Kis történetek Nagy-Romániából

Az alábbiakban többnyire banális, a társadalom mindennapjaihoz tartozó történeteket mutatok be a két világháború közötti Romániából. Ezeket az elmúlt három év során gyűjtöttem különböző levéltárakban azzal a céllal, hogy a nemzeti és etnikai identifikáció működéséről adjanak képet. Szereplőim tehát javarészt azok, akiket általában egyszerű embereknek szoktunk nevezni, noha ezek a történetek is mutatják, mennyire csalóka is ez a könnyed meghatározás. Nem is elsősorban azért, mert kényszerűségből vagy önként ők sem kerülhetik el, hogy a magasztos célok szolgálatában állónak hitt állammal és képviselőivel szembesüljenek, nemegyszer konfrontálódjanak az évek során. Sokkal fontosabb, hogy a banális történetek és a belőlük kirajzolódó tipológia éppen a sokféleség hasonlóságát vetíti rá azok szereplőire. Az erkölcsi kötelességnek tekintett nemzetmentés, nemzetféltés és az ennek megfelelő cselekvés számtalan egyedi történetben mutatkozik meg, és azok révén válik valóra vagy éppen fullad kudarcba.

Bár a történetek egyenként látszólag koherens eseménysorként jelennek meg, mindez nem egyéb, mint a szerző rekonstrukciója. Nem egyszerűen a szokásos történetírói – módszertani – problémáról van szó, vagyis arról, hogy mennyiben a valóság tükre, esetleg a valóság maga mindaz, amit a források feltárnak. Mint látható – néhány kivételtől eltekintve – olyan eseteket próbáltam választani, melyeket vagy eleve többféle nézőpontból is előadtak a résztvevők, vagy egyetlen, nagyon speciális nézőpontból, a polgárait egyre növekvő gyanakvással figyelő hatalom képviselői szemével rögzítették azokat. Mivel történeteimet nem szakszövegnek szánom, vettem magamnak a bátorságot, hogy a széttartó vagy éppen nagyon is célzatos elbeszélésekből egyetlen, saját elbeszélést formáljak anélkül, hogy minden esetben megjeleníteném a különböző változatokat. Ehhez a sokféle módon előadott ügyek esetében próbáltam a különböző változatokból kihámozni egy valószínű eseménysort, a hatalom nézőpontjából megjelenített történeteket pedig ugyanennek a hatalomnak a jellegzetes tulajdonságaival – gyenge végrehajtó képességével, korrupciójával, egyre fokozódó paranoiájával és képviselőinek olykor meglepő valóságidegenségével – ütköztettem, így formálva meg egy valószínű történetet. Az ekképp megteremtett elbeszélés reményeim szerint az etnicitás felől nézve akkor is alkalmas rá, hogy kiemelje a történetek lényeges jellegzetességeit, ha nem is igaz a szó szigorúan pozitivista értelmében. Milyen az állam képviselőinek viszonya annak polgáraihoz – általában? Ki és mitől lesz román, magyar, zsidó, milyen befolyása van erre az államnak, a jogszabályoknak és az egyszerű embereknek?

A válogatás legfontosabb szempontja a sokszínűség volt, az, hogy Erdély minél több vidékéről, lehetőleg változatos társadalmi környezetből és minél tágabb korszakból kerüljenek bele esetek. Ezen túl pedig az abszurdot próbáltam megkeresni és megragadni. Az abszurdot, ami a történetek fontos jellegzetessége, egyben logikus következménye annak, hogy az egyre merevebb kategorizálási gyakorlat és az ehhez tartozó normák egy igen változatos társadalom – vagy éppen helyi és regionális társadalmak – szokásaival ütköztek. Persze ismét joggal felvethető, hogy vajon az abszurditás nem pusztán utólagos felismerés-e? Kétségtelen, hogy az egykori történetmondók, megfigyelők és a megfigyeléseiket rögzítők sokszor véresen komolynak látták azt, ami alább egészen másként fest. Mégis, a merev elvárások és a való élet ütközése, az elvárásoknak való megfelelés igénye, olykor kényszere, vagy a történetekben felfeslő társadalmi pszichózisok magukban rejtik az abszurdot, olyannyira, hogy felismeréséhez olykor nem is kell a késői elbeszélő.

Az abszurd jelenléte azonban nem azt jelenti, hogy mindegyik történet vidám, végkimenetelét tekintve ártalmatlan lenne. Éppenséggel akkor festenék hamis képet a két világháború közti Romániáról, ha nem jelenne meg az is, miként lehetett a sokszor abszurd eseteknek tragikus végük. Mindazonáltal azt gondolom, hogy történeteim, melyek nemcsak a kisebbségi lét kapcsán szokásos pátosztól mentesek, hanem általában is élhető világot sejtetnek, hűségesebb képet festenek erről az időszakról, mint az annak emlékezetét meghatározó munkák.

* * *

Ioan Olteanu, a kézdivásárhelyi fiúgimnázium – vélhetően – boldogult igazgatója 1930-ban azzal járult hozzá a magyar–román megbékéléshez, hogy a helyi „Centrál” étteremben magyar urakkal és az interimár bizottság elnökével (ideiglenes polgármester), Valeriu Fenechiuval mulatva, elhúzatta a lokál zenekarával a román és a magyar himnuszt. Amikor a zenekarvezető, László László (az aktákban csak Vasile) az utóbbit visszautasította, mondván azt a törvény tiltja, Olteanu felpofozta az akadékoskodó zenészt.

Arhivele Naþionale Secþia Judeþeanã Mureº (ANSJMS) Direcþia Regionalã a Ministerului de Afacerilor Interne, Mureº Autonoma Maghiarã (DR MAI MAM) dosar 2899. f. 23.

Florea Bogdan, Szászrégen Avarescu-párti (Néppárt) parlamenti képviselője volt 1920 és 1922 között. A jeles férfiú egyik első jótékony cselekedeteként a városban sürgetésére alapított román nyelvű középiskolát 1000 lei-jel támogatta. Éppen ezért azt róla nevezték el: Liceul Fl. Bogdan. Ellenfeleinek persze mi sem volt könnyebb, mint 1921. május 10-én, a nemzeti ünnepen eltávolítani az iskola épületén található, ugyancsak Liceul Fl. Bogdan feliratú román trikolórt. A képviselő ezt nem hagyta annyiban, két nap múlva választói gyűlésen kérte számon a gyalázatos tettet, és hívei meg is kergették a tetteseket, akik Victor Mera gyógyszertárában kerestek menedéket. Mera fontos tagja volt a helyi román közösségnek, 1919-ben hiába tiltakozott gyógyszertár- engedélye ellen a városi tanács, mondván éppen elég gyógyszerész működik Szászrégenben, a Kormányzótanács fontosnak tartotta, hogy legyen egy román is közöttük.

ANSJMS Prefecturã Judeþului Mureº (Pref. Jud. Mureº), inventar 460. doar 8/1921. f. 12., Arhivele Naþionale Istorice Centrale, Bucureºti (ANIC) Consiliul Dirigent 41/1919. f. 36–43.

Kézdivásárhely rendőrfőnöke 1936-ban körlevélben kapott tájékoztatást arról, hogy egyes értesülések szerint német és magyar, náci-revizionista (naziste-revizioniste) körök Gheorghe Tãtãrescu miniszterelnök, Nicolae Titulescu külügyminiszter és hasonló kiváló férfiak lejáratását tervezik. A rendőrtiszt sietett megnyugtatni feletteseit. Válaszában leszögezte, hogy vizsgálataik a városban nyomát sem találták a náci-cionista (naziste- ºioniste) mozgolódásnak.

ANSJMS DR MAI MAM inventar 1235. dosar 2865.

Az ismeretlen háromszéki cenzor nehéz munkát végzett Románia érdekében, a hála legkisebb reménye nélkül. Sőt, 1936-ban egy ízben azt is el kellett viselnie, hogy a kézdivásárhelyi Székely Újságban Gyenge Anna operaénekesnőről megjelent cikk miatt megbüntették, mert abban magyarul maradtak a helységnevek. Pedig nem volt vétkes, hiszen a szabályzat világosan kimondta: a cenzor feladata biztosítani, hogy egy másik újságból átvett cikk változtatás nélkül jelenjen meg. Ez a tudósítás pedig először a Brassói Naplóban jelent meg, magyar helységnevekkel. Máskor meg arra hívták fel nyomatékosan a figyelmét, hogy a kisebbségi sajtó románellenességével szemben a cenzúrának hatékonyan fel kell lépnie. Ezért a Budapesti Nemzetközi Vásár reklámjai csak olyan terjedelemben jelenhetnek meg a lapokban, mint a Luna Bucureºtilor (egy bukaresti kiállítás és vásár) reklámjai, a román rádióműsorokat pedig a budapesti előtt és azzal legalább azonos terjedelemben kell közzé tenni.

ANSJMS DR MAI MAM inventar 1235. dosar 2865. f. 27., 43.

