Mrázik elvtársnak meggyűlt a baja Mátraival, vagy inkább a Mátrai vezetése alatt önállósodó Hömpölyzuggal és környékével. Amikor megbízottja, Tarfő üres kézzel, kopaszra borotvált fejjel és a nikotinmérgezés tüneteivel visszatámolygott Debrecenbe, Mrázik tudta: betelt a pohár, a kocka el van vetve. (Ez utóbbi mondásban a Kockát a Moszkvából hazatért elvtársak nagy K-val ejtették. Kocka filozófus volt, számos brosúrát írt, és Moszkvában élt, amíg élt, mert aztán egy hideg téli hajnalon elvitték, és mire a következő hajnal felvirradt, Kocka már nem élt. A Moszkvában élő magyar elvtársak sürgősen kidobálták vagy elégették a Kocka által írt brosúrákat, nehogy házkutatáskor megtalálja őket a belső ellenségre szakosodott éber szerv, és Kocka nevét évekig nem ejtették ki a szájukon. De most, miután hazatértek Magyarországra, valahányszor berúgtak, vagy jókedvük kerekedett, hátba vágták egymást, és a túlélők kárörömével kiáltozták: “A Kocka el van vetve! A Kocka el van vetve!”)
Tarfő beszámolt róla, hogy Mrázik elvtárs írógéppel kiállított, saját kezűleg aláírt, szabályosan lepecsételt hivatalos levelét Mátrai nyilvánosan elégette, és nem adott rá semmilyen értékelhető választ, majd rátért a vele, Tarfővel szemben elkövetett bántalmakra és sérelmekre, amelyek közt első helyen állt a kényszerű szivarozás. Hogy neki a szájába kellett venni azt a büdös szivart! Mintha egy núbiai múmia lefűrészelt faszát szopta volna! És még ez sem volt elég, mert Mátrai odaállt mellé, jó szorosan, és ellenőrizte, hogy ő, Tarfő csakugyan beszívja-e a füstöt.
Mrázik elvtárs vörösre gyúlt arccal földhöz vágta a kalapját, rátaposott, és kijelentette: ez a Mátrai nagyobb szarjankó, mint az ostromgyűrűbe záruló Budapestről nyugat felé menekülő nyilaskeresztes kormány összes tagja együttvéve.
A felszabadulás napjai nem kevés örömöt jelentettek, ugyanakkor felmérhetetlenül sok megoldandó problémával, elvégzendő munkával, végrehajtandó feladattal jártak Mrázik elvtárs számára, aki ritkán töltötte alvással az elmúlt időszak éjjeli óráit. A megye nagy fia mindjárt a szovjetek bevonulása után megalakította a kommunista pártszervezetet először a megyeszékhelyen, Állóvízben, majd a megye másik nagyobb városában, Dágványban is. Ezek után szinte magától értetődő volt, hogy mindenütt a kommunista párt megyei vezetőjeként lépett fel, és ennek jogosultságát senki sem vonta kétségbe. De ha lett volna megyei szintű pártkongresszus, azon Mrázik elvtársat kétségkívül óriási többséggel meg is választották volna első titkárnak.
Ugyanakkor szeretné közigazgatási téren is irányítás alá vonni a megyét, majd amikor megszerveződik a közigazgatás, mert ehhez előbb Debrecenben meg kell alakulnia a kormánynak. Ő persze tisztában van vele, hogy egy olyan dolog, mint a közigazgatás, nem szerveződik meg csak úgy magától, hanem a kommunistáknak, nem feltűnően, de annál hatékonyabban, máris el kell kezdeniük a konzekvens szervező munkát, még akkor is, ha a miniszter részéről, aki még nincs, a kinevezések később érkeznek majd. Semmi kétsége nem volt felőle, hogy közigazgatási vonalon is ő, Mrázik lesz a megye első embere.
Nem hiúságból vagy hatalomvágyból akart ő vezető lenni, hanem azért, mert világosan látta: rajta kívül nincs másik alkalmas ember erre a posztra. A Vörös Hadsereg bevonulása után Malinovszkij marsall, aki nem sokat törődött a helyi viszonyokkal, kinevezte Hrabovszkyt, a megyei természetrajzi múzeum igazgatóhelyettesét alispánnak, pontosabban “alispáni teendőket ellátó köztisztviselőnek”, csak azért, mert Hrabovszky nem menekült el a hasonszőrűekkel együtt. Hrabovszky, aki a háború előtt a Nemzeti Radikális Párt tagja volt (azóta persze kisgazda), Mrázik megítélése szerint sokkal rosszabb, mint a fasiszták vagy a nézeteiket nyíltan vállaló reakciósok. Ez az ember a nép és a demokrácia hívének vallja magát, de még jóformán hivatalba sem lépett, máris bírálja Mrázik intézkedéseit. “Kommunista túlkapásokról” és “a megyében élő gazdálkodók tervszerű kifosztásáról” beszél! És ha csak beszélne, de hasonló értelmű cikkeket is ír a kisgazdák lapjába, a Kis Ujságba, rövid u-val. Nyilvánvaló, hogy ide, mármint a megye élére egy erőskezű, rátermett ember kell, aki Hrabovszkyt semlegesíti, majd ki is billenti az ideiglenes alispáni székből. Márpedig ilyen ember egy van a megyében, és ez Mrázik elvtárs.
Mindezek mellett Mrázik elvtárs fontos szerepet játszik a Magyar Függetlenségi Front Kormány-előkészítő Pártközi Bizottságának munkájában is, emiatt pedig heti rendszerességgel ingázik Állóvíz és Debrecen között, de az is gyakran előfordult, hogy hetente kétszer vagy háromszor is fel kellett kéredzkednie a Vörös Hadsereg valamelyik Debrecenbe tartó járművére mindaddig, amíg egyszer az asztalra nem csapott, és ezek után át nem vette a megyei pártszervezet részére kiutalványozott személygépkocsit, teljes állású sofőrrel. Előre látja, hogy részt fog venni a nemsokára megalakuló demokratikus nemzeti kormány tevékenységében is.
Nem mintha valaha is kormányzati babérokra vágyott volna, de tisztában volt vele, hogy a Moszkvából hazatért elvtársak csakis a magyar vidéket és a helyi viszonyokat jól ismerő, tapasztalt kommunistákra támaszkodhatnak, olyanokra, mint ő. Arra nem gondolt, noha ez a lehetőség is szóba került, hogy miniszter vagy államtitkár legyen belőle, mert akkor el kellene hagynia Állóvíz megyét, ahol otthon érzi és kiismeri magát, de mondjuk egy kormánybiztos tevékenységét és felelősségét már be tudná illeszteni sokirányú egyéb feladatai közé.
Arra számított, hogy ő lesz a megyében – vagy inkább az egész Tiszántúlon – az árvízvédelmi és élelmiszer-begyűjtési kormánybiztos, mihelyt megalakul a kormány. Mert, mondogatta néha, amikor az energikus hajszoltság és az erőszakos ingerültség mögött felcsillant a kissé csökevényes humorérzék, “mert: egy kormánybiztos mögött biztos kormány is áll”.
