Szánt szándékkal vétkezni

– Tévedni és vétkezni, az még csak elmegy. De szánt szándékkal, tudatosan és megfontoltan vétket elkövetni, az több a soknál!

A házasságtörés oka

Amikor egy wittenbergi férfi házasságtörést követett el, a doktorné asszony megkérdezte a doktor úrtól: – Kedves uram, hogyan lehetnek az emberek ennyire gonoszak, hogyan mocskolhatják be magukat ilyen bűnökkel? – Felelte a doktor: – Bizony, kedves Käthe, az emberek nem imádkoznak, az ördög pedig nem henyél. Ezért szüntelenül imádkoznunk kell, hogy védekezzünk a kurválkodás ördöge ellen: „Ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” –

És még ezt is mondta asztaltársainak: – Úgy vélem, ha Isten azt parancsolta volna, hogy a nő minden férfit magához engedjen, aki csak jön, és a férfi is összeszűrje a levet minden elébe kerülő nővel, akkor az emberek igen hamar megcsömörlenének a feslett élettől, és hevesen áhítanák a házasság intézményét. Merthogy: „Megtagadottat kívánunk, s a tilosra törünk mi”, továbbá: „Nem tetszik, mi szabad; s mi tilos, vágyunk azután tör.”

Fiatal legények esetében nem lep meg a dolog, mert ahol egymás mellett a tűz meg a szalma, ott hamar felcsap a láng. Továbbá a fiatalok úgyis fiatalok, hát még ha alkalmuk nyílik paráznaságra. Annál inkább dicsérem Philipp Melanchthon magiszter egyik öccsét, aki azt mondta: „Megnősülök, és akkor nem járok a kurvák meg a más emberek felesége után.” Így kell gondolkodnia egy fiatal legénynek: legyen meg a saját felesége, és kerülje a paráználkodást!

Mt 6,13; Ovidius: Szerelmek III. 4. 17 és II. 19. 3 (Karinthy Gábor fordítása); Melanchthon öccse: Georg Schwarzerdt, falusi bíró.

Istent imádsággal kell megfogni

Martinus doktor azt mondta, hogy: – Az egyházat a kedves jó imádság tartja fenn, mert az imádság mindmostanáig a legjobb szolgálatot tette az egyháznak. Így tehát ezután is imádkozni kell. Ezért is mondja Krisztus: „Kérjetek, és adatik nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik.” Mindenekelőtt azt akarja, hogy akkor imádkozzunk, ha kísértésben vagyunk. Mert Isten gyakran elrejtőzik valahová, és nem akar meghallgatni minket, sőt azt sem, hogy rátaláljunk. Ezért hát keresni kell őt, azaz imádsággal kell őt megfognunk. Ha az ember keresi őt, ő bezárkózik egy kis kamrába. Ha mármost az ember be akar jutni hozzá, akkor be kell zörgetnie. De ha csupán egyszer vagy kétszer zörgetünk, azt ő elereszti a füle mellett. Az kell, hogy végül megsokallja a kopogtatást, mert akkor egyszer csak ajtót nyit, és így szól: „Nahát, mit akarsz?” Uram, én ezt meg ezt szeretném. ő meg így szól: „Hát akkor legyen neked!” Így kell őt felébresztenünk. Úgy veszem észre, hogy e világon még sok hithű ember van, akik igen buzgón imádkoznak, ahogy persze sok gonosz gazember is előfordul. Ezért az az ige, hogy „kérjetek”, nem egyebet jelent, mint azt, hogy kérjetek, ordítsatok, sikoltsatok, zörgessetek, dörömböljetek! Méghozzá mindezt egyfolytában, megállás nélkül!

Mt 7,7

A pillangó vagy lepke összehasonlítása a rajongókkal

– A pillangó vagy lepke így jön létre: először még csak hernyó, és felkúszik valahol egy falra, ott házikót épít magának, aztán tavasszal, amikor már melegen süt a nap, akkor feltöri a házikót, és pillangó alakban kirepül. Amikor aztán meghalni készül, akkor rászáll egy gallyra vagy levélre, és odatojik egy nagy rakás petét, amelyekből megannyi kis hernyó lesz. Így történik a nemzedék visszatérülése: először hernyó, és aztán megint hernyó lesz belőle. A kertemben különböző fajtájú hernyókat találtam: úgy hiszem, az ördög küldte őket ide hozzám. Eleinte még valami szarvhoz hasonló dolog is van az orrukon. Tulajdonságaikra nézve éppen ilyenek a rajongók. Mert a hernyókon szép ezüst- és aranyszínű csíkok vannak, tetszetősen csillognak és fénylenek, de belül tele vannak méreggel. A rajongók pedig hitbuzgónak és szentnek mutatják magukat, csakhogy hamis, tévelygő és rosszra csábító tanításaik vannak. És amikor a pillangó meghal, sok petét hagy maga után, úgyhogy egy hernyóból támad sok újabb hernyó. Ugyanígy egy eretnek sok más embert rosszra csábít, és egy ilyenből sok-sok rajongó és gyülevész lélek keletkezik. –