Az abrudbányai rendőrparancsnoknak is meggyűlt a baja cenzúrával. Igaz, az ő esetében ez a levélcenzúrát jelentette. Pedig igencsak szükségét érezte, hogy ellenőrizze, mi is áll a város magyarjainak magyarországi levelezésében, különösen miután egy ízben még egy, a budapesti miniszterelnökség kisebbségi ügyosztályát vezető államtitkár feleségének címzett levelet is elfogott, amit a településre látogató vándor színtársulat színésznője adott fel. 1939. június elején azonban a posta vezetése lecserélte Seiman Andrei igazgatót (akit 1942-ben soviniszta magyar attitűddel jellemeztek az abrudbányai postai alkalmazottak listáján), utóda Tabuci Ioan pedig egyszerűen megtagadta, hogy átadja a leveleket a rendőröknek. A reklamáló rendőrparancsnoknak csak annyit mondott, hogy ő harminc napig Szovátán lesz, és a posta igazgatóhelyettesének meghagyta a teendőket. Az igazgatóhelyettes viszont azt mondta a rendőröknek, hogy főnöke szigorúan megtiltotta a levelek kiadását, kivéve, ha az ügyészség és a büntetés-végrehajtás engedélyezi, de akkor is csak a címzett jelenlétében. A rendőrparancsnok kétségbeesetten kért azonnali intézkedést, mondván addig nem tudják ellenőrizni az információáramlást.

Arhivele Naþionale Secþia Judeþeanã Cluj (ANSJCJ) fond 209. inventar 399. dosar 31/II f. 243., dosar 463. f. 2., dosar 29. f. 1.

Friedrich Ipsen medgyesi ügyvéd ügyfelét, Gustav Hermannt azért kezdte vizsgálni az állambiztonság, mert egy minisztériumi beadványához a medgyesi katonai repülőtér egy-egy darab 1:2800 és 1:14400 méretarányú térképét, valamint öt fotóját mellékelte. A nyomozással a katonai titkot súlyosan sértő dokumentumok eredetét és Hermann veszélyességét akarták felmérni. A vizsgálat eredménye lesújtó lehetett: Hermann nem kém, hanem panaszos. A várostól kért engedélyt, hogy a repülőtér közelében fekvő birtokát felparcellázva eladhassa. Amikor az engedélyt a repülőtér közelsége miatt biztonsági érdekekre hivatkozva megtagadták, beadványt készíttetett Ipsennel. Ipsen alapos ember lehetett, maga készítette az öt fotót. A térképeket pedig hasonlóan egyszerű módon szerezte: bement a városháza megfelelő osztályára, ahol – vélhetően a polgármester szóbeli engedélyével – kiadták neki a náluk lévő térképek másolatait. Kémek helyett a meglepően korrektül működő közigazgatás – ez tűnhetett fel az állambiztonságnak.

ANSJMS Prefecturã Judeþului Târnava Mare, inventar 415. dosar 3/1938.

Kerekes Irma 1929-ben Bukarestben „strichelt”, legalábbis a finnyás és fiatal Mara szerint, aki nem is akart találkozni az otthonról, Marosvásárhelyről ismert nővel. Maráról érdemes tudni, hogy előtte két évig egy 64 éves úriember szeretőjeként kitartatta magát (egy időben másokkal is, többek közt autóvezetést tanult egy másik úriember pénzén), majd váratlan Bukarestbe utazását követően három hónappal már Constantin Þicu tisztviselő felesége volt. Négy hónappal később válni akart. (Ez 1934 végéig nem történt meg.) Ugyanekkor súlyos nemi betegséget diagnosztizáltak nála. Mivel férje kártyaszenvendélye miatt folyton pénzzavarral küzdöttek, régi szeretőjét folyamatosan – és sikeresen – kisebb nagyobb összegekért és ajándékokért nyúzta. Kabát, áttetsző selyemköntös, 39-es méretű női cipő szerepeltek a listán.

ANSJMS Fond Provenienþia Familialã Szilágyi Alexandru, inventar 106. dosar 36. f. 288.

Révész Ernő marosvásárhelyi könyvkereskedő áldozatos üzletemberként mindent megtett, hogy ügyfelei hozzájussanak a legújabb magyar irodalomhoz, csakúgy, mint a szakkönyvekhez. Az állambiztonság már 1923-ban „leleplezte”, ekkor derült ki, hogy a cenzúra és a vámosok éberségét elképesztően ravaszul kijátssza: ha nem kap meg egy könyvet nagyváradi üzlettársától, megrendeli Pestről, ahonnan olcsóbban és gyorsabban megszerzi. A Sziguranca ébersége meghozta gyümölcsét, egy házkutatás alkalmával fellelték nála a Magyar Nők Kézimunka Lapja kiadvány egy számát. Ebből olvasói megtudhatták, hogyan hímezzenek „Nem, nem, soha!” feliratú, nemzeti színű szalagot. A Nagy-Románia összeomlásával fenyegető felfedezés nyomán azonnal riasztották az ország összes rendőrét és Brãilától Orsováig átkutatták a könyvesboltokat. Az eredmény: semmi. Révész igazat mondott, amikor jelezte, hogy nála már nincs egyetlen példány sem a lapból és egyébként is csak párat kapott. A figyelem persze nem lankadt, a Sziguranca külön dossziét tartott fenn róla és Révész boltjában még 1939-ben is rutinszerűen került sor házkutatásra. A veszélyes, felforgatógyanús Révész azonban a belügyminisztériumhoz tartozó Maros-Torda megyei prefektúra rendszeres szállítója volt. Például 1934 januárjában 5480 lei 80 bani értékű számlát nyújtott be kifizetésre. A számvevőség rövid ellenőrzés után 5480 lei kifizetéséről rendelkezett.

ANIC Direcþia Generalã a Poliþiei, dosar 8/ 1923., ANSJMS Pref. Jud. Mureº, inventar 314. 451. 1703. sz.

A budapesti rádió kimondott célja volt a szétszakított magyarság egyesítése. Ezzel minden bizonnyal tisztában volt Augustin Maior és Silviu Dragomir is, mindketten a kolozsvári egyetem professzorai. Dragomir történész, 1939–1940-ben kisebbségekért felelős miniszter. Maior fizikus, 1929–1930-ban a természettudományi kar dékánja és rádióamatőr. És egészen biztosan a budapesti rádió lelkes és rendszeres hallgatói. A kolozsvári főügyésznek is ők jelentették, hogy az 1932. március 15-i budapesti adás botrányos volt. Egész nap irredenta dalok és beszédek szóltak, este fél tizenegykor pedig a katolikus és a református püspökök beszédeit adták. A református püspök azt mondta, hogy „drága Erdélyünk nem maradhat az oláhok kezében, akik maguk a Balkán szennye”. A felháborodott professzorok és társuk, Gheorghe Vãleanu nagykárolyi ügyvéd arra kérték a főügyészt, mindezt jelezze a kormánynak. Azt is hozzátették, hogy Budapestről minden héten közvetítenek olyan előadást, ami nem csak irredenta, hanem sértő is Romániára nézve. Mindezt a magyar lakosság figyelmesen hallgatja, az irredenta énekeket magánlakásokon éneklik. Ez aztán izgalomban tartja a románokat is.

ANIC Ministerul Justitiei, Direcþia Judiciarã (Min. Just. Dir. Jud.) Inventar 1117. 111/1932. f. 3.

Emil Olteanu diplomás építőmestert 1915-ben a magyar hatóságok ítélték 6 hónapos elzárásra államellenes izgatásért. 1921 szeptemberében aztán elkövette azt a hibát, hogy a bukaresti vásáron próbált üzletet kötni, nem sok sikerrel. A lelombozódott Olteanu alig tért haza Balázsfalvára, máris a Valvord Hotelben keresett vigasztalást. Wilhelm Naftalit boldogította tapasztalataival, vagyis azzal, hogy a miniszterelnök Alexandru Avarescu marsall „szamár” (az ügyészség véleménye szerint ez az egy kifejezés megalapozta a kormány megsértésének vádját), az iparba rakott figurák is „szamarak”, a vásár rendezői is csak olcsó árut akarnak maguknak. Amikor megjelent Pop alhadnagy, a tövisi vasúti depó parancsnoka és kikérte magának az elhangzottakat (ami szerinte olyan rettenetes volt, hogy a feljelentésben le sem akarta írni, csak szóban előadni, kivéve azt a mondatot, hogy Bukarest égjen le, úgyis csak disznópásztorok lakják), Olteanu közölte vele, hogy menjen az anyjába, ne foglalkozzon vele, mit mond. Pop csendőrökkel tért vissza, akiket Olteanu hiába kérlelt, hogy legalább a már kifizetett borát megihassa, ők könyörtelenül letartóztatták.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1116. dosar 97/1922. f. 19.

Matei Gheorghe, a Nagyvárad-környéki Járásbíróság bírója intézkedett Ardelean Gheorghe ügyében. Ardelean és társa nagyvonalúan elfelejtette kifizetni az ügyvédeiket, ezért a bíróság mindkettőjük vagyonának elárverezését rendelte el 1920 őszén. Közben az ügyben eljáró bíró Magyarországra szökött, így került a helyére Matei Gheorghe. Ardelean Kolozsvárra is fellebbezett, Avarescu kormányfőnek is írt levelet, de az új bíró megnyugtatta, ne reménykedjen benne, hogy megúszhatja a büntetést. Avarescu miniszterelnök egy senki. Lám, voltak miniszterek Budapesten is, s azok sem értek el semmit. Pedig azok grófok voltak, Avarescu meg csak egy román. ő is jobban teszi, ha inkább Magyarországra menekül, s a bírót amúgy se érdekli, mit mondanak Bukarestben.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1116. dosar 156/1920. f. 268.

