Mindennek mértéke a pénz

Mindennek mértéke a pénz1

AZ UTAZÁS ÁRA ÉS A RITKASÁGOK FOGADTATÁSA A KORA ÚJKORI EURÓPÁBAN

„Mert csak akkor veszik komolyan a gyűjtőt, ha sok pénzt kezel.”2

Bevezetés

Kezdetnek álljon itt a leghíresebb tanács, az, amelyet Polonius ad fiának, Laertesnek:

Öltözz, miképp erszényedtől telik,
Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,
Mert a ruha jellemzi emberét,
S a franciák közt a jobb rangbeli
Legválasztékosabb főmester ebben.
Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
Elveszti önmagát, el a barátot;
Viszont, adósság a gazdálkodás
Hegyét tompítja.

(Arany János fordítása)

Shakespeare nem csupán arra figyelmeztet, hogy idegen földön-vízen is ügyeljünk arra, hogy önmagunk maradjunk („Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz.”), de arra is, hogy ugyanilyen gondosan ügyeljünk pénztárcánkkal is. Számtalan ehhez hasonló atyai tanáccsal látták el azokat a tanult utazókat, akik ebben az időben vágtak neki Európa útjainak. Például özvegy Vér Judit az 1690-es években fiát, Teleki Pál grófot arra buzdította, hogy ismerje meg, hogy „a Literaria Respublica micsoda könyvekkel vagy Inventumokkal s jeles Emberekkel öregbedik… Vadnak ad provehendam Sapientiam institutae Societates Europában, melynek tagjai per omnia regna élnek”. A tanácsok között szerepelt az is hogy a fiú kerülje a kicsapongást, az italozást, no meg persze „távoztassa és fogadássalis, a mint a két felsőt, úgy harmadikot, a pénzben való koczkázást, kártyázást. Vajki sok szép Iffiuság veszett és vész el ez három gonosz miatt, néki ugyan az erszenyeis vékony ezekhez. Tudgya ennek az Hazának nyomorult voltát s maga állapottyát.”3

Néhány hónappal később Telekit immár a bátyja emlékeztette arra, hogy külföldi országokat járva a három P-t tartsa észben: „prudentia, pecunia, patientia” (= óvatosság, pénz és türelem).4 Néhány évvel később Széchenyi György négy hasonló szellemű levelet is írt fiának, fia németalföldi nevelőjének és két magyar útitársuknak, akik éppen Itáliába készültek. Ezekben gondosan kifejtette, hogy ügyeljenek a pénzre és készítsenek róla pontos számadást. Széchenyi itáliai ügynökétől csupán a nevelő vehetett fel pénzt, de ő is csak a csoport többi tagjának jelenlétében, majd a pénzt egy írásos átvételi elismervény ellenében fejében át kellett adnia a magyar útitársainak.5

A pénzügyek sötét fellegként lebegtek a diákok, tudósok és a kíváncsi nemes urak felett, akik azért vágtak neki az útnak, hogy templomokat, galériákat és magángyűjteményeket látogassanak, s felkeressék azokat a nagytekintélyű férfiúkat, akik a Levelek Köztársaságában, a Respublica Literariában éltek, abban a képzeletbeli országban, ahová Európa minden tájáról sereglettek a történelmi vagy természettudományos tudást kergető bölcs elmék. Azoknak, akik kedvtelésből utazgattak, mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hiszen a postakocsi drága volt, kevés volt az a hely, ahol meg lehetett szállni és az útonállók ott voltak mindenütt, ahogy azt a két hű barát, John Evelyn és Samuel Pepys is megtapasztalhatta, amikor egy London környéki kirándulásuk alkalmával mordályt szegezve rájuk mindkettőjüket külön-külön kirabolták.6 Nem csoda tehát, hogy Teleki betartotta anyja utasításait és gondosan megőrizte azokat a nyugtákat, amelyeket a szállásra, egy új német ruhára és a frankfurti vívóleckékre kifizetett. Naplójában még a napi kiadásait is feljegyezte, például egy forintot és 10 stuivert fizetett egy belépőért a leideni nyilvános anatómiai boncterembe és a botanikus kertbe, hat stuivert kóstált egy kávé Amszterdamban és két stuivert egy barack Utrechtben.7 Az efféle részletező könyvelés akkoriban még a leggazdagabb utazók körében sem volt ritkaság. A leideni textilkereskedő, Allard de la Court, akinek apja 1,12 millió holland forintos vagyont halmozott fel, 1707-es utazásai során kettős könyvelést vezetett, s ebből kiderül, hogy 13 stuivert költött egy lübecki kávéházban, három forintjába került, hogy láthassa Berlinben a királyi istállókat és a fegyvertárat, két és fél forintért pedig Hamburgban vásárolt magának egy Európa-útikönyvet.8 De la Courtot feltehetően nem verte földhöz egy-két forint és stuiver, de a kis összegek hamar szép summává kerekedtek. Az Észak-Németországban tett négyhónapos útja során összesen 713 forintot és 11 stuivert költött, márpedig ez nagyjából egy leideni professzor éves fizetésének felelt meg. Az európai arisztokraták számára ez nem volt szokatlanul magas összeg. Mathis Leibetseder becslése szerint a földbirtokkal rendelkező német nemesség, ha útra kelt, akkor egy év alatt mintegy ezer tallért utazgatott el (ez nagyjából 2500 holland forintnak felelt meg).9

Noha ezúttal jórészt a tanult, arisztokrata származású vagy polgári turistákkal foglalkozunk, azért említést érdemel, hogy a szegényebb utazók még nehezebben gazdálkodták ki ezeket a költségeket. Mikor Debrecen városa két korrektort küldött Leidenbe, hogy a magyar nyelvű kálvinista Biblia kiadását gondozzák (és az egyetemen tanuljanak), a két fiatal magyar a 18 hónapos útra mintegy 1800 forintot költött. Miskolci Szigyártó János, aki szintén Németalföldön tanult, két év alatt költött el ekkora összeget utrechti tanulmányaira.10 Akadtak azonban olyanok is, akiknek sokkal kevesebb adatott meg. A protestáns teológus, Szenci Molnár Albert például utazásainak nagy részét koldulással töltötte, majd a hitelek visszafizetése következett. 1598-as heidelbergi tanulmányai idején négy könyvét is el kellett adnia, hogy élelemhez jusson és gyalog ment át Strasbourgba, hogy ottani barátaitól szert tegyen némi pénzre, majd visszaérve Heidelbergbe megbetegedett, s vagy egy tucatnyi magyar honfitársának kellett segítségére sietnie, hogy fedezni tudja a gyógykezelés és a lábadozás költségeit.11

Pénzben gondolkodni

Gondoljuk el, amint ezek a kora újkor tanult, tudományokban jártas utazói keresztül-kasul bejárják Európát, miközben mindegyikük ugyanazokat a tanácsokat kapta arra nézvést, miként fogja vissza költségeit: a kereskedőkkel közösen használják a kocsit, naponta keressék fel amszterdami és londoni kereskedelmi megbízottjaikat, még a legcsekélyebb költségeket is jegyezzék fel, hasonlítsák össze az étel, a szállás árát az otthonival. Mindeközben folyamatosan kunyeráltak egy kis pénzt az otthon maradt rokonoktól.12 A pénzügyek ugyanúgy belevésődtek az agyukba, akárcsak egy Wall Streeti brókernek, s kezdtek mindent a pénz szempontjából látni.13 Amikor csak egy utazó rábukkant egy furcsa tárgyra, egy könyvre vagy valamiféle szuvenírre, máris az árán morfondírozott. Nem mintha az otthon maradókat ne izgatták volna a pénzügyek. A XVII. század végére a polgárok és az arisztokraták Európa nagy részén már egy pénzalapú gazdaságban éltek. De az utazások szokatlanul nagy, néhol kirívóan magas költségei miatt az utazók egyre érzékenyebben reagáltak a pénzügyekre.

E nagyobb érzékenységnek az lett a vége, hogy az utazók elkezdték agyba-főbe dicsérni azokat a boltosokat, akik nem voltak restek felcímkézni árcédulákkal az általuk kínált portékát. Martin Lister külön is megemlítette, hogy mennyire elégedett volt azzal a párizsi játékboltokban dívó szokással, hogy „a pontos árát mindenre ráírták”, bár szerinte magukat a játékokat túlságosan borsos áron kínálták.14 Hasonlóan elismerőleg nyilatkozott a frankfurti arisztokrata, Zacharias Conrad von Uffenbach a könyvritkaságokat áruló brémai kereskedőkről, akik az általuk kínált könyvekről összeállított katalógusokban egyértelműen feltüntették az árakat is.15 Cikkemben azt állítom, hogy ez a pénzközpontú utazás olyan folyamatot indított el, amelynek során a művészet, a tudomány, az oktatás és a ritkaságok lényege ezek pénzben kifejezett árára redukálódott, s ez lehetővé tette, hogy bárki eldönthesse, mennyit ér egy barack, egy kiszárított tatu teteme vagy éppen egy pár Rembrandt-rézkarc. Kialakult egy távirati stílusban is leírható esztétikai mérce, amelynek segítségével a turisták egy-két szóban összefoglalva feljegyezhették naplójukba, hogy útjuk során milyen értékes tárgyakat láttak. Ily módon Rembrandt A betegeket gyógyító Jézus című festményének a művészi értékét tökéletesen kifejezhette valaki azzal, hogy „Százforintos lap” néven emlegette.

Az ékszerek esetében a pénzben, illetve a szépségben kifejezett érték összevetése talán még nem is olyan meglepő. Teleki utazása előtt néhány évvel az erdélyi gróf, Bethlen Mihály egy Marburgba tett útja során feljegyezte, hogy „a Szent Erzsébet templomában nézzük a maga koporsóját, mely drága… a két oldalán a 12 apostolok, mindenfelől rakott drágakövekkel, amellyek közük kiváltképpen valók: egy gyöngy, egy diónyi, 8000 tallér, egy smaragd, szinte ollyan, 6000 tallér. Egy jáspis 2500 tallér. Topáz 7000 florenis. Zafír 8000 tallér.”16 Allard de la Court hasonló módon szemlélte a porosz király, I. Frigyes éppen akkor elkészült koronáját és feljegyezte, hogy „példátlanul hatalmas kövekkel díszes korona volt, s mind közül a legnagyobb kő az volt, melyet Anglia Királya ajánlott fel a korona abroncsára, s ez 8000 pisztolt kóstált” – ez nagyjából 25 ezer tallérnak felelt meg.17 A koronaékszerekről készített sajátkezű vázlatos rajza jól mutatja, hogy az érzéki tapasztalás hogyan keveredett össze benne a tárgy pénzbeli áráról kialakított képpel. A monokróm képen a művész csupán a korona körvonalait vázolta fel, a gyöngyöket „P” betűvel jelölte és a nagy kövön a „8000 pisztol” felirat áll, mintha csak de la Court lelki szemeivel látta is volna a gyöngyre rávésett árat. Kétség sem férhet hozzá, hogy a kő értékéről valamelyik helyi idegenvezető világosíthatta fel.

De nem csupán a drágakövek esetében kerültek elő a pénzügyi megfontolások. A könyvek értékét sem kizárólag tartalmuk alapján becsülték meg: a kötésük és az áruk is árulkodó volt. Amikor Samuel Pepys 1660-ban Hágába ment, ott más könyvekkel együtt csupán azért vásárolta meg Bacon Organon című művét, mert tetszett neki a kötése.18 Nem sokkal berlini látogatása után Allard de la Courtnak esélye nyílt, hogy remek könyveket csodáljon meg Wolfenbüttelben, ahol a könyvtár „valóban hatalmas és lenyűgöző volt, számos szépséges könyvvel tele, amelyeknek kötései is szépségesek voltak”. De la Court megtekintette Luther kanalát, egy 1459-ben Mainzban nyomott könyvet, négyszáz kéziratot, amelyeket 24 ezer tallérért árultak Franciaországban „és ezen felül is egy negyedrész könyvet, amely 15 levélnyi vastag volt” tele tengeri és szárazföldi térképekkel, s az ottaniak szerint „mintegy 200 dukátot kóstált”.19 Christian Hendrick Erndl hasonló szellemben dicsőítette az oxfordi Bodleinan könyvtárat, s ő is megemlítette, hogy a könyvtár alapítója 200 ezer francia livre-t költött a létrehozására.20 Alig tizenöt évvel korábban Bethlen hasonló távirati stílben számolt be arról, hogy a berlini könyvtárat látogatva felfigyelt „16 tomi, qui constant 3060 Talleris ubi sunt Omnia Animalia depicta” s ezeket a köteteteket számtalan, leírhatatlanul gyönyörű kép díszítette. Akárcsak de la Court-ot és Erndlt, Bethlent sem csak az egyes kötetek ritkasága, hanem az áruk is lenyűgözte: míg az előző esetben 24 ezer tallért fizettek 400 kéziratért, itt 16 kötetért fizettek 3060 tallért, amott pedig az egész könyvtárért adtak ki 200 ezer livre-t: Ezek voltak azok a sarokszámok, amelyek alapján már fel lehetett állítani a könyvek és a kéziratok összevetésére alkalmas, bár meglehetősen különös mércét.

