Meghívtak az esseni Folkwang-iskola Heterotópia 24 órában című rendezvényére. A művészeti iskolák heterotópiájáról volt szó. Arról, hogy mivé tudják alakítani „eltérő tereiket”. ¹ A heterotópiáról semmi nem jut már eszembe. Általában van némi ellenérzésem a kitalált szavakkal szemben és inkább a köznyelv fogalmai vonzanak. Ezért aztán az atópia szóra hallgattam.

Eltérően az utópia, disztópia vagy heterotópia műszavaktól, az atópia előfordul a régi görög irodalomban is. A toposz helyet, vidéket, részt jelent. Az atópiában az a fosztóképző. Az atopon olyasvalami, ami nincs a helyén, tehát nem helyénvaló, valahová máshová került, helyét vesztett, eszét vesztett²: szokatlan, feltűnő, különös, furcsa, fonák, értelmetlen. Az atópia tehát szokatlanság, furcsaság, fonákság, értelmetlenség.

Ha komolyan vesszük a nyelvhasználatot, akkor az atópia semmi esetre sem analóg az utópiával vagy heterotópiával, helynélküliséggel, hely-telenséggel vagy nem-hellyel, mint ahogy gyakran írják, hanem térbeli eltolódás eredménye, amikor a dolgok nem a feltételezett, szokásos, megszokott helyükön vannak.

Találok egy helyet Szókratész fiatalabb kortársánál, Arisztophanész Békák című darabjában: „»Mit nem gondol magáról egy zseni! Micsoda bogaras (Grille), ámulatos, hallatlan, furcsa!« – éneklik a békák kórusban.” (1370 ff.) A 19. századi német szabadfordításban szereplő régimódi Grille (bogaras) szó találó az atópiára: szeszélyes, furcsa, szokatlan.

Az iskoláról, a bogaraimról számolok be; egy tanár nyugállományban, tehát már nem a helyén, atoposz. Szemügyre veszek még néhány helyet, amelyek kedvenc költőmnél, Platónnál találhatóak.

Szókratész egy atoposz: különös, komikus szerzet, nem a munkahelyén működik kőfaragóként, hanem Athén utcáit járja, kérdésekkel zaklatja a járókelőket és azzal bosszantja őket, hogy a beszélgetés során nyilvánvalóvá teszi tudatlanságukat a legfontosabb dolgokról: Mi a jó, mi a helyénvaló?

Rossz véget fogsz érni, mondja Kalliklész, és erre Platón Szókratésze így felel: egyáltalán nem lenne meglepő (ouden ge atopon), ha ezért meg kellene halnom (Gorgiász, 521d). Kettős tagadás: akkor megint minden rendben lenne, megint minden a maga helyén. Ahogy aztán meg is történt. De már semmi sem volt olyan, mint annak előtte. Szókratész atópiája elmozdította a világot. A filozófia mint a korabeli intellektuális divatok egyike valószínűleg eltűnt volna, és egy ilyen különös szak művelőjeként nem kaphattam volna tanszéket egy művészeti főiskolán.

Arisztophanész békái csodálkoznak azon, hogy két nagy tragédiaköltő, Aiszkhülosz és Euripidész még a holtak birodalmában is hevesen vitáznak azon, hogy ki a jobb közülük.

A Lakomában Platón Szókratésze egy olyan asztaltársaságra talál, ahol Arisztophanész is jelen van. Versengésbe kezdenek, hogy ki tudja a legszebb és legjobb beszédet mondani az eroszról, a szerelemről. Mielőtt túl terjengőssé válna, Alkibiadész zavarja meg a kört. Kintről jön be részegen, és Szókratész komikus, oda nem illő dicséretébe kezd: „Mert bizony ilyen állapotban [azaz ittasan] nem könnyű dolog a te [Szókratész] furcsaságaidat [atopiasz] alaposan és helyes rendben bemutatni.” (215a)

Alkibiadész Szókratészt Marsziász szilénhez hasonlítja, aki fuvolajátékával magával ragadja hallgatóit. Akit Szókratész fuvolajátéka elér, az meg akarja változtatni életét: filozofálni akar, tudásra és bölcsességre törekszik. Pont ez a filozófia.

Szókratész, a tragikus Marsziász versengeni kezd Apollón istennel. Ki játszik jobban: Marsziász fuvolán vagy Apollón kitharán? Marsziász nyeri meg és veszti el a versenyt. A féltékeny Apollón egy fenyőre függeszti és megnyúzza.