Egy másik alkalommal a gyülevész lelkekről, ezekről az okostojásokról és tudálékoskodókról azt mondta, hogy: – Koraszülött és éretlen szentek, akik hamar megférgesednek, és már egy könnyű szellőtől is lehullanak a fáról.

Arisztotelészről és Ciceróról

– Arisztotelész igazi epikureus. Úgy vélekedik, hogy Isten nem törődik az emberi dolgokkal, és nem foglalkozik vele, mit és miképpen csinálunk és intézünk, és hagy minket gazdálkodni, ahogy nekünk tetszik, mintha semmi köze sem volna hozzá. És minthogy erről meg van győződve, azt gondolja, Isten úgy kormányozza a világot, ahogy a kisgyereket ringatja az álmos cselédlány. Cicero sokkal tovább jutott. Azt hiszem, összeolvasott és -szedegetett minden jó gondolatot, amit csak talált a görög írók és tudósok könyveiben. Mert az egy nagyon jó érv, és engem sokszor és erősen elgondol- koztatott, és megindította a szívemet, hogy tudniillik azzal bizonyítja Isten létezését, hogy az élő teremtmények, az állatok és az emberek magukhoz hasonlót nemzenek és szülnek. A tehén mindig borjat ellik, a ló mindig csikót és így tovább. Olyan nincs, hogy a tehén csikót hoz a világra, vagy hogy a ló borjat. Ebből szükségszerűen következik, hogy van valami, ami az összes dolgot irányítja. Istent szépen felismerhetjük a csillagok meghatározott és változatlan mozgásából, járásából és futásából az égen. Abból is, hogy a Napot minden évben a maga helyén láthatjuk fölkelni és lenyugodni. Továbbá az évszakok bizonyosságából, vagyis abból, hogy mindig ugyanakkor jön a tél és a nyár. De mivel az ilyesmi folyton meglevő, mindennapi történés, ezért nem becsüljük és nem járunk a csodájára. De ha egy gyereket a születésétől fogva egy sötét zugban nevelnének, majd húsz éves korában kiengednék, ő bizony megcsodálná a Napot, hogy az mi a csoda, és hogyhogy min- denkor olyan meghatározott járása van, és hogyhogy váltakoznak az évszakok. De nekünk mindez semmi. Mert ami közönséges dolog, és mindennap megtörténik, azt nem becsüli az ember.

Mi az emberi lélek?

– Szeretném tudni, mi az emberi lélek, mert a test, ha meg van halva, és a lélek kiszállt belőle, nem különb egy darab kőnél. Én ezt fel nem foghatom, és addig nem is fogjuk meglátni, mik voltunk a bűnbeesés előtt, míg emberi mivoltunk ősképét meg nem pillantjuk.

A világ nem létezhet bűn nélkül, de ezt nem kell sem dicsérni, sem tűrni

Alexander Alesius Scotus azt írta Odera-Frankfurtból, hogy Christoph von der Strassen doktor, aki jogtudós, egy istentelen ember és nagy epikureus, és hogy kedveli a fizetett kurválkodást, a nyilvános bordélyházakat és egyéb gazságokat, amelyek mind meg vannak tiltva. Továbbá úgy rendelkezett, hogy aki az asztalánál bármi másról beszél, mint kurválkodásról és kurvákról, az fizet büntetésképpen egy aranyat. Erre Luther doktor dühbe gurult és felindult, mondván: – Ezt ő Itáliából hozta magával, habár már gyermekként is semmibe vette a szüleit. Egyszer fönt volt nálam a cellámban, és akkor az apja nem tudta rábeszélni, hogy elfogadja és meghallgassa azt a tanítómestert, akit az apja rendelt volna mellé.

Persze, igazat szólt az a semmirekellő, amikor azt mondta, hogy a világ nincs és nem is lehet bűnök nélkül, de az már nem következik ebből, hogy a bűnöket tűrnünk és méltányolnunk kellene. Ami- képpen az sem állja meg a helyét, hogy: az egyház nincs botránkozás nélkül, ezért hát a botránkozást hagyni, tűrni és méltányolni kell. Más dolog kurválkodást és egyéb gazságokat művelni gyakorlatban és cselekedetben, és megint más dolog jogosan vagy jogszerűen. Mennyi mindent el kell tűrnünk csaló kézműveseinktől, gonosz cselédségünktől, gonosz szomszédainktól! De mindezt méltányolni, dicsérni, és kijelenteni, hogy jogos és helyénvaló, ez több a soknál.