Az Állóvíz megyében zajló élelmiszer-begyűjtést Mrázik már most javában szervezi. A megyének mindenekelőtt a Vörös Hadsereget kell folyamatosan ellátnia élelemmel, nemcsak az itteni alakulatokat, hanem a dunántúli fronton harcolókat és a Budapest ostromára vezényelteket is. Egyrészt ez a minimális feltétele annak, hogy megmaradjon a szovjet elvtársakhoz fűződő jó viszony, másrészt így és csakis így lehet elejét venni a polgári lakosság elleni atrocitásoknak és kilengéseknek, amelyek miatt a szovjet haderő – nézzünk szembe a tényekkel! – sokak szemében máris gyűlöletessé vált.
Mert ezek a szűkagyú, szűklátókörű alföldi magyar parasztok csakis a saját rövid távú érdekeiket nézik, és csakis a saját kicsinyes érdekeikkel foglalkoznak. Kapni, azt nagyon szeretnek, de adni, azt nem!
Ez az egyik olyan vasbeton keménységű tény, amelyről az a hülye balfasz Hrabovszky nem hajlandó tudomást venni. Hrabovszky és a természettudományi múzeum! Hrabovszky és a nemzeti humanizmus! Hrabovszky és az alispáni pecsétnyomó! Hrabovszky és Zsilinszky!
Az a Zsilinszky is mit pattog! Talán nem ő gyilkolta meg Áchimot? Mert mi még emlékszünk rá, nem olyan régen történt! Aztán fölmentette a törvényszék, és ő emelt fővel, fütyörészve kisétált az utcára, mert állítólag önvédelemből adta le Áchimra azt a négy pisztolylövést! (Mrázik rokonságban állt a parasztvezérrel, az anyja Áchim unokatestvére volt.)
És ennek az embernek a pártjában volt benne Hrabovszky, aki a légynek sem árt! Aki a természetrajzi múzeumból mostanáig ki sem dugta az orrát, legfeljebb akkor, amikor mamutkoponyát találtak a Kecsegés-parti löszfalban! Mert azt azért megnézte. Úgy bizony: szépen kiment a terepre. Fütyörészve kisétált.
Ez a Hrabovszky nagyobb szarjankó, mint a Farkasgyepűt kényszermunkával építtető, Kőszeg melletti bunkerben szotyolahéjat köpködő nyilaskeresztes kormány minden tagja együttvéve!
Mrázik elvtárs ritkán szubjektív, de akkor nagyon.
Egyik délután – sötét és nyirkos november végi délután volt – Mráziknak abban a megtiszteltetésben volt része, hogy a megyei pártszervezet íróasztalán megcsendült a telefon, és egy női hang majdnem korrekt magyar kiejtéssel közölte, hogy Rákosi elvtárs van a vonal túlsó végén.
Rákosi az 1944-es év utolsó heteit még Moszkvában töltötte (majd csak január végén bukkan fel Debrecenben), de már javában dolgozott hazajövetelének előkészítésén. Ennek része volt az is, hogy megtudakolta, a felszabadult országrészben melyik elvtárs hol és milyen eredménnyel építi a Pártot, majd egy moszkvai étterem alagsorából sorra felhívta ezeket a megbízható vidéki elvtársakat, részben tájékozódás, részben miheztartás végett. Így került sor erre a mostani telefonbeszélgetésre is.
A tömzsi emigráns politikus az iránt érdeklődött: milyen fokon áll a pártépítés Állóvízben? Hányan léptek be a kommunista pártba? Kik tekinthetők szimpatizánsoknak? Milyen az együttműködés a többi demokratikus párttal? A választ meg sem várva, nyomatékosan figyelmeztette Mrázikot: Pártunk – Sztálin elvtárs által többszörösen jóváhagyott – jelenlegi irányvonala szerint jelenleg minden demokratikus erő közösen harcol az új államrendért, így tehát jelenleg a koalíciós törekvéseket kell támogatnunk.
Érti, miről beszélek, Mrázik elvtárs?
Arról beszélek, Mrázik elvtárs, hogy a jelenlegi helyzetben jelenleg nem törekszünk az egypárti kommunista diktatúra bevezetésére, és főleg nem hangoztatjuk, hogy jelenleg erre törekszünk.
Tudniillik ennek hangoztatása jelenleg ultrabaloldali elhajlásra utaló jelenség! És az ilyen jelenséget jelenleg elítéljük!
Tudom, hogy egyes régi elvtársak azt hiszik, hogy újra megcsináljuk a Tanácsköztársaságot, vagy a Bocskai-féle hajdútelepítést, vagy a Dózsa-féle parasztháborút, vagy mit tudom én, de az ilyen elvtársak óriási tévedésben leledzenek, mert Mrázik elvtárs, többet ésszel, mint erővel! Érti, miről beszélek?
Ezt már pontosan értette Mrázik. Voltak is konkrét elképzelései, mi az erőnél több észnek a módja. Például egy olyan óriási felelősséggel járó, sokrétű feladatkört, mint amilyen a heteken belül felszabaduló főváros milliós lakosságának élelmezése lesz, nem bízhatunk sem a kisgazdákra, sem a szocdemekre. Arról már nem is beszélve, hogy a Független Kisgazdapárt úgy felduzzadt, mint egy varangy, amikor felfújja magát, miután az összes reakciós vagy félfasiszta egzisztencia ott keres menedéket. Ezzel szemben a Magyar Szociáldemokrata Párt leeresztett, mint egy lyukas bicikligumi-belső, miután legaktívabb és legmegbízhatóbb káderei sorra beléptek a kommunista pártba, mint például Mrázik is. Szóval, ezt értette.
Azt viszont már nem értette, ami a következő pillanatban hallatszott a telefonkagylóból, teljesen váratlanul.
Mondja, Mrázik, maga nem fél?
Csend.
Mert én nagyon félek!
Nehezen tudta volna Mrázik elképzelni azt az alagsori helyiséget, ahol magas rangú beszélgetőpartnerének iménti szavai elhangzottak. Nem volt számára átélhető sem a hosszú dróton lelógó, halvány fényű, csupasz villanykörte, amely másféle halványságot árasztott, mint az állóvízi csupasz villanykörték, sem a gyalulatlan asztallap, sem az asztal közepén álló kurblis telefon, amelynek oldalára egy tankot ábrázoló bádoglapocska volt erősítve, sem az asztal túloldalán a halvány fényben felsejlő tányérsapka, az alatta megcsillanó aranyszínű váll-lap, a váll-lapon a három ezüstös ötágú csillag, sem az a megkönnyebbülés, amikor a tányérsapka alól ránk meredő szempár egy pillanatig másfelé néz.
Így tehát Mrázik egy pillanatig döbbenten hallgatott, aztán, hogy mentse a helyzetet, a Hömpöly-zugban kialakult helyzetről kezdett beszélni, hangsúlyozva, hogy Hömpölyzugban egyrészt jelentős élelmiszertartalékok vannak, amelyekre hamarosan égető szükség lesz, másrészt, ha a többi település vérszemet kap, és Hömpölyzug példáját követve megtagadja a beszolgáltatást, akkor itt nagy bajok lesznek.
Kérte Rákosi elvtárs tanácsát.
Igen ám, de Rákosi elvtárs nagyon nem szerette, ha gondokról, bajokról, kudarcokról és megoldatlan problémákról kellett hallania. Kissé ingerült hangon azt felelte, hogy Mrázik elvtársnak a helyi viszonyok ismeretében kell megtalálnia a legjobb megoldást.