Ugyanez a pénzügyi gondolkozás a képzőművészeti alkotások értékelésére is hatással volt. Az amszterdami sebészcéhnél Uffenbach észrevett egy festményt, amelyen a „nagytiszteletnek örvendő sebészmester, Tulpius úr anatómia leckét ad”. Ugyan az elkerülte figyelmét, hogy a képet Rembrandt festette, de Uffenbach ezért a képet „összehasonlíthatatlannak” nevezte, majd leírta, hogy „az egyik itteni polgármester ezer tallért ajánlott érte”, mely egyértelműen a megbecsülés jele volt és egyben értékmérő is.21 A német arisztokrata az élő festőkről is hasonló feljegyzéseket készített, például leírta, hogy az ismert hamburgi festő, Balthasar Denner 15 tallért kér egy portréért, húszat egy miniatűrért, és negyvenet, amikor félalakos portrét készít címerpajzzsal.22 Peyps hasonló éleslátással mérte fel egyetlen pillantás alatt a minőséget és az árat, mert egy Hollandiában látott trompe-l’oeil festményre, amelyet vászonra festettek ugyan, mégis a kép úgy nézett ki, mintha egy függönyt húztak volna elé, azt a megjegyzést tette, hogy látványra ugyan szép volt, de nagyon drága.23

A tanult utazók az amúgy mérhetetlen dolgokat is sikeresen fordították át árban kifejezett értékre. Az oktatás például nem csupán arra kínált lehetőséget, hogy a pallérozott elmék találkozhassanak, de a professzor és diákja egyben szerződést is kötött. Akárcsak a XXI. századi amerikai diákoknak, az akkoriban utazgató fiataloknak is alaposan meg kellett gondolniuk, hogy hova iratkozzanak be és milyen órákat vegyenek fel. Amikor Bethlen az Odera melletti Frankfurtban időzött, gyorsan elvetette egy asztronómia professzor ajánlatát, aki azt ígérte, hogy a fiatal grófot tizenhat hét alatt bevezeti a csillagos ég rejtelmeibe (peripatetica astronomica), s ezért 100 magyar forintot kért. Bethlen kiszámolta, hogy minden egyes tanóra egy forintba kerülne, amely valóban csillagászati összeg volt, majd azzal a megjegyzéssel utasította el, hogy „Ez ám jó kereset volna, ha valakinek elhányó pénze volna, és neki megadná; …de abban bizony nem kap”.24 Okos döntés, hiszen egy hónapnyi német nyelvtanítást másfél tallérért megszámítottak neki, s 10 tallérért három hónapra magántanítványának fogadta földrajzból a tudós Antonius Wilhelm Sovart.25 Az utazók akkor is lejegyezték a tanórák árát, ha nem állt szándékukban leckét venni. Amszterdamban Frankfurt am Main későbbi polgármestere, Zacharias Conrad von Uffenbach például pontosan leírta, hogy kéthónapnyi anatómiai magánóra Johannes Rautól vagy Frederik Ruyschtól 16,6, illetve 15,5 forintba került.26

A ritkaságok értékelése

Az esztétika pénzügyi oldala azonban akkor játszotta a legnagyobb szerepet, amikor ritkaságok értékének megállapítására és összehasonlítására került sor.27 Máskülönben hogyan lehetett volna fejben elrendezni azt a számtalan találomra összehordott holmit a pénzérméktől kezdve, a kiszárított krokodilokon, kagylókon, mikroszkópokon, egzotikus növényi magvakon, vákuumpumpákon keresztül egészen a kitömött madarakig, amelyekkel az ember egy ritkaságokkal zsúfolt kabinetbe belépve szembe találta magát.28 Az ember érzékszerveit megrohanják a minden irányból érkező benyomások. Szeme polcról-polcra ugrál, az orrát eltömíti a rothadó tetemek bűze, és a fül már nem tudja megszűrni az idegenvezető állandó locsogását, amint minduntalan egy újabb és újabb tárgyra hívja fel a figyelmét. De vajon melyik objektum az, amelyik megérdemli ezt a figyelmet, esetleg egy naplóbejegyzést vagy végső soron magát a vásárlást? Hogyan lehetne a kabinetben heverő tárgyak miriádjából kiválasztani azt, amelyik számunkra érdekes lehet? Noha az utazók – így Albrecht Dürer is – már a reneszánsz idején is tisztában voltak a tárgyak értékével, ők még hagyatkozhattak a természet minden részletét magába foglaló hierarchikus rendre, amelyben minden növénynek, állatnak vagy ember készítette tárgynak megvolt a maga bombabiztos helye, ahogyan ezt például Barthelémy de Chasseneuz munkája, a Catalogus gloriae mundi le is jegyezte.29 A XVII. század végére azonban a természet hierarchikus rendje felbomlott, s helyébe egy olyan látásmód lépett, amely immár kaotikusan, minden rendszertől mentesen szemlélte a világ csodáit. Még a természettudósok sem voltak hajlandók hierarchiába rendezni e csodákat, helyette Isten nagyságának bizonyítékát abban látták, hogy egymással összemérhetetlen dolgok sokaságát teremtette meg. A csak mikroszkóp alatt vizsgálható rovarok éppen úgy Isten nagyságának megdönthetetlen bizonyítékai voltak, mint az oroszlánok vagy a sasok.30 Ráadásul addigra a turizmus is nagy üzletté vált és a ritkaságkabinetek száma az egekbe szökött. Egyszerűen megnőtt azoknak a turistáknak a száma, akik a szórakozás kedvéért utaztak, és egyre több, közönség előtt is megnyitott gyűjtemény akadt, amelyeket összehasonlíthattak. Mivel azonban a létező dolgok láncolatának rendező elve egyre inkább megfakult, ezért egyedül a pénz maradt mércének, kizárólag ennek alapján lehetett a mérhetetlenség csapdájából kiszabadulni, legalábbis addig, míg meg nem jelent az esztétika tudományának első két műve, Hutcheson Vizsgálódás az erkölcsi jóról és rosszról, illetve Kant az Ítéleterő kritikája című művei, amelyek a képzőművészeti alkotásokat és a természeti szépséget egyaránt vizsgálták.31

Nem csoda hát, hogy a ritkaságok árát csaknem az összes utazó feljegyezte. Az amszterdami Simon Schijnvoet ritkaságboltját felkeresve Uffenbach megjegyezte, hogy a legritkább és leggyönyörűbb tengeri kagylóhéj ára 200 forint volt. Még a képzett természettudósok sem tudták ezt a gondolkodást levetkőzni. A többkötetes Historiae conchyliorum szerzőjét, Martin Listert senki nem vádolhatta azzal, hogy nem ismeri a tengeri kagylókat. Mégis, amikor Párizsba utazott, a tengeri kagylógyűjteményekről készített feljegyzéseiben a kagylók ára éppen olyan előkelő helyen szerepelt, mint az osztályozásuk. Monsiuer Buco gyűjteményéjéről írva például megemlíti, hogy a francia gyűjtő tulajdonában „számos tökéletes és igen nagy példányt láttam a Buccina szárazföldi és édesvízi fajtájából”, más, a Lister könyvében felsorolt fajtákból azonban kevesebb akadt. Az angol ezek után egyenesen rátért arra, hogy milyen áron látta azt a kagylót, amelyet az orleans-i herceg vásárolt meg 900 livre-ért (nagyjából 50 fontért), majd megjegyezte, hogy a „herceg egy párizsinak 11 ezer livre-t ajánlott fel 32 kagylóért”, ajánlatát a tulaj azonban visszautasította.32 Lister hasonló módon számolt be Butterfield párizsi mágneskő-gyűjteményéről is, s ebben az esetben is megemlíti, hogy a gyűjtemény értéke „több száz fontsterlingre rúg”, majd csak ezt követően bocsátkozik részletesebb leírásba több darabjáról is.33

Afurcsaságok leírására és összehasonlítására szolgáló szókészlet hiánya is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a pénzügyi értékek megadása miért jelenik meg oly gyakran ezekben a leírásokban. Ahogy arra Anne Goldgar rámutatott, a gyűjtők meglehetősen kevés jelzőt használtak saját darabjaikra, a „sima”, „márványszerű” és még pár kifejezésen felül más nemigen fordul elő ezekben a szövegekben, ugyanakkor gyakran megemlítik a drága ritkaságok árát.34 Paula Findlen fejtette meg, hogy a „természet tréfája” kifejezést eredetileg maguk a gyűjtők használták egy-egy különösen érdekes darab leírására a legkülönfélébb tárgyakból összeállított, barokk ritkasággyűjtemény jellemzésekor.35 E pár jelzőn felül azonban nemigen akadtak olyan kifejezések, amelyekkel az utazók képesek lettek volna összehasonlítani a különböző darabokat vagy lejegyezhették volna, milyen sokra tartják ezeket. Noha maga is igen jelentős gyűjteménnyel rendelkezett odahaza, de la Court mégis igen szegényes szókincset vonultat fel naplójában: csupán a „raar” (ritka), „aardig” (finom), „magnificque” (csodálatos) és mindenekelőtt a „fraaij” (szép) kifejezéseket használja. Lienenben tett látogatásáról is mindössze így tud írni: három szoba volt ott, „ahol is igen szép festmények és szőnyegek függtek, és a kastély mögött egy szép kertet találni, benne egy Orangerie, melyet szépen festett virágok díszítettek”. Négy éven át tartó utazása során Bethlen Mihály is mindössze öt kifejezést használt a furcsaságok leírására: igen szép, cifra, újság (az újdonság értelmében), külömb-külömb és csudálatos.

Bethlen amúgy nagyon is tisztában volt azzal, hogy a nyelv mennyire beszűkíti lehetőségeit. Minduntalan arról panaszkodott, hogy lehetetlen röviden leírni az útja során látott ritkaságokat. Az uppsalai gyűjtemény például tele volt szép raritásokkal, „melyeket mind leírni sok foret”.36 De még ha lett is volna ideje, hogy lejegyezze, amit látott, Bethlen még így is attól tarthatott, hogy odahaza, Erdélyben senki nem hisz neki. A furcsaságok egyszerűen túl furcsák voltak az otthoniaknak. És amikor végre elhessegette magától a hitetlenség miatti aggodalmait, a szavak akkor is cserbenhagyták. Egy bizonyos Carlstein nevű férfi stockholmi gyűjteményéről például így írt: „Vadnak más iskátulyákban sok külömb-külömbféle csigahajak… oly szép virágosok, tarkák és külömb-külömb színűek, hogy az ember le nem tudná írni, sem megfesteni”.37 A furcsaságoknak megvolt a maga je-ne-sais-quoi minősége: olyasféle tulajdonság volt ez, ami az érzékekre hatott, de a nyelv képtelen volt visszaadni.38 Mennyivel egyszerűbb volt akkor már egyszerűen lekörmölni, hogy ezek a tárgyak mennyibe kerültek. Bethlen azt talán nem tudta elmagyarázni, hogy a gyűjteményben látott aprócska hal miért gyakorolt rá oly nagy hatást, de azt már igen, hogy először 100 tallérért kínálták, s végül 30 tallérért vásárolták meg.

Ebből a szempontból a furcsaságok némileg eltértek a festményektől. Ahogy azt Gerrit Verhoeven is megjegyezte, néhány tanult holland utazó hajlandó volt a képeket művészettörténeti kategóriákban szemlélni és ők voltak azok, akik felfigyeltek a kompozíció különféle aspektusaira, a színválasztásra és a fény-árnyék játékára.39 Párizsban Martin Listert szintén lenyűgözte Rembrandt három festménye, amelyeket Monsieur Viviers gyűjteményében tekintett meg. Izgatottságának hangot is adott: „Soha semmi még csak meg sem közelítette azt a módot, ahogyan az emberi testeket és a ruhákat színezte”, majd megjegyezte azt is, hogy mindhárom vásznat „a legművészibb és legtökéletesebb színekkel festette meg, s mindegyik oly sima volt, mint egyetlen más kép sem”.