Az éber Inocan Clemente, 64 éves, ortodox, harasztosi (Cãlãraºi, ma Cluj megye) parasztember tisztában lehetett a Romániát mindenhonnan fenyegető veszéllyel, mert amikor 1925. február 20-án találkozott a homoródszentlászlói Kulcsár Sándorral és az eltévedt székely megkérdezte, vajon Clemente magyar-e, habozás nélkül igennel felelt. Ravasz húzása meg is hozta az eredményt. Kulcsár, aki a homoródszentlászlói református lelkész megbízásából az ottani templomra gyűjtött, kitárulkozott az öreg előtt. Pontosan nehéz rekonstruálni, mit is mondhatott, mert panaszaiból Clemente számára egy nagyszabású összeesküvés képe rajzolódott ki, középpontjában Kóré Béla homoródszentlászlói lelkésszel. Ezek szerint Kóré a gyűjtés ürügyén kiküldöttek révén titkos hálózatot hozott létre és levelekkel instruálja annak tagjait. Clemente nem volt rest feljelenteni Kulcsárt a csendőrségen, és a vallatás hatására Kulcsár be is ismerte, hogy Clementét valóban beavatta az összeesküvés részleteibe, a sorozáskor csendőröket ölő székely ifjakkal, minden székely házban rejtegetett fegyverekkel, titkos jellel (egy megadott helyen leszálló repülőgép) és hasonlókkal. Kulcsárnak nem volt szerencséje. Egyfelől tényleg előadott néhány zavaros dolgot a világpolitikából. Másfelől – szemben az otthoni csendőrökkel, akik megírták az ügyet vizsgáló tordai csendőrbiztosnak, hogy a vádaknak szemernyi köze sincs a valósághoz –, az itteniek valószínűleg a nagy fogás lehetőségét látták benne. Így aztán Kulcsár hamarosan megtörten ismert be mindent, amit el sem követett.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1116. dosar 91/1925.

A szókimondó Dumitru Pop, érettségiző, és a féltő anya, Ana Pop, Kerelőn (Chirileu) laktak 1927-ben. Dumitru Pop felségsértés (s ha már arra járt, a kormány megsértése) miatt nézett eljárás elé. A történet lefolyása némileg bizonytalan. Abban mindenki egyetértett, hogy az események a faluba érkező liberális képviselőjelölt kampánygyűlésével tetőztek. Pop közbekiabált és kérdezett, bár egy idő után nem figyeltek rá, majd amikor a politikusok távoztak, ő szólt az összegyűltekhez. A csendőrök tanúi szerint azt mondta, hogy a király eredetileg Iuliu Maniut kérte fel kormányalakításra, és Ionel Brãtianu végül csak azért lehetett ismét miniszterelnök, mert közel áll Mária királynéhoz. Amikor megkérdezték Popot, ezt ugyan honnan veszi, azt felelte, olvasta egy könyvben. A tanúk ezt határozottan úgy értelmezték, hogy Pop szerint Brãtianu és a királyné szeretők.

Pop azzal védekezett, hogy katonatiszt bátyja aznap érkezett, így a gyűlés előtt már bort és borpárlatot ivott, nem is keveset. A gyűlésen valóban be-bekiabált és próbált szólni az összegyűltekhez is, de már nem emlékszik, mit is mondott. Ez azonban nem hatotta meg a hatóságokat, így anyjának egy, az uralkodóhoz intézett kérvényben alkalma volt előadnia az ő változatát is. Eszerint Dumitru, aki Marosvásárhelyt középiskolás, három másik iskolás testvérével és az említett katonatiszttel együtt érkezett haza nyári szünetre, ezért is ittak. És miután Pop érettségije nem sikerült, elkeseredett volt. A liberálisokra azért haragudott, mert nekik tulajdonította a sikertelen érettségit (vélhetően azért, mert ők vezették be az új típusú bakkalaureátust), ezért kérdezte a képviselőjelöltet is. Ittasan valóban azt mondta, hogy Bratianu és Mária királyné közel állnak egymáshoz, de ezt félreértelmezték.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1116. dosar 103/1927.

Asztalos Eleonóra marosvásárhelyi (a magyarországi sajtóban megjelent cikkek szerint vak) özvegy ellen azért indult eljárás, mert 1932. április 7-én piros, fehér és zöld színekben pompázó virágcsokrokat árult. Az eljárás a dualizmus-kori magyar törvények egyik paragrafusa alapján kezdődött, a bíróság viszont gondosan megkereste a belügyminisztériumot, mivel a hivatkozott törvényhely az idegen országok nemzeti színeit viselő tárgyak eladásának tilalma kapcsán egy miniszteri rendeletre utal. A belügyminisztérium meglepetten közölte, hogy ők ilyen rendeletet nem adtak ki, amúgy is csak néhány hasonló esetről tudnak, ha a rendőrség ilyesmit tapasztal, az irredenta propagandának minősülő tárgyakat egyszerűen el kell kobozni. Az igazságügy-minisztérium azonban kitartóbb volt a belügynél, és – miközben egyes tisztviselők már a budapesti követség útján akartak információkat szerezni – a kolozsvári és brassói rendőrség segítségével, ahol még akadt megbújva a Rendeletek Tára köteteiből, megszerezte a 26559/1874. és a 62693/1885. számú BM rendeleteket. Ezek valóban megtiltották idegen államok nemzeti színeinek viseletét, használatát és az ilyen tárgyak, jelvények eladását – Magyarországon.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1117. 85/ 1932. f. 47–48., 50., 58.

Az újszentesi Koniat Eszter [vélhetően elírás, Emeric helyett] és társai ügyében Grigore Brãdiºteanu, a Temesvár környéki bíróság bírája ítélkezett 1931. szeptember 4-én. A vádlottak – 19– 21 éves fiatalok – május elsején három májusfát állítottak a polgármester és a jegyző háza, továbbá a falu kocsmája előtt. Vidu Ioan feljelentése szerint piros, fehér és zöld papírcsíkokkal díszítették azokat. A vádlottak előadták, hogy a májusfa állítása régi szokás Újszentesen, és ők kizárólag olyan színű papírszalagot használtak díszítésre, amilyet a szatócsboltban találtak, köztük sárgát is. Cornel Cândea jegyző megerősítette, hogy a besorozottak ilyenkor tényleg májusfát állítanak. Ezeken valójában piros, zöld és sárga szalagok voltak, csak az eső kimosta az utóbbiak sárga színét. A vádlottak egyébként is nyugodt emberek, mondta, soha nem mutattak ellenséges érzelmeket Románia iránt. Mindezt alátámasztotta másik két tanú is. Viduról csak a tárgyaláson derült ki, hogy ő maga volt a feljelentő – álnéven. Így aztán vallomását kizárták a perből. A bíróság végül felmentette a vádlottakat, „annál is inkább, mert a corpus delictit megvizsgálva arra jutottak, az valóban sárga volt és az eső kimosta a színüket”.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1117. dosar 123/1931. f. 5.

Dr. George Angelescu, Bukarest rendőrfőnöke (prefektusa) 1931 augusztusában Naszódon, a Gheorghe Coºbuc utca 143. alatt töltötte feleségével beteg- és egyéb szabadságát. Egy nap arra lett figyelmes, hogy Pintea Vasile, az új naszódi rendőrfőnök és öt rendőre az ablakon keresztül bemásznak a lakásba. Az érkezők lökdösni kezdték a feleségét, őt magát megütötték és megragadták, majd kidobták az udvarra. Angelescu hiába kiabálta a rendőröknek, hogy ő a bukaresti rendőrfőnök, ez senkit sem érdekelt. Sógora, Marcel Petroniu korábban Naszód rendőrfőnökeként működött. 1927-ben épületet bérelt a rendőrségnek és egy azzal közös udvarra nyíló lakást is, magának. Csakhogy mindkettőt a rendőrség pénzéből fizette. Amikor 1931-ben elbocsátották, Petroniu nem költözött ki a lakásból és a sógora is éppen itt akarta tölteni a nyári hónapokat. Utóda azonban úgy gondolta, hogy az állam pénzén bérelt lakás az államé, még akkor is, ha éppen a főváros rendőrségének vezetője tartózkodik benne. Ezt az álláspontját hamar és határozottan érvényre is juttatta.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1117. dosar 85/1932. f. 64–65. 

Petcu Constantin közcsendőr a kisbányai (Bãiºoarã) őrsön szolgált. 1930. október 29-én Járavizére (Valea Ierii) vezényelték. ő azonban Asszonyfalvára (Sãcel) ment, ahol betért a kocsmába, pálinkázni. Innen egy pálinkafőző üst tulajdonosához látogatott, ahol ismét csak pálinkázott. Majd Hasadátra (Hãjdate) ment, ahol a kocsmában fizetés nélkül elfogyasztott féldeci pálinkát. Ezt követően Tompa Ambroise (sic!) házát kereste fel, ahol azonban csak annak apját találta. Miután az öreg közölte, hogy fia a mezőn van, Constantin megragadta a mellkasánál és a szekérről a földre rántotta. Erre annak kisebb fia, Vasilie sértegetni kezdte a csendőrt, aki hasonló hangnemben válaszolt. Az incidens után ismét betért Fãrcaº Luþian kocsmájába, ismét pálinkázott, ismét nem fizetett. Ezt követően Bonda Vasilie házához ment, akit felszólított, hogy fizesse ki a rá rótt 1400 lei büntetést, de Bonda, nem lévén pénze, megúszta a találkozást. Majd Bonda Valer és Binia Iacob erdészekhez tért be, akiket felszólított, hogy mutassák meg neki az alpolgármester lakóhelyét, mert az utóbbi társaságában akarta felkeresni Tompa Ambroisét (sic!), akit végre felelősségre szeretett volna vonni, mert sértegette őt. Útközben találkoztak Tompával, aki éppen trágyásszekéren jött vissza a földekről. Felszólították, hogy kövesse őket a községházára, de Tompa ezt elutasította, mondván nem hagyhatja ott a szekeret. Petcu erre pofozni kezdte, mire Tompa leemelte a szekérről a ganajos villát és Petcura emelte, kijelentve, hogy ha nem hagyja békén, védekezni fog. Erre a csendőr három lépést hátrált, elővette a fegyverét és Tompára lőtt. Tompa a kolozsvári klinikán halt meg.

