna. Ellentétben velem, Lily ravasz üzletasszony. Ha ő nem ad pénzt repülőjegyre Egyiptomba, lehet, hogy még ma is egy Volkswagonban aludnék Los Angelesben, mert a produkciós vállalatok nem fizettek ki.

A mén a vendégek asztala felé ügetett. A francba! Még sose jártunk így! Az egyiptomi pincérek megijedtek.

Ez volt a második melóm Egyiptomban. Az első akkor volt, mikor Kairóba költöztem egyiptomi férjem, Kamal miatt, aki a cukorbetegség specialistája. Vele a tangó táncórákon ismerkedtem meg, Stairwayben, a Hollywoodi Starz Táncstúdióban. A férjem épp akkor fejezte be tanulmányait az UCLA-nál.

Nyújtogattam a nyakamat, hogy lássam, mit csinál Lily a színpadon. Könnyedén integetett a tömegnek. Na, csak szállj le a lóról! A múlt héten a két srác volt ló, Lily azokon lovagolt egyenesen bele a medencébe, Movenpickben. Jó előadás volt. Rengeteg pénzt hozott.

Bunny Tushman Rasheed látcsövet akart. Valami nagyot a nővére harmadik házasságkötésére. Én írtóra szerettem volna egy acél falloszt a színpadra, ehelyett napokig szörföztem mindenféle perverz weboldalakon, hogy nagy keleti látcsövet találjak. Hinnéd, hogy Lily mellbimbóit fejjel lefelé láttam benne?

Aztán megjöttek a ribkék, Lily még Bunnyt is verte. Könyörgöm, vegyétek feleségül, különben elvágja az oxigénadagolótokat! Lily jól néz ki, bár már nincs csúcsformájában, de még mindig ütős. Szilikon mellek, hasplasztika, seggriszálás, botoxarc. Bunnynak szintén voltak kiigazításai.

Amikor Bunny villájába üléseztünk, ahányszor Bunny keresztbe tette a lábát, száját összezárta.

Egy kis gnóm hölgy jelent meg előttem az asztalnál. Egy hajtincs állt ki a fejéből, olyan volt, mint egy fehér toll. Úgy nyolcvanhét éves lehetett.

– Nem baj, ha csatlakozom? – kérdezte tőlem.

– Csak tessék! – feleltem. Az asztal üres volt.

Ébenfa sétabotját a fehér abroszhoz támasztotta. A sétabot fogantyúján lévő faragott oroszlán szemek igazinak tűntek.

– A kutyafáját, azt nézi? Istenem! – mondta az öregasszony.

Nevettem.

– Szeretnéd, ha olyan tested volna?

– Ami azt illeti, gondosan felépített – mondtam.

– Az!

Elővett egy hosszú cigarettát a Benson és Hedges csomagból.

– Te a menyasszonyhoz vagy a vőlegényhez tartozol? – kérdezte.

– Én készítettem a kosztümöket – mondtam –, én terveztem őket egytől egyig. Hogy a színpadon hatalmas rózsaszín márványkövek vannak, az is az én ötletem. Olyan, mint egy törökfürdő, ugye?

– Tehetséges vagy – nevetett az öreg hölgy. – Gondolom, nem az Asszonyok Lapjából veszed az ötleteidet!

– Fehérneműs hirdetésekből az interneten. Maga Bunny rokona?

– Nem, utazási irodával vagyok. De ez szórakoztatóbb, mint egy fáraós buli. Elszöktem. Azt a kutyafáját! Az a ló jól el van látva.

Igaza volt. A lónak nagy vörös nemi szerve volt. Az első sorban levő néhány texasi cowboy a kalapjával mutogatott rá, mint a tizennégy évesek. – Jeez Louise!

Lily lecsúszott a ménről. Kicsit megingott a fekete tűsarkúban, majdnem elvesztette az egyensúlyát.

Elővettem egy füstszűrő nélküli cigarettát a Cameles csomagból.

