A Gyepsor méltósága

VERES PÉTER

Szereplésemnek a jelen konferencián egy huzakodás az előzménye. 2011. október 2-án a Beszélő kulturális estet rendezett a Nyitott Műhelyben tiltakozásul a kötelező közmunka bevezetése ellen. A kampányt Ladányi János kezdeményezte, nekem is részem volt benne. Azt javasoltam, hogy a kulturális est műsorában hangozzék el Veres Péter Gyermekharag című írása. Az est szervezője, Ambrus Judit ellenezte az ötletet, vitánkban ő győzött. A novellát a prózamondás csodálatos művészének, Palotai Erzsinek az előadásában hallottam, Veres Péter jelenlétében, egy vidéki író-olvasó találkozón, 1967-ben. Elhangzása a Nyitott Műhelyben a nem is olyan távoli, mégis özönvíz előttinek tetsző múlt két jelentős alkotójának emlékét villantotta volna fel: Palotai Erzsiét és Veres Péterét. Be kellett azonban látnom, hogy a rendezvény amúgy is zsúfolt programjába a Veres Péter-írás nem fér bele. 1

A mostani rendezvény előkészítése során Ambrus Judit felhívott, és felkért, hogy a szegénység irodalmi ábrázolásáról rendezendő konferencián beszéljek Veres Péterről. Hangjából kihallani véltem a kajánságot, ha annyira odavagy Péter bácsiért, beszélj róla. Bizonytalan választ adtam, így amikor – néhány héttel azután – készen volt a konferencia programja, már nem táncolhattam vissza. Rémület fogott el. Igaz, a K. történeteiben leírtam a fentebb említett író-olvasó találkozót, a mintegy tizenhat órát, amelyet Veres Péter társaságában töltöttem, s amelyből tizenöt és fél órán át ő beszélt, de a fő művének számító nagyregényét, a Három nemzedéket idestova hatvan évvel ezelőtt olvastam. 1982-83-ban az egyik legnagyobb budapesti könyvesboltban voltam eladó, a bolt pinceraktárában hatalmas készletek sorakoztak Veres Péter műveiből, de nem emlékszem rá, hogy a két év alatt bárki is kereste volna őket. Ellenben amikor a bolt engedélyt kapott, hogy a rongált könyvpéldányokat zúzdába küldje, az eladók, különösen a fiatal fiúk, a boltvezető bizalmas utasítására, versengve csapkodták a földhöz az eladhatatlan könyveket, hogy azok, megrongálódván, zúzdaéretté váljanak. Ezekkel az emlékekkel a tudatomban szorongva vettem ki a könyvtárból Veres Péter néhány kötetét, elolvasni azonban csak egy töredéküket tudtam. Amit mondani próbálok, az ezen a több mint hiányos olvasmányélményen alapszik. Annyit azonban elöljáróban kijelenthetek: magyarázható, mégis súlyos veszteség, hogy Veres Péter kiesett az irodalmi tudatunkból. A sírjánál Illyés Gyula azt mondta: „Lángelmét temetünk”. Nem kizárt, hogy igaza volt.

A Gyermekharag a szegénységről szól, de nem az elesett, hanem a küzdő szegénységről. Az aszszony a kisfiával indul a mezőre, viszi a karikás szíjat, hogy annyi szalmát hozzon haza a kazalból, amennyit a hátán elbír: fűtenie kell meg főznie. Az ispán azonban észreveszi, lovon utoléri őket, elveszi a szalmát, elveszi a karikás szíjat, s a korbácsával elveri az asszonyt. Az ötéves kisfiúban ekkor támad az életre szóló gyűlölet az úri rend ellen. Manapság a gyűlölet elvben nem menő, mindenki toleranciát hirdet, a hivatásos gyűlölködők békességet és szeretetet prédikálnak, ha egy Kornis Mihály kikottyantja, „amit szerintem valóban érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket” (Beszélő, 1993. december 2. 4. o.), akkor halálosan meg vannak sértve, és gyűlöletkampányt szerveznek Kornis ellen. Az osztálygyűlölet meg pláne ellobbant, a létező szocializmus története azt demonstrálta, hogy az osztálygyűlölet sehová sem visz, állameszmeként pedig a rémuralom fedőneve. Veres Pétert azonban nem lehet úgy olvasni, hogy kikerüljük benne az osztálygyűlöletet. Ez a gyűlölet, éppen mert spontán, mert ideológia előtti, nagyon is hiteles. A szegénység Veres Péternél nem az el- és szétesettség, az alkoholizmus és a kiúttalanság szinonimája. A különbség, ha a későbbi, a mai szegényábrázolással hasonlítjuk össze, nem az írói alkat, hanem inkább a világállapot különbözőségéből ered.