A Védőbeszédben Platón szerint Szókratész azt a jóslatot kapja Apollóntól, hogy senkit nem talál bölcsebbet magánál. És Szókratész nekikezd, hogy úgy cáfolja meg a jóslatot – amiben nem hisz –, hogy tudásukról kérdez olyan embereket, akik tudni látszanak valamit. Ennek során megállapítja: csak hiszik azt, hogy tudnak valamit, míg ő, Szókratész tudatában van nemtudásának. Ezzel a minimális fölénnyel bizonyítja az isteni szó igazát. Ám ezért meg kell halnia. Ugyanis sokak számára gyűlöletessé válik. Azáltal nyer, hogy veszít: győz, miközben gyengébbnek bizonyul. Atopon.

A filozófia a bölcsesség, a tudás szeretete. De mi a szeretet, pontosabban szólva: a szerelmes lét? Platón Phaidroszának Szókratésze Szapphóhoz hasonló választ ad: keserűen édes az érosz, gyönyör és fájdalom különös keveréke. Valami, ami rendszerint ellentétes, benne atopikusan egybeér (251d) a filozófia, a bölcsesség szeretete, eltolja a megszokottat, a szokás szerint igaznak tartottat.

Utolsó szöveghely a Theaitetosz-dialógusból: Szókratész egy fiatalabb, a közmegítélés szerint hozzá hasonlóan egyáltalán nem szép ifjúval, Theaitetosszal beszélget. Mi, filozófusok, mondja Szókratész, a többiek számára meglehetősen atopikusnak, furcsának, különösnek tűnünk. De számunkra fordítva, a szokásos élet világa is atopikusnak tűnik. Amit fontosnak tartanak, annak a filozófia számára nincs jelentősége, és megfordítva. A trák szolgáló (a szokásos ember) kineveti Thalészt (a bölcsesség megtestesítőjét). Nézi az eget, megfigyeli a Napot és útközben egy lyukba esik. A filozófus egy komikus figura, ügyetlen, életidegen, nevetséges. Egy másik világban lakik, egy olyan helyen, amely egyáltalán méltó a világ névre (174a).

A filozófus olyasvalaki, mondja Szókratész, aki „valóban szabadon és sietség nélkül nevelkedett“ (175d) en eleuthéria te kai scholé. Ezzel a címben szereplő második fogalomhoz értem: iskola. A szó eredete: szkólé, múzsai idő, semmittevés. Az egyik legfontosabb és leggyakoribb igéből keletkezett: ekhein vagy régiesen szkein. Vagyis bírni, tartani. Szkolé a tartás, tartózkodás, a megszakítás, szabad idő, tétlenség, múzsai idő, és aztán az, amit szabad időben tenni lehet: tanulni, tanulmányozni. Később egy hasonló szó még egyszer hatékonnyá válik a filozófiában, ugyancsak az ekheinből levezetett: epokhé, az ítélés, a vélekedés, a bizonyosnak tartás felfüggesztése.

Az iskola egy megállás, egy hely, tartózkodási terület, de nemcsak térbeli, hanem időbeli dimenziója is van, a munka, a megszokott tevékenység, a szokásos élet megszakítása. A szabadság szabad időt, az idővel való rendelkezést jelenti, régen a görögöknél és a rómaiaknál a munkától való mentességgel is járt, mert mások dolgoztak, a rabszolgák. Amióta véget vetettünk a rabszolgaságnak, vagyis a rabszolgaságnak a közelünkben, ami szem előtt van, magunk félig rabszolgák, félig szabadok vagyunk. Magunknak kell gépekkel a rabszolgák és szolgák munkáját elvégeznünk. A munkát a modern filozófia tette vonzóvá, mondván: a munka emancipáció. Ám egyszerűen csak azért kell dolgoznunk, hogy teljesítsünk. A fogyasztás és az infláció gondoskodnak arról, hogy a legtöbb embernél ne maradjon túl sok pénz.

A mai munkát az emancipációs ideológia és mindenkit érintő kényszerűsége különbözteti meg a korabelitől. Egy mai iskola nem tud olyannyira heterotopikus lenni, hogy a munkás életre való felkészítés, e fegyelmezési kényszer alól ki tudná vonni magát. Mai létünk félig szabad, félig rabszolga állapota az iskolában is tükröződik. Arra idomít, hogy a mai társadalomban és gazdaságban dűlőre jussunk és magunkat hasznossá tegyük. Egyúttal nolens volens lehetőséget ad a távolságtartásra, szkepszisre, a reflexióra és kritikára. Semmilyen képzés sem sikerül a műveltség minimuma híján.