Lister nagyra értékelte a színharmóniát is, s ez kitűnik abból a leírásból is, amelyet Rubens Marie de Mediciről készített híres festménysorozatáról adott. Lister csodálta Rubens képein az emberi test ábrázolását és a skarlátszín használatát, ugyanakkor felrótta a festőnek, hogy nem ragaszkodik eléggé a történelmi hűséghez.40 A jó kétszáz éve felgyűlt művészetelméleti fejtegetések tehát nem voltak hiábavalók. A tanult utazók bízvást hagyatkozhattak arra, amit Karel van Mander, Gérard de Lairesse vagy André Felibien tanított nekik arról, hogyan kell egy-egy képet megítélni vagy egy másikkal összevetni.41 És Roger de Piles-nek köszönhetően a festményeket még úgy is össze tudták vetni, hogy egy 1-től 18-ig terjedő skálán osztályozták a képet a kompozíció, a rajz, a színezés és a kifejezés négyes mércéjén mérve.42

A festészettel foglalkozó tengernyi szakirodalommal összevetve a ritkaságokkal elenyésző számban foglalkoztak művek. Egy úriember egy- egy ritkasággyűjtemény felkeresése előtt csupán Quicchelberg, Major, Valentini vagy Marperger néhány, bizony igencsak vékony kötetét lapozhatta át, hogy szemét és ítélőképességét trenírozza.43 Ezek a munkák gyakran szolgáltak gyakorlati tanáccsal az utazónak is (mossák meg a kezüket!), máskor a „múzeum” és származékainak etimológiáját vezették le, és ami talán a legfontosabb, részletekben menően elmesélték, hogy egy ilyen gyűjteményt felkeresve az utazó milyen tárgyakra számítson.

Mivel a szakirodalom nemigen adott esztétikai útmutatást a tárgyak értékeléséhez, ezért az írott vagy élő múzeumi tárlatvezetés volt az, ami a gyűjtemény bemutatását kissé feldobta, s hol hajmeresztő történeteket hangzottak el az egyes kiállítási darabokról, hol lírai futamok arról, hogy az adott tárgy hogyan fogja egyszer megreformálni a nemzet egész gazdaságát. Az efféle, szájhagyományon alapuló információ azért bizonyult nagy segítségnek, mert legalább valamit elárult a sokszor zavarba ejtő tárgyakról és az értéküket is növelte, ezért sok múzeumi kurátor különösen nagy súlyt fektetett arra, hogy ezeket a történeteket le is jegyezze. A holland múzeumi kurátor, Arnout Vosmaer például a lehetséges adományozók számára összeállított egy hosszú kérdőívet a különféle halakról. Mivel a halakat meglehetősen zavaros, alkoholos folyadékban tárolták, ezért ezek a példányok gyorsan kifakultak. Vosmaer azonban tudni akarta, hogy eredetileg milyen volt a színük, honnan származnak és hogy ehetők voltak-e vagy sem.44

Az efféle bőségesen tenyésző történetek azonban csak még jobban megmutatták, mennyire hiányoznak azok az egyértelmű útmutatások, amelyek alapján a különféle tárgyakat összehasonlítani és értékelni lehetne. Ahogy arra Hans Ulrich Gumbrecht rámutatott, mind a művészetnek, mind a sportnak olyan jelenléte van, amely zsigeri reakciókat vált ki a nézőkből, de az egyáltalán nem biztos, hogy a birtokunkban van a nyelv, amivel képesek vagyunk az efféle reakciót visszaadni.45 Éppen a furcsaságok jelenléte volt az, amit a gyűjtemények látogatói ebben az esetben képtelenek voltak leírni. A kor múzeumi szakirodalma semmiféle szókészletet nem kínált, hogy a furcsaságokról szerzett első benyomásaikat szavakba önthessék. És amikor mégis adott valamiféle értékelési kapaszkodót, akkor is a pénz nyelvén tette.46

Apénz nyelvét természetes módon kezdték a gyűjtemények leírására használni. Ahogy arra a német polihisztor, Johann Daniel Major rámutatott a Kunstkammer kifejezés szinonimáinak vizsgálatakor, a gazophylacium kifejezés eredetileg az ingóságok vagy arany tárolására szolgáló rekesz vagy ládikó volt, ahogy a tezaurusz kifejezés is eredetileg a pénzügyi szókincs része volt.47 Ezek az értekezések az egyes ritkaságok pénzben kifejezett értékét is meghatározták. Jencquel, aki a területtel foglalkozó leghosszabb mű szerzője volt, még a gyűjtemények ókori darabjainak értékét is képes volt meghatározni. Ahogy azt olvasóival közölte, Salamon királynak „egy igen drága, művészi és számos ritkasággal teli kincstár” volt a birtokában, majd még ennél is részletesebben kifejtette, hogy Nagy Sándor 800 tálentumot adott Arisztotelésznek (ami Jencquel szerint csaknem öttonnányi arannyal ért fel), hogy az állatok természetét kutassa. Mily kár, hogy efféle bőkezű szponzorok már nem élnek manapság, panaszkodott a szerző.48: Museographia, oder Anleitung zum rechten Begriff und nützlicher Anlegung der Museorum, 4 kötet, szerkesztette Johann Kanold (Leipzig, 1727) 11.] Amikor a korban közelebbi gyűjtemények leírására került sor, Jencquel nyelvezete már nem ütött el annyira a korszak többi utazójától. Megjegyzi például, hogy az innsbrucki Ambras Kastélyban lévő Bassano- kép, a Noé bárkája „csodálatra méltó” alkotás, és a toszkán nagyherceg 100 ezer tallért ajánlott érte. Kevésbé lenyűgöző szám volt az a 10 ezer tallér, amennyiért Rotterdami Erasmus gyűjteménye kelt el. Firenzében a falikárpitok elkészítése 150 ezer tallérba került, míg Nagy Péter cár 80 ezer forintért vásárolt amszterdami és hamburgi kereskedőktől egy ritkasággyűjteményt.49 Egy ideális világban az ember szeretne az összes ilyen gyűjtemény értékéről tudni. Éppen ezért a Museographia függelékében Jenckel szerkesztője, Johann Kanold odáig ment, hogy megkérte olvasóit, küldjék be neki gyűjteményük becsült értékét. Ahogy Kanold írta: égett a vágytól, hogy értesüljön arról, miféle gyűjtemény van a birtokukban, hogyan osztályozzák a benne található tárgyakat, s arra kérte őket, sorolják fel a legfurcsább és a legnagyobb ritkaságnak számító tárgyaikat, s fűzzenek ehhez megjegyzéseket, illetve írják meg, milyen úton-módon jutottak az adott tárgyhoz, s végül, de nem utolsó sorban azt is, hogy a gyűjtemény mennyit ér.50

Apénzügyi kérdések valóban fontosak voltak, ezt az egyik korai ritkasággyűjtő, Paul Jakob Marperger, a Die geöffnete Raritaten- und Naturalienkammern szerzője is megjegyezte, aki e könyvön felül is számos művet írt banki, pénzhamisítási és az Oroszországgal folytatott kereskedelemmel kapcsolatos témákban. A különféle európai városokban fellelhető gyűjteményekről szólva ő is gyakran szóba hozta, hogy ez vagy az a tárgy mily „költséges” volt. Pontos árat ugyan ritkán említ, noha egy firenzei elefántcsont-gyűjteményről szólva elmondja, hogy az 600 ezer scudóba került, míg az amszterdami Johan Volckers kagylógyűjteménye 100 ezer forintot ér.51: Die geöffnete Raritäten- und Naturalienkammern (Hamburg, 1705), 154; Volckersről szólva: „Vor kurtzen ist daselbst des beruffenen Johann Volckersen vortreffliche Raritäten-Kammer unwiet von der Brauer Kraffet bey der Harlemer Poort zu sehen gewesen, da die Muscheln allein bey 100,000 Forint sindwehrt geschätzt wurden.” P. J. Marperger, 159. A harmadik példa egy lengyel arisztokrata ajándéka Loretónak, s ennek értéke 130 ezer tallér, lásd P. J. Marperger, 163. Marpergerhez Mark Dion 2002-es reprint kiadását használtam.] A leendő gyűjtők számára összeállított hasznos tanácsok között szerepelt az is, hogy tartsanak egy többfiókos tároló szekrényt. Az egyik fiókban őrizzék a múzeumi tárgyú könyveket és az útibeszámolókat, a másikban tarthatják a gyűjtemény tartalmáról folytatott levelezésüket, míg a harmadikba kerüljenek a nyugták.52

És ha az így kiművelt turista egy még ennél is általánosabb útikalauz után nyúlt, abban is hasonló értelemben szóltak a pénzről. Brice műve, a New Description of Paris például elengedhetetlen kelléke volt valamennyi utazónak, aki a XVII. század végén óhajtotta felkeresni a francia fővárost, mivel gazdag szókinccsel mutatta be a város furcsaságait és látványosságait. A New Description is leírta, hogy a furcsaságokat egyaránt megcsodálhatjuk méretükért, a készítésüknél felhasznált nemes anyagokért (azaz ezüstért és aranyért), színpompás küllemükért, vagy – mint egy Poussin-festmény vagy egy középkori miniatűr esetében – technikai kivitelezésükért.53: A New Description of Paris… Translated out of French, 2. kiadás (London, 1688) 25. oldalon az anyagokról, 16. oldalon a színekről, 131. oldalon Poussinről és a 44. oldalon a miniatűrökről. Brice-hoz lásd Germain Brice: Description de la ville de Paris, szerkesztette Pierre Codet (Geneva, 1971).] Az efféle értékítéleteket azonban könnyen le lehetett fordítani a pénz nyelvére, ahogyan azt a szerző meg is tette annak a bronzurnának az esetében, amely II. Henrik szívét tartalmazta. Brice azt állította, hogy „a jó ítélőképességgel felruházott férfiú gyönyörű megmunkálásáért csodálja ezt a darabot. És mondják, hogy egy kíváncsi párizsi az elmúlt korokból 10 ezer koronát ajánlott érte, valamint azt, hogy másolatot készíttet róla a leghűbb formában, amelyet a teremben aztán kihelyezhetnek.”54

A mérőszámokat a művészet iránt tanúsított megbecsüléssel vegyítő Brice még arról is tájékoztatta olvasóit, hogy a Petit Bourbon palotán belül „a legfigyelemreméltóbb tárgy egy hatalmas, színaranyból készült hajó, melyet gyémántok ékesítenek, a legcsudálatosabb alkotás ez, mely Sieur Balin keze alól került ki, s melyet egyszázezer koronára taksálnak”.55 A Londonról született beszámolókat hasonló megjegyzések tarkították. Ahogy arra Claude Jordan és Francois Colsoni emlékeztette olvasóit, szinte teljesen ugyanolyan kifejezéseket használva: a Towerben lévő angol korona „árát felbecsülni sem lehet, mivel a díszítő kövek oly értékesek és oly nagy alakúak, számuk pedig oly mérhetetlen, hogy a szem sem képes egyben befogadni”. Ezt követően a két szerző még arra nézve is jó tanáccsal szolgál, hogyan adjunk borravalót az őröknek, a könyvtárosoknak és a múzeumi kurátoroknak.56 A turisták az útikönyvből Amszterdamban pedig arról értesülhettek, hogy a Damrakon, azaz Amszterdam legismertebb utcájában, a lakbér elérheti az évi 1500 forintot, és a Keizersgracht pompás otthonaiban a falon függő festmények és a Délkelet-Ázsiából származó ritkaságok akár 50, 100 vagy akár 200 ezer forintot is érhetnek.57

Az utazók élményeit és a pénzhez való hozzáállásukat ezek az útikönyvek és múzeumi leírások igen erőteljesen befolyásolták. Amikor az asztronómus Thomas Bugge megérkezett Amszterdamba, rögvest megvásárolta a Le Guide d’Amsterdam című útikönyvet Harrevelt könyvesboltjában, mert az „rendkívül hasznosnak tűnt a külföldiek számára”, míg Zacharias Conrad von Uffenbach Jordan Voyages historiques, Valentini Museum museorum, valamint Marperger Geöffnete Raritätenund Naturalienkammern című műveit találta a leghasznosabbnak.58 Ezek a könyvek még abban is eligazították az olvasókat, hogy a gyűjteményekben fellelhető furcsaságok közül melyek a legértékesebbek. A Royal Societyben látott valamennyi kiállítási tárgy közül Bethlen Mihály feltehetően azért emelt ki naplójában egy női szeméremtestet, mert a Guide de Londres is ezt említette elsőként a gyűjtemény tárgyalásakor.59 Ugyanakkor a pénzügyi tárgyú megjegyzések feltehetően a másik irányba is utat találtak maguknak: az utazóktól is eljutottak az útikönyvek szerzőihez. Museographia című művében Jencquel gyakran emelt át részeket az utazók feljegyzéseiből. Erasmus gyűjteményének értékéről például Monconystól értesült és Misson Nouveau voyage d’Italie című könyve volt a forrása annak is, hogy egy jáde kő Frankfurtban 1600 tallérba került tulajdonosának.60 Az efféle munkák tehát nemcsak arra bíztatták az utazókat, hogy élményeiket a pénz nyelvére is fordítsák le, de az utazók tapasztalataira építve – és ezzel a kör bezárul – maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy megszülessen a megfigyelések leírására szolgáló rövid és velős nyelvezet.