Pedig hát az a világ, amely Veres Péter korai elbeszéléseiben, az 1940-ben kiadott Gyepsor írásaiban megjelenik, zárt, kiúttalan: a szegénység prése alól tisztességes módon kibújni nem lehet. Szalmát hozni a mezőről, erre már nincsen mód: Dankónak, akinek tüzelőre van szüksége, nemcsak az intéző lovaglóostorától kell tartania, hanem attól is, hogy „megverik a csendőrök és meghurcolják, úgyhogy attól koldul”. De még az is megeshet, hogy a csőszök lelövik, aztán – a Gyepsoron szokásos mondás szerint – „ráfogják, hogy úgy született”. Ezért aztán nem is a szántóföldekre megy, hanem a kemény télben bejárja a határt, hogy kórót, pusztai cserjét gyűjtsön (Tél a Gyepsoron). Nagy munkaadó háromféle van a faluban: „egy zsidó, egy gróf, egy káptalan”. A három címke kifejezi a háború előtti magyar agrártőke szociológiai összetételét. A napszámosok számára nem jelent különbséget, hogy melyik munkaadónál kapnak munkát. Az uradalmak gépszíneiben aratógépek állnak. Nem használják őket, csak arra valók, hogy jelezzék: ha az aratómunkások magasabb bért követelnek, bármikor bevethetik a gépeket. Az aratási szerződést a községházán, a jegyző előtt kötik meg, a folyosón két csendőr áll, „teljes szolgálatis felszereléssel, kakastollal, feltűzött szuronnyal”. Az intézőnek, vagyis az egyik szerződő félnek, a csendőrök tisztelegnek, az aratóknak nem. 1985-ben, a puha diktatúra egyre puhább éveiben, bevezették a szigorított javító-nevelő munka elnevezésű büntetést: a munkakerülőnek minősített munkanélkülit börtönbe lehetett zárni, onnan kellett bejárnia naponta dolgozni a kijelölt munkahelyre. Solt Ottilia Foglalkoztatáspolitikai garanciák című cikkében leírta, hogy az 1980-as évek elején, a piacgazdaság térnyerésének jeleként, egy településen, a gazdák állattenyészési vállalkozásba fogtak. Napszámosként főleg cigányokat alkalmaztak, feketén. Ha a munkavállalók kevesellték a napszámot, másnap egyszerűen nem mentek dolgozni. 1985 januárjától, a szigorított javító-nevelő munkáról szóló törvény hatályba lépéstől kezdve ez a helyzet megváltozott. A gazdák bejelentették a rendőrség körzeti megbízottjának, hogy kik nem vették fel a munkát, az meg megfenyegette a „munkakerülőket”, hogy börtönbe kerülnek. (Beszélő Összkiadás, II. kötet, 240. o.). Az államhatalom beavatkozása a béralkuba túlélte mind a Horthy-, mind a Kádár-rendszert. A Horthy-rendszer rehabilitálásának ellenzői többnyire a numerus claususra, a zsidótörvényekre szoktak hivatkozni. Pedig hivatkozhatnának a népi írókra is, akiket vélhetően a Fidesz is nagyra becsül. Illyés Gyula, Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán szociográfiái, vagy éppen Veres Péter szociográfiának is besorolható elbeszélései bizonyítják, hogy a Horthy-korszak nemcsak a zsidók, de a nincstelen magyar parasztok számára is gyilkos világ volt.

Szó sincs azonban arról, hogy az osztálygyűlölet, vagy mondjuk szerényebben: az osztályellenszenv egyedüli tárgya a kizsákmányoló, a föld birtokosa vagy bérlője. A fentebb említett nagy munkaadók meg sem jelennek a történetben. Az aratómunkások számára az ellenoldalt az intéző meg az államhatalom embere, a jegyző képviseli, de igazi ellenszenvük tárgya a két aratógazda. Az egyik csendőr volt, de onnan elküldték, talán lopott, talán nem tudta letenni a szükséges vizsgát. „Végül bevágódott az urasághoz vállalkozónak. Az emberei azt mondják, minden lenne, még kutyasintér is, csak dolgozni ne kelljen.” A másiknak az uraság intézte el, hogy a háború alatt ne vigyék el katonának. Ha iszik, véresszájú forradalmár, már többször befútták az intézőnek, de nem lett semmi baja. „Megértik ők egymást – írja róla Veres Péter – egy ravasz úr és egy sunyi paraszt”. ők ügyeskednek úgy, hogy az aratómunkások aláírják a szerződést, amelynél kedvezőbbet is el lehetne érni. Az aratógazdák azonban egy pengő fejpénzt kapnak minden aratómunkás után, továbbá gabonát, szénát, és még lophatnak is mind az aratóktól, mind az uraságtól (Aratási szerződés). Ez az út, amely kifelé vezet a szegénységből, de az az út, amely tisztességes ember számára nem járható.