Ezt hallva, Mrázik megértette, hogy Állóvíz-megyében azonnal meg kell kezdenie a rendőrség újjászervezését, akkor is, ha semmilyen hivatalos utasítást vagy felhatalmazást nem kapott rá. Azt is megértette, hogy ehhez a tevékenységhez a legkörültekintőbb konspirációra van szükség. Titokban szerveződő rendőrség fog létrejönni. Egyetlen szóval: titkosrendőrség.
Csakhogy ez időigényes munka, neki pedig most kellene ráncba szednie Mátrait. Egyrészt Hömpölyzugban is létre kell hozni a koalíciót, amely, ha másra nem is, de Mátrai megbuktatására jó lehet még, másrészt ő, Mrázik sürgősen fel akarja mérni, milyen élelemtartalékok vannak még az Oppenheim-uradalomban és a hömpölyzugi őstermelők birtokában.
Egyszer Debrecenben megkérdezte Rétitől: hogyan bírhatná jobb belátásra Mátrait megfelelő karhatalom nélkül is? Réti a Vörös Hadsereg őrnagyaként bukkant fel Debrecenben, vagyis hamarabb ott volt, mint a Moszkvából hazatérő többi pártvezető, és Mráziknak meglehetősen titokzatos választ adott.
Teát kell főzni, elvtársam! Ha nincs igazi kínai vagy indiai teafű, akkor a szederlevél is jó. Vagy a vadrózsa gyökere. Ahol vadrózsa sincs, ott még mindig van moha és zuzmó. Legjobb a kocsonyás zuzmóból főzött tea. Savanykás íze van, és nagyon egészséges. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nagy mennyiségű, forró folyadék jusson a szervezetbe! Az a lényeg, elvtársam!
A célzás egyértelműnek látszott. Réti nyilván járt egy-két olyan helyen, ahol az emberek vadrózsagyökér és kocsonyás zuzmó főzetét isszák. Magyarországon sem ártana néhány ilyesféle telepet vagy tábort létesíteni. Ez neki, Mráziknak is eszébe jutott mint távlati terv, de a mostani sürgető gondokra más megoldás kellene!
Mert ha Mátrai büntetlenül játszhatja itt nekünk a szabadsághőst, és előadja, hogy ő a kommunista Tell Vilmos, akkor másoknak is megtetszik ez a fene nagy függetlenség, és mire felocsúdunk, Állóvíz-megye helyén ott fog pöffeszkedni száz vagy kétszáz önálló kis köztársaság!
Azoktól próbáljanak majd élelmiszert begyűjteni vagy adót szedni az elvtársak!
Ez a szeparálódási folyamat már el is kezdődött.
Kisdisznódon például egy Pintér nevű malomipari dolgozó kiáltotta ki a köztársaságot. A falu első és utolsó házánál felállíttatott az országút szélén egy-egy táblát ezzel a felirattal: “Kisdisznód Szabad Állam”. Az önálló országgá válás útján ezt az első, kétségkívül igen fontos lépést egyelőre nem követték továbbiak, de Mrázik így is aggasztónak tartotta a fejleményt. Csak abban bízhatott, hogy Pintért, aki azt állította, hogy ő a “politikai megbízott”, valamint “Kisdisznód Szabad Állam vezetőségének vezérlő kádere és aktivistája”, a nélkülöző kisdisznódi lakosság előbb-utóbb elzavarja. Kisdisznódon ugyanis a szó szoros értelmében éhezett a lakosság, mert az oroszok mindent, ami ehető, megettek vagy elvittek. Így tehát ez a település még a függetlenségével együtt sem érdekelte Mrázik elvtársat.
Ezzel szemben Nagydisznódon Csohány, az egykori bandagazda vette át a hatalmat. Ő fénykorában kiválóan értett az intézők, ispánok és tiszttartók rászedéséhez. Ő akár álmából ébresztve is el tudott volna számoltatni kilenc kéve alapján három kalangyát. Ő most azt hitte, hogy eljött második fénykora. Ő nem bajlódott politikával, ideológiával vagy elméletekkel, ő az életből gyöngyéletet varázsolt. Minden délben franciakrémest reggelizett, amelyet kukoricalisztből és porcukorból gyúrt össze Gici, a nagydisznódi cukrász. A franciakrémes elfogyasztása közben kilenctagú művészegyüttes muzsikált a háta mögött: még a hetedik határban is hallatszott a három cimbalom, négy hegedű és két nagybőgő. A községháza elé felállíttatott egy szégyen- és dicsőségtáblát, amelyre Luzsánszki, a Dágványból hazaköltözött rajztanár tette ki az érintettek élethű vagy legalábbis egyértelműen azonosítható portréit. Minden délután három és fél négy között egy ebből a célból rendszeresített baromfiketrecben dobszó mellett végigtalicskáztak Nagydisznód utcáin egy-egy népnyúzót, reakcióst, közösségbomlasztót, élősködőt, naplopót és burzsoát, akit Csohány még előző nap kijelölt és előállíttatott.
Csohány, ahogy az már az ilyen gyöngyéletű államalakulatokban történni szokott, mindjárt a kezdet kezdetén megalakította, csupa hozzá hűséges nagydisznódi lakosból, a Csohány-gárdát, amely kitartott mellette tűzön-vízen át. Így már könnyű volt intézkedni.
Csohány intézkedett is.
Hétfőn szerette Birikét, és a Csohány-gárda segítségével özvegy Bogyánnétól elkobzott 70 liter bort, valamint 20 liter erjedőfélben levő mustot.
Kedden szerette Pirikét, és a Csohány-gárda segítségével megbírságolta Karvalit 78 pengő 30 fillérre. (Azért éppen ekkora összegre, mert ennyit találtak a zsebében.)
Szerdán szerette Gizikét, és a Csohány-gárda segítségével Gondánétól megőrzésre átvette férje segédmotoros kerékpárját.
Csütörtökön szerette Rizikét, és a Csohány-gárda segítségével P. Szűcs házából elszállította a pohárszéket a benne levő tányérokkal és ezüst evőeszközökkel együtt.
Pénteken szerette Micikét, és a Csohány-gárda segítségével köztulajdonba került a Kovrigék portáján fellelhető 127 tojásból 127, a tárolásukra szolgáló szakajtóval együtt, ezenkívül köztulajdonná tették a portán fellelhető 8 tyúkot is, bár Csohányban ott motoszkált a gyanú, hogy ahol ennyi tojás van, ott tyúkból is többnek kell lennie, de az említett baromfiakon kívül ezek után már csak a kakas került köztulajdonba.
Szombaton szerette Picikét, és a Csohány-gárda segítségével rekvirálta vagy inkább expropriálta Omelkának előbb az egyik, majd a másik lovát is.
Vasárnap szerette Cicikét, és a névadójához mindhalálig hűséges Csohány-gárda benyomult a Tőkés Réce vendéglőbe, ahol egy Csicseritől kisajátított biedermeier párnásszékben ott vonaglott Csohánnyal eggyé olvadva Cicike, és míg ez utóbbi a könnyeivel küszködve felöltözött, a Csohány-gárda egyre szorosabban körülvette a párnásszéket. Amikor pedig az ajtóhoz hátráltak, Csohány már nem mozgott, és a feje olyan szorosan be volt bugyolálva egy vagy több aprókockás abrosszal, hogy teljesen olyan benyomást keltett, mint a háború előtt Árvaházán, az Issekutz-féle mintagazdaságban – ahol, megyénkben példamutató módon, már vezetékes víz is volt – télen a fagytól rongyokkal védett kerti csap.