– Istenem, miért ragaszkodom a tűsarkúhoz, túl kockázatos!

– Ez nyilvánvaló. Mert szexi – mondta az öregasszony. Petyhüdt szemhéja alatt pajkos, kék szemei voltak.

Közben Lily felegyenesedett, levette a tűsarkúkat, megcsókolta mind a kettőt, és odadobta az első sorban ülő férfiaknak, pont, mint egy rocksztár. A közönség kiáltozott, miközben két férfi harcolni kezdett a cipőkért.

– Ez nem volt a forgatókönyvben! – mondtam. Improvizáció. Na, igyunk. Ez a szórakozás ideje.

Az öreg hölgy nevetett.

– Tudja, mitől döglik a légy.

Úgy húsz núbiai férfi állt föl egy ívbe a színpadon és strucctollal legyezgették Lilyt, aki a közönséggel szemben felemelte a karját, pont mint Kleopátra, aki a hadseregnek jelez.

Az egyik núbiai Lily háta mögé került, és leoldotta róla az álarcot. Néhány részeg az első sorban ujjongani kezdett. Lily a tömegbe dobta az álarcot.

– Nagy kaliberű! – mondta az idős hölgy. – Vagy száz évvel ezelőtt vezettem egy középiskolai dráma klubbot. Van néhány ember, aki nem természeti csapás, hanem egyenest katasztrófa.

– Jaaa – mondtam. – De ő egy drámai hősnő.

Hirtelen átfutott agyamon, miért nem más munkát választottam? Nincs is semmiféle életem.

– Színpadon kívül is vadmacska? – kérdezte az öreg hölgy.

– Igen – mondtam. Vajon miért voltam ilyen bizalmas ehhez az aranyos kis öreg hölgyhöz? – Előkészülni erre a showra nem volt leányálom.

Tush Bunny folyton meggondolta magát, folyton variált. A varrónőm eltűnt. Magamnak kellett felvarrni a gyöngyöket. Lily utálta a jelmezeket. Több száz núbiait hallgattunk meg, míg megtaláltuk a showhoz a megfelelő srácokat. Üzletet kötöttünk egy egyiptomi struccfarm tulajjal, aki fel akart engem csípni.

– Gondoltam, hogy nem egy angyal – jegyezte meg az öreg hölgy.

Azokat választotta ki Lily, akik megértették, hogy kicsi kapros savanyúságot kell tálalniuk a szaftos perzsa bárány mellé. Rajtuk kívül az utcai macskákat (Swink, Pout Arc és Julia Childs). Miközben többeket megsértett, például engem, Jimmy Doyle-t, az ír piást, Clyde Honeydew-t az őrült amerikai professzort és a pénztelen olasz festőt, Gabriellát.

A színpadon hirtelen két turbános férfi jelent meg, valami ezeregy éjszaka stílusú jelmezben. Lily intett az izmosabbnak. A másik nemtetszést színlelt, és kihúzta hüvelyéből a kardját.

A közönség kissé kómásan ordította:

– Nyiffantsd ki, gyerünk, nyiffantsd ki!

– Az árulás meséje. Jó történet – motyogta az öreg hölgy.

– Ha csak nem rólad szól – jegyeztem meg.

Hallottam arról, hogy Lily levadássza a pasikat. Miután az összes üzleti cselszövését láttam, miért lepődnék meg? Talán egyike voltam azoknak, aki végleg naiv maradt.

A múlt hónapban az egyik este, aztán hogy Lily egy csomó meghívott ember előtt táncolt a lakásán, azt mondta Fathynak, Gabriella szeretőjének, “Kicsim, megeresztenéd a kádba a vizet? Annyira fáradt a lábam!” – kérte, és úgy hajolt előre, hogy fekete, csipkés blúzából kilátszódjanak mellbimbói.

– Allahra! – kiáltotta Fathy – Valóban?