ANIC Min Just. Dir. Jud. Inventar 1117. 81/ 1930. f. 39.

Kajaba László római katolikus pap a Nagyvárad melletti Mezőtelegden (Tileagd) szolgált, amikor 1933. június 28-án vonattal tért haza Magyarországról. A biharpüspöki állomáson szolgálatot teljesítő határőrök megkérték, hogy csomagjai ellenőrzése végett szálljon le a vonatról, mire azt felelte: „Majd feljönnek az oláhok”. Az állomás rendőrbiztosa valóban fel is mászott a vonatra, ahol Kajabát részegen, a padlón fekve találta. Miután igazolta magát, átvizsgálta a csomagokat és súlyosan inkrimináló dolgokra bukkant. Egy két részből álló postai lapra, melynek egyik része Nagy-Magyarországot ábrázolta, ám ha a másik részét ráillesztette, akkor Csonka-Magyarország körvonalai bontakoztak ki. Talált továbbá két levelet, az egyiket Fiedler István szatmári püspök írta Kajabának. Ebben elutasította szabadság iránti kérelmét, mivel Kajaba a revízió bekövetkeztéig szándékozott szabadságra menni. Ezt Fiedler túl határozatlan időtartamnak találta. A másik levél egy Gyulafehérvárott élő barátjához szólt. Ebben arra kérte Macalik Gézát, hogy szerezzen számára ajánlólevelet egy befolyásos magyarországi személyhez Majláth Gusztáv Károly püspöktől. Kajaba így remélt gimnáziumi tanári állást kapni Magyarországon. Hiába lelték meg a veszélyes tárgyakat, Kajaba annyira részeg volt, hogy ott helyben nem tudott nyilatkozni az ügyről, ezért átküldték a nagyváradi városi rendőrségre.

Tanulságos, hogy a fent idézett rendőrségi jelentéshez képest mit mond a vizsgálóbírónak a büntetőeljárás megindítását elrendelő határozata. Ebben a vonatra szálló oláhokról szóló kijelentés már úgy szerepel, hogy „az oláhoknak fel kell mászniuk a csomagok ellenőrzésére”. A vizsgálóbíró szerint Kajabát leszállították, és ezt követően találták meg a postai lapot. A Macalik Gézához írt levél tartalmából csak azt említi, hogy Kajaba panaszkodott, milyen szörnyen zaklatják a román hatóságok. Előadja azonban azt is, hogy a gyanúsított az ellenőrzés során folyton szidta a vámőröket, a rendőröket és az állomás személyzetét. Például azzal, hogy hamarosan jönnek a magyar csendőrök és mindenkinek megmutatják, ki is valójában Kajaba. Kijelentette, hogy nem akar tovább Romániában maradni, kivándorol Magyarországra, ahol már komolyan készülnek a revízióra.

ANIC Min. just. Dir. Jud. Inventar 1117. dosar 61/1933. f. 2–3., 6.

Dr. Török Mihály főmérnök Lágymányoson lakott és nem tudni, milyen gyakran lépte át a román-magyar határt. Viszont minden bizonnyal éberen figyelte honfitársait, hiszen 1939 februárjában, Kolozsvárról visszatérőben a határrendőrség biharkeresztesi kirendeltségén beszámolt botrányos tapasztalatairól és intézkedést kért. Eszerint Antal Kornél lugosi ügyvéddel utazott Kolozsvárig. A hatvan körüli férfi Török szerint egyértelműen románbarát, hiszen arról beszélt, hogy a magyaroknak nincs joguk Erdélyhez, a tatárjáráskor 150 000 lakosból 100 000 román volt. Emellett a román nemzetiségi politika is nagyvonalúbb a magyarnál. Amíg 1918 előtt a magyar tisztviselők csak magyarul beszéltek, addig a román főszolgabírók magyarul szólnak a magyarokhoz, a kisebbségi iskolák busás államsegélyt kapnak. Antal Kornél azt is előadta, hogy évente többször is Magyarországra látogat. A jelentést egyre dühösebben olvasó tisztviselőt, aki a lapszélen nem győzte megjegyezni, hogy „nem igaz!”, ez annyira felháborította, hogy jelezte: meg kellene fontolni Antal Kornél kitiltását.

A Miniszterelnökség azonban előbb tájékozódott. Szerencsére. Lugosi emberüktől megtudták, hogy Antal Kornél valóban ügyvéd, igaz, görög katolikus, román és városi főügyész. Sokat jártatja a száját, de nem kell komolyan venni. Magyarországra mindenek előtt azért utazik, hogy beszerezze a legújabb pesti divatot a feleségének, aki igazi divatdáma. Így aztán már gazdasági okokból se kellene kitiltani. Inkább a lugosi ember vállalja, hogy jó ismerősök lévén alaposan leszidja, ne beszéljen annyit. Erre már az illetékes tisztviselő is csak annyit jegyzett fel, hogy ha Antal Kornél román, akkor tette másként értékelendő, emellett kitiltását az esetleges retorzió miatt sem kellene foganatosítani.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 28 155. csomó 260. tétel 1939-O-15375. 2–4. f.

Özv. Bara Lászlóné férjét katonai szolgálat közben lelőtte egy mezőőr. „őnagyméltóságú Román Királyi Igazságügyi miniszter úrnak” írt beadványában azt kéri, hogy az elhúzódó ügyben a miniszter végre szolgáltasson igazságot és „hajtson fel” számára 150 000 lei-t a katonai kincstártól. Az 1932. január 20-i, a szakigazgatásnak elintézésre kiadott levél zárása: „Végül alázatos bocsánatot kérek, hogy ezen kérvényemet nem az állam nyelvén írtam, mert úgy nem tudok, és szegénységem miatt nem tudtam lefordíttatni az állam nyelvére, azonban amennyiben szüksége lenne reá, kegyelmeskedjék az állam nyelvére lefordíttatni és amibe kerül a lefordítás megírni, mert valamiből megszerzem és beküldöm.”

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1117. dosar 80/1932.

Iosif Mureºan, kolozsmonostori lakos erősen érdeklődött a világpolitika iránt. 1936. november 5-én 17:30-kor, gátlásait az ital hatására végre levetkőzve, felkereste a kolozsvári olasz konzulátust. Előbb a konzulról, majd a konzuli titkárról kialakított véleményét ecsetelte kendőzetlenül, szemtől szembe, de az ellene tett feljelentéshez a végső lökést az adta a diplomáciai képviseletnek, hogy magát „az olasz kormány miniszterelnökét, Mussolini urat” is sértegetni kezdte – közölte feletteseivel – dr. Câmpean szolgálatos tiszt. Mussolini amúgy is állandó hatással volt Románia közhangulatára, 1936-os milánói beszéde nyomán a rendőrség a kisebbségiek, különösen a kevésbé megfontolt munkások felbátorodásáról számolt be, akik sértegetni kezdték a román nemzetet. Informátorok szerint az olaszok magyarbarátságáról szóló híreket a vonatokon is elégedetten kommentálták a magyarok és a magyarosodott zsidók, és nem fukarkodnak Mussolini dicséretével. Szamosújváron pedig a Corona vendéglő egy tisztázatlan előéletű – vagy állandó, vagy éppen csupán erre az egyetlen alkalomra összesereglett – magyar-örmény asztaltársasága bátorodott fel. Már arról beszéltek, hogy Horthy még karácsony előtt bevonul Erdélybe. Így aztán hozzá is láttak az állami állások elosztásához, noha egyikük, Buday Béla úgy érzete, hogy a felkínált szolgabírói poszt nem kompenzálja 18 éves szenvedéséért. Igaz, a fül- és szemtanúként megnevezett Teodor Morariu a rendőrségen tagadta, hogy mindez megtörtént volna, ő csak általánosságban és pletykákat hallott róla, hogy Mussolini beszéde milyen izgalmat keltett.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1117. dosar 2/1936; ANSJCJ Inspectoratul de Poliþie Cluj, fond 209. inventar 399. dosar 680. f. 7., 32.