Persze szó sincs róla, hogy aki szegény, aki sosem tud kikászálódni a szegénységből, az feltétlenül tisztességes. Az effajta általánosítás ellentmondana Veres Péter mindennapi tapasztalatának, márpedig számára a személyes tapasztalaton alapuló hitelesség a legfőbb irodalmi érték. Hiszen van, aki dörgölődni próbál az urakhoz, de ügyetlen hozzá, van, aki a kiskapukat keresi, de nem leli meg őket. Veres Péternek az emberekről alkotott véleménye morális önképén alapul, amelynek két legfontosabb összetevője a nehéz fizikai munkát végző paraszt büszkesége és a kálvinista etika. Az elvállalt munkát tisztességesen el kell végezni, még ha az ember tudja is, hogy a munkáján más keres. Ez az etika magyarázza, hogy a húszéves Veres Péter, szocialista és antimilitarista létére, önként jelentkezett katonának, holott mint vasúti pályamunkást felmentették volna a frontszolgálat alól. 1917-ben a katonák, akik nem kapnak hazulról pótlást, már a hátországban is éheznek. A bakák többnyire szakácsnék és hadifeleségek jóvoltából jutnak rendes ételhez, Számadás című önéletrajzi regénye szerint Veres Péter is szert tett ilyen kapcsolatokra, de az utolsó pillanatban mindig elugrott a realizálásuk elől. Juliskára gondolt, az otthon váró menyasszonyára (akivel végül ötven évig élt együtt), és megundorodott a szerelem nélküli szeretkezéstől. Inkább éhezett tovább. Az emberek megítélésében azonban valóságérzékét nem zavarta meg sem morális igényessége, mondhatni merevsége, sem osztályszemlélete. A vele egyívású katonabajtársai közül is sokakat ír le csibészként, rongyemberként, de jól látja, hogy a tisztek között is akadnak, akik együtt vállalnak minden veszélyt az alárendeltjeikkel, és akikben nincs se úrgőg, se tiszti gőg.

Az osztályidegenség érzése mégis egyetemesebb, mint a kizsákmányolt ellenszenve a kizsákmányolóval szemben. A parasztgyerek, állítja Veres Péter, amit lát, csendben beépíti a játékába, az úri gyerek ellenben nem is gyerek, hanem „valóságos kérdező gép”. „Ismerte a gazdakölyköket, mormolja magában a kis kondás, milyen nagy bambák, ilyen korukban még az anyjuk szoknyáján csüngnek”. A Gyepsor első írása arról szól, hogy az elbeszélő húga, miután évekig pesztonka, majd szobalány volt a városban, hazatér a szülői házba: férjhez akar menni valamelyik falujabeli legényhez. Csakhogy a faluban idegennek tekintik, a gyerekkori barátnői már férjhez mentek, a fiúk a szappana, a ruhái illata miatt rámenősen, tolakodóan viselkednek vele. Erzsi viszont már nem bírja az otthoni kosztot, a szellőzetlen ház nehéz levegőjét. Nincs átjárás a világok között. Erzsi visszamegy a városba. Mi lesz vele, kérdezi önmagától a bátyja: „elvész a szolgalelkek között”. Az úrellenesség kiterjed a nagygazdákra is. A kulákok elleni kommunista uszításnak megvolt az érzelmi alapja a szegényparasztság érzületében, ezt Móricz Zsigmond novellái is bizonyítják. „Szerelemgyerek vagyok” – ezzel a mondattal kezdi Veres Péter az önéletrajzát. Apja családja megakadályozta, hogy a parasztbasa fia feleségül vegye a megesett cselédlányt. Az írónak minden oka megvolna tehát a gazdag paraszt gyűlöletére. Ehelyett azt gondolja, a maga erejéből magasra tört nagyapja kivételes tehetségét örökölte: ez lehetett az alapja a saját kiemelkedésének is.

„Szegény ember restell idegenek előtt enni” – írja Veres Péter, hisz nem illik enni, ha a vendéget nem tudjuk megkínálni. Méltóságát az ember a szegénység mélyén is megőrizheti – ez a megjegyzés tartalma (Ebéd a Gyepsoron). Dankó meg a felesége évek óta alig beszélnek egymáshoz, s ha szólnak is, csak úgy, mint kondás a disznójához. De amikor a férfi, a fentebb már idézett Tél a Gyepsoron című elbeszélésben csak sötétedés után érkezik haza a pusztán rátörő hóviharból, az asszony a sok órás szorongás után „hálásan hozzásimul, és a testével melegíti”. Mert az érzések a nyomorban is megmaradhatnak, és a nehéz percekben felszínre törnek. A Gyepsoron nehéz az élet, de az emberek, a szegények közötti kapcsolatok értékrendje még nem enyészett el. Ezért írhatta le Veres Péter a könyve végén: „Más formáját kell keresni a paraszti életnek, mert így kibírhatatlan.”

Azóta a más formák is befuccsoltak. Vajon van-e Veres Péter írásainak a történeti hitelességükön, megformálásuk szépségén túl olyan tartalmuk, amely túlélte a remények csődjét, amelyeknek a jegyében fogantak?

 

  1. Elhangzott a 2000 folyóirat 2013. május 10-11-én rendezett „Határon” című Szegénységkonferenciáján, melynek fő témája a szegénység ábrázolása volt a magyar irodalomban.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.