A pénz mércéje

A pénzügyi nyelvezet sajátos problémákat is magával hozott; például amikor valaki megpróbálta felbecsülni egy-egy ritkaság értékét. Vajon a pénz kettős értékmérőként funkcionált ilyen esetekben, s a magas ár egyben magas esztétikai értéket is jelzett? Vajon a művelt utazó csupán a beszerzési érték jelzésére használta a pénz nyelvét és a pénzbeli értéket nem vette figyelembe, amikor elvontabb síkon kellett a tárgyat más tárgyakkal összevetni és megítélni? Vagy úgy gondolták, hogy a beszerzési árat a pénzügyi ingadozások nem érintik, ezért ez az ár egy-egy tárgy abszolút, a pénztől független értékének megállapítására is alkalmas?

Néhány utazó számára a gyűjteményekben fellelhető ritkaságok pénzben kifejezett értéke csupán kiinduló adatként szolgált: ezekre alapozva már tájékozottabban dönthettek jövendő vásárlásaikkor. Thomas Bugge Észak-Európában tett körutazásának indítéka az volt, hogy a koppenhágai egyetemi obszervatórium számára új felszerelés kellett, ezért londoni tartózkodása során szép számban vásárolt mikroszkópokat, prizmákat, rajzeszközöket és egy vákuumpumpát is, melyhez „állatok részére való nagy tartályok” is jártak.61 Amikor a Leideni Egyetemen lejegyezte két gőzgép árát – mindkettő darabjáért 100 forintot kértek –, akkor könnyen elképzelhető, hogy hasonló gépek beszerzésén gondolkozott a Koppenhágai Egyetem számára. Jan Paauw eszközöket árusító boltjában tett látogatásáról is azért készített feltehetően feljegyzéseket, mert magában már a vásárlást fontolgatta. Bugge leírta egy pirométer árát (125 forint), majd feljegyezte, hogy mennyiért lehet kapni „kiválóan megmunkált különféle pumpákat” (260 forint), ez azonban kétséget kizáróan magasabb ár volt, mint amit Londonban kialkudott, hiszen ott csak 11 fontot és 15 shillinget fizetett egy pumpáért, ami alig valamivel haladta meg a Paauw boltjában kért ár felét.

Egy-egy ritkaság pénzben kifejezett értéke hasznos mércének bizonyulhatott akkor is, amikor egy boltban kellett a tárgy árát kisakkozni, hiszen a gyűjtemények és a kereskedések közötti határvonal akkoriban meglehetősen elmosódott volt. Az utazók nemegyszer ugyanazt a kifejezést használták mindkettőre. Az angol utazó, Richard Rawlinson például Willem Havenberg Alkmaarban lévő nyomtatványboltját „gyűjteménynek” nevezte, majd ezután vásárolt tőle egy Dürer metszetet és két további, régi kastélyokat ábrázoló vázlatot.62 A megfogalmazásban azonban semmi furcsát ne keressünk. A turisták nemcsak azért keresték fel ezeket a ritkaságboltokat, hogy vásároljanak, hanem hogy a polcokon elhelyezett tárgyakat egyszerűen megcsodálják. A különféle eszközöket gyártó Adam Steitz egészen odáig ment, hogy Bugge számára egy sor kísérletet szervezett amszterdami boltjában, majd a dán asztronómus számára még azt is elintézte, hogy felkereshesse a mennonita teológiai szeminárium gyűjteményét, ahol Steitz kurátor volt.

Másfelől, a magángyűjteményekben fellelhető darabokat is időnként áruba bocsátották. Noha Amszterdamban a természettudós Albertus Seba magángyűjteményét máshol mutogatta, mint patikáját, ez azonban nem azt jelentette, hogy a gyűjtemény darabjai nem voltak eladók. Első ritkasággyűjteményének darabjait az orosz cárnak, Nagy Péternek adta el még az 1710-es évek közepén és az 1720-as évek végén már egy újabb gyűjteményt kínált eladásra, ahogy arról Jencquel Museographia című művében beszámol. A Museographia igen részletesen leírja Seba természettudományos tárgyú gyűjteményét, majd hírét viszi annak is, hogy a tulajdonos hajlandó megválni tőle 25 ezer forintért.63 Ebben az esetben a múzeumi útikalauz azért említette meg a pénzügyi részleteket, hogy az irányárat belője és egyben reklámot is csapjon az eladásnak. Ugyanakkor a tanult utazók nem csupán azért hozták szóba a ritkaságok árát, mert vásárolni akartak. A Magyarországról külföldre látogatók például nem is álmodhattak efféle drága holmikról. A különféle patrónusaitól szerény adományokkal ellátott erdélyi Pápai Páriz Ferenc feltehetően még a drezdai állatkert féltalléros belépőjét is hatalmas összegnek látta. Amikor pedig megjegyezte, hogy az állatok vagy 30 ezer tallérnak megfelelő értékű húst esznek meg évente, senki nem gondolhatott arra, hogy hasonló menazsériát akarna létrehozni odahaza.64 Az összeggel csupán döbbenetét és csodálatát akarta kifejezni és számokkal is illusztrálni kívánta, hogy milyen értékesek az állatkerti állatok. Efféle megfontolásokból még a gazdagabb turisták is gyakran említettek árakat. Uffenbach hiába írta le, hogy mekkora összeget ajánlottak a Doktor Tulp anatómiája című képért, eszébe sem volt megvásárolni a festményt. Még Rembrandt nevét sem említi, noha az valóban hasznos lett volna, ha ennek a képnek vagy a művész valamelyik másik festményének a megvételére készül. Allard de la Courtnak a porosz koronára vonatkozó feljegyzései sem arra utalnak, hogy később királlyá akarta volna koronáztatni magát. A koronaékszerek valóban lenyűgözték, és e hatalmas összeg rögzítésével rögvest ki tudta fejezni csodálatát.

A pénzben kifejezett és az abszolút érték összevetése azonban még nem azt jelentette, hogy ezek az utazók elfogadták volna a rögzített árak elméletét. Noha a pénzben kifejezett értékkel helyettesítették az esztétikai és tudományos értéket, de csupán azért, mert valamiféle hasznos mércére vágytak, s nem azért, mert ezt az árat önmagában is abszolút és állandó értékmérőnek tartották. Noha a korban bőségesen teremtek a munkaérték- és anyagérték-elméletek, az utazók nemigen tartották ezeket alkalmasnak arra, hogy megmagyarázzák, az árak miért fejezik ki egy-egy tárgy belbecsét. A két festő, Adriaen van der Werff és Henrick van Limborch ugyan annak alapján állapították meg egy-egy festményük árát, hogy hány félnapnyi munkaidőt szántak az elkészítésükre, de feltehetően a skót turista, James Boswell volt az egyetlen, akit az effajta részletek érdekeltek.65 A pompázatos kasseli menazséria hatalmas festményeit nézegetve meg is jegyezte, hogy Johann Melchior Roos „három éven át élt itt, hogy ezt a képet megfesse és ezért a szóbeszéd szerint 1300 dukátot kapott.” Boswell ezzel a mondattal egyszerre hajtott fejet a csillagászati összeg és a befektetett idő nagysága előtt.66 Máskülönben az utazók valóban nagy teret szenteltek feljegyzéseikben a különféle ritkaságok művészi kidolgozottságának és elismerték az egyes kézműves mesteremberek hozzáértését. Egy olyan területen, ahol ennyi és ilyen sokoldalú tehetség működött, egy egyszerű munkaerő-értékelmélet nem volt képes magyarázatot adni arra, hogy Raffaello miért jobb művész, mint Joost Momper. Ugyancsak nem tudott racionális magyarázatot adni arra, hogy miért olyan magas azoknak a naturáliáknak az ára, amelyeket nem emberi kéz alkotott; hiszen abban az időben egy-egy egzotikus tengeri kagyló magasabb áron kelt el, mint egy Vermeer. Az alapanyagok árával számoló elméletek sem tudtak számot adni arról, hogy egy-egy ritkaság miért olyan értékes, noha akkoriban egy tárgy esetében az alapanyag értéke előkelőbb helyen szerepelt a számításokban, mint a ráfordított munkaidő. Az ékszerek esetében az ezüst, az arany és a drágakövek értéke nagyrészt kiadta egy-egy fülbevaló vagy akár egy korona árát is. A turisták ezzel nagyjából tisztában is voltak. Boswell például megjegyezte, hogy egy gothai középkori Biblia esetében a díszítésre felhasznált arany értékét ezer dukátra becsülték, noha ebből kiindulva azt már nem próbálta levezetni, hogy az elkészült teljes mű mennyit érhet.67 Bethlen Mihály már korántsem volt ilyen óvatos, amikor a különféle éremgyűjteményekről írt. A Stockholmban lévő Carlstein-gyűjteményről szólva megjegyezte, hogy „Más, kisebb iskátulyás ládában tart az európai királyok pénzit… sok szép nagy, arany-ezüst pénzek, úgyhogy edgynémelyben vagyon 50-55 arany”.68 Egyértelmű, hogy Bethlen szemében ezek az érmék kizárólag nemesfém-tartalmuk miatt értékesek, nem pedig történelmi becsük miatt. Nagy hiba, ahogy erre Paul Jakob Marperger is figyelmeztette olvasóit. Geöffnete Raritäten- und Naturalienkammern című művében szerepel egy tanulságos mese egy amszterdami patikusról, aki egy római érmékből álló gyűjteményt örökölt, de nem konyított a numizmatikához. Amikor a hentesek és halaskofák nem voltak hajlandók elfogadni a régi érméket, egy mozsárban beolvasztotta a gyűjteményt, mert fogalma sem volt arról, hogy a régi pénzérmék értékesebbek, mint a bennük lévő arany, ezüst vagy réz értéke.

Egy tárgy értéke tehát semmiképpen sem egyenlő csupán az előállításához szükséges alapanyag értékével. Az árakat egy bonyolultabb képlet alapján kell meghatározni, hacsak az ember nem fogadja el azt a tételt, hogy valaminek a pénzbeli értéke kiszámíthatatlan és csupán múló minőség. Ahogy arra John Locke rámutatott, egy árucikk kereskedelmi értéke csupán „pro hic et nunc”, azaz itt és most létezik, és a kereslet és a kínálat felfutásával vagy elapadásával együtt változhat. Ráadásul a pénz csupán akkor tudja betölteni a kereskedelemben megjelenő értékek változatlan mércéjének a szerepét, „ha mindvégig ugyanakkora mennyiség cserél gazdát a Kereskedés Birodalmában”. Amint megváltoztatjuk a forgalomban lévő érmék mennyiségét, akkor magának a pénznek az értéke is változni fog.69

Más turisták is osztották Locke véleményét, aki szintén bejárta Franciaországot és Hollandiát és útjai során pontosan lejegyezte a ritkaságok árát naplójában.70 Azt is felismerték, hogy a pénz értéke folyamatosan változik és ennek következtében a ritkaságok ára is hol le, hol felmegy, hasonlóan az összes többi árucikk árához. A pénz tehát csak hozzávetőleges értékmérő lehetett, egy-egy tárgy ára csupán a valódi értékének kicsit homályos becslése.71 A korabeli Európában mindenki hasonlóképpen gondolkozott, hiszen a különféle fizetőeszközök egymáshoz viszonyított árfolyama meglehetősen képlékeny volt. Noha a történészek szerint ebben az időszakban az infláció hosszú távon meglehetősen alacsony volt, rövid távon az árak igencsak ingadoztak.72 Az árak nem csupán azért változtak, mert a kínálat is változott, de azért is, mert az érmék körülnyírása (azaz a pénzérmék nemesfém tartalmának megkurtítása) a különféle pénznemek értékét is csökkentette. Németalföldön a valódi pénzérmék fémtartalma olyan alacsony szintre csökkent, hogy a bankszámlákon tárolt virtuális forint értékét magasabbra tartották, mint a kézzelfogható forint érméket. Az Amszterdami Kereskedelmi Bankban elhelyezett képzeletbeli forint durván 4 százalékkal többet ért, mint egy valódi egyforintos pénzérme.73 Márpedig ez jelentős különbség volt. Az ember egy pillanatra elgondolkozik, hogy vajon a 25 ezer forintos irányárat, amelyet Seba kért a gyűjteményéért, florin bancóban (azaz a fent említett virtuális pénzben) vagy tényleges forintban (valódi pénzben) értette. A kétfajta pénznem közötti 4 százalékos különbség ezer forintra rúg, márpedig ez egy jól fizetett professzor éves bére volt.