Ez is mutatja, hogy Nagydisznódon permanens forradalom zajlik. Folyamatosan balratolódó, tősgyökeres forradalom!
Nemhiába mondogatják a hozzáértők, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit.
Az persze nyitott kérdés, hogy Csohány csakugyan a forradalom gyermeke volt-e. Nem könnyű eldöntenünk, hogy a nagydisznódi forradalom szülte-e Csohányt, vagy inkább Csohány nemzette a faluforradalmat.
Még mindig Mráziknál maradva: egyszer, Debrecenből visszaúton Állóvízbe, eszébe jutott, hogy Hömpölyzug nincs is messze. Éppen itt a leágazás Hömpölykeresztúr felé, ahol a hídroncs mellett a komp üzemel. Majd a szovjet elvtársak átvisznek, én pedig bemegyek a városba, és rendet csinálok!
Az sem vette el a kedvét, hogy egyedül volt. Pontosabban, másodmagával utazott, hiszen ott ült a volán mögött a teljes állású sofőr, Tarfő is, akinek fejét, emlékeztetve az idő múlására, most már borostaszerű, rövid haj borította. Ennek ellenére folyton sapkát viselt, mert jobban félt saját kopaszságától, mint Mrázik elvtárs egy kisebb városra való ellenséges indulatú, félrevezetett embertől. Mrázik elvtársra sok rosszat lehet mondani, de azt még az ellenségei sem állítják róla, hogy beszari ember.
Nem volt ijedős ember, annyi szent. Nem félt ő egy csöppet sem, de azért – biztos, ami biztos – nála volt a revolvere, valamint a Malinovszkij marsall által kiállított különleges igazolvány, amely sokszor még a revolvernél is hatékonyabb eszköznek bizonyult. Most például azok a katonai egyenruhát viselő egyszerű szovjet emberek, akik a komphoz voltak beosztva, az igazolvány láttára kihúzták magukat, és tisztelegtek.
De ha azt hisszük, hogy a túlsó – azaz most már innenső – parton, a hömpölyzugi oldalon álló helybeli polgárőrök, Jágó és Cimbelin is meghatódtak Malinovszkij aláírásától, akkor tévedünk. Mindketten Mrázik elvtársra irányították fegyverüket, Cimbelin egy lefűrészelt csövű puskát, Jágó pedig egy teknőchéj és gyöngyház berakásos ódon pisztolyt, amely már Csínom Palkónak és Tyukodi pajtásnak is nagy dicsőséget szerezhetett. Reszkető hangon, de azért elszántan kiáltották: “Karcsi bácsi, itt engedély nélkül tilos továbbmenni! Tessék visszafordulni, Karcsi bácsi!”
Azért szólították Mrázik elvtársat Karcsi bácsinak, mert jó néhány évig a keze alatt dolgoztak. Sok önitatós-szelencés istállónak, juhhodálynak, malomnak és raktárépületnek szegelték össze a tetőszerkezetét Mrázik irányítása alatt. Mrázik elvtárs nem bánt valami nagyon kesztyűs kézzel velük, de azért így is apjuk helyett apjuk volt. Számított is a cinkosságukra (mert az igazat megvallva, tudta ő azt, hogy péntek délutánonként Jágó és Cimbelin őrködik a kompnál), és biztos volt benne, hogy beengedik Hömpölyzugba, vagy legalább alvást színlelnek. Ehelyett azonban, tessék, Mátrai írásos belépési engedélyét követelik, és fegyvert fognak rá, egykori gazdájukra!
Ez a hála, amiért a végkimerülésig dolgoztatta, rosszul fizette, éheztette és ütötte-verte őket!
Amúgy már hetekkel ezelőtt végiggondolta, kik az ő emberei Hömölyzugban, kikre támaszkodhat, kik állnak majd mellé a döntő pillanatban. Ott van például az öreg Ondrejcsik, akivel Mrázik együtt dolgozott a petrozsényi bánya lejtaknájának építésén. Vagy ott van Nyisztor, akihez Mrázik bizalommal fordulhatott az 1913-as nagy építőipari sztrájk idején, és persze később is bármikor. Vagy ott van Erzsike, aki Mráziknak többszörösen is le van kötelezve gyermeknevelési vonalon.
Évek óta nem látta Erzsikét. Időközben nyilván elhervadt. Félig-meddig már öregasszony. Annak idején igen csúnyán eltorzult a sírástól az arca, amikor közölte Mrázikkal, hogy terhes. Mrázik akkoriban az épülő kiskunhalasi finomszeszgyár tetőszerkezetének kivitelezését irányította, és nem kevéssé meglepődött, amikor megjelent az építkezésen a zokogó fiatal nő. Mrázik soha nem volt gyáva ember, nem félt a botránytól sem. Egy pillanatig sem hitte el, hogy ő a gyerek apja, de az kétségtelen, hogy a fogantatás időszakában ő is Erzsike szeretője volt, így tehát az állóvízi képviselőtestülethez fűződő kapcsolatai révén megélhetést szerzett Erzsikének.
Erzsike hálás lehet neki.
Arról már igazán nem Mrázik tehet, hogy aztán meghalt a gyerek. Lett Erzsikének másik gyereke, annyi, mint égen a csillag. Lehet, hogy nem vér szerintiek, de akkor is voltak, vannak.
Mrázik azt hallotta, hogy Erzsike újabban Csipkárral él együtt. Vagy ha együttélésnek túlzás is nevezni ezt a viszonyt, annyi biztos, hogy Csipkár éjszakánként titokban odajárkál Erzsikéhez. Pfuj.
Hoppá! Csipkár! Ő az én emberem!
Arról, ami ezek után történt, három különböző változatot ismerek. Mrázik elvtárs állítólag úgy jutott be városunkba, hogy odalépett Cimbelinhez, és megkérdezte: “Na, most mi lesz, Cimbelin fiam? Képes vagy rálőni apádra?” Azzal kivette a kezéből a puskát, megjegyezvén: “Majd azt fogod mondani, hogy lefegyvereztelek. Ami a színtiszta igazság.” Elindult a városunk felé vezető Suttogó-kerti úton, Jágó pedig utánaszaladt, és könyörgött Mrázik elvtársnak, hogy őt is fegyverezze le.
De nem is így történt, mert Mrázik elvtárs nem Cimbelinhez, hanem Jágóhoz lépett oda, és tőle kérdezte meg: “Na most mi lesz, Jágó fiam? Képes vagy rálőni apádra?” Ez pedig valami egészen különleges varázsige lehetett, mert Jágó abban a szempillantásban átváltozott ezüstszőrű német vizslává, és a boldogságtól nyüszítve, farkát csóválva ugrálta körül Mrázik elvtársat. Amikor pedig Mrázik elvtárs elindult a Suttogó-kerti úton, a német vizsla, vagyis a mi Jágónk utánaszaladt, és a szájában vitte a gyöngyház markolatú pisztolyt.