A háromszéki nyelvvizsgáztató bizottság (vagyis a megye prefektusa és még két másik személy) feladata volt a kisebbségi köztisztviselők számára előírt nyelvvizsga lebonyolítása 1934–1935-ben. Az írásbeli és szóbeli részből álló vizsgán elbukó tisztviselőkre elvileg elbocsátás várt. A megye jegyzőinek a bizottság írásbeli tételként a „románok és a kisebbségek megbékélése és a jegyző szerepe ebben” témájú fogalmazás megírását adta. Fülöp Maxim, nagyborosnyói (Boroºneul Mare), Bagoly Alexandru kommandói (Comãndau) és Páll Tiberiu kézdikővári (Petriceni) jegyzők a 10-es skálán egyaránt 4-est kaptak az írásbeli és 6-ost a szóbeli vizsgájukra, összesített minősítésük 5-ös volt. Amikor kiderült, hogy a bizottság információival ellentétben az 5-ös minősítést elérteket fegyelmi úton el kell távolítani a szolgálatból, a megye prefektusa levélben kérte a belügyminisztert, hogy „politikai okokból” újra levizsgáztathassák a három jegyzőt. Az engedély birtokában a bizottság ismét összeült, és megállapították, hogy eredeti jegyzeteiket ismét átnézve minősítéseik tévesek voltak, valójában mind a szóbeli, mind az írásbeli vizsgára 7-es minősítést akartak adni. Amit ezúttal – újabb vizsga nélkül – meg is tettek, az eredményeket azonnal továbbították is a miniszternek.

ANIC Ministerul de Interne, 175/1935. f. 64–67., 84–86., 95–96.

Tóth Martin református tanító és Máthé (később következetesen Mathei) Ludovic református lelkész is azok között volt, akik Kémer (Camãr) községben 1934. március 2-án ünnepelték a községi titkár, Dulfu Iuliu születésnapját. Az alkalomra a községháza tanácstermében került sor, az ötfős zenekar mellett hivatalos volt a polgármester, a jegyző és az állatorvos, mindannyian a feleségeikkel, továbbá Greb Ella, Kazári Ilona és Anuca kisasszonyok, Tóth és Máthé, valamint a csendőrőrs parancsnoka, a községi pénztárnok és három másik tisztviselő. Az ünnepség este fél nyolckor kezdődött, a jegyző és az állatorvos kettő körül távozott, Tóth fél háromkor közölte, hogy el fog törni egy poharat. Az ünnepelt hiába kérlelte, hogy csendesedjék, Tóth falhoz vágott egy poharat. A falon lógott II. Károly király és Mihály trónörökös képe és a nemzet ikonja (IcoanãNeamului). A pohár – a vizsgálat megállapítása szerint – a képektől az előző sorrendben 28, 47 és 51 cm-re találta el a falat. Dulfu megsértődött, felállt az asztaltól és félrevonult. Úgy tíz perc múlva Máthé, aki a falnak háttal ült, a háta mögé hajított egy poharat, ami ezúttal már eltalálta a nemzet ikonját, betörve az üvegezést. A társaság – eddig már 36 kg (!) bort, 1-1 kg (!) cujkát és likőrt fogyasztottak el – erre hazaindult.

A csendőrök – parancsnokuk végig jelen volt (!) – csak később, feljelentés nyomán kezdtek vizsgálatot. Megállapították, hogy Tóth és Máthé egyaránt ittas volt, az utóbbi sokkal ittasabb, és egyikük sem akarta megsérteni a királyi családot. A vizsgálati iratokat elküldték az ügyészségre, ott nem találtak indokot a vádemelésre, a gyanúsítottakat el is engedték. Néhányan azonban (valószínűleg azok, akik a vizsgálatot is kezdeményezték) felháborodtak és panaszukra a kolozsvári csendőrfelügyelőség már azt jelentette Bukarestbe, hogy Tóth és Máthé elengedése izgatottságot kelt a románok körében, mert a döntés nyomán felbuzdultak a magyar irredenták. Az ügyet végül a megyei főügyész ismét megvizsgálta – még az inkriminált képeket is bekérette –, majd megállapította, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. 4. paragrafusa (ismét egy magyar törvény) szerint az ilyen ügyekben a fellebbviteli bíróságok székhelyén működő törvényszékeknek kell eljárniuk. Ezért átküldte az iratokat Nagyváradra, a gyanúsítottakat pedig továbbra is szabadlábon hagyta azzal, hogy esetleges előzetes letartóztatásukról döntsön az ottani bíróság. A minisztérium mindenesetre elégedett volt, a jelentésre zöld tollal, kézírással rávezették, figyelemre méltó, hogy a főügyész milyen ügyesen megoldotta a problémát.

ANIC Min. Just. Dir. Jud. Inventar 1117. 85/ 1934. f. 201–206.

Heinrich Antal, a resicai postahivatal vezetője 1919 decemberében került konfliktusba a járás új főszolgabírójával, Cornel Grofºoreannal. Grofºorean előző nap sértegette Velcslán Anna postai alkalmazottat és erről Heinrich jelentést tett az alprefektusnak. A főszolgabíró erre feljelentő levélben utasította el Heinrich vádjait, felsorolva, hogy a posta vezetője és alkalmazottjai nem akarták aláírni a fogadalmat, amivel kijelentik, hogy teljesítik a nagyszebeni Kormányzótanács utasításait, nem tűzték ki a hadsereg bevonulásakor a román zászlót, nem tették ki a postahivatalra a román feliratot, szabotálják a telefonvonalak javítását és amúgy általában is a posta személyzete románellenes. Heinrich előbb előadta a saját verzióját a történtekről – ebből kiderült, hogy Grofºorean minősíthetetlenül beszél a telefonos kisasszonyokkal, utasítani próbálja őket, amikor erre nincs is joga – kijelentette, hogy ő maga soha nem volt „dühös magyar soviniszta”, családja német és németségét nem tagadta meg, felszólításra sem magyarosított nevet. Azt viszont még ellenségei sem várhatják, hogy egyetlen éjszaka alatt „dühös román hazafi” legyen belőle. Ezzel együtt „új hazámnak akarok hű polgára lenni, szülőföldemen akarok továbbra is munkálkodni, de nem politizálni” – írta. Kötelességeit teljesítendő már tartalékos k. u. k. tisztként jelentkezett a román hadseregbe és utasítására a postán már 6 hónapja román nyelvtanfolyamot tartanak.

Arhivele Naþionale Secþia Judeþeanã Timiº (ANSJTM) Prefecturã Judeþului Severin, fond 223. dosar 19/1919.

A Rãcãºdia-i (Rákosd, Krassó-Szörény megye) főszolgabíró az alprefektus körlevelére, melyben felhívja a figyelmet, hogy a hivatalnokoknak kizárólag a hivatalos román nyelvet kell használniuk, románul kell vezetniük a községi testületek jegyzőkönyveit, és ezen a nyelven kell kiállítani a dokumentumokat, az alábbi választ küldte:

Nr. 186 adm./1920. Pretura plaºii Rãcãºdia

Domnul Subprefect, Lugoj

1064. számú rendeletére jelentem, hogy a hivatalos írásbeli érintkezés nagy részben a hivatalos román nyelven történik. Bizonyítványok kizárólag románul állíttatnak ki. Tisztelettel alulírott nem tudom egyelőre ezen rendelkezést pontosan betartani, mert a hivatalban nincs fogalmazási szakban senki, aki e tekintetben segélyemre lenne. Mihelyst kapok megfelelő szolgabírót, azonnal pontosan eleget teszek a rendeletnek.

A körjegyzőket fent hivatkozott értelemben értesítettem.
Rãcãºdia, 10. Februarie 1920
Antalffy
Primpretor

ANSJTM Prefecturã Judeþului Severin fond 223. dosar 42/1920 f. 30.

Inandi Györgyöt, a karánsebesi városháza irodavezetőjét a város kisebbségi tisztviselőiről készült kimutatás 1930-ban magyar nemzetiségűként tüntette fel. Valószínűleg ezért látták felelősnek a rendőrök éppen őt, amikor 1928. augusztus végén a karánsebesi önkéntes tűzoltók szabadtéri ünnepségén kis táblák tűntek fel az asztalokon, rajtuk magyar városnevek. A rendőrség gondosan össze is írta, hogy a táblácskákon Kolszvár (sic!), Krems, Grasz (sic!), Prag, Pela [Pola?], Parisz (sic!), Turnu-Severin, Nagyvárad, Romania, Craiova, Bozovici, Venedig, Salzburg, Panciova (sic!), Braso (sic!), Pressburg, Romania és Linz feliratok szerepeltek, „megsértve mindent, ami és aki román, amint azt a turisták meg is jegyezték”. Pedig az ünnepséget az önkéntes tűzoltók parancsnoka, Nicolae Daurãneanþu, az interimár bizottság elnöke (lényegében polgármester) szervezte, aki a vizsgálatot végző főszolgabírónak mindezt el is ismerte. Szerinte az ünnepélyen játékokat játszottak és az egyikhez – amerikai posta – kellettek a városnevek. Későn találtak táblákat, akkor is csak kölcsönbe kapták őket, nem volt idő ellenőrizni a feliratokat, ezért maradhatott benne néhány magyar – Kolozsvár és Nagyvárad. Nem akarták megsérteni a románokat, annál kevésbé, mivel ő maga is román és ő az önkéntes tűzoltók parancsnoka. Ráadásul a tűzoltók ügyviteli és vezényleti nyelve is román. Inandi mindezt megerősítette, ő is hangsúlyozta, hogy a két(!) magyar nyelvű városnév véletlenül került oda. Kijelentette még, hogy „vagyok olyan jó román, mint bárki más, büszke vagyok rá, hogy az elsők közt tettem hűségesküt és a testületnél parancsnoki minőségemben 1919-ben bevezettem a román nyelvet”.

ANSJTM, fond 223. dosar 40/1932. f. 1.