– Fathy – mondta Gabriella, és kezét megfogva próbálta visszahúzni a férfit. – Ne, ezt inkább ne!

Lily felsóhajtott, és azt mondta:

– Gabriella, mikor Fathy befejezi a lábam masszírozását, bebújhat hozzád az ágyba. Nekem most nagyobb szükségem van rá, mint neked.

– Lábmasszázs? – kérdezte Gabriella.

Gabriella egy tehetséges festő, akinek faszénvázlatai kísértetiesen hasonlítottak az Egyiptomi Múzeumban látott fáraókra, de törte az angolt.

– Nemsokára sokat érnek – mondta Lily egy másik fiatalembernek, egy szegény festőnek.

A férfi rámosolygott.

– Az isten szerelmére, Lily, nem tudod fékezni magad!? – mondtam. Folyton bizonyítanod kell, hogy el tudsz csábítani minden férfit?

– Én?

Amikor Gabriella megértette, mi történik, nagyot toppantott a lábával, és azt kiáltotta: – Te kurva!

– Gabriella, mi jó barátok vagyunk – mondta Lily mosolyogva. – Én csak kölcsön veszem Fathyt egy rövid időre.

– Te gerinctelen! A kurva anyád! Te ribanc!

– Viselkedjünk civilizáltan! Ezt úgy nevezik, hogy swinger – mondta Lily. – Nem kell tabuként kezelni.

– Ringyó! Kurva! – kiabálta Gabriella. – Aaaay. Aaaay – siránkozott. Élvezte, hogy Fathy, a válása utáni nagy szerelme most minden idegszálával ráfigyel. Sajnáltam.

– Gabriella…– mondtam, és átöleltem. Mit mondhattam volna neki? Hogy legyen észnél, mert Lily éppen most nyúlja le a pasiját?

Gabriella lesöpörte a kezemet magáról.

– Mindannyian csalók vagytok. Hazugok! Csak a fiam, Marcello miatt maradok ebben a szemét országban.

– Kérlek… – mondta Lily. – Kímélj meg minket!

– Te is egy szemét vagy – mondta Gabriella.

Az akvárium fülsiketítő robajjal zuhant a padlóra, Gabriella lesöpörte a pultról Lily aranyhal akváriumát.

– Claudia, segíts megmenteni a drágáimat! Szegény Ringo Starr, Benny Hill, John Cleese! Találsz egy vödröt a konyhában. A mosogató alatt – mondta Lily. – Fel kell takarítani az üveget is!

Négykézláb szedegettem a tehetetlen aranyhalakat az üvegdarabokból. Vajon miért nem emeli fel a seggét Lily, és csinálja maga? Nem bolond!, a szülei fogadójában sem akart dolgozni.

Safinaz Modirzadeh, a manchesteri iráni nő, átváltozott Lily of the Night-tá, kairói előadó-művésszé.

A körmömet vizsgálgattam, sürgősen manikűröztetnem kell. Az akváriumból szétszóródott akvamarin díszkavicsok voltak a köröm alatt.

Miért én vagyok a szobalánya, a takarítója, a titkára, az öltöztetője, a házvezetője és mifenéje? Lily a varázsa alatt tartott engem, mint mindenki mást is az életében. Amikor arra készültem, hogy odamegyek, és megmondom neki, hogy John Cleese, az aranyhala kimúlt, már rég kiszállt a kádból, ahol a lábát áztatta. A hálószoba ajtaja csukva volt. Fülemet az ajtóra tettem: a kéj eksztatikus nyögését hallottam. Néhány részeg vendég még a nappaliban kóricált, épp az utolsó skót whisky-t döntötték magukba, nem érdekelte őket, mi történik Lily hálószobájában.

Nem tudtam türtőztetni magam, bementem a belvárosba, az El-Horreya bárba, itt készítették a legjobb sózott Lupine babot és ittam néhány sört is. Az igazat megvallva, jól felöntöttem a garatra. Az utolsó hangfoszlányok, amikre emlékszem, Jimmy Doyle Yeats-t idézik nekem: “A dolgok szétesnek, a központ nem tudja tartani; anarchia szabadul a világra.”

