A banda

„a haramia-csürhe
mégse maradjon éhen.”
Weöres Sándor

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas kerek erdő. Abban az erdőben élt négy bujdosó: Sáros, az öreg és beteg; Jóska, az együgyű; Palkó, a félkezű kamasz és a Kapitány, aki nem volt se öreg, se kamasz, se együgyű, és megvolt mind a két keze.

Évek óta az erdőben bujdostak. Fekhelyük avar, fürdőjük a friss patak, ernyőjük az erdő lombja, társaságuk csak maguk négyen. A tavaszi nap simogatta, a nyári hév tüzelte, az őszi szél ölelte árva testüket. A télről pedig jobb nem is beszélni.

Unták már a bogyókat, a szamócát, gombát meg a puliszkát is, amit a hegyi pásztoroktól vettek. Néha akadt egy kis túró meg sajt, de semmi egyéb. Jó dolgok ezek, de ha mást nem ehetik az ember, megkeserednek a szájban. Vadászni nem lehetett, a puskalövés árulkodó hangjára a vármegye összes hajdúja odacsődült volna, a hurokba lépett nyúl sírására hamar felfigyelt az uradalmi vadász, egyéb módon meg nem igen volt érdemes.

Egy nap Sáros így sóhajtott fel: „Jaj, jaj cimboráim, hamarosan meghalok! De mielőtt meghalok, igen nagyon ehetném egy kis hurkát, egy kis kolbászt meg egy kis gyönge, zsíros szalonnát!”. A Kapitány erre gyorsan megválaszolt: „Nincs is fogad, öreg, mivel rágnád meg?”. „Hát csak elszopogatnám az ínyemmel” – válaszolta Sáros, és egy széles mosollyal megmutatta rózsaszín ínyét. Aztán Palkó is megjegyezte, hogy ő még csak hírből hallott ezekről a dolgokról, egyszer látott is ilyesmiket egy fogadó udvarán, de még soha sem evett hurkát, kolbászt vagy szalonnát.

Attól a naptól kezdve a bandával nem lehetett bírni. Reggel azzal keltek, hogy az éjjel hurkával, meg kolbásszal meg szalonnával álmodtak, „Ekkora vót, ni” – mutatta két kezével Sáros álmai kolbászát. „Az enyim ekkora” – versenyzett vele Jóska, szegény Palkó fél kézzel nem tudta mutatni, mekkora volt az övé, csak mondta, hogy még annál is nagyobb. Ezen aztán egész nap elvitatkoztak, hogy milyen hosszú lehet egy kolbász.

Másnap szerény puliszka-ebédjük közben azt emlegették, hogy de jó volna ez egy kis sültkolbásszal vagy pirított szalonnával. Jóskát az erdő és a környezetük minden hosszúkás jelensége, tárgya, testrésze valamiképpen hurkára vagy kolbászra emlékeztette. „Kóbász” – mondta és rámutatott egy letört ágdarabra, lucfenyő tobozára, róka-kakára, döglött kígyóra, a Kapitány bicskájának görbülő agancs-nyelére; „kóbász” – mondta, és vigyorogva meglengette a csípőjét. Esténként pedig azzal az imával tértek nyugovóra, hogy bárcsak megint hurkáról, kolbászról vagy szalonnáról álmodhatnának.

Egy szép napon a Kapitány megelégelte a dolgot és így szólt: „Ha ennyire vágyakoztok rá, cimborák, hát hozok nektek hurkát, kolbászt meg szalonnát is”. A banda tagjainak szemében tűz gyúlt. „Ne menjél, ne menjél; el találnak fogni és felakasztanak” – óvta őt az öreg, „Ne mennyé, ne mennyé” – visszhangozta gondterhelten Jóska is. De ez öreg csak udvariaskodott, jól tudta ő, hogy a Kapitány már döntött, és ez ellen már nem volt apelláta. „Holnap hajnalra itt leszek” – mondta.