Márpedig ebből egy szó sem igaz, mert nem Jágó változott át, hanem Mrázik elvtárs, és nem vizslává, pláne nem német vizslává, mert akkor a szovjet elvtársak, akik szemtanúi voltak a jelenetnek, német mivolta miatt biztosan agyonlőtték volna, hanem egy sötétbarna szőrű, hosszúkás kis állat lett belőle, menyét vagy talán görény. Másnap reggel panaszkodott is Erzsike, hogy egy ragadozó, egy görény vagy menyét járt az éjjel a baromfiólban, és az összes tyúkját megölte.
Ezt hallva mindjárt sejtettük, hogy az a görény csakis Mrázik elvtárs lehet. Mátraihoz is hamarosan eljutott a hír, hogy Mrázik a mi kis köztársaságunk területén tartózkodik, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megfosszon bennünket a függetlenségtől. Odasietett Erzsikéhez, kabátzsebében három dekagramm kristálycukorral, de nem lett okosabb: az asszony a kivérzett szárnyasokat mutogatta, könnyeit törölgette, hüppögött és motyogott. Mátrai átküldte Párizsba, a készülő ünnepi műsor szereplői számára Erzsike tyúkjait, és szilárdan eltökélte magában, hogy bármit követeljen is Mrázik, ő azt nem teljesíti.
Mrázik elvtársról azt beszélik, hogy nemcsak a régi szociáldemokrata párttagkönyvét őrizte meg, hanem a garabonciás-bizonyítványát is, amelyet az ördögtől kapott 1915-ben. Azt ugyanis nem hisszük el, hogy a háború kitörése után fél évet Felső-Ausztriában, Welsben töltött, ahol egy kaszárnya tetőszerkezetének felújítására kapott megbízatást. Meglehet, hogy volt ilyen értelmű megbízatás, de azt az ördög hajtotta végre, aki arra az időre felöltötte Mrázik elvtárs alakját, és utánozta a beszédmódját, még a jellegzetes tótos kiejtését is.
Ez alatt az idő alatt Mrázik elvtárs egy barlangban vagy földalatti üregben tizenkét másik MÉMOSZ-os elvtárssal tanulta a garabonciás-tudományt. (Sokáig én sem tudtam, mit rejt a furcsa rövidítés. Hát ezt: Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége.) Volt egy csiszolt kőkockájuk, azt nyalogatták naponta háromszor, attól elmúlt az éhségük reggel, délben, este. Motoszkál bennünk egy olyan értelmű gyanú, hogy Mráziknak jelenleg is több ilyen kőkockája van, és ha rajta múlik, akkor mindnyájan követ fogunk nyalogatni.
Fel volt állítva a barlangban egy jó nagy kerék, azon ültek az építőipari szakszervezeti dolgozók, egymástól kilenc méternyi távolságban. Közben szigorúan tilos volt egymásra nézniük: az ördög azzal fenyegetőzött, hogy aki a másikra csak egyetlen pillantást is vet, azt ő úgy kipenderíti a galíciai frontra, hogy a lába nem éri a földet.
Az ördög megragadta úszóhártyás, karmos mancsával a hajtókart, és mindennap tizenkét órán át forgatta a kereket, úgyhogy a MÉMOSZ-os elvtársak hol fent voltak, hol pedig lent, hol emelkedtek, hol pedig süllyedtek.
Úgy rémlett nekik, mintha odalent, alattuk fénylő víztükör lett volna, amelyben látszott az összes varázstudomány, boszorkányság, vajákosság, rontás és mágia. Látszottak az eljövendő háborúk és forradalmak, területi veszteségek, rendszerváltások és hatalomátvételek. Fölöttük pedig mintha tűz lobogott volna, amelyből izzó gyümölcsök, fenyőtobozok és kézigránátok lógtak a fejük fölé.
Mire az ördög befejezte a kerék forgatását, foszlékonnyá vált a ruhájuk, és megperzselődött a szájuk fölött a bajusz.
Előtte azonban Mrázik úgy vette észre, hogy a MÉMOSZ-os elvtársak egy része kicserélődött, mert mintha elvtársnők is keveredtek volna közéjük. Mráziknak volt egy olyan érzése, hogy ott ül mögötte, mindjárt a következő rekeszben a kövér Csülkösné, akit ő még a DÉIT-ből, a Dágványi Építőipari Tömörülésből ismert. Hátrafordult, hogy jobban szemügyre vehesse. (Csülkös mamának az volt a nevezetessége, hogy amikor Dágványban megkérdezték tőle, nem fél-e éjszaka egyedül hazamenni, így felelt: “Mitől féljek? Ha kutya jön, itt a botom, ha férfi jön, itt a pinám!”)
De az ördög is résen volt: rögtön észrevette, hogy Mrázik elvtárs a tanfolyam egyik résztvevőjén legelteti a szemét. Kinyújtotta úszóhártyás, karmos mancsait, tekerte Mrázik elvtárs fejét jobbra, tekerte balra, aztán úgy elhajította az egész elvtársat, hogy az elvtárs zúgva repült hetedhét határon át, és meg sem állt a trentinói frontvonalig. (Végül mégsem Galíciába hajította őt az ördög, mert időközben Olaszország is belépett a háborúba.)
Mindnyájan tudjuk, hogy Trentinóban került sor az olasz hadszíntér első nagy gáztámadására. Ezt Mrázik túlélte, de a mustárgáz egy kissé megtépázta a torkát és a tüdejét. Attól fogva olyan reszelős, már-már csikorgó hangon beszélt, hogy azt még az ördögnek is nehéz lett volna utánoznia.
Csakhogy addigra már kitanulta a garabonciás-mesterséget. Állítólag repülni is megtanult. Ezt a tudományát olyan ritkán gyakorolja, hogy még egyszer sem láttuk repülni, de az egészen biztos, hogy valahányszor leszúrja a botját a földbe, a bot néhány percen belül növekedésnek indul, néha ki is virágzik. Az is előfordul, hogy a bot egészen az égig nő. Olyankor Mrázik elvtárs, mint valami létrán, fölmászik rajta a holdba. Viszi magával a horgászbotját: holdbeli tengerből holdpisztrángot és holdheringet fog. Aztán visszadobja; mert hiszen hát minek az neki? Eső után, amikor kisüt a nap, még erre a botra sincs szüksége: szép, egyenletes léptekkel felballag a szivárványon a magasba. Százat lépdel vagy legfeljebb százegyet, és máris ott van a Jóisten titkárságán, ahol csak annyit mond: “Meg van beszélve!”
Az esőt is gyakran ő csinálja: tud zivatart pisilni, tud szélvihart fingani. Földcsuszamlást szarni is csak azért nem tud, mert ezt Állóvíz-megyében a domborzati viszonyok nem teszik lehetővé, de már az 1925-ös nagy téli árhullám, amikor Hömpölyzug utcáin derékig ért a világosbarna, híg folyadék, minden bizonnyal Mrázik elvtárs monumentális hasmenése volt.
Mrázik elvtárs, valahányszor belép egy idegen portára, mindig pontosan tudja, hol az aludttej. Ez a garabonciások egyik jellegzetessége, de egy leendő élelmiszer-begyűjtési kormánybiztosnak sem hátrány ez a fajta látnoki képesség. Kilenc kanál aludttejet kell adni neki, máskülönben megharagszik, és az összes halottat, akit valaha is kivittek a porta kapuján, hazaküldi a temetőből.