Vajon számít, hogy Bunny esküvője egy jó nagy beégés?

Most núbiai férfiak örvénylenek Lily körül, egy hatalmas strucctollal legyezik. A férfi, aki megnyerte a kardtáncot eltűnt, de közben előkerült egy másik csodálója.

– Ön házas? – kérdezte az öreg hölgy.

– Kétszer is elváltam.

El akartam felejteni a múltat. Nealt, a dobost, aki egy nyarat töltött a Hazelton rehabon, heroin drogelvonókúrán, és Kamalt is, az orvost, aki szeretett táncolni, és aki lelépett egy tizenéves lánnyal. A házasságunk kezdetén, tangóval vezetett át a konyhán. Nem vagyok jó emberismerő, ez az én problémám.

Az öreg hölgy rátette májfoltos kezét az enyémre, ez nagyon kedves gesztus egy idegentől, aki nem is ismer. – Balszerencséd volt. Egy napon majd találkozol egy kedves emberrel.

Sírni kezdtem. Az életem tele volt balszerencsével.

– Ugyan! – mondta az öreg hölgy, és megveregette a karomat. – Valószínűleg kimerültél.

– Nem viccelek. Vagy húsz modellt terveztem, mielőtt megtaláltam ezt.

Lily kikapcsolta a fűzőjét. A férfiak az első sorban ugrálni kezdtek, mint a majmok.

Éreztem, ahogy a könnyek gördülnek le az arcomon. Az öreg hölgy továbbra is veregette a karomat.

– Van valami a fűzője alatt? – kérdezte az öreg hölgy.

– Szilikon – feleltem.

Az öreg hölgy kuncogott. – Ez a divat manapság. Elborzadva hallottam, hogy az unokámnak már implantátumai vannak, pedig még csak tizenhét éves. Éppen azelőtt, hogy…

– Egyedül utazgat? – kérdeztem.

– Igen – mondta. – A férjem meghalt a múlt évben. Rákban. Legyen olyan kedves és töltsön nekem egy kis bort, jó?

– Boldogan.

Megtöltöttem a poharát.

– Csak keveset, nem tudok annyit inni, mint azelőtt – mondta. – Csontritkulásom van. Szörnyű betegség. Igyál sok tejet!

– Jó ember volt a férje? – kérdeztem.

– Ó, az uram?, igen. Nagyon jó ember volt – felelte.

– Hogyan találkoztak?

– Patrick jó ember volt, nyugat-texasi. A Chapel Hill történetéből írta a diplomamunkáját. Egy nap ott ült egy fa alatt a diákkal, és a Trail of Tears-ről beszélgettek, ami nagyon komoly. Én befogtam a számat, és olyan hangokat adtam ki, mint egy indián. De nem hiszem, hogy túl vicces voltam – mondta az öreg hölgy, és kuncogott.

Nevettem én is.

– Jóképű volt. Jó fizikumú. Tisztára Montgomery Clift, kivéve, hogy vörös haja és zöld szeme volt. Büszke. Magas. Nem félt senkitől és semmitől.

A színpadon Lily a borosüvegeket rendezgette a következő műsorszámhoz. Mezítláb egyensúlyozott rajtuk. Na és? Láttam ezt már vagy ezerszer. Miért vagyok olyan ideges?

– Először egy éven belül férjhez megyünk. Majd hat hónapon belül. Aztán meg egyáltalán nem tudunk várni. Fűt a szenvedély.

Neallel hathetes románc után házasságot kötöttem, de a házasságunk csak két évig tartott. Amikor elváltunk, elvitte a Suzanne Vega-gyűjteményemet, a kedvenc gyöngyös lámpámat és a tízsebességes kerékpáromat. De most tényleg, miért érdekel ez most?