Karánsebes polgármestere minden bizonnyal közel állt a gutaütéshez, amikor megkapta a prefektus körlevelét, amelyben a belügyminisztérium közölte a megyékkel a hadügyminisztérium 172/ 923 számú átiratát. A hadügy (a miniszter nevében Madarescu tbk., megérdemli, hogy nevét megörökítsük) instrukciói szerint az erdélyi önkéntes tűzoltóegyletek kivétel nélkül az irredenta propaganda fészkei. A magyar megszállás idején feladatuk volt a magyar szellemiség terjesztése, ezért a falvakban a románokat ki is zárták a soraikból. 1919 és 1921 közt működésük szünetelt, kivéve Szatmárnémetit, és most a szatmári vezetők – két közismert irredenta – ösztönzésére sorra alakulnak újjá. Csak megerősíti az irredenta gyanúját, hogy mindez tiszta magyar községekben történik és épp az országhatáron, a távolabb eső román településeken nem tűnnek fel. Céljuk nyilvánvalóan a magyar szellemiség fenntartása és államellenes propaganda, egy felforgató szervezet létrehozása a határzónában. A falvakban amúgy sincs semmi haszna az önkéntes tűzoltóságnak, mert nincsenek megfelelő eszközeik, ott amúgy is az egész lakosság szokta a tüzet oltani. Ezért a falusi szerveződéseket fel kell oszlatni, a városiak csak úgy maradhatnak meg, ha parancsnokaik románok lesznek és az idegen elemek arányát 20% alá csökkentik.

A lényegre törő prefektusi körlevél – kimaradt például hogy a hadügy szerint a románok korábban csak a falvakban voltak kizárva a tűzoltóságból, a városokban nem – indulatokra ragadtatta a polgármestert. Válaszában közölte, hogy az önkéntes tűzoltóság az emberbaráti érzelmek és a humanizmus legnemesebb és legmélyebb megnyilvánulása. A tűzoltók nem holmi magyar irredenták, nem a magyar nemzeti érzelmek hordozói, hanem a román haza bátor és merész fiai. Nem az állam biztonsága ellen, hanem éppen annak érdekében lépnek fel. A testületnek címzett vádakat ünnepélyesen visszautasítják, ezek a bátor emberek nem érdemlik meg, hogy magyar irredentának minősítsék őket. Az előírt 20%-os arány elérése szétverné az önkéntes tűzoltóságot. Egyébként is a románok soha nem voltak kizárva belőle, náluk a 25 aktív tűzoltóból 10-en románok, már 20-30 év szolgálati idővel. Lehetetlen, hogy az 50 éve alakult önkéntes tűzoltóságot ismert magyar irredenták javaslatára hozták volna létre, a magyar szellemet megőrzendő, amikor akkoriban magyar szót nem is lehetett hallani Karánsebes utcáin. Németek alapították, akik aztán a románokkal vitték tovább. Már 1919-ben lecserélték a magyar elnevezéseket, és a román bevezetéséig – átmenetileg, ami még mindig tart – német vezényleti nyelvet rendszeresítettek. Magyar nincs köztük, parancsnokuk a városi elektromos üzem német mérnöke, nagy szaktudású, teljesen megbízható, 15 éve közalkalmazott, nélküle nem működne a tűzoltóság. A prefektus is bizonyosan tudja, hogy az önkéntes tűzoltók soraiban helye kell legyen az ország minden jó fiának, nyelvére tekintet nélkül.

ANSJTM fond 223. dosar 24/1924. f. 172– 173., 178., 180., 186, 190–191.

Ivanek Boleslav eibenthali tanító kivételes figura lehetett. Elérte, hogy 1939 nyarán a román állambiztonság felvegye a háború idején internálandók listájára, cseh irredentaként.

ANSJTM Legiunea Jandarmi Severin, Inventar 828. dosar 57/1939.

Trifu Socardã, tartalékos alhadnagy 1921. augusztus 16-án tett tanúbizonyságot kivételes éberségéről. Felhívta a temesvári 1. gyalogoshadosztály hírszerzőinek figyelmét a Romániát a Temesvári Önkéntes Mentőtársulat felől fenyegető veszedelemre. Jelezte, hogy az emberbaráti magánegyesületet, mely az államtól nem kap anyagi támogatást, a hatalomátvétel után egyszerűen hagyták tovább működni, vélhetően anélkül, hogy felügyeletükre kijelöltek volna egy románt. Ezért az önkéntes mentők még mindig a régi, a magyar rezsim idején is viselt egyenruháikat hordják, hiszen nem egyesítették őket az ókirályságbeli hasonló testületekkel. Ez azonban tűrhetetlen, rombolja Románia presztízsét, de még ennél is inkább ezt teszi, hogy az egyesület megőrizte régi címerét.

A címer egyértelműen magyar jelkép, mert a magyar címer részét képezi: koronából kinövő kettős kereszt a magyar katolicizmus jelképe, a korona pedig Bocskai koronája, amivel Erdély fejedelmévé koronázták. Igaz, a mentők nemzetközi egyezményéhez csatlakozott szervezetek jelképe is kettős kereszt, ezt mellékelte is a feljelentéshez, de másként néz ki. A mentők egész tevékenysége nyíltan irredenta és szemtelenség, arra szolgál, hogy továbbra is a „boldog Magyarországon” érezzék maguk. Kérte a hadosztály közbenjárását illetékes helyen a címer lecserélése érdekében.

Az önkéntes mentők vezetői viszont nyugodt emberek lehettek. Amikor a prefektus a hadosztály levelére hivatkozva – ebben a kifogásolt koronát már osztrák-magyar koronának minősítették – igen rövid levélben kérte az alhadnagy által javasolt jelvény átvételét, ők azonos szövegű, magyar és román nyelvű levélben is tájékoztatták a prefektust az Önkéntes Mentőtársulat működéséről. Megállapítják, hogy az alapszabály 1. §-a szerint a társulat neve Temesvári Önkéntes Mentőtársulat, pecsétje kör alakú, szélén „Temesvári önk. mentőtársulat 1886” felirat, középen pedig egy nyílt, ötágú koronából kettős kereszt emelkedik ki. Jeligéje: „Mindannyiunkat érhet baleset”.

Közölték a prefektussal, hogy alapszabályukat, benne a kifogásolt címerrel, 1919. november 29-én elküldték az illetékes minisztériumnak jóváhagyásra. Választ azóta nem kaptak, ezt jóváhagyásként értelmezték. Az emberbaráti társulat amúgy felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül egyesíti a polgárokat, politikával soha nem foglalkozott, így az is távol áll tőlük, hogy bárki hazafias érzését megsértsék. A kifogásolt kettős kereszt pedig egy ötágú koronából, de nem a magyar koronából emelkedik ki. Címerüket évtizedek óta használják, nem most választották. Mellesleg a prefektus által megküldött jelvény-javaslat nem a mentők, hanem a tuberkulózis elleni küzdelem nemzetközi jelképe. Mindazonáltal az egylet a legnagyobb lojalitással tesz eleget hivatalos körök bármely olyan irányú kérésének, amely jelképei megváltoztatását célozza, mert számukra csak az emberbaráti munka fontos. Ezért már a legközelebbi közgyűlésen javasolni fogják a változtatást, a koronát egy másikra cserélve vagy egyenesen el is hagyva.

ANSJTM Prefecturã Judeþului Timiº-Torontal, fond 69. dosar 100/1921. f. 44–47.

Maróti György, a lugosi textilüzem raktárosa a második bécsi döntést követően sem távozott Magyarországra, sőt, a Magyar Népközösség keretei közt működő tízes szervezet főtizedese volt. A rendőrségre 1941 őszén érkezett bejelentések szerint Maróti megvet mindent, ami román, folyton a magyar munkásokkal tart megbeszélését és irredenta. A rendőrség is úgy látta, hogy Maróti tiszta magyar érzelmű, románul nagyon gyengén beszél, pedig a hatóságok felé románnak nyilvánítja magát. Ezért aztán azt javasolták, hogy a főhadiszállás július 30-i utasítása értelmében Marótit bocsássák el a honvédelemnek is dolgozó üzemből. A belügy november 30-án jóvá is hagyta a lépést, az üzemvezetéssel tudatták a helyzetet, akik december 24-én december 31-i hatállyal közölték Marótival a sorsát.

Elbocsátását Maróti nem hagyta annyiban, ügye hamarosan a német-olasz kisebbségi vegyesbizottság előtt landolt. Nem csak azt panaszolta, hogy előzetes jelzés, kártalanítás, végkielégítés nélkül bocsátották el. Azt is kifogásolta, hogy a Monitorul Oficial december 23-i számában megjelent utasítás szerint a zsidó Maróti Györgyöt lecserélik Gheorghe Baesra. Márpedig ő nem zsidó. A vegyesbizottság mellett működő román összekötő tiszt március 17-én érezhetően indignálódva számolt be minderről a Severin megyei prefektúrának. Hozzátette: Maróti azt állítja, bizalmasan közölték vele, hogy a hivatalos lapban megjelent rendelkezés célja éppen az, hogy ne indíthassa meg az eljárást a kártalanításáért. Ha zsidó, akkor elbocsátására enélkül is sor kerülhet. Mivel pedig – szólt állítólag az üzemvezetés információja – Maróti Békéscsabán született és az érintkezés Magyarországgal meglehetősen korlátozott volt, úgy számoltak, hogy hosszú ideig képtelen lesz beszerezni árja származásának igazolását. Úgy tűnik azonban, az eljárás, illetve a beadvány kellemetlen perceket okozhatott az összekötő tisztnek, aki nyomatékosan kérte, hogy a jövőben ezzel az indokkal csak akkor bocsássanak el olyasvalakit, akinek külföldről kell árjaigazolást beszereznie, ha zsidó származása teljességgel bizonyos.