ősz elején a népek nemigen vágtak disznót, hacsak egy sietőssé vált lagzi vagy valamelyik disznó lábtörése nem tette szükségessé. De a Kapitány tudta, mit csinál, azt is tudta, hol juthat ilyenkor jóféle disznóságokhoz. Éjjel beosont egy módos gazda portájára, egy perc alatt kezes báránnyá tette a vad komondort. A gazda csak arra ébredt, hogy valaki ránehezült, és úgy béklyóba fogta, hogy moccanni sem bír. A Kapitány nem sietett, várakozott szépen, amíg a gazda felfogta, miféle erdei vad ül a mellkasán. De meg közben körül is tekingetett, és mi tagadás, a lelke sóváran szimatolt bele a parasztszoba meleg dunyhaszagába. A gazda mellett szuszogott a felesége, békés álomba merülve, dunyha alól kilógó térdecskével. A Kapitány nemcsak a kutyák, de az asszonyok nyelvét is jól beszélte, de most más járatban volt. „Ne ijedjen meg gazduram, amilyen szerencsés kend, még túl is élheti, ha ad nekem jó pénzért hurkát, kolbászt meg szalonnát!” Úgy is lett, egy nagy zsákot megtömtek minden jóval, a Kapitány pedig gyorsan elindult visszafelé, az erdőbe.

Hát ahogy ment, egyszer csak kiáltozásra lett figyelmes. Mikor közelebb ért, látja ám, hogy egy díszes hintó körül dulakodás folyik, két martalóc igyekszik lefogni egy gyönyörű, előkelő öltözetű leányt. Több se kellett a Kapitánynak, gyorsan ledobta a zsákját, odairamodott és rátámadt a martalócokra. Előkapta agancsnyelű bicskáját és az egyiket a szíve környékén szerencsésen hátba döfte, az ott is maradt. Erre a másik hanyatt homlok elmenekült.

A gyönyörű lány nagyon hálásnak mutatkozott. Miután kiszabadították a gúzsba kötött kocsist, a hintajába invitálta a Kapitányt. Nem sok szó esett, és nem sokat kérdezősködtek ott, hanem megcsókolták egymást, és szerelembe vegyültek. „Tündér vagy te, nem ember” – szólt a Kapitány, amikor érezte, ez élete legboldogabb éjszakája. Hanem hamarosan beköszöntött a hajnal, a Kapitánynak mennie kellett. „Hol találhatlak meg, édes szerelmem, galambom?” – kérdezte illendően. Mire a leány így válaszolt: „Ne menj, ne hagyj itt ismeretlen! Tudd meg, én valóban tündérhercegnő vagyok. Ha velem jössz a birodalmamba, csodálatos életed lesz. Nem igaz, hogy a tündérek testetlenek és nektárt meg ambróziát esznek. Húsból és vérből vagyunk, és a legjobb francia szakács vezeti a konyhánkat. Ehetsz ott mindent, ami szemszájnak ingere. Aranyos palotámban lakhatsz, világszép tündérlányok lesik majd kívánságaid. Reggelente mézes tejben, esténként fűszeres borban fürdetnek, a legfinomabb selymekbe öltöztetnek, hajadat fésülik, hátadat masszírozzák, mindent megtesznek érted, amire csak vágyni tudsz. És ott leszek én, szerelmi társad, ha mindez nem elég. Jer hát velem, kedves idegen!”

A Kapitány elmondta, hogy miért nem tehet eleget a hívásnak, várja őt a banda, várják a cimborái, máris elkésett. Azt javasolta, hogy gyorsan elviszi a hurkával, kolbásszal és szalonnával telt zsákot a társainak, és holnap ilyenkor már itt is terem. Mert a banda nem maradhat éhen. De a tündérhercegnő így válaszolt: „Évente csak egyszer nyílik meg honunk kapuja, most bejöhetsz rajta. Én is csak egyszer jöhetek ki, egyetlen napra és éjszakára. Holnaptól egy álló esztendeig se ki, se be. Válassz hát, kedves ismeretlen!”

A Kapitány kiszólt a hintóból, hogy ki akar szállani. A hercegnő utánament, könyörgött neki. Csak még néhány percet adjon, ha lehet. A Kapitány nem tudott ellenállni, ott, az erdő tisztásán ismét megcsókolták egymást. A tündérhercegnő kibontotta haját, megoldotta ruháját, és a reggeli nap teste minden szépségét felragyogtatta. A Kapitány tekintete úgy járta be a tündér testének tájait, mint egy mámorosan legelésző juh, csodálta a pihék aranyát, a domborulatok fényét, bimbók bíborát s a rejtett ajkak harmatos rózsaszínjét. Keble, csípője, tompora, öle mind, mind a férfiért kiáltott, esedezett. „Nem látod, mennyire vágyom rád, szép kegyetlenem?” – kérdezte. „Nem látod, mennyire vágyom rád, én gyönyörű tündérem?!” –válaszolta a férfi, aki még sose látott ilyen szépet. De a hercegnő nem engedte magához, csak ha vele tart. A Kapitány elszomorodott.