A csökkent értékű pénzérmék problémájával más országok is küszködtek. Erdélyben alig néhány évvel Teleki és Bethlen hazatérése után II. Rákóczi Ferenc Habsburg-ellenes felkelése gyors inflációhoz vezetett. Annak érdekében, hogy a háborút finanszírozni tudja, Rákóczi rézből készült polturákat veretett, ezeknek a névleges értéke azonban nem felelt meg a bennük lévő fémtartalomnak. Következő években a polturát folyamatosan le kellett értékelni, s ennek nyomán feltámadtak a vádaskodások, hogy Rákóczi „…az egész magyar nemzetet minden jó pénziből kifosztá, az átkozott rossz pénz marada nyakunkban, s már semmi hasznát nem veheti senki”.74

Ebből a szempontból Anglia sem számított kivételnek. Miután a shilling ezüsttartalmát minduntalan csökkentették, az I. Károly idején a még 20 shillinget érő arany guinea-ért az angol Dicsőséges Forradalom kezdeti éveiben már 30 shillinget adtak, s ez sarkallta többek között John Locke-ot is arra, hogy megalkossa elméletét a monetáris politikáról és előálljon pénzügyi reformjavaslataival. Egy röpirat szerzője így írt ezekben az években: „a súlyos pénzek [a guinea-k] eltűntek mind egy szálig, ezeket felhalmozták, mert ezeknek van még biztos értékük, és éppen ezért szinte valódi Kincsként tekintenek rájuk, értékesebbnek tartják az Aranynál is, s ennél fogva oly képzeletbeli (és mondhatnám) kriminális értékkel ruházták fel őket, mely szemmel láthatóan jobb, mint a forgalomban lévő pénz [a shilling], mely a körülnyírások miatt súlyából sokat veszített.”75: A Letter of Advice to a Friend about the Currency of Clipt-Money (London, 1696). A képzeletbeli pénz itt megjelenő koncepciója egészen mást takar, mint Einaudié: „The Theory of Imaginary Money from Charlemagne to the French Revolution”, in: F. C. Lane – J. C. Riemersma: Enterprise and Secular Change (Homewood, 1953), 229–61. Einaudi a képzeletbeli pénzt sokkal inkább a már korábban említett florin bancónak látta, amelyet a különféle tranzakciókban és szerződésekben használnak, de amely valódi pénzként nem jelenik meg.]

A guinea átváltási ára abszurd magasságokba emelkedett. A pamfletíró szerint a mindennapos pénzügyek „képzeletbelivé” váltak, és az ésszerű átváltási arány elérhetetlen ideállá vált. A parlamentnek több törvényt kellett hozni és komoly kormányzati közbelépésre is szükség volt ahhoz, hogy végül 1698-ban a guinea értéke ismét visszatérjen 21 shillinghez és hat pennyhez.

A pénzben kifejezett érték ingadozása különösen nagy károkat okozott az utazóknak. A különféle pénznemek átváltási árfolyama minduntalan változott, ahogy azt Teleki Pál is a saját bőrén tapasztalhatta, amikor bécsi bankárjával, Ingrammal tisztázta útiterveit. Teleki megpróbálta meggyőzni Ingramot, hogy az út időtartamára fix árfolyamon váltsa át számára a magyar forintot, de a bankár ezt elutasította. Ingram közölte Telekivel, hogy „mikor a fiatalembernek pénzre lesz szüksége, az átváltási árfolyam is változni fog és senki nem tudja biztosra megmondani, hogy mit hoz a jövő”. Ha pedig Telekinek az egy éven át tartó hosszú útja során több pénzre lett volna szüksége annál, mint amennyit a testére csatolva vitt, akkor a helyzet még rosszabb lehetett volna. Az anyja ugyan a lipcsei vásárra tartó helyi görög kereskedőkkel tudott aranyérméket küldetni a fiának Erdélyből, de ahhoz, hogy a pénz messzebbre is eljusson, már hivatásos segítségre volt szüksége. A jutalék, amelyet azért kértek, hogy a pénzt Erdélyből eljutassák Németországba, csillagászati volt: 36–38 százalék, ahogy ezt Teleki minduntalan fel is panaszolta otthon maradt anyjának.76 Az utazás folyamán vagyona gyorsan értékét vesztette. Egy évtizeddel később azonban a külföldre küldött pénz után felszámolt jutalék még magasabb volt. 1711-ben ifjabb Pápai Páriz Ferenc, a korábban már említett Pápai Páriz fia, Erdélyben maradt patrónusainak beszámolt arról, hogy addigra a bevett ráta 50 százalékra emelkedett.77 Hasonlóképpen az amerikai fontsterlingnek is sokkal magasabb értéke volt az amerikai gyarmatokon, mint Londonban, mivel meglehetősen nehéz volt a pénzt az Atlanti-óceánon keresztül szállítani. A pénzérmék keringését gyorsítandó a gyarmati hatóságok ezeknek az érméknek az értékét törvénybe foglalták, s a fémtartalmuk értékének 133–178 százalékában állapították meg.78 A pénz értéke annak megfelelően ingadozott, hogy az ember távolodott vagy közeledett a perifériához. Mivel a pénz értéke is minduntalan fel-le ugrált, nem csoda, hogy az útinaplók szerzői is némi egészséges szkepticizmussal számoltak be egy-egy ritkaság áráról. Gyakran biggyesztették a hallott árak mellé a „becsült” („geschätzt”) jelzőt, ugyanakkor azt már nem árulták el, hogy véleményük szerint a kért ár megfelelt-e a tárgy tényleges értékének. Jencquel például leír egy aranyból készült ivókupát, amelyet Wolfenbüttelben látott, és amelyet némelyek 60 ezer tallérra becsültek. Ugyanakkor mások szerint akár 90 ezret is megért és a koronaherceg anyja az értékét 150 ezer tallérban állapította meg.79 Az egyes személyek között nem létezett egyértelmű megállapodás, hogy egy-egy ritkaság valójában mennyit is ér. A korábbi árakat is gyakran használták afféle hozzávetőleges becslésre. Még a tulajdonosok is némi fenntartással kezelték saját irányáraikat. Amikor Uffenbach felajánlotta megvételre könyvtárát Savoyai Jenő hercegnek, taktikai okokból 20 ezer écure becsülte tényleges értékét. Ugyanakkor hozzátette, hogy már 12 ezerért is szívesen megválik tőle, noha biztosra vette, hogy a herceg ennél azért bőkezűbb lesz.80 Az árak és a valódi érték közötti rugalmas kapcsolat tág teret nyitott az alkudozásnak, amely azokban az időkben az összes kereskedelmi ügyletre jellemző volt.

Sok esetben az utazók az árat nem a tárgy valódi értékének tartották, hanem az emberi balgaság szemléltetésére hozták fel példának. Pontosan tudjuk, hogy a tulipánpiac 1638-as összeomlása után mennyi kritika érte a tulipán- őrülteket, de a többi ritkaság rajongói sem úszták meg erkölcsi leckéztetés nélkül. Párizsban Martin Lister lejegyezte, hogy az Orleansi herceg egyszer 11 ezer livre-t ajánlott fel mindössze 32 kagylóhéjért, amit a tulajdonos azonban visszautasított, mire fel a herceg csupán ennyit mondott: „Nem tudom ki nagyobb bolond, az, aki ezért ennyit ajánl, vagy az, aki ezt elutasítja”.81 Ez az ár egyértelműen képtelenség volt és még az Orleansi herceg sem tett újra ajánlatot a kapzsi gyűjtőnek.

Ugyanakkor az eladók és a vevők tájékozatlansága a ritkaság valódi értékének alábecsléséhez is vezethetett. Az angol patikus, James Petiver effélét tapasztalt Amszterdamban, ahová azért utazott, hogy Hans Sloane megbízásából ritkaságokat vásároljon. Paul Hermann özvegyének árverésén két forintért és 12 stuiverért vásárolt meg egy gyöngyházas kagylót, ami igen szerény summa volt, mivel azt írta, hogy „valójában azt hiszem, az egész nem került többe, mint amennyit az alkohol és az üveg ért”.82 Az árverésen leütött ár sokkal inkább a tartósítás költségeit tükrözte, mintsem a tárgy valódi értékét. Ám a balgamód felvert tényleges árak sem jelentették még azt, hogy elméletben a pénz ne szolgálhatott volna valódi értékmérőként. Ahogyan a pénzügyi szakemberek szándékai szerint a fizetőeszközöket úgy kellett volna megreformálni, hogy azok névleges értéke pontosan megfeleljen nemesfém-tartalmuknak, ugyanúgy a ritkaságokról folytatott vitákban is minduntalan előkerült, hogy egy ideális világban a pénz e ritkaságok valódi értékének tényleges mércéje lehetne. Ha az árakat a tanult hozzáértők határoznák meg, akkor ezek az árak pontosan megfelelnének a tárgyak belbecsének – legalábbis sok gyűjtő ebben reménykedett. Museographia című művében Jencquel például beszámol arról, hogy egy valódi Schlangencronét összetévesztettek egy csigával és 20 schillingért adtak el, noha Jencquel szerint a valós értéke 50 birodalmi tallérra rúgott.83 A bolondok rossz árat fizetnek a ritkaságokért, de a valódi szakértők képesek arra, hogy meglássák valós értékét. Az antwerpeni nyomatkereskedő, Joannes Meytens szintén emez elméleti keretrendszeren belül fejtette ki véleményét, amikor a következőket írta Rembrandt „Százforintos lap”-járól: „Tudom, hogy Hollandiában különféle alkalmakkor száz forintért, s többért kelt el és nagyságra eme papírlaphoz hasonlatos, s különösképpen elegáns és finom munka, de harminc forintnál többet mégsem ér.84 Rembrandt nagy művész volt, de ennyire azért nem nagy.

Petiver a pénzt használta idealizált mércének ahhoz is, hogy egyes túl sokra tartott magángyűjtemények értékét helyre rakja. Amikor Amszterdamban felkereste Sebát, a patikus 200 guinea-ért akarta neki eladni pillangógyűjteményét, ezt azonban Petiver túlságosan drágának találta, s így írt róla: „50 guniea-t talán még adtam is volna érte”. A haszonvágytól hajtva a két természettudós más árban határozta meg ugyanannak a lepkegyűjteménynek az értékét. Hiába utasította vissza azonban Petiver az ajánlatot, ez még nem jelentette azt, hogy teljesen rossznak ítélte volna Seba értékbecslő módszerét. A saját londoni kincseiről szólva megemlítette Sebának, hogy „az Ön számításai szerint otthoni gyűjteményem értéke ezer fontra rúgna, noha be kell vallanom, hogy tökéletességben meg sem közelíti az Önét”.85 Meglehet, hogy a két fél nem tudott megállapodni az eladási árban. De amint egyetértésre jutottak az értékelés nagyságrendjében (Seba pillangói nem értek 200 forintot, csupán 50-et), onnantól fogva a pénzügyi mércét használva sikeresen meg lehetett állapítani a hasonló gyűjtemények értékét is.

