BERLIN, 2011
Megérkezett az elveszett zsidó törzs, húst sütnek a kertben.
Hamvas az ég alja, kevés eső várható, inkább pici záporok.
A gyerekek körbefutják a lakást, benéznek az ablakon,
átmásznak a kerítéseken, rosszul vannak idomítva.
Az arcizma akkor sem rezzen, ha az ujjáról nyúzzák a bőrt –
a jó forradalmár, úgy tanulta, a sírba viszi titkait.
Csak a rádió szól a felhők alatt, kövesedik a véletlen hallgatás.
Húst sütnek a zsidók a kertben, elfoglalják a játszótereket,
a délután piros pokrócaiban henteregnek a kicsik,
az anyukák sivatagi rókák, csak a szemükkel köröznek.
Hová nézz, ha jön az áradás, mit mondj az esti kihívásra?
Ó, könnyű részegen hiúnak lenni, de ha minden nap
a józanság rettenetes köteléke tapasztja be a szádat?
Hol marad az őrület? Nézz bele a napba.
A BENNED LÉVŐ ROSSZAT
Könnyű párával fut a márvány
fel az arcon, egészen a homlokig
és megfagy ott, nem tud nem fagyni.
Úgy tekint ki, mint a gyilkos,
ha mosolyog a rács mögött.
Más beszél belül, uralhatatlan lélek.
Amikor magától indul, önmagától,
nincsen fék vagy kitérés balra,
pedig rossz irány, hamis mozdulat,
a kegyetlen mondatot is kimondja,
és amikor kimondja, megáll.
Megáll és körbeveszi a hó.
Tehetetlen az arcizom, merevíti.