Már dél is elmúlt, lassan alkonyodni kezdett, és a banda aggódott, csak nem történt valami a Kapitánnyal. Már azt is sajnálták, hogy annyira ácsingóztak a hurkára, a kolbászra meg a szalonnára. Már azt sem bánták volna, ha üres kézzel, csak jönne végre. Mi lesz így velük nélküle?

Így hát, amikor feltűnt a bokrok között a Kapitány alakja, hát még amikor a vállán megpillantották a degeszre tömött hátizsákot – úgy megörültek neki, hogy még egy tündérkirálynőnek sem örültek volna jobban.

Volt a zsákban minden jó falat, véres és májas hurka, füstölt és sütni való kolbász, puha abált szalonna. A Kapitány elosztotta az ételt, hogy bőven jusson mindenkinek, de hogy maradjon a következő napokra is. Letelepedett melléjük a tűzhöz. Nemsokára a sülő hurka és kolbász illata töltötte be a tisztást. A Kapitánynak nehéz volt a szíve. Nem evett, nem kívánta az ételt, de el-elnézte a bandát, az ő bandáját. Jóskát, ahogy vigyorgó szájából ki-kihullott az étel, egy kis véreshurka-darab meg is telepedett síkos állán, mint valami nagy anyajegy; Palkót, aki egyetlen kezével átszellemülve egyszerre tömte magába a hurkát és a sültkolbászt, és az öreg Sárost, aki kéjes ábrázattal forgatta, cuppogtatta fogatlan szájában a szalonna darabot. „E’ jó” – mondta az öreg – Igenigen jó! Most már akár meg is halhatok.” A Kapitány nehéz szívét melegség járta át. Aztán egész este ebben gyönyörködött, tekintete óhatatlanul vissza-visszatért az öreg fáradhatatlan ajkaira, rózsaszín ínyére, amit fényessé tett a szalonna és a sültkolbász bő zsírja.

Aznap este a banda elégedett sóhajokkal tért nyugovóra. Egy darabig nevetgéltek még, valame- lyikük halkan büffentett egyet-kettőt, aztán csakhamar békés horkolás vegyült az erdő éjszakai hangjai közé. A Kapitány még sokáig nem tudott aludni. Hallgatta az ő bandáját. Végül, még azon az estén elhatározta, hogy a Szent Márton napi búcsúban valakivel vétet magának egy jövő évi kalendáriumot. Akkor aztán őt is elnyomta az álom.

Egy férfi kalandjai

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi. Átlagos magyar férfi volt, 40 éves, ritkuló hajú, 178 centiméter magas, 79 kiló, 42,5-es lábmérettel, 4,4-es LDL koleszterin szinttel, 4200 ml vitálkapacitással, 15 cm-es pénisszel (erekciós adat), és 105-ös IQ-val. A fizetése némileg meghaladta az átlagot, két gyermeke után gyermekkedvezményben is részesült. Szerette a rántott szeletet, a jó filmeket, a külföldi futballmérkőzéseket, viszont nem szerette a spenótot, a szappan- operákat, a magyar nótát és a magyar focit. Az igazsághoz tartozik, hogy a szappanoperákat olykor mégis megnézte. Ha nem kellett vezetnie, inkább sört ivott, a bort nem szerette, a drágább borokat sose kóstolta.

A munkájával kapcsolatban nem ilyen egyszerű a helyzet. Volt, hogy szerette, volt, hogy nem. Beosztottként inkább nem szerette, főnökként pedig inkább igen. De akadt helyzet, amikor főnökként nem szerette, és más helyzetekben beosztottként igen. Néha lelkesedett érte, néha unta. Néha fontosnak gondolta magát, néha haszontalannak. A szakmájában nem volt rossz, de a legjobbak közé sem lehetett számítani.