Kevéssel születése után, amikor az anyja még gyermekágyban feküdt, az újszülött Mrázik elvtársnak egyik napról a másikra előbújt az összes fogacskája, annak egyértelmű jeleként, hogy ebből a gyerekből vagy garabonciás lesz, vagy pártfunkcionárius, vagy mind a kettő.
Neki is van egy bűvös könyve, akárcsak Najmánnak, de ez a könyv nem a tökéletes államról, hanem a dolgok térfogatának megállapításáról, a köbözésről szól. Ha Mrázik elvtárs kinyitja ezt a könyvet, mindennek és mindenkinek rögtön térfogata támad. Igen, ez a helyénvaló kifejezés: támad a térfogat. Meglesz, megvan a térfogata annak a vörösfenyőnek, amelyet nyolcszáz hadifogoly egy nap alatt kidönt, ahogy annak a gránitnak is, amelyet nyolcszáz politikai elítélt ugyanennyi idő folyamán kicsákányoz, továbbá annak a nyolcszáz emberi tetemnek is, amelynek együttesét a mindennapi szóhasználatban úgy nevezzük, hogy hullahegy. Meglesz, megvan a térfogata magának az időnek, sőt az ürességnek is, amelynek neve befogadó kapacitás vagy űrtartalom lesz.
Egyszerre űr és tartalom: ez ám a nagy varázslat!
Ahogyan Ady Endre verseskötetének lapjain Párizsba tegnap beszökött az ősz, úgy a mi kis köztársaságunkba tegnap besurrant Mrázik elvtárs, a központosítás démona. Erről Najmán is rögtön tudomást szerzett, és tisztában volt vele: démonnal csakis démon birkózhat meg. A központosítás démonával az autonómia démona. A tökéletes állam, amely, ha kezdetleges formában is, már körvonalazódik Hömpölyzug területén, kiveti magából azokat az erőket, amelyek beszolgáltatások és egyéb kötelezettségek ürügyével az önigazgatás felszámolására törekszenek.
Najmán két legfontosabb varázsigéje: autonómia és önigazgatás. Igaz ugyan, hogy a tökéletes állam határait egyik irányban sem lehet átlépni – ezt az a határőr-hivatásrend teszi lehetetlenné, amelyről már Platón is ábrándozott –, de az államhatárokon belül az állampolgárok maguk alakítják sorsukat.
Úgy képzeli, hogy a tökéletes állam ahelyett, hogy államosítaná, társadalmasítja a termelést. Alulról szerveződő politika irányítja a közösségi folyamatokat. Nem egy szűk elitnek, élcsapatnak, pártnak, hanem a társadalomnak alkotunk programot, másfelől a társadalom gyakorolja az ellenőrzést a megtermelt javak és az összjövedelem elosztása fölött.
Ezt sodorja veszélybe Mrázik, amikor a mi kis köztársaságunkat a bürokrácia osztályuralmának próbálja alávetni, belepréselve a vertikálisan szerveződő dogmatikus államkommunizmus torz struktúráiba.
Najmán előre látta, hogy Mátrainak az elkövetkező néhány óra folyamán egy igen éles vitában kell helytállnia. Mátrainak ebben a szellemi és akarati párviadalban szüksége lesz minden csepp eszére és lélekjelenlétére. Márpedig Mrázik elvtárs egy erőszakos szörnyeteg. A trentinói gáztámadásban szerzett hangszálsérülés ellenére úgy bömböl, mint egy bika. Amikor Bokányi Dezső, a MÉMOSZ elnöke meglátogatta az állóvízi szakszervezetet, megdicsérte Mrázik elvtárs hangját. Azt mondta: ez a hang, akármilyen reszelős, jó fegyver vita közben. Bokányi néptribunként szeretett is, tudott is szónokolni. Amikor a régi pesti majálisokon tízezres munkástömeg előtt beszélt, minden hangosítás nélkül be tudta üvölteni az egész Városligetet. Vitatkozni is nagyobb részben tőle tanult Mrázik elvtárs. (Kisebb részben az ördögtől.)
Ha Mátrai alulmarad a vitában, akkor Mrázik elvtárs maga mellé állítja a szovjet parancsnokot, Polkovnyik ezredest, aki szabad folyást fog engedni az eseményeknek.
És akkor a mi kis köztársaságunknak itt a vége, fuss el véle.
Mátrai energikus ember, és az autonómia meggyőződéses híve, de nem démon. Elméletileg sem túlzottan tájékozott. Igaz, Mrázik elvtárs is csak hézagosan ismeri a marxizmus klasszikusait, a Tőkéből elolvasott ugyan egy-két fejezetet, de már azAlapvonalakat, mármint A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című munkát nem ismeri, pedig ebből vezethető le az autonómia és az önigazgatás marxista értelmezése. Mégis nyilvánvaló, hogy Mátrai segítségre szorul, eszmeileg és erkölcsileg egyaránt.
Ennek ellenére Najmán úgy döntött, hogy nem fog beavatkozni a készülő vitába. Mátrai egyedül is meg fogja állni a helyét. Mrázik elvtárs mögött jelenleg nem áll fegyveres erő. Jelenleg nem tudja Csipkárt és a Csipkár-különítményt a Mátrai-szimpatizáns mérsékelt polgárőrök ellen fordítani.
Najmánnak tudomása volt róla, hogy amikor Mrázik elvtárs csuromvér szájjal előbújt Erzsike csirkeóljából, az udvaron belebotlott Csipkárba, aki a nadrágsliccét gombolta be. A két férfi tárgyalást kezdeményezett egymással, de az álláspontok, bármi volt is tárgyuk és tétjük, másfél liter közösen elfogyasztott szilvapálinka után sem közeledtek számottevően. Én úgy tudom, hogy egy esetleges Csipkár-féle puccs előkészítéséről tárgyalt a két férfi, a véresszájú és a fogatlan (Csipkárnak, talán vitaminhiány következtében, egyik napról a másikra csaknem az összes foga kihullott), de az is lehet, hogy Mrázik elvtárs az asszonyra tartott igényt, és ezen vitatkoztak össze. Ha így van, akkor Mrázik elvtárs szája nem a beszélgetés előtt látszott véresnek, hanem utána, de ez az eshetőség sem rontja Mátrai pozícióját.
Jelenleg Polkovnyik ezredesnek sem érdeke Mátrai megbuktatása, és azt ő jelenleg nem is tűrné, mert abban az esetben a Hömpöly és a Kecsegés vidékén elszabadul a káosz, amit neki minden lehetséges eszközzel meg kell akadályoznia.
Magyarán szólva, Mátrainak megvan rá a lehetősége, hogy kedvezőtlen esetben félbeszakítsa a vitát, és Mrázik elvtársat úgy kihajítsa, mint a macskát szarni.
Ezekben a karácsony előtti napokban Najmán úgyszólván minden idejét a Dülöngész kocsma nagytermében töltötte, ahol októberig a lakodalmakat volt szokás tartani, és ahol mostanában a Hajrá, Kóczi, hajrá, Panni! című operett próbái zajlanak, miután a kaszinó szűknek és kényelmetlennek bizonyult. Najmán írta a szövegkönyvet a két dramaturg, Mujáló és Kolompár közreműködésével, és ő a rendező.