– Mennyi ideig volt házas?

– Negyven évig – mondta az öreg hölgy, és belekortyolt a borba. – De nem volt a dolog olyan rózsás, igaz, volt benne néhány szebb szirom is. Hogy csinálja a táncos, hogy nem töri össze az üveget?

– Ez egy trükk.

– Igen. Az élet mérlege igencsak billeg. Természetesen, amikor észak Carolinából Nyugat-Texasba költöztünk, sírtam egy évig. Nem voltak fák és a hajam tönkrement – folytatta az öreg hölgy.

– Tönkrement a haja?

– A száraz nyugat-texasi levegő. És nem volt könnyű Patrick feleségének lenni. Jó ember volt, de soha nem tudta azt mondani, hogy sajnálom. Egy napon összevitatkoztunk. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy sajnálja, vett nekem egy hűtőszekrényt. Mondtam, tudod, drágám, pénzt nem csinál a jégkockatartó. Nem lett volna egyszerűbb és olcsóbb azt mondani, hogy sajnálod? Akkoriban mindketten Lubbock iskolában tanítottunk. Ez nem volt egyszerű. Fizetésünk csak papíron volt.

– Lilynek is vett az egyik szerelme egy hűtőszekrényt – mondtam. – Egy olasz fegyverkereskedőtől pedig egy fehér Maseratit kapott…

– Egy fegyverkereskedőtől?! – kiáltott fel az öreg hölgy.

– Lilynek sok csodálója van – mondtam.

– Gondolom. Vonzó lány.

Az öreg hölgy mosolygott, bár meglehetősen zaklatottnak tűnt.

– De nem érdekel – mondtam.

– Gondoltam…

Vajon tudja, hogy meg fog halni?

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Most igen – mondta. – Szeretném felfordítani a házat. Mikor iskolás voltam megbüntettek, ha egész éjszakára kimaradtam.

– Bunny azt mondja, hogy a jó házasság titka, ha hozzámégy egy egyiptomi playboyhoz.

Az öreg hölgy felhorkant.

– Ki az a Bunny?

– Ő rendelte tőlünk a showt. Texasi. Talán ismered. Bunny Tushman. Az ő családja alapította az Exxon Olajtársaságot.

– Nem ismerős a neve. Lubbock mellett egy Loop nevű kisvárosban laktunk, csak a háború után költöztünk Nyugat-Texasba. Közel a mexikói határ mellé.

– Mi a jó házasság titka?

– Oh, csillagom. Nincsenek formulák – mondta az öreg hölgy, és mélyen beleszívott a cigarettájába. – De van néhány kulcsfontosságú összetevője, mint a jó vajas keksznek. Nézzük a kémiát, ez a vaj. Ez az, ami összetart benneteket. Az egyenesség. A kedvesség. Hogy tudd azt mondani, hogy sajnálod.

Lily mezítláb állt a borosüvegeken és egy lángoló kardot egyensúlyozott a fején. Az emberek tetszésüket kifejezve hangosan dobogtak a lábukkal. Lily álmában is meg tudta volna csinálni ezt a számot. Miért aggódok?

Az öreg hölgy kék szemébe hirtelen könnyek szöktek.

– Egy kanállal etettem. Beraktam az ágyába, pedig alig tudtam megemelni.

– Milyen szörnyű! – mondtam.

Amikor felnéztem, a könnyei már felszáradtak.

– Be kell vallanom, nem tudtam sírni, amikor meghalt – mondta. – Én álmomban szeretnék meghalni. Úgy, mint egy lámpaégő, amely hirtelen ég ki.

– Jobb, ha nem szenvedünk – mondtam. Ez egy közhely, de nem tudtam, mi mást mondhattam volna.