Az ajándékcsere újraértelmezése a Respublica Literariában

A ritkaságok értékének megállapítására szolgáló pénzügyi szemlélet fontos szerepet játszhat abban, hogy jobban megértsük a Respublica Literariát a kora újkorban.86 A történetírás hagyományai szerint e korszakban a tudósok eme hálózatának szervező elve az ajándékok cseréje volt. E felfogás szerint a korszak humanistái és a természettudósok a tudásukat különféle tiszteletbeli címekért – például valamelyik akadémia tagságáért – cserébe osztották meg másokkal, s a pénzbeli fizetséget mélyen lenézték. Ennek eredménye viszont az lett, hogy ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a modern tudományos életben a nyitottság mertoni normái terjedjenek el.87 Az antropológus Marcel Mauss nyomdokába lépve néhány történész odáig ment, hogy a tudósok egymás közötti ajándékcseréjét nevezte ki a Respublica Literariát összetartó társadalmi ragasztó és étosz alapjának, s e köztársaság lakóit az kapcsolta egybe, hogy ajándékot, majd viszontajándékot vártak a másiktól.88

Egy másik cikkemben már kifejtettem, hogy nézetem szerint talán nem az ajándékcsere az a legkézenfekvőbb koncepció, amely a kora újkori európai tudományos élet ritkaságok iránt érzett szenvedélyét a legjobban leírja.89 A XVII. század végére a kereskedelem mindenható erő lett és a gyűjtők is egyre inkább egy készpénz-központú gazdaságban működtek. A természettudományban és az antikvitásban járatos tudósok nem csupán leveleket küldtek egymásnak, de könyveket, ókori pénzérméket, növényeket, római szobrok gipszmásolatát, tengeri kagylóhéjakat, anatómiai preparátumokat és ritka ásványokat is. Ezeket az ajándékokat küldhették barterben is, akár készpénzért, akár viszontajándékért cserébe. E cikkemben azt próbáltam megmutatni, hogy még az ajándékoknak is lehetett egy ki nem mondott, de mindenki által elfogadott ára. Ha a ritkaságokról folytatott beszédmódban a központi szerepet a pénz vitte, akkor hogyan is feledkezhetett meg bárki is egy-egy tárgy áráról, még akkor is, ha teljesen ingyen ajánlotta fel azt levelezőtársának? Az utazó tudósok azt is láthatták, hogy egy-egy tárgy szinte teljesen összenőtt a pénzben kifejezett értékével, hol szó szerint is, mint abban a párizsi boltban, ahol a tárgyakat árcédulával együtt aggatták fel, hol képletesen, mint amikor Allard de la Court lerajzolta a porosz koronaékszereket. A pénz a tárgyak valódi értékének zavaros, tökéletlen és csupán közelítő mércéje volt, ám mégis nagyon kapóra jött, amikor a különféle naturáliák és furcsaságok értékét kellett megállapítani vagy összevetni más tárgyakéval, s ráadásul a vásárlási árra nézve is hasznos információkkal szolgált. Ennek az lett az eredménye, hogy a piacon feltűnő ritkaságok esetében a Respublica Literariának minden tagja tisztában volt azzal, hogy egy-egy tárgy, eszköz vagy könyv esetében mekkora árat állapítottak meg. Arra nem volt feltétlenül szükség, hogy ez az ár nyilvánosságra is kerüljön. Ahogy arra Pierre Bourdieu is rámutatott az Algéria északi részén élő kabil társadalomról készült tanulmányában, az ajándékcsere sok esetben csak a készpénzre épülő gazdaság elleplezésére szolgált.90 Leveleikben a kora újkor tudósai nem írták meg pontosan, hogy mennyit várnak egy-egy elküldött tárgyért. Ugyanakkor magukban kiszámíthatták az árát, majd azt is, hogy pénzügyi értelemben a levelezőtárstól kapott viszontajándék vajon megfelelő volt-e. A kölcsönösség kimondatlan, ugyanakkor mindenki számára világos pénzügyi értékek mentén működött. A kora újkor egynémely pénzügyi sajátossága miatt azonban a ritkasággyűjtés kultúrájában az ajándékcsere néhány vonása még a készpénzgazdálkodás megjelenését is túlélte. Az antropológusok gyakran állítják, hogy míg az ajándékcsere megerősíti a társadalmi kapcsolatokat, addig a pénzgazdálkodás elidegeníti az embereket. A barátság és a gyűlölet társadalmi kapcsolatainak helyébe a személytelen szerződések léptek.91 Hasonlóképpen a kora újkori tudományos élet elüzletiesedése lehetővé tette a tudósok számára, hogy távoli vevőknek is felajánlhassák gyűjteményeiket anélkül, hogy először bonyolult társadalmi kapcsolatokat kellett volna kialakítani a jövendő ügyféllel. A korábbi korszakok patrónusi rendszerének helyébe a szabadpiac lépett. Jencquel Museographiájának lapjain és Albertus Seba feljegyzésein keresztül a hírek szerte Európában eljutottak az olvasókhoz és ezekből bárki megtudhatta, hogy 25 ezer forintért megvásárolhatják gyűjteményét.92

Ugyanakkor a pénz hozzávetőleges mércéje segített abban, hogy a társadalmi kapcsolatok a készpénzgazdálkodás korában is fennmaradjanak. Az ellenszenv, a barátság és a társadalmi kapcsolatok más formái továbbra is épségben megőrződtek és a ritkaságok cseréjét továbbra is ezek az érzések szabályozták. A hétköznapi életben a pénzben kifejezett érték meglehetősen kusza koncepció maradt, hiszen az árucikkek ára és az átváltási árfolyamok minduntalan változtak. Mindenki tudta, hogy egy-egy ritkaság nagyjából mennyit ér, pontosan azonban senki nem. A pénzbeli érték rugalmassága és bizonytalansága így tág teret nyitott az eladó és a vevő közötti egyezkedésnek. Az alkudozás örökkön meglévő folyamata során a jó szándék és a rosszakarat egyaránt a felszínre tört, s a társadalmi kapcsolatok kiépítésének szükségességét a gazdasági önérdek hozta egyensúlyba. Amikor Zacharias Conrad von Uffenbach felkereste a nagyhírű botanikus Paul Hermann özvegyét Leidenben, megsajnálta a viseltes ruhákat hordó nőt, és az özvegy szegénysége is megdöbbenttette. Uffenbach felidézte, hogy a nő egykoron egy gyönyörű herbárium birtokosa volt, amely 3 ezer forintot ért, de amint a gyűjtemény állaga kezdett leromlani, az özvegy már csak 300 forintért tudta eladni I. Frigyes porosz királynak, akinek drága koronaékszereiről korábban már esett szó. „Micsoda szégyenteljes ár!”, kesergett Uffenbach, aki még együttérzését is pénzben fejezte ki.93 A nő igazságosabb összeget érdemelt volna. Igaz ugyan, hogy ő maga sem volt jobb a fukar királynál. Elhatározta ugyanis, hogy alkudni kezd egy gyönyörű indiai kölyökkutyára, azt remélve, hogy „olcsón megkapom, hiszen még kenyérre is alig futja néki”. Az özvegy azonban túlságosan alacsonynak találta a kínált összeget és nemet mondott.94 A német turista egyértelműen arra számított, hogy az özvegyhez fűződő társadalmi kapcsolatát kiaknázva olyan áron juthat a kutyához, amely messze alatta van valódi értékének. Korábban már láttuk, hogy Uffenbach ugyanezt a taktikát alkalmazta akkor is, amikor saját kéziratgyűjteményét adta el. Magában meghatározott egy ideálisnak tartott árat – 20 ezer écu –, de Savoyai Jenő hercegnek már egy sokkal barátságosabb árral állt elő: 12 ezerrel. A 8 ezer écus különbség bőséges teret nyitott a herceg számára, hogy kifejezésre jutassa bőkezűségét vagy éppenséggel a pénztárcája iránt táplált féltő gondosságát. Azzal, hogy valaki alá- vagy föléígért az általa helyesnek vélt árnak, egyben kifejezte szimpátiáját az eladóval vagy megpróbálhatott hasznot húzni belőle. És még csak ajándékra sem volt szükség ahhoz, hogy valaki barátokra leljen, elég volt az is, ha olcsón adta a portékát. A társadalmi értékek ily módon szivárogtak be tehát a pénzügyi műveletekbe is.

Cikkemnek nem csupán az volt a célja, hogy új oldaláról mutassam meg a kora újkori Respublica Literariában működő csererendszert. Fontosabb, hogy felfedjem, a kereskedelem világa hogyan nyomta rá bélyegét az utazók gondolkodására, amikor a ritkaságok értékelése volt a feladat. A tudós utazókat útjaik során állandóan emlékeztették arra, hogy mennyire fontos szerepet is játszik a pénz az európai kontinensen. Otthon, még indulás előtt megkapták az utasításokat, amelyek vagy a családjuktól érkező személyes levelek, vagy a nyomtatott útikönyvek és múzeumi kalauzok formájában öltöttek testet. Ha pedig már útra keltek, akkor a kocsiban kereskedőkkel elegyedhettek szóba, feljegyezték kiadásaikat és bankároknál váltották át otthoni pénzüket külföldi fizetőeszközre. Múzeumi, árverési és árukatalógusokat vásároltak. A múzeumokban és könyvtárakban idegenvezetőket fogadtak, s ilyenkor különféle anekdotákból értesülhettek ennek vagy annak a tárgynak az áráról. De bármerre is jártak, az utasítások egyértelműek voltak: figyeljék a ritkaságokat és ügyeljenek a pénztárcájukra. Az utazók megtanulták, hogyan kell a naturáliákat, a művészi alkotásokat és a könyveket is a pénz lencséjén keresztül szemlélni. Az egyes tárgyak ára, amely könnyen mérhető, ugyanakkor változékony és pontatlan is volt, kézenfekvő pótléka volt más értékmérő eszközöknek. Az ember csak ránézett egy tárgyra és máris ezer tallért látott a helyén.