Alexander Alesius (1500–1565): skót születésű teológus, Luther és Melanchthon híve. Christoph von der Strassen (1511–1560): jogtudós, államférfi a brandenburgi választófejedelem szolgálatában.

Luther doktor gyásza, viselkedése és szavai kedves lánya, Magdalena 14. évében bekövetkezett halála és temetése után, 1542-ben

Amikor a doktor felesége szerfölött bánatos volt, sírt és zokogott, Martinus doktor így szólt hozzá – Kedves Käthe, gondolj csak bele, hová fog jutni! Mert bizony eljut! Igaz, hogy a test és a vér csak testnek és vérnek bizonyul, ahogy azt a természetük megköveteli, de a lélek él és készen áll. A gyere- keknél minden egyszerűen megy. Meghalnak fájdalom és félelem nélkül, perlekedés nélkül, a halál kísértése nélkül, testi fájdalmak nélkül, mintha csak elaludnának. –

Holstein magiszterhez pedig így szólt: – Kedves magiszter, hol volt kelmed hatvan évvel ezelőtt? Hol voltam én? Honnan jöttem? Honnan jött kelmed? Bizony, nem mi magunk csináltuk magunkat, és most felkerekedünk, és az Úristennel akarunk vásárt nyélbe ütni. El akarjuk adni neki a cseleke- deteinket, és cserébe a mennyországot kívánjuk tőle. Hát nem szégyenletes, ha egy teremtmény olyan magasra feltolja magát, hogy a teremtőjével ily módon merészel alkudozni? Ez már olyan, mintha nem is hinnénk, hogy Isten a mi teremtőnk; mert ha hinnénk, akkor más indíttatással mást cselekednénk. Ámde senki sem hisz benne, hogy Isten a teremtő. Még ha mondjuk is, és a lelki- ismeret meggyőz is róla bennünket, hogy Isten mindnyájunk teremtője, ez mégsem vált számunkra életbe vágó bizonyossággá. Inkább annak volna hitele, hogy valaki más hozott létre és csinált minket. Ezek után odalépünk Isten elé, és így szólunk: „Úristen, becsülj nagyra a cselekedeteim miatt! Ezért jövök hozzád, és nem te csináltál engem.” Micsoda gyalázatosság, pfuj!

A halálfélelem

– A halálfélelem maga a halál, semmi más. Aki a haláltól való félelmet kiveti a szívéből, az nem ízleli és nem szenvedi a halált. – Ekkor valaki a halállal járó fájdalomról kérdezett. Felelte Martinus doktor: – Kérdezzétek az én Käthémet, hogy érzett-e valamit; mert ő egyszer már a halálán volt. – Az asszony pedig így felelt: – Nem, doktor úr, nem éreztem semmit. – Erre így szólt Martinus doktor: – Ezért mondom, hogy a halálfélelem a legsúlyosabb az egész halálban. Az áll a zsidókhoz írt levélben, hogy Krisztus urunk mindenkiért ízlelte a halált. Boldog emberek vagyunk, amiért a halált mi nem ízleljük. Mert a halál íze keserű. És hogy micsoda fájdalom lehet, ízlelni a halált, az meglátszik Krisztuson, aki így szól, Máté 26.: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” Ott a kertben halt meg Krisztus: mert a halált ízlelni maga a halál. Mit gondol kelmed, miféle szavak ezek? „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” Ezeket tartom a legsúlyosabb szavaknak az egész Szentírásban. Habár az is igen súlyos, amikor a kereszten így kiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Senki sem tudja ezt szavakkal felfogni. Nincs angyal, aki megértené, milyen súlyos dolog, hogy az izzadság pórusain keresztül vér szivárgott. Ezt jelenti a halál ízlelése és félelme, amikor a teremtmény vigasztalja a teremtőt. Az apostolok ebből semmit sem értettek meg.