Kicsit irigyelte azokat a férfiakat, akik magasabbak, szellemesebbek voltak vagy a péniszük volt nagyobb. Ebben a tekintetben irigyelte a feketéket is. Kicsit irigyelte a gazdagabbakat, a hatalma- sokat, akik mindent megtehettek. Kicsit irigyelte a híres sztárokat, mert megkaphatták a legjobb nőket. Érdekes, gondolta, a legjobb nőket viszont sose irigyelte azért, mert megkaphatják a leggazdagabb pasasokat. Kicsit irigyelt mindenkit, akinek jobb autója volt, mint az övé. Kicsit irigyelt mindenkit, akinek jobb nője volt, mint az ő felesége. Ilyenkor azzal vigasztalta magát, hogy a jobb nőket is unja valaki. Az autókkal persze nem ez volt a helyzet.

A felesége közepesen szép nő volt. Már megismerkedésükkor is tudta: a felesége közepesen szép, és ez az ő helyzetében kielégítő eredménynek számított. Egykor, amikor megházasodtak, szerelmesek voltak egymásba. Kézenfekvőnek tűnt a lépés. Ez a szerelem időközben elmúlt és átadta a helyét a szeretetnek. A szeretet bizonyos feladatok ellátásához nagyobb segítséget nyújt, mint a szerelem. A megszokás a szeretet egyik arca. A feleségével megfelelően éltek. Alig veszekedtek, szexuális életük lényegében rendben volt, a házi munkából pedig ő is kivette a részét. Takarított, olykor bevásárolt és elvégezte a férfiúi teendőket is. A súlyosabb betegség elkerülte őket.

A gyermekeikkel elégedett lehetett. Az idősebb már kamaszodásnak indult és emiatt sokszor szemtelenül feleselt, de hát ezt életkori sajátosságnak lehetett betudni. Nem volt rossz tanuló, bár az is igaz, hogy nem tartozott a legjobbak közé sem. A férfi néha elgondolkozott azon, hogy szereti-e őt az idősebbik gyermeke, illetve ha igen és ha nem, mindebből mi következik.

A férfinak már csak az édesanyja élt. Az édesapja rákban halt meg, hosszú szenvedés után. Az utolsó hónapokban már a férfi is azt kívánta, hogy bárcsak meghalna végre. Erről eszébe jutott, hogy mások halálát is gyakran kívánta. Úgyszólván minden rokonának kívánta már a halálát. Mindenkinek, akit szeretett. Szerethetem-e azt, akinek a halálát kívánom? – tette fel a kérdést magának egy szép napon. De amikor az apja meghalt, néhány hétig elveszettnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Olyan érzés, mint amikor az ember otthon felejti a mobilját. Nem, igazság szerint valamivel intenzívebb érzés, de azért hasonló.

A férfinak voltak elméletei. Ezek az elméletek az élet különböző területeivel foglalkoztak – politika, nők, üzlet, sport, gyereknevelés. Vendégségben olykor ezekből az elméletekből elmesélt egyet-egyet. Kéthavonta, amikor a barátaival sörözni ment, nekik is előadta elméleteit, de ilyenkor őszintébben beszélt. A barátainak is voltak elméletei, a férfi szépen meghallgatta azokat is. Olykor vitatkoztak, olykor egyetértettek.

Régi vágya volt, hogy egyszer diófát ültessen. Körülbelül tizennyolc éves lehetett, amikor a szülei telkén az apjával elültettek tizenkét gyümölcsfát. Néhány még abban az évben elpusztult, csak egy-kettő fordult termőre, de aztán szépen lassan azok is tönkrementek. Hitvány kis fák voltak. ő azonban diófát szeretett volna ültetni, amely húsz év múlva terebélyesre nő, és forró júliusi délutánokon árnyékot nyújt az embereknek. Erre azonban eddig még nem került sor.