Fordította Bojtár Péter

  1. Dániel Margócsy: The Fuzzy Metrics of Money: The Finances of Travel and the Reception of Curiosities in Early Modern Europe, Annals of Science, Volume 70, Issue 3, 2013, DOI:10.1080/00033790.2013.792120, a cikk angolul a http://dx.doi.org/10.1080/00033790.2013.792120 címen található.
  2. Krzysztof Pomian: Collectors and Curiosities: Paris and Venice, 1500–1800 (Cambridge, 1990) 1.
  3. Font Zsuzsa: Teleki Pál külföldi tanulmányútja. Levelek, számadások, iratok, 1695–1700 (Szeged, 1989), 7–8. Minden valószínűség szerint a szöveget eredetileg Teleki Magyarországon maradt tanárai írták és nem maga az özvegy. A bőséges magyar utazási irodalomhoz lásd Kovács Sándor Iván: Magyar utazási irodalom 15–18. század (Budapest, 1990).
  4.  Font Zsuzsa: id. mű, 33.
  5. Ötvös Péter: Széchenyi Zsigmond itáliai körútja (Szeged, 1988), 33. Európaszerte hasonló utasítások dívtak. Ehhez lásd: Mathis Leibetseder: Die Kavalierstour. Adelige Erziehungsreisen im 17. und 18. Jahrhundert (Böhlau, 2004), 689.
  6. Evelyn kirablásához lásd John Evelyn: Memoirs of John Evelyn, 5 kötet (London, 1827), II, 55. Pepys esetéhez lásd Old Bailey Proceedings Online, The Ordinary’s Accounts (http://www.oldbaileyonline.org, version 7.0, 2012. augusztus 24.), Thomas Hoyle Samuel Gibbons tárgyalása, 1693. december (t16931206-24). A kora újkor utazásaihoz lásd Antoni Maczak: Travel in Early Modern Europe (Cambridge, 1995); Daniel Roche: Humeurs vagabondes. De la circulation des hommes et de l’utilité des voyages (Paris, 2003); valamint a közlekedéshez lásd Jan de Vries: Barges and Capitalism: Passenger Transportation in the Dutch Economy, 1632–1839. (Wageningen, A. A. G. Bijdragen, 1978).
  7. Font Zsuzsa: id. mű, 304–8.
  8. Allard de la Court: Aantekening ofte Giornaal van mijn reys (1707), University of Amsterdam Library, IV J 10. A de la Court család vagyonához lásd Benjamin Roberts: Through the Keyhole: Dutch Childrearing Practices in the 17th and 18th Century (Hilversum, 1998) 57. De la Court utazásaihoz és a holland utazók könyvelési naplóihoz lásd a kimerítő és kitűnő munkát: Gerrit Verhoeven: Anders reizen. Evoluties in vroegmoderne reiservaringen van Hollandse en Brabantse elites (1600–1750) (Hilversum, 2009) 144–55.
  9. Leibetseder: id. mű, 61.
  10. Margócsy Dániel: „A Komáromi Csipkés Biblia Leidenben”, Magyar Könyvszemle, 124/1. (2008), 15–26. (18–19). Miskolci Szigyártó naplójához lásd Dúzs Sándor: „Hogyan útazott 170 évvel ezelőtt a magyar calvinista candidatus”, Protestáns Képes Naptár (1884), 44–59.
  11. Font Zsuzsa – Ötvös Péter: „‘Egy pár pisztolyt adott peregrinatiomra.’ Epizódok a ‘peregrinatio academica’ történetéből.” Beszélő 8/4. (2003), http://beszelo. c3.hu/cikkek/,,egy-par-pisztolyt-adott-peregrinatiomra’.
  12. Christian Henrik Erndl álnéven írva megemlíti, hogy Braunschweig és Hamburg között kereskedőkkel utazott, majd Hamburgtól Amszterdamig tartó úton megint csak két sziléziai kereskedő csatlakozott hozzá. C. H. E. D.: De itinere suo Anglicano et Batavo (Amsterdam, 1711) 39 és 52.
  13. A materiális és a szellemi vonatkozások házasításához az inspirációt a következőkből merítettem: Peter Galison: „Kisötétített terek”, 2000 (2012. 6.) 235–66; Peter Galison: Einstein’s Clocks, Poincaré’s Maps: Empires of Time (New York, 2003).
  14. Martin Lister: A Journey to Paris in the Year 1698, szerkesztette Raymond Phineas Stearns (Urbana, 1967) 181.
  15. „Es ist an ihme zu loben, daß er in seine Catalogos von seinen Büchern nicht allein die Grösse und Bögen, sondern auch die Preise setzet.” Baron Zacharias Conrad von Uffenbach: Merckwürdige reisen durch Niedersachsen, Holland, und Engelland, 3 kötet (Ulm, 1753–4), II, 164. Uffenbach németalföldi utazásához lásd még Kasper Risbjerg Eskildsen: „Exploring the Republic of Letters: German Travellers in the Dutch Underground, 1690–1720”, in: Kristian H. Ielsen – Michael Harbsmeier – Christopher J. Ries (szerk.): Scientists and Scholars in the Field: Studies in the History of Fieldwork and Expeditions (Aarhus, 2012) 101–22. Uffenbach angliai útjához lásd James A. Bennett: „Shopping for Instruments in Paris and London”, in: Pamela Smith – Paula Findlen (szerk.): Merchants and Marvels: Commerce, Science and Art in Early Modern Europe (New York, 2002) 370–98.
  16. Jankovics József: Bethlen Mihály útinaplója (Budapest, 1981) 114.
  17. „de Croon seer swaar van Goud en de steene die daar op vast gemaakt sijn met kooper draatjes, ende steene sijn extraordinair groot, de grooste steen die, voor anhang heeft de kooning van Engeland aan de croon vereert, kost 8000 pistolen.” Allard de la Court, May 5, 1707.
  18. Samuel Pepys: The Diary of Samuel Pepys, interneten elérhető a naplójegyzetek Phil Gyford szerkesztésében: http://www.pepysdiary.com, 1660. május 15-re vonatkozó bejegyzés. A Németalföldön utazó angolokhoz lásd Kees van Strien: Touring the Low Countries: Accounts of British Travelers, 1660–1720 (Amsterdam, 1998).
  19. „Deese is seer groot en magnefiec, en staan daaar in verscheijde fraaije Boeken en alle seer fraaij in Bande gebonden, onder andre een Boek genaamt Rationale ivinorum officiorum gedruckt tot Mentz in’t Jaar 1459 not staan Hier in vier Honderd manischripte die in Vrankryk gecost hebben, vier en twintig Duysent Daalders, nog een Boekje in quarto vyftien Blaade diek waar in met de pen getrokke en geschreeve staat seer curieus de zee en Land Caarte dit seyd men dat gecost hadde 200 Dukaten, nog sag ik op deese Biblioteecq een Leepel in glad die Doctor Lugter gebruykt hadde.” Allard de la Court, 1707. június 2.
  20. „Asservatur haec Bibliotheca in Collegio Universitatis, fundata ante hos centum et quod excurrit annos, a Thoma Bodley of Exeter, qui Casaubono teste Ep. 745. 200,000 libras Gallicas pro extruenda hac erogavit.” C. H. E. D.: 69.
  21. „Eines rechter Hand des Comins ist demselben weit vorzuziehen und war unvergleichlich. Auf diesem Stück verrichtet der beru¨hmte Anatomicus Tulpius die section. Hievor soll ein noch lebender Burgermeister allhier tausend Thaler geboten haben, wie es dann gewiß gar schön.” Z. C. von Uffenbach, 3, 546.
  22. „Sein Preis ist füfzehen Reichsthaler. Er malt auch en mignature, davor man ihm zwanzig Thaler bezahlt, wenn er aber en buste mit den ha¨nden macht, vierzig.” Z. C. von Uffenbach, 2, 118. A festészet pénzügyi vonatkozásainak némileg eltérő értelmezéséhez lásd Elizabeth Honig: „Making Sense of Things: On the Motives of Dutch Still Life”, Res: Anthropology and Aesthetics 34 (1998), 166–83.; valamint Elizabeth Honig: Painting and the Market in Early Modern Antwerp (New Haven, 1998); Michael North: Art and Commerce in the Dutch Golden Age (New Haven, 1999); és John Michael Montias: Artist and Artisans in Delft: A Socio-Economic Study of the Seventeenth Century (Princeton, 1982).
  23. Pepys, 1660. május 19.
  24. Jankovics: id. mű, 17.
  25. Jankovics: id. mű, 16. és 27.
  26. Z. C. von Uffenbach, 3, 639–40. A szövegben az áll, hogy Rau három tanítványának összesen 500 forintot számolt fel egy kéthónapos kurzusért, ami rendkívül magas összegnek tűnik, és egyszerű tipográfiai hiba lehet. Ugyanis 50 forint ezért a kurzusért pontosan a megfelelő árnak tűnik
  27. A ritkaságok fogadtatásához lásd Roelof van Gelder: „Liefhebbers en geleerde luiden. Nederlandse kabinetten en hun bezoekers, in Ellinoor Bergvelt – Renée Kistemaker (szerk.): De wereld binnen handbereik. Nederlandse kunst- en rariteitenverzamelingen, 1585– 1735, (Zwolle, 1992), 259–92; valamint Rina Knoeff: „The Visitor’s View: Early Modern Tourism and the Polyvalence of Anatomical Exhibits”, in: Lissa Roberts (szerk.): Centres and Cycles of Acccumulation in and around the Netherlands during the Early Modern Period, (Berlin, 2011), 155–75, ez a cikk részletesen tárgyalja Uffenbachot is.
  28. A kora újkor ritkasággyűjtő kultúrájához lásd Oliver Impey – Arthur MacGregor: The Origins of Museums: The Cabinet of Curiosities in Sixteenth- and Seventeenth Century Europe (Oxford, 1983); Ellinor Bergvelt – Renée Kistemaker: De wereld binnen handbereik. Nederlandse kunst- en rariteitenverzamelingen, 1585–1735 (Zwolle, 1992); Horst Bredekamp: The Lure of Antiquity and the Cult of the Machine: The Kunstkammer, and the Evolution of Art, Nature, and Technology (Princeton, 1995); Robert Evans – Alexander Marr (szerk.): Curiosity and Wonder from the Renaissance to the Enlightenment (Aldershot, 2006); Andreas Grote (szerk.): Macrocosmos in Microcosmo: Die Welt in der Stube. Zur Geschichte des Sammelns 1450–1800 (Opladen, 1994); Robert Felfe – Angelika Lozar (szerk.): Frühneuzeitliche Sammlungspraxis und Literatur (Berlin, 2006); Dominik Collet: Die Welt in der Stube: Begegnungen mit Außereuropa in Kunstkammern der Frühen Neuzeit (Göttingen, 2007).
  29. Barthélémy de Chasseneuz: Catalogus gloriae mundi (Lyon, 1546). Lásd még E. M. W. Tillyard: The Elizabethan World Picture (New York, 1940).
  30. John Ray: The Wisdom of God Manifested in the Works of the Creation (London, 1722), 370–1. Lásd még Bernard Nieuwentyt: Het regt gebruik der wereld beschouwingen (Amsterdam, 1720).
  31. Mind a Vizsgálódás, mind Az ítéleterő kritikája arról híres, hogy a természetben fellelhető és a művészi tárgyaknak egységes figyelmet szentel, s ebben a ritkaságokat tároló kabinetekhez hasonlatosak voltak. Francis Hutcheson: „Vizsgálódás az erkölcsi jóról és rosszról”, in Brit moralisták a XVIII. században (Budapest, Gondolat, 1977); Immanuel Kant: Az ítélőerő kritikája (Budapest, Osiris, 2003). A kabinetek értelmezésének problémájához lásd Claudia Swan: „Collecting Naturalia in the Shadow of the Early Modern Dutch Trade”, in: Londa Schiebinger – Claudia Swan (szerk.): Colonial Botany: Science, Commerce, Politics in the Early Modern World (Philadelphia 2004) 223–36.
  32.  Lister: id. mű, 59–60.
  33. Lister: id. mű, 83.
  34. Anne Goldgar: Tulipmania: Money, Honor and Knowledge in the Dutch Golden Age (Chicago, 2007).
  35. Paula Findlen: „Jokes of Nature and Jokes of Knowledge: The Playfulness of Scientific Knowledge in Early Modern Europe”, Renaissance Quarterly 43 (1990), 292–331; Natascha Adamowsky – Hartmut Böhme – Robert Felfe (szerk.): Ludi naturae: Spiele der Natur in Kunst und Wissenschaft (Munich, 2011).
  36. „Vasárnapon… speculáltuk azt a scriniumot, amelyben vagyon egészen Künst Cammara, sok szép raritásokkal, mellyeket mind leírni sok foret.” Jankovics: id. mű, 59.
  37. Jankovics: id. mű, 64.
  38. A je-ne-sais-quoi-hoz lásd Richard Scholar: The Je-ne- sais-quoi in Early Modern Europe: Encounters with a Certain Something (Oxford, 2005).
  39. G. Verhoeven: Anders reizen, 179. Lásd még Gerrit Verhoeven: „Mastering the Connoisseur’s Eye: Paintings, Criticism, and the Canon in Dutch and Flemish Travel Culture, 1600–1750”, Eighteenth-Century Studies 46 (2012) 29–56.
  40. Lister, id. mű, 40–1.
  41. A művészet egyre professzionálisabb értékeléséhez lásd Charlotte Guichard: Les amateurs d’art au XVIIIe siécle (Paris, 2008); valamint Charlotte Guichard: „Taste Communities: The Rise of the Amateur in Eighteenth-Century Paris”, Eighteenth-Century Studies 45 (2012), 519–47.
  42. Roger de Piles: „Balance des peintres”, in uő: Cours de peinture par principes (Paris, 1708), 489–98. Nem tudok róla, hogy bármelyik utazó az útja során használta valaha is ezt az osztályozási rendszert.
  43. Ezekről a munkákról alig akad szakirodalom, de Marpergerhez lásd John Jeremiah Sullivan: „The Princes: A Reconstruction”, The Paris Review 200 (2012), 35–88; Majorhoz lásd Cornelius Steckner: „Das Museum Cimbricum von 1688 und die cartesianische ‘Perfection des Gemüthes’.” „Zur Museumswissenschaft des Kieler Universitätsprofessors Johann Daniel Major (1634–1693)”, in Andreas Grote (szerk.): Macrocosmos in Microcosmo: Die Welt in der Stube. Zur Geschichte des Sammelns 1450–1800 (Opladen, 1994) 603–28; valamint Paula Findlen: Possessing Nature: Museums, Collecting, and Scientific Culture in Early Modern Italy (Berkeley, 1994).