Az előadás létrehozói meg vannak győződve róla, hogy Najmán azért tud rendezni, mert ő is garabonciás, ugyanúgy, mint Mrázik elvtárs, de a cigányok csak Mráziktól félnek, tőle nem. Őt a saját emberüknek tekintik.
Amikor Najmán először átsétált Párizsba, mármint a mi kis Párizsunkba, ahol kiderült, hogy érti és beszéli a cigány nyelvet, Párizs lakói eleinte bizalmatlanul, sőt ellenségesen fogadták. Hajszálon múlt, hogy nem verték meg, hiába állt Mátrai védelme alatt. Azt hitték Najmánról, hogy detektív, aki azért tanult meg cigányul, hogy kihallgassa beszélgetéseiket, és aztán lebuktassa őket.
Azzal sikerült megnyernie a bizalmukat, hogy elhitette velük: ő soha nem volt nyomozó, hanem ellenkezőleg, ő adott munkát a nyomozóknak, tudniillik betörésért és kisebb-nagyobb lopásokért néhány évet börtönben töltött, ott pedig oláh cigányokkal volt összezárva, tőlük tanulta meg a nyelvet. Később azt is elhitette velük, hogy az anyja cigányasszony volt, ő pedig cigányok közt töltötte a gyerekkorát Szikszón és Edelényben. Igaz, hogy fölvette az apja nevét, de a cigány vér nem válik vízzé. Még azt is meg tudta mondani, hogy az anyja melyik törzshöz és nemzetséghez tartozott. (Az apjáról persze hallgatott, mint a sír.)
Elhitette velük, hogy gyerekkorában, Szikszón és Edelényben ő is evett az elhullott csirke és a döglött malac húsából, és hogy kedvenc csemegéje a nyárson pirított sündisznó. Amikor pedig Párizs lakói parázs fölött nyárson megsütöttek egy téli álomra húzódó, szép kövér sündisznót, Najmán jó étvággyal megette az egészet, még a csontjait is elropogtatta. (Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy a sündisznó természetesen ki volt belezve, a tüskéi pedig leperzselődtek a tűzön. Nem is tudom, kitől hallotta Najmán, hogy a hömpölyzugi cigányok még a “malactartónál”, azaz a koca méhénél is jobban kedvelik a sündisznópörköltet.)
Azt is elhitette velük, hogy ért a fémművességhez, márpedig a hömpölyzugi cigányok egy elég nagy része ezt a mesterséget műveli. Amikor a cigányok elhozták Párizsba az ormóférgesi kastély vörösréz vízköpőjét, Najmán csakugyan tudott belőle kolompot önteni, ráadásul az általa öntött kolomp szépen is szólt. Lehet, hogy olyasmi zajlott le kicsiben, mint Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének híres harangöntési jelenete, mindenesetre Najmánnak ettől fogva nagy becsülete volt a hömpölyzugi cigányok előtt.
Amikor egy egészségesnek mondott, ám valójában kehes ló miatt Marjodó és Mutyurkó között ismét fellángolt a régi ellenségeskedés, olyannyira, hogy romani kris, vagyis cigány törvényszék összehívására került sor, oda Mátrait nem hívták meg, Najmánt viszont meghívták. Hajszálon múlt, hogy nem őt választották döntőbírónak. Sajnálták is, hogy nem ő lett az, mert hiszen meglett volna hozzá az esze és az ítélőképessége, de a romani krisben vénséges vén ember kell, hogy legyen, aki a döntő szót kimondja. Viszont amikor tett egy javaslatot, hogy tudniillik az eredeti vételár hány százalékát kell visszafizetni, az öreg Mujáló, a döntőbíró némi gondolkodás után egyetértésének adott hangot, úgyhogy ez lett az ítélet. Minden cigány dicsérte Najmán bölcsességét, és ezek után az sem meglepő, hogy a Tudásszomj utcai elemi iskola tornaterméből, ahová a Dülöngész kocsmából átköltözött a próbafolyamat, még a rendezői utasításainak is szót fogadtak.
Időközben azt is elhitette a hömpölyzugi romákkal, hogy ő is garabonciás, mint Mrázik elvtárs, csakhogy ő cigány garabonciás. Így képviselhette egy személyben a hömpölyzugi autonóm felsőbbséget Párizs putrijaiban és Párizs putrilakóit a városházán. Így lehetett egy időben az önigazgatás marxista teoretikusa és varázserejű boszorkánymester.
Ennek fejében az sem látszott túl nagy árnak, hogy a Nemzeti Bizottság harminc tagja erős ellenérzéseket táplált Najmánnal szemben. Kérdőre vonták Mátrait: miért engedi, hogy bizalmas tanácsadója sülve-főve együtt legyen a cigányokkal? Nem látja-e károsnak és veszélyesnek a hömpölyzugi autonómián belül kibontakozó külön cigány autonómiát? Nem fél-e attól, hogy előbb-utóbb Najmán vezetésével cigánypuccsra kerül sor?
Mátrai ezúttal is józanságról és bölcs taktikai érzékről tett tanúbizonyságot. Azt felelte, hogy Najmán jelenleg egy operettet próbál a Párizsból jött művészekkel, és egy színházi próbafolyamat ritkán eredményez államcsínyt. Megígérte, hogy a bemutatót követően helyre fog állni a régi szegregáció, majd hozzátette, hogy a mi kis köztársaságunkban a felszabadulás óta különben sem tartjuk számon az állampolgárok származását.
Hasonló józanságra és bölcs taktikai érzékre akkor is szüksége lett volna, amikor Mrázik elvtárs váratlanul megjelent a városházán, szája sarkában egy kevés ott felejtődött csirkevérrel, kezét kabátja belső zsebében tartva, ahonnét harciasan kidomborodott a revolver.
Mrázik elvtárs Mátrai elé terjesztett követeléseit unalmas volna tételesen felsorolni: az eddig elmondottak alapján nem nehéz elképzelni őket, amúgy pedig Mátrai nem volt hajlandó teljesíteni belőlük egyet sem. Amikor arról volt szó, hogy koalíciós képviselőtestületet kell alakítani a helyi kisgazdák részvételével, akkor Mátrai visszaküldte Kisgaz Danit abba a szülőcsatornába, amelyből a világra jött, és megállapította, hogy Koa Lici egy kurva, a név hangalakja pedig az okádást kísérő zajra emlékeztet. Az okádásról az jutott eszébe, illetve a disznóhús-beszolgáltatási kvótát azzal az indokkal utasította vissza, hogy Debrecenben úgyis van épp elég disznó, mihelyt összeül a Nemzetgyűlés, főleg amikor az elvtársak berúgnak. (Ezt a kevéssé szellemes tréfát mi, hömpölyzugiak már sokszor hallottuk Mátraitól, de Mrázik elvtárs számára újdonság lehetett, mert kékes-vörösre színeződött az arca, és minden önuralmát össze kellett szednie, hogy elő ne rántsa revolverét, és el ne kezdjen lövöldözni.)
Amikor Mrázik elvtárs felszólította Mátrait, hogy mondjon le semmi alappal nem rendelkező elnöki rangjáról, mert hiszen egy pártszervezetnek nem elnöke, hanem titkára van, azt pedig a felső vezetés nevezi ki, akkor Mátrai azt felelte, hogy ez itt nemcsak pártszervezet, hanem köztársaság is.