ANSJTM Prefecturã Judeþului Severin, fond 223. inventar 1347. dosar 11/1941. f. 1–2., 10.

Wehry András, Brebul Nou (Prebul) jegyzője 1925-ben kezdte közigazgatási pályafutását, bakkalaureátust és jegyzői szakképesítést szerezve. 1940 szeptemberében át akarták helyezni Észak- Erdélybe (Maros megye Magyarországhoz került részére), de arra hivatkozva, hogy nem magyar, hanem német, elérte, hogy Severin megyében maradjon. Ekként azonban hamar feltűnést keltett, 1941 tavaszán, Jugoszlávia felosztása után már rendszeresen érkeztek a csendőri jelentések, miszerint Wehry lépten-nyomon azzal traktálja a járőröző csendőröket, hogy a jugoszláv és a román Bánságból hamarosan német tartományt alakítanak ki. Erdély többi része Magyarországhoz kerül. Románia pedig még Moldvát is elveszíti, mert 20 évig jogtalanul birtokolta Besszarábiát.

Wehry nem akart pánikot, 108 ezer lei értékben zárolt vagyontárgyai elárverezésére érkező pénzügyi tisztviselőket is arra kérte, várjanak még ezzel egy kicsit, egy-két hét és úgyis minden megváltozik. Erről levélben értesítette Ion Antonescu államvezetőt is, kérve, hogy oldják fel a zárlatot, hiszen a bekövetkező változások fényében az teljességgel felesleges. Aljegyzőjét, Pavel Ferenþescut pedig arról győzködte, hogy amikor majd megérkeznek a magyarok, ne meneküljön a Regátba, mert a magyarok sokkal emberségesebben bánnak majd vele és keresni is jobban keres, elvégre Magyarországon egy jegyző 15-16 ezer leit is kap havonta. Úgy tűnik, a Sziguranca sem tudta, mit is gondoljon Wehryről, különösen az elhárított áthelyezés tükrében. Ha Magyarországot dicséri, mit keres Romániában? És egyáltalán, akkor most Wehry elmagyarosodott német vagy tiszta magyar, mint azt a neve sugallja? – kérdezték a prefektúrát vizsgálat elrendelésére felszólító levelükben.

ANSJTM fond 193. inventar 828. dosar 14/ 1940. f. 195.

George Istrati a Severin megyei csendőrség parancsnoka 1943. augusztus 3-án átiratban kérte a karánsebesi polgármesteri hivatalt és a rendőrséget, hogy sürgősen intézkedjenek egy felirat eltávolítása érdekében. Mint írta, a Regele Carol I. utca 24. szám alatt, az Orsovai út sarkán található a határőrbank épülete. Ennek homlokzatán magyar felirat látható: „Karansebescher Sparkasse”. A tűrhetetlen állapotot azonnal szüntessék meg – követelte.

A megszólítottak a dolog lényegét tekintve azonos választ adtak, a rendőrfőnök némileg részletesebb, augusztus 8-án kelt levélben fejtette ki álláspontját. „Van szerencsém közölni, hogy a volt határőrbank épületén, a Regele Mihai I. utcában semmiféle magyar felirat nincs” – kezdte a beszámolót. A dél-nyugati homlokzaton olvasható „Karansebescher Sparkasse Actiengesellschaft” felirat német és nem magyar nyelvű. Úgy tűnik, a csendőrparancsnok informátora sajnos egyik nyelvet sem ismeri.

Nem tudni, Istrati miként reagált, felettesei azonban nem lehettek elragadtatva. A rendőrfőnök jelentésére valaki kézzel rávezette: megérdemli, hogy hülyének nevezzék. Ez az eredménye a több tízezer leibe kerülő informátoraink tevékenységének.

ANSJTM Legiunea Jandarmilor Severin, fond 193. inventar 828. dosar 42/1942. f. 361–363.

A temesvári rendőrség éber őrét 1942. augusztus 20-án a Lichtfus vendéglőbe vezényelték, hogy felügyelje a Szent István napját ünneplő magyarokat. A vendéglő közönsége este kilenc körül kezdett gyülekezni, később mintegy ötvenen ültek az asztaloknál, köztük, amint a rendőr megállapította, több német, mint magyar és nagyon kevés román. Megjelent egy német katonatiszt és négy altiszt is. Egészen zárásig szólt a zene és az ének, mindenekelőtt német, valamivel kevesebb román és egy kevés magyar dal is. A rendőr éberségét próbára tevő eseményre 10 óra körül került sor. Egy asztaltársaság – 3 férfi és 3 nő – likőröket rendelt a pincértől. Nem sokkal később meg is érkezett fémtálcán három kis pohár egy sorban. Az első pohárban piros, a középsőben fehér, a harmadikban pedig zöld színű itallal. A rendőr nyomban átlátta a helyzetet, mint jelentésében írja, ez nyilvános magyar demonstráció volt. Éppen ezért javasolta is, hogy a pincér személyazonosságának kiderítésével sürgősen kezdődjön nyomozás.

ANSJTM Chesturã Poliþiei Municipului Timiºoara, fond 160. inventar 650. dosar 4/1942. f. 167.

A nyugalmazott tanfelügyelő 1942 februárjában a Bukarest-Temesvár gyorsvonaton szóba elegyedett egy öt éve az olasz követségen dolgozó professzorral. Természetesen mi mást kérdezhetett volna tőle, mint azt, hogy az olasz nép miért szimpatizál a turáni fajmagyarokkal, miért nem inkább a latin rokon románokat segítik. Beszélgetőpartnere elmondta, hogy ennek oka a magyar propaganda, lám nem is olyan rég tettek közzé a magyarok egy Transilvania című brosúrát, amiben azt állítják, Erdélyben ők vannak többségben. De ezen túl is minden lehetőséget kihasználnak ügyük támogatására. A románok semmi ilyet nem tesznek, így aztán az olasz nép számára szinte nem is léteznek, a fajrokonságról sem tudnak, sokkal kevesebbet beszélnek róluk, mint a többi latin rokonról. A felelősség azonban a román kormány elmaradt propagandájáé. A tanfelügyelő határozottan tiltakozott, szerinte a római kultúra forrásaiból táplálkozó román egyetemi diákság számtalan alkalommal megmutatta magát Olaszországban, kollégáiknak ismerniük kell őket. Emellett számos olasz látogat Romániába, sokan le is telepednek és testvérként fogadják őket. Így aztán nem is hiszi, hogy Észak-Erdély elvesztése az olasz népnek lenne köszönhető, sokkal inkább Ciano grófnak, aki maga is az 1848 után olasz földön letelepedett Kossuth Lajos leszármazottja. Az olasz professzor meglepetéssel közölte, hogy erről nem is tudott, mire beszélgetőtársa megerősítette, amit mondott, hozzátéve, hogy maga is olvasta a budapesti egyetemi könyvtárban fellelhető iratokat. Sőt, azt is megosztotta útitársával, hogy Ciano gróf először egy bécsi fogadáson szembesülhetett ezzel, amikor egy magyar nemes pohárköszöntőjében őt is magyar nemesek leszármazottjának nevezte, őt magát ez indította arra, hogy megkeresse a Kossuth-rokonságot igazoló iratokat.

ANSJTM fond 160. inventar 1196. dosar 6. f. 107.

A temesvári rendőrség olvashatatlan nevű detektívje 1933. január 11-én jelentésben nyugtatta meg feletteseit, hogy a városban tartózkodó egyetemi diákság hangulata rendkívül békés és nyugodt. Ennek bizonyítékaként hozta fel, hogy a diákok egyik olyan tüntetésen sem jelentek meg, ahol a városi színház előtt a magyar és zsidó társulatok által tartott előadások ellen tiltakoztak. Azért megfigyelésük folytatódik.

ANSJTM fond 160. inventar 1196. dosar 2/ 1932–1942. f. 6.

A zsidó David Iacobot 1941 szeptemberében kötelező munkára vezényelték a Bucurescu ügyintéző vezette, zsidó tulajdonostól elkobzott gyárba. Az üzemben egyedül Iacob értett a szeszkészítéshez, részben ebből adódtak konfliktusai is. 1942 júliusában az üzemvezető, az ellenőr és számos munkás feljelentette szabotázsért, munkahelye engedély nélküli elhagyásáért és nemzetellenes izgatásért. A vallomások szerint Iacob szándékosan akadályozta a szeszfőzést, hagyta pocsékba menni a kész alkoholt, nem engedelmeskedett az utasításoknak. Amikor kérdőre vonták, meglehetősen hetykén válaszolt, például bejelentette, hogy azért engedte felmelegedni a malátát 35 fokra, vagy azért engedte ki a szeszt a tartályból, mert Bucurescu üzemvezető utálja a zsidókat, sokszor sértegette is őt, ezért ő sem szíveli a románokat, és nem tud vele egy helyen maradni. Ha a gyár veszteséges lesz, akkor Bucurescunak mennie kell. Amikor tudakolták tőle, miért nem hajlandó betanítani a román Florea Aurelt, azt válaszolta, hogy szeretné, ha Romániában csak a zsidók és magyarok tudnának szeszt készíteni. Lelkiállapotát valószínűleg az jellemzi a legjobban, amikor összeveszett Cosma Constantin ötgyerekes, Szilágy megyéből menekült, román, de baptista vallású munkással. Cosmin a veszekedés közben megkérdezte: „hát nem gyönyörű, hogy veszekedhet egy románnal annak saját hazájában”? Errre Iacob megjegyezte, hogy csak várja ki, román lesz-e később is? Iacobot a nagyszebeni hadbíróság elé állították és augusztus 26-án 3 havi elzárásra ítélték munkahelye elhagyásáért. Szabotázsról, nemzetellenes izgatásról az ítéletben nincs szó.