Zsid 2,9; Mt 26,38 és 27,46

Ádámról

Valaki megkérdezte: vajon Ádám több gyermeket nemzett-e annál a háromnál, akikről szó esik a Bibliában? Felelte Luther doktor: – Igen, hogyne. Séthről is Krisztus urunk családfája miatt esik szó, merthogy Krisztus ebből az ágból született. Ádámnak kétségkívül sok fia és lánya lehetett. Úgy vélem, hogy volt nekik vagy kétszáz gyerekük, mert Ádám igen magas kort ért meg, kilencszázharminc évet. Káin a bűnbeesés után körülbelül harminc évvel születhetett, miután Ádám és Éva megvigasztalódott. Meg vagyok győződve róla, hogy angyalok vigasztalták őket sokszor, különben képtelenek lettek volna egymással hálni, mert túlságosan nagy volt rémületük és búbánatuk. Mintegy harminc év elteltével kezdtek gyermekeket nemzeni.

A házasság

– Lucas, a festő, miután megnősült, és megvolt a menyegző, folyton a felesége mellett akart lenni. Volt egy jóbarátja, aki ezt mondta neki: „Öregem, ezt ne csináld! Még egy fél év sem telik el, és máris eleged lesz belőle! Ha nincs is cselédlány a házadban, jobban fogod kívánni, mint a feleségedet!” És így is történt.

Lucas: ifj. Lucas Cranach (1515–1586), aki 1541 elején nősült meg.

A doktor önmagáról

Amikor több napon át súlyos fejfájás gyötörte, este így szólt az asztalnál: – Käthe, ha holnap sem leszek jobban, hazahívom Torgauból a mi Hansunkat, mert szeretném, ha itt lenne, amikor végem van. – Mire a doktorné: – Látja, doktor úr, milyen sötét gondolatai vannak! – Feleli a doktor: – Nem, Käthe, ez nem képzelődés. Nem egyik pillanatról a másikra halok meg. Ágynak fogok esni, beteg leszek, de nem szeretném sokáig nyomni az ágyat. Nekem is elegem van a világból, neki is elege van belőlem, és ezt rendjén valónak is tartom. A világ azt hiszi, ha megszabadul tőlem, akkor majd jó lesz neki; ha ezt akarja, megkapja. Úgy áll a dolog, ahogy sokszor megmondtam: én vagyok a kikívánkozó szar, a világ meg a kitágult segglyuk, úgyhogy megválunk egymástól. Köszönöm neked, édes jó Istenem, hogy helyet adtál nekem a te maroknyi seregedben, és hagytad, hogy üldöztetésben legyen részem a te igéd miatt; mert abban biztos vagyok, hogy nem kurválkodás vagy uzsorásság miatt üldöznek ellenségeim.

Isten haragja akkor a legnagyobb, amikor hallgat, és nem áll szóba velünk

– Nincs annál nagyobb harag, mint amikor Isten hallgat, és nem áll szóba velünk, hanem hagyja, hogy saját eszünk és belátásunk szerint úgy intézkedjünk és cselekedjünk, ahogy nekünk tetszik. Ahogy most a zsidókkal történik, akikre Isten olyan keményen megharagudott, hogy immár ezer- ötszáz éve egy árva szót sem szól hozzájuk, sem egyetlenegy jelet nem hagy nekik. Amint a 81. zsol- tárban fenyegeti őket: „Hallgass, népem, hadd tegyek bizonyságot ellened! Izrael, hallgass meg engem! Ne legyen nálad idegen isten, és idegen istenhez ne imádkozz! Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, nyisd nagyra a szájad, és betöltöm. De az én népem nem hallgat a szavamra, és Izrael nem engedelmeskedik nekem. Ezért hát meghagytam őket szívük sötétségében, hogy járjanak a maguk tanácsa szerint.”

Pedig hát fennhangon kiáltanak hozzá, és kitartóan imádkoznak nagy komolysággal és buzgalommal, mint azt imakönyveik is mutatják. Ha én tudnék úgy imádkozni, ahogy ők, odaadnám érte kétszáz forint ára könyvemet. Csodálom, hogy Isten nem hallgatja meg őket. Kimondhatatlan, nagy harag ez. És ha most hozzá kiáltanak, az Úristen így felel: „Amikor prédikáltam és kiáltottam nektek, egyikőtök sem hallgatott rám; most én sem hallgatok rátok. Intő szózatomat semmibe vettétek; most én sem hallgatlak meg titeket.”