Keddenként és csütörtökönként ő vitte a kisebb gyermekét az óvodába. Felöltöztette a felesége által előkészített ruhákba, megreggeliztette, beültette hátra a gyerekülésre, bekapcsolta a gyerek biztonsági övét és már vitte is. Ezt szerette. Két utcával feljebb állt meg, hogy spóroljon a parkolási díjjal, hét-nyolc perc séta amúgy sem ártott. Kézen fogva átmentek szépen a zebrán, a kapunál benyomta a kódot és már bent is voltak. A gyerek az öltözőben szerette húzni az időt. Játszott, huzigálta a nadrágját, megkérte a férfit, hogy olvassa fel neki, mi lesz a mai ebéd és uzsonna, marháskodni kezdett óvodás kollégáival, megtaposta a pólóját. Nagy nehezen átöltöztek. Az óvó néni emlékeztette rá, hogy már egy hete késnek a tisztaságcsomaggal, a férfi nem értette, hogy a felesége miért nem intézkedett. Aztán elbúcsúzott volna a gyerektől, de az nem várva meg a puszit, benyargalt a terem közepére és játszani kezdett.

A férfi kilépett az óvoda kapuján. November volt, borult idő, nem túl erős és nem túl hideg szél. A férfi a zebrán ment át, amikor baloldalról nagy ívben egy Renault fordult volna be. Nem jött gyorsan, sőt, inkább lassan jött, ám egyáltalán nem lassított. Úgy tett, mintha a férfi ott sem lenne. A férfi még ekkor is folytatta az útját, úgy vélte, lehetetlen, hogy a sofőr ne vegye észre őt. Az autó azonban egyre csak jött, sőt egy tizedmásodpercre talán még gyorsított is, mint aki voltaképpen már sikeresen túl van a kanyaron. Csak akkor fékezett, amikor már a férfi közvetlen közelébe ért. A férfi reflexszerűen hátra ugrott, miközben a védekezésként maga elé tartott kezével a motorházra tenyerelt. Nem esett el és meg sem ütötte magát, de a kitámasztás pillanatában már látta is a vezető, egy harmincöt körüli nő meglepett arcát. Mindeközben a férfi elkiáltotta magát:

– HÜLYE VAGY?!

Hosszú hajú, sápadt, fakó arcú nő szállt ki az autóból. Megtört tekintet, színtelen száj, és az arcán, a szája szögletétől az orrcimpákig a fáradtság halvány árka. Határozatlan volt és ijedt, talán azt sem tudta eldönteni, hogy tényleg balesetet okozott-e. Férjnél van? Vannak gyermekei? Miért ilyen riadt? Egyetlen másodpercre szaladtak keresztül a férfi fején ezek a gondolatok. A nő remegett. Csend telepedett rájuk és a csend egyre csak ezt ismételgette: hülyevagy, hülyevagy, hülyevagy. A férfi közelebb lépett, amitől a nő riadtan egy fél lépést hátra, de aztán inkább bevárta, lesz, ami lesz. Mint aki ütést vagy szitkot vár. Igen, hülye vagyok, ezt mondta a teste és a tekintete.

A férfi széttárta a karját és csóválta a fejét, de csakhamar abbahagyta a méltatlankodás gesztusait. Aztán mindkettejük számára váratlanul megölelte. Két karjával szorította, csak szorította és szorította magához ezt az idegen nőt, akinek a teste eleinte csupa feszültség, csupa remegés volt. Egy idegen nőt ölelt, a zebra kellős közepén. Aztán enyhült a remegés, lazábbá vált a test, és a nő is visszaölelt. Nem néztek egymásra, a nő a férfi nyaka, válla és mellkasa közti területre fúrta az arcát, a férfi pedig hol a novemberi forgalmat nézte, hol becsukta a szemét. Erre az szolgáltatott ürügyet, hogy a nő haját olykor a férfi arcába fújta a szél. Aztán a nő könnyezni kezdett, majd nemsokára abbahagyta a sírást. Szó nélkül ölelték egymást. Úgy ölelkeztek, mintha még sosem öleltek volna, mintha most kezdték volna az ölelkezést. És mégis, ölelkezésük olyan volt, mint valami hazatérés. Néha összeért az arcuk, néha egyikük kicsit jobban szorította a másikat, néha a combjuk is összeért, már amennyire ezt a kabátok megengedték. Semmit sem tudtak, csak egyet tudtak, hogy ennél jobb már nem lehet – így aztán volt bennük annyi okosság, hogy ezt az ölelkezést egyáltalán ne hagyják abba. Még ma is ott ölelkeznek, ha meg nem haltak.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.