Arhivele Naþionale Secþia Judeþeanã Cluj (ANSJCJ) Inspectoratul de Poliþie Cluj, fond 209. inventar 399. dosar 358. f. 4., 10.

Az abrudbányai járás román választói láthatóan elkeserítették a városi rendőrfőnököt. Az 1939. június 1-én tartott parlamenti választáson csak a Nemzeti Újjászületés Frontjának jelöltjei indulhattak, ezen belül a Front német és magyar szekciói külön jelöltekkel. A választók három osztályban szavaztak, földművesek és kétkezi munkások, kereskedők és iparosok, valamint szellemi foglalkozásúak. Az eredmények láttán a rendőrfőnök komoly problémákat jelzett főnökeinek. Szerinte nem volt elég alapos a román választók felkészítése. Csak annyit magyaráztak el nekik, azt is felületesen, hogy a jelölteket ábrázoló fotókból csak nyolcat kell a borítékba tenni, a többit dobják el. Ez lehetett az oka annak, hogy a földművesek és munkások osztályában Hans Hedrich szász (sic!) jelölt 228, Dr. Helmut Wolff német (sic!) jelölt 188 szavazatot kapott, noha egyetlen német sem tartozott ebbe a választói osztályba, sem a városban, sem a járásban. A kereskedők és iparosok a rendőrparancsnok szerint felkészültebb választói is elkövették ugyanezt a hibát, itt Gustav Valdemar, Iuliu Ludvig és Gustav Prall rendre 28, 49 és 31 szavazathoz jutottak, noha a választóknak a németek talán ha 1%-át tették ki. Igaz, a rendőrfőnök szerint különösen a parasztok körében okozhatott zavart, hogy a német jelöltek mindegyike a Front egyenruhájában fényképeztette le magát. A román parasztok szerinte azt hitték, hogy román katonatiszteket látnak és rájuk szavaztak.

ANSJCJ fond 209. inventar 399. dosar 29. f. 56.

Szamosújvár rendőrfőnöke 1937 augusztusában kapta meg a kolozsvári regionális rendőrfelügyelőség levelét, melyben annak vezetője jelezte, hogy az erdélyi magyarok közismerten meg akarják őrizni homogenitásukat és nemzeti egységüket. Ezért alakítanak a politikai párt mellett a párt prominensei által vezetett gazdasági, mezőgazdasági egyleteket. Az is közismert – teszi hozzá –, hogy ezek az egyletek a revíziós és irredenta propaganda eszközei. A rendőri szerveknek kiemelten figyelniük kell, nehogy az egyletek átlépjék a törvényes működés határait, ha ez megtörténne, azonnal fel kell lépni ellenük. Ennek tükrében a regionális felügyelő ellentmondást látott a havi helyzetjelentéseknek a szervezetekre vonatkozó lakonikus megállapításaiban, hiszen magukról a kisebbségekről ezek a jelentések csak annyit mondtak, hogy az adott hónapban semmi gyanúsat nem észleltek, semmi lényeges nem történt. Ez szerinte azt jelzi, hogy nem veszik komolyan a problémát, noha köztudott, hogy minden magyar szervezet – sport, gazdasági, mezőgazdasági, vallási – a valóságban a propagandát szolgálja. Nem hihető, hogy a Szamos megyeiek kivételt jelentenének e szabály alól. A jövőben minuciózusan jelentsenek az eseményekről, természetesen alapos nyomozás után, nem fogadható el, hogy ezt a fontos ügyet ilyen könnyedén kezeljék.

A fellépés szemmel láthatóan megtette a hatását. A szomszédos dési jelentések ezután gondosan felsorolták, hogy melyik egylet mikor tartott gyűlést. A szamosújváriak is tanultak a megrovásból. Következő jelentésükben már ez állt: A kisebbségek az eddigi módon mutatják meg magukat, estélyeket és ünnepségeket rendeznek, általunk jól ismert céllal, vagyis azért, hogy a tömegeket készenlétben tartsák és összegyűjtsék az irredenta propagandához szükséges pénzt. Ezt a későbbi jelentésekben szó szerint ismétlődő megállapítást szeptemberben még kiegészítette egy javaslat is. Eszerint a rendőrfelügyelőség járjon közben illetékes helyen, hogy a kisebbségi, még inkább a vándor színtársulatok előadásait ne engedélyezzék. A vándorszínészek már engedéllyel jönnek a városba, ezért nem tilthatók be és akár egy hétig is játszanak, noha még a költségeiket sem tudják megkeresni. Ezért a szamosújvári rendőrségen úgy vélik, hogy csak akkor működhetnek, ha szubvenciót kapnak olyanoktól, akiknek érdekük az irredenta propaganda.

ANSJCJ fond 209. inventar 399. dosar 680. f. 461–462.

Erdősi Aladár vagy Andrei személyéről 1937-ben kért felvilágosítást a rendőrség országos parancsnoksága. Désről készségesen válaszoltak, tájékoztatták Bukarestet, hogy a szamosújvári születésű Erdősi 1914-ben a Szamosvölgyi Vasútnál kapott állást mérnökként. 1920-ban Képíró József altiszttel együtt megszervezték a sztrájkmozgalmat, ezért nem kívánatos személynek minősítették, és a Sziguranca kitoloncolta Magyarországra. Később visszatért Romániába, előbb a kolozsvári városházán, majd az állami vasútnál alkalmazták mérnökként.

ANSJCJ fond 209. inventar 399. dosar 680. f. 237.

Molnár F. György nagyenyedi lakos azon szerencsétlen perbefogottak közé tartozott, akik végül megdöbbentően súlyos büntetést kaptak, a nagyszebeni hadbíróság két évre ítélte. A vallomások fényében nehezen érthető módon, ha csak nem azért, mert felmerült a hatósági személy fenyegetésének vádja is, és hiányoztak a személyazonosító okmányai. Molnárt Vasile Rusu rendőrügynök állította elő a Nagyenyed, Avram Iancu utca 128. szám alatti kocsmából, melynek tulajdonosa az egyik jegyzőkönyv szerint Stãcel Maria, a másik szerint Aurel Lazar volt. Molnár Rusu szerint azt énekelte, hogy „Horthy Miklós egyet fingott / Románia mozgósított”, mire Rusu felszólította, hogy igazolja magát. Molnár a zsebébe nyúlt, de nem vette ki a kezét, hanem matatott, mire a rendőr Dumitru Vasile segítségével lefogta, és a zsebéből egy nyitott bicskát vett elő. Bár a vallomások némileg ellentmondóak voltak, többen csak azt hallották, hogy Molnár magyarul énekel, a hatóság elleni fellépés vádja és a tanúk személye (egyikük börtönőr volt Nagyenyeden) többet nyomhattak a latban a bíróság előtt, mint a tett nyilvánvaló banalitása.

ANSJCJ fond 209. inventar 399. dosar 373. f. 3.

Stainberger Sámuelt, a Buhusi Textilgyár lerakatának utazó ügynökét 1934-ben egy Kolozsvár és Szamosújvár közti vonatúton jelentette fel útitársa az utóbbi állomáson posztoló rendőrnek. Stainberger korábban könnyedén szóba elegyedett utastársával és lehengerlő modorban magyarázta neki, hogy őt valójában Nicolae Iorgának hívják, görög katolikus vallású, a kolozsvári agrárkamara munkatársa, és azért utazik Besztercére, mert házasságot akar kötni, és a nászúthoz lenne szüksége iratokra. Útitársa csak azután fogott gyanút, hogy Steinberger azt is előadta, hogy a Marmorosch és Blank bankház kolozsvári filiáléja csődbe ment, mivel a húszas években titokban pénzt utaltak az akkor Párizsban élő Károly trónörökösnek. [Aki 1930-ban államcsínnyel trónra ült.] Csak ekkor döntött úgy, hogy szól a rendőrnek, aki végül megtudta Stainberger valódi személyazonosságát.

ANSJCJ fond 209. inventar 399. dosar 373.

A dési Gãzdac Mihail nyugalmazott középiskolai tanár 1939. október 16-án a város iskoláinak tanulói előtt, a helyi Corona szálló mozitermében II. Károly király névnapja alkalmából tartott ünnepségen mondott beszédet a város kulturális intézményeinek nevében. Talán bele se melegedhetett a hosszúnak szánt szónoklatba, amikor háromnegyed hat tájban elvették a villanyt és hat percig nem volt világítás. Gãzdacot felháborodása október 18-án a rendőrségig hajtotta, ahol nemcsak vallomást tett az esetről, hanem követelte a felelősök felderítését is, hiszen az incidens sértő volt a királyra nézve és elvette az ünnepség méltóságát. Még szerencse, hogy a villamosművek üzemvezetője igazolni tudta, hogy csupán műszaki hiba okozta a kellemetlenséget.

ANSJCJ fond 209. inventar 399. dosar 684.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.