Zsolt 81,9–13 (kissé módosítva); Péld 1,24–26 (módosítva)

A zsidók bizonyítéka

– A zsidók és a törökök egyetlen bizonyítékot hoznak fel, mégpedig azt, hogy: átkozott mindenki, aki egynél több istent imád. A keresztények így cselekszenek, tehát átkozottak. Szerintük a kisebb következtetések és egyéb tételek ezzel be vannak bizonyítva, mert a keresztények hisznek az Atyaistenben, a Fiúban és a Szentlélekben. Mondhat nekik az ember, amit akar, úgysem fogják hinni, hogy a három: egy. Én pedig minden fáradság és vesződség nélkül, akár álmomban is megőrzöm hitemet. És még ha elbotlanék is, minthogy Isten velem van, akkor is ahhoz tartanám magamat, amit a hitben tanultam. Egy keresztény sohasem ragaszkodik olyan erősen az ő Krisztusához, mint egy zsidó vagy egy rajongó az ő tanításához. Mert igaz ugyan, hogy a keresztény is megmarad mellette mindhalálig, de gyakran elbotlik, és kételkedni kezd. A rajongókkal ilyesmi nem fordul elő, ők rendíthetetlenek, és mereven ragaszkodnak rajongásukhoz, ahogyan Marcus von Zwickau, az ördög prófétája tette. Mondtam neki: jól vigyázzon, nehogy tévedésbe essen. Mire ő így szólt: „Az igazamtól Isten sem tántorít el!”

Egy nagyúrról, aki uzsorakamatra kölcsönzött pénzt

– Egy hatalmas, gazdag nagyúr, amikor már a halálán volt, és a lelke ott ült a nyelve hegyén, hagyta magát rábeszélni barátaitól és tanácsadóitól, hogy olyan végrendeletet készítsen, amely szerint azt a százezer aranyat, amelyet összeharácsolt, Lipcsében kereskedelmi forgalomba fektessék. – Nahát, szép kis bűnbánat! – mondta erre Martinus doktor. – Bizony ám, ha egyeseket hagynánk szentség és vigasz nélkül meghalni, akkor a többiek megbotránkoznának rajta. Sajnos, most már ott tartunk, hogy az emberek azt mondják: „Ha már jócselekedeteim és igaz életem úgysem üdvözítenek, akkor inkább harácsolok, uzsoráskodom, és azt csinálok, ami nekem kedvemre és hasznomra van, és amikor a halálomon leszek, majd akkor beszerzem a bűnbocsánatot!” Na de, édes egy cimborám, Szent Ágoston azt mondja: Isten ugyan megígérte neked, hogy irgalmas lesz hozzád, de vajon biztosra veszed-e, hogy Isten akkor is irgalmat tanúsít irántad, ha friss, fiatal, egészséges napjaidban szánt szándékkal elutasítottad az ő irgalmát? Ó, milyen szívesen prédikálnék erről, ha megvolna hozzá az erőm!

Nagyúr: a Luther által többször is szóba hozott eset Ernst von Schönburggal, György szász herceg tanácsosával (1486–1534) történt, aki jó gazdálkodónak, kapzsi és kíméletlen földesúrnak, továbbá a reformáció ellenségének számított.

Szép kis bűnbánat: vagyis Ernst uraság a halálos ágyán megbánta vétkeit, köztük az uzsorával szerzett vagyont is, majd az összeget végrendeleti úton újra befektette.

Saját lelki bűneiről

– Sok olyan lelki bűnről van tudomásom, amelyet nem ismerek, és testi bűneim is nagyrészt elmúltak. A kapzsiság nem kísért meg, hiszen van pénzem elegendő. A bujaság sem kísért meg, mert jutott nekem abból a dologból elegendő, amivel az ember lecsapolja magát. Viszont a harag nem ereszt! Gyakran olyan erősen feldühödök valami szirszar miatt, ami szóra sem volna érdemes, hogy aki az utamba kerül, megszenvedi; olyankor nem hall tőlem jó szót. Hát nem szégyenletes dolog ez? Más bűnökre, úgymint a lustaságra és egyebekre volna jó mentségem; de hogy holmi csipcsup dolog indulatba hozzon!

Lecsapolja, „lest”: Luther a házaséletet érvágáshoz (Aderlaß) hasonlítja.

Károly császárról

– 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen V. Károly császár kibocsátott és nyilvánosságra hozott egy vakmerő rendeletet a tőlem, Luther doktortól való tanítás ellen. Akkor némely tisztességes, tudós férfiak odaírták mindjárt az elejére, az első sorok után a császári címer mellé a margóra ezeket a szavakat: „Egyesek mostanáig még jó reménységgel voltak eme Károly császár iránt; ám azt, hogy ez a zsarnoki ediktum mennyire elriasztotta és elidegenítette tőle sok igaz, becsületes ember szívét, még elgondolni sem lehet, nemhogy elmondani.”

Vakmerő, „geschwind”: még a szó régi értelmében (mai jelentése ‚gyors’). Rendelet: az 1521. május 8-án kelt wormsi ediktum.

Fordította Márton László

---