“Na jó. Akkor most előveszem az órámat, ön pedig kap tíz percet, hogy eldöntse…”
Mire Mátrai azt felelte, hogy ez már el van döntve.
Arról pedig hallani sem akart, hogy odaadó híve és támasza, Mariska néni helyett Erzsike legyen a Demokratikus Nőszövetség elnöke.
Közben az alacsonyan járó téli nap kolompot öntött vörösrézből.
Mi, hömpölyzugi állampolgárok, akik Mrázik elvtárs felbukkanásáról hallván, spontán ösztönszerűséggel összeverődtünk a városháza előtt a Köztársaság téren, hogy vészhelyzet esetén megvédelmezhessük elnökünket, magából a vitából nem sokat hallottunk: néhány tagolatlan üvöltés, egy-egy nyomdafestéket nem tűrő szitok szűrődött ki a szabad ég alá, borízű ordítás, reszelős bömbölés.
Aztán egyszerre csak elnémult a szóváltás. Kinyílt a városháza kapuja, és kilépett a térre Mátrai. Csak ő, egyedül. Úgy elvegyült köztünk, mintha ő is csak egy közönséges állampolgár lett volna. Amikor kérdeztük, mi történt, ő csak legyintett és elfintorodott.
Ezt mi a szerénység jeleként értelmeztük. “Nahát, megölte!” – gondoltuk elismerően és egy kicsit riadtan is, tartva a következményektől.
Tévedtünk. Mrázik elvtárs nagyon is élt. Kegyetlen mértékben élt.
Amikor a napkorong eltűnt az akácfáitól megfosztott Turbucz-dűlő fölötti szürkésbarna ködben, egyszerre csak sűrű, sárga gőz csapott ki a városháza kéményén. Furcsálltuk a tüneményt. Egyrészt nem ilyen szokott lenni a kémény füstje, másrészt takarékoskodunk a tűzifával, és délutánonként nem fűtjük a városházát. A gőz pedig vastag oszlopban emelkedett magasabbra, még magasabbra, föl egészen az égig.
Odanézzetek!
Fönt az égen a gőzből jókora felhő lett, olyan színű, mint a szőke haj. Gomolygott, alakult, kereste a formáját. Ugyanakkor megjelent az égen egy másik, az előbbinél valamivel kisebb felhő. Ő is gomolygott, ő is formálódott, csakhogy ő fekete felhő volt.
A két felhő még ki sem alakult egészen, máris összecsapott. Olyan nagy erővel ütköztek össze, hogy már azt hittük: összekeverednek, összeolvadnak, és valami alaktalan szürkeség lesz belőlük.
Tévedtünk. A fekete felhő visszapattant a szőkéről, és formálódott tovább. Négy rövid, vaskos láb nőtt ki belőle, és ötödiknek egy farokszerű nyúlvány. A szőke felhő is formálódott, de ő először a fejét alakította ki, a fején pedig a szarvakat.
Két bika viaskodik Hömpölyzug fölött az égen!
Még szerencse, hogy a szovjet légierő, amelynek kötelékei rendszeresen elhaladnak a mi kis köztársaságunk fölött, ebben az órában nem mutatkozott, és a göbzifalvi bázisra is visszatértek azok a vadászgépek, amelyek a mi fejünk fölött szoktak gyakorlatozni.
A fekete bika megkerülte a tompa rézvörös alkonyatban a szőkét, és oldalról rontott neki. Mielőtt azonban felöklelhette volna, a szőke bika előreugrott, és a hátsó lábával hatalmasat rúgott ellenfele szügyébe. Éppen a szívét találta el, már amennyiben egy felhőnek lehet szíve. A fekete bika összeroskadt, olyannyira, hogy már azt hittük: vége van, kimúlt.
Tévedtünk. Összeszedte magát, felállt, és forogni kezdett egy képzeletbeli tengely körül. Közben lassan közeledett a szőkéhez. A szőke nekiment, összeakaszkodtak. Hol az egyik tolta a másikat nyugatról keletre, hol a másik az egyiket keletről nyugatra. Végül a fekete bika megpördült, és tövig belenyomta a szarvát a szőke bika combjába. Olyan mély lehetett a seb, hogy a fekete bika nem is tudta a szarvát kihúzni. Az bizony beletört, már amennyiben egy páragomoly nyúlványa képes beletörni egy másik páragomolyba.
A szőke bika sebesülten vánszorgott a horizont felé.
Ezt már alig láttuk, mert időközben besötétedett.
Voltak szemtanúk, akik látták, amint másnap kora hajnalban, amikor még sötét volt, Mrázik a komp felé sántikál. A bal lábára alig tudott ráállni. Állítólag Erzsikénél az istállóban combon rúgta a ló.
Ezzel a tökéletesen ésszerű magyarázattal mindössze az a gond, hogy Erzsike istállójában emberemlékezet óta nincsenek lovak. Néhány hónapja tehén sincs.
Na de az nem lehetséges, hogy Csipkár is ott járt Erzsikénél az éjszaka folyamán, és az ő lova volt az istállóba bekötve?
Annyi biztos, hogy Mrázik elvtárs elvánszorgott a kompig. Ott a két polgárőrt, Püfőköt és Keszeget vesztegetéssel, konkrétan egy doboz cigarettával rávette, hogy engedjék tovább. (Mrázik elvtársnál a vesztegetés az általános testi gyengeség jele volt. Ha jól érezte volna magát, a revolverét vette volna elő.) A túlsó parton, ahová Malinovszkij marsall aláírását látva rögtön átvitték a szovjet elvtársak, beszállt a kocsiba Tarfő mellé, akinek most már nemcsak a feje búbja, hanem az álla is borostás volt. Öklét rázta a mi kis köztársaságunk felé. Aztán egy darabig nem láttuk, nem is hallottunk róla.
Aznap a Tudásszomj utcai iskolában szünetelt a próbafolyamat, sőt másnap sem volt próba. Najmán beteg volt, nem tudott lábra állni, márpedig nélküle csak a zenei részeket lehetett volna próbálni, azok viszont jól mennek próba nélkül is. Amikor harmadnap mégiscsak megjelent az iskolában, jókora vérömleny látszott a bal szeme alatt, és minduntalan a mellkasára szorította a kezét, mondván, hogy álmában valaki belerúgott a szívébe.
No persze! Mindnyájan láttuk, amint Mrázik elvtárssal viaskodott odafönt az égbolton, és ha sérüléseket szenvedett is, mégiscsak ő győzött!
Aki azt állítja, hogy Najmán péntek délután alkonyattájt nem változott fekete bikává, és nem szállt fel az égbe, hanem lent a földön a cigány Párizs csillagának, Jelicának nyúlkált a szoknyája alá, és emiatt vagy Jelica vőlegénye, Rákestyó, vagy Jelica másik vőlegénye, Rufujló, vagy mind a kettő agyba-főbe verte, az ugyanennyi erővel már azt is hazudhatja, hogy Najmán anyja sohasem tartozott a Dudumesty nemzetséghez, ő maga pedig sohasem ült börtönben, hanem ellenkezőleg, ügyvéd volt, legalábbis amíg ki nem zárták az ügyvédi kamarából az 1939. évi IV. törvénycikk alapján.