1.
Nagy társaság, beszélgetés, szendvicsek,
a gyermekkori lakásban hangos zene szól.
Betörők jönnek, feszítik az ajtót, bent füstgomoly,
nekidőlök, kiabálok, hogy jöjjenek
segíteni. Csodálkozom, hogy a hang kifér
a torkomon. Kiszorítom őket, de újak jönnek,
leszerelik a zárat. Tartanom az ajtót nincs esély.
Kint vagyok a folyosón, félrelöknek.
Megint kiáltok. Segítség érkezik, elkergetik
a betörőket. De amint visszafordulok, látom,
hogy három így is bejutott. Zsákba teszik,
amit találnak. Zene szól, sötét húsok a tálon.
2.
Számítógépen dolgozom. Ha rákattintok egy ikonra,
vadállattá változik. Rám nyitja száját, mordul a gyomra.
3.
Felolvasásra utazom. A papucsomat egy taxiban
felejtem. Mezítláb lépek a terembe.
Szólnak: az asztalon a víz nem inni van.
Másnap egy másik város. Oda vonattal megyek, de
rossz irányba szállok. Kiderül, nemcsak én
jártam így, az is, akivel együtt olvasok fel.
Kilépünk az állomásépületből, a tetején
hatalmas oroszlánfej,
tudjuk, egy itteni taxistól fogjuk visszakapni
a papucsunkat. Egy indigókék
kocsi áll meg előttünk. Pillanatnyi
bizonytalanság. Először a másik fickóét
adja vissza, vadonatúj. Aztán az enyémet.
Belebújok, szakadt, tintafolt a pánton.
Elszörnyedem, szeretnék egy
másikat helyette. Ettől kezdve ebben kell járnom.
4.
Bal hátsó fogam a híddal együtt kiesik. A nyelvemmel
megpróbálom a helyére pöccinteni. Sikerül, de tudom,
nem menthető. Érzem, a többi fog is lazulni kezd.
Sorban mind kiesik, nem tudom őket visszailleszteni.
5.
A lányom a labda helyett egy tányért vág a földhöz.
Sír. Megnyugtatom, a kezébe adok egy labdát.
Amint hátralépek, a labda porcelántállá változik.
Mondom neki, vigyázzon, a porcelántálat
ne dobja nekem. De ő a lábam elé hajítja,
összetörik. Azt mondja, nem tehetett mást.
6.
Pakolnom kéne, mindjárt jönnek értem.
Gettóba visznek. Mit vigyek magammal?
Amit most nem rakok be, elveszítem.
Egyetlen bőrönd engedélyezett. Még
a zsebre is figyelnek. Képtelenség.
Mi voltam én? A szék, a toll, az asztal.
7.
A feleségem nem a feleségem,
a lányom. Ugyanúgy szeretem, mintha
a feleségem volna. Verset tanul:
Tenger, ez a címe. Segítek neki,
de amint kinyitom a könyvet, a vers
eltűnik a lapról. Kétségbeesik,
dühös lesz, hibáztat. Mit tegyen? Másnap
föl kell mondania az iskolában
A KAVICSOS ÚT FÖLÖTT
Zavaros levegőt iszom, mint fölkavart,
sötét vizet. Számokkal szántják az időt,
de nincs jó mag, se összeg, se szorzat,
és nincs magvető tenyér. Ha meddő
lenne a föld, arany gond volna, elhajítani
a terheket, és rövid órákat élni, melyeket
a figyelem és a vágy súlyával mérnek.
De katángot hajt újra egy mogulnak,
aki elsöpri a tarka napokat, a tomboló
napsütésbe tejszínű ólmot olvaszt.
Még sincs önbizalma. Algebrája folyton
hibát mutat, osztás után is növekszik
a maradék. Ha új palaévek jönnek,
és karcírásukat kell megint tanulnunk,
zöld ruhában a pillanat akkor is eljön.
Éhes vizek hullnak elénk, és a kavicsos
út fölött régi dalok illatába szagolunk.
Akkor majd letöröljük a táblát. Történetünk
nem fut zenitre, mégis lesz ideje a sarjadásnak.
Újra kölyökarccal nézzük a tavaszt,
és rabolt éjeken lesz idő a száradásra is.