– A fiam pénzt akart adni ráncfelvarrásra, de azt mondtam, fiam, ha maradt még egy kis időm ezen a földön, Egyiptomot szeretném látni – mondta, majd előrehajolt, és azt suttogta: – Ne mondd el senkinek! Szökésben vagyok, a fiam megtiltotta, hogy elhagyjam az Egyesült Államokat. Senki nem tudja, hogy itt vagyok.

Azon tűnődtem, én vajon miért nem szökök el? Miért nem tűnök el.

– Egyiptom után a Comore-szigetekre megyek.

Lily meghajolt. Az emberek tapsoltak. Ő a zenekar felé intett és ismét meghajolt.

– Persze, hogy hiányzik Patrick, de az életet élni kell, kedvesem. A bátraknak! – mondta az öreg hölgy, és felvette sétabotját. Ahogy végigmértem, megpillantottam dagadt bokáit.

Mindig azt hittem, bátor vagyok, de most nem voltam ebben olyan biztos.

A színpadon a zenekar pakolni kezdett.

Középkorú férfiak hada hullámzott diadalmasan Lily felé. Ő most volt leginkább önmaga, élvezte a közönség figyelmét. Gyűlölte a csendet. Ha egyedül volt a lakásban, Jerry Springert hallgatott maximális hangerőn. Kedvenc műsora a Secret Mistresses Confronted show volt. Szerette, amikor a feleségek székeket dobálnak férjük titkos szeretőihez.

Lily előttem rágta a körmét. Vékony jégen jár. Lily sosem mondta nekem, hogy “légy szíves”.

Nyugodtan várhat.

– Velem reggelizik holnap? – kérdeztem, de amikor megfordultam, az öreg hölgyet éppen egy egyiptomi pincér vezette ki a sátorból. Rövidre vágott ősz haját még láttam a tömegben.

Ahogy a színpad felé indultam, Bunny rohant felém.

– Claudette, a show mesés volt!

– Örülök, hogy tetszett – mondtam, és elfogott a kísértés, hogy azt mondjam “Bun”.

Egy hatalmas pocakú férfi azt mondta Lilynek:

– Örülök, hogy találkoztunk, Lily. Az Oil Rig Tools elnöke vagyok. Kérhetek egy közös képet?

– Természetesen – mondta Lily és rákacsintott.

Bunny a fülembe súgta:

– Köztünk maradjon, de ez a fickó azt hiszi, hogy miatta kel fel a nap.

De az agyam már ki volt kapcsolva. És mintha át lett volna kapcsolva egy más frekvenciára.

Másnap reggel mindenütt kerestem az öreg hölgyet. Végre megtaláltam az egyiptomi pincért, aki az éjszaka kikísérte a sátorból.

– Nem látta azt az öreg hölgyet az esküvőről? Mi is a neve?

– Tessék? – kérdezett a pincér vissza.

– Segített egy öreg hölgynek az esküvőn a múlt éjjel.

Zavartan nézett rám.

– Sajnálom, asszonyom, de én nem segítettem senkinek. Én az italoknál voltam. Nem volt ott semmiféle öreg hölgy.

– De én biztos vagyok benne, hogy volt. Ott ült velem az asztalnál.

– Nem, én nem láttam ott öreg hölgyet, pedig többször is megfordultam az asztalnál – mondta.

Részeg voltam? Nem voltam magamnál?

– Egy öreg hölgy ült velem az asztalnál. Esküszöm, hogy láttam, amint kikíséri a sátorból.

– Allahra, nem láttam ott öreg hölgyet – mondta, és összetette a kezét. – További minden jót kívánok – mondta.

A reggel további részét a medencénél töltöttem egyedül. A hely vonzó volt, de úgy éreztem, túl mesterkélt, a bárszékek fatörzset formáltak a medencében. Lily kiment lovagolni a sivatagba a násznép néhány tagjával.

Később Lilyt kellett felöltöztetnem. Táncolni készült a násznépnek. Az előadásán egy hagyományos hastáncos ruhát viselt: egy egyszerű melltartót, rövid szoknyával, amit fényes vörös gyöngyökkel díszítettem.