  44. Arnout Vosmaer: Memorie van A. Vosmaar inhoudende de zaaken, met welken alle Reiziger en Kooplieden… my zouden konnen verplichten (The Hague, Nationaal Archief, Archief Vosmaer 548, inv. no. 2.21.271, bestanddeel 68).
  45. Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása (Budapest, Ráció, 2010); ahhoz, hogy az orvosi múzeumok esetében hogyan lehet Gumbrecht gondolatait alkalmazni, lásd Thomas Söderqvist – Adam Bencard – Camilla Mordhorst: „Between Meaning Culture and Presence Effects: Contemporary Biomedical Objects as a Challenge to Museums”, Studies in History and Philosophy of Science 40 (2009) 431–8.
  46. A furcsaságok esztétikai értékeléséhez lásd James V. Mirollo: „The Aesthetics of the Marvelous: The Wondrous Work of Art in a Wondrous World”, in Joy Kenseth (szerk.): The Age of the Marvelous (Dartmouth, 1991) 61–80.; és Delphine Trébosc: „Expérimenter les critéres esthétiques: Le rőle des naturalia dans la collection d’Antoine Agard, orfévre et antiquaire arlésien, á la fin de la Renaissance‘, in: Curiosité et cabinets de curiosités, edited by Pierre Martin and Dominique Moncond’huy (Neuilly, 2004), 6576.
  47. Johann Daniel Major: Unvorgreiffliches Bedencken von Kunst- und Naturalienkammern insgemein in: Michael Bernhard Valentini (szerk.): Museum Museorum, oder vollständige Schau-Bühne aller Materialien und Specereyen (Frankfurt am Main, 1704) 6–7.
  48. „Dem ungeachtet gibt uns der Grund-Text vollkommene Versicherung, daß Salomon ein sowol kostbares, als künstliches und mit vielen Raritäten angefülltes Schatzhaus gehabt habe.” C. F. Neickelius [Caspar Friedrich Jencquel
  49. „in der That ist dasselbe ein admirables stüke: Man sagt, der Groß-Hertzog von Toscana habe einst 100,000 Thlr. dafür gegeben wollen.” Neickelius: id. mű, 22. Erasmusról lásd Neickelius: id. mű, 25.; Firenzéhez lásd Neickelius: id. mű, 37.; és Nagy Péterhez a könyvben a következő áll: „Dann est ist bekandt… auch noch das letzte mal vor 5. a 6. Jahren beydes hier in Hamburg von einem berühmten Materialisten, als auch in Holland ein Rarität-Cabinet für 80,000 Forint gekaufft.” C. F. Neickelius: id. mű, I. 83.
  50. „Der verschiedene Preis, mit dessen vermutlicher Ursache annectiret werden.” C. F. Neickelius: id. mű, 464.
  51. „Das herrlichste rarest und kostbarst ist in dem Saal zwischen diesen Zimmern zu sehen, der il ribuno genennet wird. Insonderheit sind noch fünff Cabinette alle mit unaussprechlicher Kostbarkeit angefüllet, darunter das Cabinet von Ebenholz alleine 600,000 scudi wehrt geschätzet wird.” [Paul Jakob Marperger
  52. „In dem Dritten sollten die Rechnungen der angewendeten Unkosten und die Catalogi ihre Stelle haben, dren billig drey seyn müssen, einer nach dem Alphabet, und der Dritte über die Auctores, bey denen von den fürhandenen Raritäten Nachricht zu finden. Bey dem ersten solte mit angedeutet seyn, wenn ein jedes Stück dazu kommen, woher, und von wem. Endlich in dem Vierten solte colligiret werden, was in den vorgeschlagenen Conferentzen schrifftlich concipiert worden.” P. J. Marperger, 22.
  53. [Germain Brice
  54. Brice: id. mű, 138.
  55. Brice: id. mű, 14. a Bourbon palotához és 59. a könyvtárhoz.
  56. „Toutes les choses cy-dessus declare´es, sont toutes de Vermeil d’Oré, d’une fabrique admirable et d’un Prix inestimable, car les Pieres qui y sont, sont si precieuses et d’une telle grosseur, et en si grand nombre, que l’oeil ne se peut pas assez rassasier de les voir.” François Colsoni: Guide de Londres (London, 1693), 31; ezt ismétli meg némi változtatással Claude Jordan: Voyages historiques de l’Europe, 8 kötet (Amsterdam, 1718) 4., 443.
  57. „Men vindt hier Huyzen zoo overkostelijk van Huysraat als Schilderyen en Oost-Indische vercierselen voorzien / dat de waarde van dien als onwaardeerlijk is / ja zommige zijn wel vijftigh duyzent / andere wel honder duyzendt en tweemaal zoo veel aan ‘t kostelyk Huysraat waardigh.” M. Fokkens: Beschrivinge der wijdt-vermaarde Koop-stadt Amstelredam, 2. kiadás (Amsterdam, 1662), 69. A Damrakhoz fűzött megjegyzéshez M. Fokkens: id. mű, 69.
  58. R. van Gelder: id. mű, 262.
  59. Jankovics: id. mű, 88. Az angol nyelvű útikönyvhöz lásd F. Colsoni: id. mű, 11.
  60. C. F. Neickelius: id. mű, 195.
  61. Kurt Moeller Pedersen – Peter de Clercq: An Observer of Observatories: The Journal of Thomas Bugge’s Tour of Germany, Holland, and England in 1777 (Aarhus, 2010), 195.
  62. K. van Strien: id. mű, 296.
  63. C. F. Neickelius: id. mű, IV, 140. Seba igen jól becsülte meg a gyűjteménye árát, amelyet aztán 1752-ben bocsátottak árverésre, a gyűjtő halála után, s 24 ezer forintért kelt el. Hendrick Engel: „The Sale-Catalogue of the Cabinets of Natural History of Albertus Seba (1752): „A Curious Document from the Period of naturae curiosi”, Bulletin of the Research Council of Israel Section B: Zoology 10 (1961), 119–31.; Margócsy Dániel: Commercial Visions: Science, Trade and Visual Culture in the Dutch Golden Age (Chicago, előkészületben).
  64. „Ezekre minden esztendőben rámegyen 30 000 tallér ára hús, azt mondja az inspektor.” Pápai Páriz Ferenc: „Kincseskamrácska, avagy Írásművecske”, in: Nagy Géza (szerk.): Békességet magamnak, másoknak (Bukarest, 1977) 135–75, 148.
  65. Guido M. C. Jansen: „De ’Notitie der dagelijxe schilderoeffening’ van Henrik van Limborch (1681–1759)”, Bulletin van het Rijksmuseum 45 (1997), 26–67; Barbara Gaehtgens: Adriaen van der Werff 1659–1722 (München, 1987), 442–4.
  66. Marlies K. Danziger: James Boswell: The Journal of his German and Swiss Travels (Edinburgh, 2008) 189. Danziger adta ki Boswell részletes feljegyzéseit is erről az útjáról.
  67. M. K. Danziger: id. mű, 173.
  68. Bethlen: id. mű, 65.
  69. John Locke: Some Considerations, in: Partick Hyde Kelley (szerk.): Locke on Money, 2 kötet (Oxford, 1991), 258–60. Locke pénz- és arany felfogásához lásd Daniel Carey: „Locke’s Species: Money and Philosophy in the 1690s”, Annals of Science, 70 (2013), 357–380.; valamint Karen I. Vaughn: „John Locke and the Labor Theory of Value”, Journal of Libertarian Studies 2 (1978), 311–26.
  70. Locke Franciaországban tett útjaihoz lásd John Lough: Locke’s Travels in France 1675–1679 (Cambridge, 1953). Hollandiához lásd C. D. van Strien: British Travellers in Holland during the Stuart Period: Edward Browne and John Locke as Tourists in the United Provinces (Leiden, 1993).
  71. Hasonló antropológiai megközelítésekhez lásd: Jane Guyer: Marginal Gains: Monetary Transactions in Atlantic Africa (Chicago, 2004); Jane Guyer (szerk.): Money Matters. Instability, Values and Social Payments in the Modern History of West African Communities (Portsmouth, 1995); Wim van Binsbergen – Peter Geschiere (szerk.): Commodification: Things, Agency and Identities: The Social Life of Things Revisited (Münster, 2005).
  72. Robert Jütte: Poverty and Deviance in Early Modern Europe (Cambridge, 1994) 27. Lásd még Daniel Carey – Christopher J. Finlay (szerk.): The Empire of Credit: The Financial Revolution in the British Atlantic World, 1688–1815 (Dublin, 2011).
  73. William Roberds – Stephen Quinn: „An Economic Explanation of the Early Bank of Amsterdam, Debasement, Bills of Exchange and the Emergence of the First Central Bank”, in: Jeremy Atack – Larry Neal: The Development of Financial Markets and Institutions (Cambridge, 2009) 32–70.
  74. Cserei Mihály: Erdély históriája (1661–1711) szerk.: Bánkúti Imre (Budapest, 1983) 353. A poltura sorozatos leértékeléseihez lásd Louis Lemaire emlékiratait, újranyomtatva: in Louis Lemaire: „Beszámoló mindarról, ami a Magyarországi háborúban történt”, in: Rákóczi tükör. Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról, szerkesztette Köpeczi Béla – Várkonyi Ágnes (Budapest, 1973), 2, 176–288, 243 és 257.
  75. [J. R.
  76. Font Zsuzsa: id. mű, 39.
  77. ‘…az aranyban igen sok kárunk lészen, legalább minden 100 aranyol defalcalodik 50 forint.’ ifjabb Pápai Páriz Ferenc Teleki Sándornak, 1711. szeptember 20-án, in: Jankovics József (szerk.): Peregrinuslevelek 1711–1750. Külföldön tanuló diákok levelei Teleki Sándornak (Szeged, 1980).
  78. E. James Ferguson: The Power of the Purse (Chapel Hill, 1961) 4.
  79. ‘Was aber eigentlich die Würde oder den Preis dieses so hochschätzbaren Gefässses belanget, so ist dasselbe von etlichen auf 60000 von andern auf 90000 in letztem mütterlichen Hoch-Fürstl. Testament aber auf 150000 Rthlr. Angesetzet worden.’ C. F. Jencquel: id. mű, I, 135. A változó árakra egy másik példa volt az, amikor a hollandok azt állították, hogy a török szultánnak ajándékba adott paradicsommadarak sokkal drágábbak voltak, mint amennyit valójában fizettek értük. „Birds of Paradise for the Sultan: Early Seventeenth-Century Dutch-Turkish Encounters and the Uses of Wonder”, De zeventiende eeuw 2013.
  80. Zacharias Conrad von Uffenbach: Commercii epistolaris Uffenbachiani selecta, 5 kötet (Ulm, 1753-5) IV, 419–20.
  81. M. Lister: id. mű, 60.
  82. James Petiver Hans Sloane-nak, 1711. június 29., British Library MS Sloane 3337, f. 160.
  83. C. F. Neickelius: id. mű, IV, 8. A ‘schlangencrone’ egy apró, fehér csontdarab volt, amely egy kígyó fejéből nőtt ki, ott, ahol egy másik kígyó megharapta, magyarázza Johannes Theodor Jablonski: Allgemeines Lexicon der Kuünste und Wissenschaften (Königsberg és Lipcse, 1746) 1000. című műve. Köszönet Christian Reissnek, hogy felhívta figyelmem Jablonski munkájára.
  84. „The Hundred Guilder Print”, online katalógus bejegyzés, Rijksmuseum Amsterdam, http://www.rijksmuseum.nl/aria/aria_assets/RP-P-OB-601?page=2, 2012. október 18-án felkeresett honlap, 2012.
  85. James Petiver Patrick Blaiernek, 1711. február 12., British Library MS Sloane 3338, f. 28v.
  86. Lorraine Daston: „The Ideal and the Reality of the Republic of Letters in the Enlightenment”, Science in Context, 4 (1991), 367–86; Anne Goldgar: Impolite Learning: Conduct and Community in the Republic of Letters (New Haven, 1995); Anthony Grafton: „A Sketch Map of a Lost Continent: The Republic of Letters”, Republic of Letters 1 (2009) http://rofl.stanford.edu/node/34; a Respublica Literaria egész témaköréhez lásd még a Republic of Letters első számát (2009); Dena Goodman: The Republic of Letters: A Cultural History of the French Enlightenment (Ithaca, 1994); Peter N. Miller: Peiresc’s Europe: Learning and Virtue in the Seventeenth Century (New Haven, 2000); Hans Bots – Francoise Waquet (szerk.): La République Des Lettres (Paris, 1997).
  87. A mertoni normák eredeti megfogalmazását lásd Robert Merton: „Science and technology in a democratic order”, Journal of Legal and Political Sociology 1 (1942), 115–26.
  88. Marcel Mauss: „Essai sur le don. Forme et raison de l’échange dans les sociétés archaïques’, L’année sociologique, Nouvelle série, 1 (1923/4), 301–86.
  89. Margócsy Dániel: „’Refer to folio and number’: Encyclopedias, the Exchange of Curiosities, and Practices of Identification before Linnaeus”, Journal of the History of Ideas, 71 (2010) 63–89.
  90. Bourdieu klasszikus újrafogalmazását adta Mauss nézeteinek. Lásd Pierre Bourdieu: Outline of a Theory of Practice (Cambridge, 1977). Lásd még Ilana F. Silber: „Bourdieu’s Gift to Gift Theory: An Unacknowledged Trajectory’, Sociological Theory 27 (2009), 173–90.
  91. David Graeber: Toward an Anthropological Theory of Value: The False Coin of Our Own Dreams (New York, 2001).
  92. További részletekhez lásd Margócsy Dániel: „Advertising Cadavers in the Republic of Letters: Anatomical Publications in the Early Modern Netherlands”, British Journal for the History of Science 42 (2009) 187.
  93. „Die Wittwe hat diese Collection anfangs vor drey tausend Gulden gehalten, nachdem sie aber vieles verderben lassen, hat sie alles zusammen an den König in Preussen, vor drey hundert Gulden, welches ein Schande-Geld ist, verkaufft.” Z. C. von Uffenbach, III, 418–9.
  94. „Ich hätte selbigen gern gekaufft, ich hoffte auch, weil sie das Brod kaum hat, ihn wohlfeil zu bekommen.” Z. C. von Uffenbach, III, 419.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.