– Úgy nézek ki, mint egy disznó. Kilóg a hájam! Csinálj valamit! – mondta Lily.

Nem hízelegtem neki, pedig csak azt kellett volna mondanom, hogy “Gyönyörű vagy. Csodálatos. Persze, hogy nem vagy kövér. Te vagy a legszebb nő a világon.”

– A ruha jó volt korábban – mondtam.

– Szedd le ezeket a kurva gyöngyöket!

– Nincs időnk – mondtam.

Én csináltam a többi hastáncos jelmezét is Kairóban. A híres hastáncos, Lu’lua’ Pearl már hívott a minap, könyörgött, hogy csináljak neki ruhát, de leráztam. Talán rosszabb, mint Lily. A kurva, akit ismersz, jobb, mint egy kurva, akit nem ismersz.

Hirtelen azt hallottam, hogy “Az életet élni kell, kedvesem. A bátraknak”. Megesküdtem volna, hogy az öreg hölgy súgta a fülembe. De nem volt senki a szobában, Lilyt kivéve.

Megigazítottam Lily vállán a vékony spagetti pántot. Ha nem tetszik, miért nem szállok ki? Egy tű volt a fogaim között. Belepillantottam a nagytükörbe. Lily csodálattal simította meg a nyakát. Kivettem egy másik tűt is a tűpárnából. Amikor felnéztem, rám mosolygott.

– Pusz, pusz – mondta, de amikor elmosolyodott, az arca nem mozdult, mintha egy maszk lett volna rajta. Nem gondolja, hogy diétáznia kéne? Tényleg elengedte magát.

Eszembe jutott, hogy az apró, ráncos hölgy, hogyan írta le férjét, Patrickot az éjszaka. “Hol jobb, hol rosszabb.” Súlyos betegsége a “rosszabb” oldalra esett.

– Tudod mit – mondtam, és Lily kezébe adtam az ollót –, azt hiszem, bedobom a törülközőt.

Mindennél jobban szerettem volna eltölteni egy hónapot az egyiptomi Sínai-félszigeten, egy beduin táborban, korán kelni, egész nap a fehér homokban ülni, ha éhes vagyok, friss, grillezett sügért enni, és hagyni, hogy a homok átszivárogjon a lábujjaim között, felszedni a parton a kivetett uszadékokat és összeszedni a fodros szélű kagylókat, aztán lebegni a vízben, mint a parafa. A sós víz fenntart a hátán, könnyűnek érzed magad. Kényeztet. És ha a fülünk a víz alatt van, megnyugtat a finom zümmögés.

Lily azt mondta:

– Nevetséges vagy. Még nem fejeztük be a munkát.

– Ez az utolsó show – mondtam. – Nem kellek már. A ruha rendben van.

– Claudia – mondta. – Nem szállhatsz ki! Azok után, amiket érted tettem.

– Többé-kevésbé kvittek vagyunk – mondtam.

– Nem kapod meg a részed, ha most kiszállsz – mondta Lily.

Vállat vontam. Az otthoni fiókomban volt egy kis félretett pénzem, talán elég lesz hat hónapig is a beduin táborban.

– Te egy semmi vagy nélkülem! – mondta Lily.

– Baszd meg!

– Azt csinálod, amit mondok! – kiáltotta Lily.

Becsaptam az ajtót magam mögött, és kiballagtam, mint egy gyerek a Marriott folyosójának vörös szőnyegén.

Fülem a víz alatt volt. A hátamon úsztam, a sós víz könnyedén fönntartott a tetején. Hallottam, hogy Lily káromkodik, de ezúttal a hang alig ért el hozzám. Hozzám dobta az ollót, de nem talált el.

Nincs több bordély. Nincs több csillogó vörös gyöngy. Nincs több hízelgés. Nincs több káromkodás. Csak lebegek a Vörös-tengeren.

FORDÍTOTTA BODA MAGDOLNA