Az iskola már régen nem szkólé, talán soha nem is volt egészen az, de ma sem tud meglenni e megállás, tartózkodás, múzsai idő nélkül. Csak még jobban elrejtőzik, mint régen, mivel az egyetemek is magasabb szintű iskolákká váltak az eliskolásított hétköznapjainak pillanataiban és réseiben. A múzsai idő és a szabadság ritkaság, nem mindenki számára adott bármely időben.

Újra és újra elcsodálkozom azon, milyen kevés jön ki abból a sokévnyi iskolából és főiskolából, amin mindenki keresztülmegy; milyen kevés marad meg, milyen kevés lelkesedés, ami tovább visz. Azt kell remélni, hogy az iskolák és főiskolák óriás frusztrálóapparátusában valakinek valahol valamikor, egy tanárral vagy tanulótárssal történő találkozása során adódik egy pillanat, amely olyan – mint Platón a Hetedik levélben (341d) írja – akárcsak egy kipattanó szikra. Ez a kairosz, a megfelelő pillanat, amikor valóban eltolódik valami, eredetileg bizonyára az a pillanat, amikor a szövés során a nyüst megnyílik, hogy átengedje a vetélőt a vetülékkel.

A kairosz egyetlen pillanattá sűríti a szkólét, a tartózkodást. És nem lehet róla rendelkezni. Mit nem adnának a világ pedagógusai azért, hogy olyan alkalmat tudjanak teremteni, amelyben a tanuló a megfelelő pillanatban találja meg a neki megfelelő tanárt! Az antik gyógyászat az orvosi tekintetet próbálta iskolázni, hogy észrevegye a betegség lefolyását, és megragadja a gyógymód alkalmas pillanatát.

Szókratész saját tevékenységét a bábáskodás művészetének tekintette, kis körben segédkezni a megismerés megszületésében. Végső soron a tölcsérrel történő betöltés tana sem tud más lenni. Mert az információk sosem úgy érkeznek meg, mint ahogy elgondolták. Ahogy egyébként mindenütt, úgy az iskolában is kisiklik minden. De néha, egy atopikus pillanatban a kisiklás éppen talál. És akkor sikerült valami, ami egy életen át kitart.

Életem első iskolája a Folkwang-iskola volt. Háromévesen gyerekparalízist kaptam. A szüleim ismerték Kurt Joos-t, a „zöld asztal” koreográfusát, a Folkwang-iskola egyik alapítóját, aki angliai emigrációja után nehezen kapott állást régi iskolájában és pénzre volt szüksége. Négy- vagy ötéves voltam, amikor hetente egyszer a verdeni régi apátságba vittek, ahol Kurt Joosszal, majd később lányával, Annával mozgásgyakorlatokat végeztem. Elsőként feltettek mindig egy lemezt a fekete bőröndben lévő lemezjátszóra.

Irányadónak a tekintetben, hogy milyennek kellene lennie az iskolának, ezt a különös embert tartom. Az ő atópiájának része, hogy ironikus, hogy tréfálkozik és játszik. A megállás, tartozkodás és felfüggesztés játékteret nyit. A játék kiterjeszti a teret, még akkor is, ha a legszűkebb helyen történik. A játéktér új megoldási lehetőségeket teremt a problémákra. A játéktér atopikus, amennyiben tartózkodásunk behatárolt terét kiterjeszti a képzelet és imaginatív terei, agymenései felé. Az iskola atópiája egy, a valóság és a képzelet közt lebegő hely, melyben meg tud nyílni a hétköznap szövedéke a vetülék előtt. Ám ennek érdekében az iskolának lehatároltnak is kell lennie, tehermentesítve a játék során talált megoldások következményei alól, tehermentesítve a valóság terhe alól, de a lététől nem.

Szókratész nemcsak atoposz, hanem aporosz, kiúttalan is. Porosz az átmenet, „poré”, apória a zsákutca, kiúttalanság, tanácstalanság, zavar, nehézség. Nincs átjutás. A szókratészi filozofálás az átmenetek, a kiutak, a megoldások szakadatlan, fáradhatatlan és jókedvű keresése: kutatás, tevékeny várakozás a kairoszra. Az apória és atópia a filozófia kezdete, írja Arisztotelész (Metafizika, 982b, 13). Ezek azok a mozzanatok, amelyek kiváltják a csodálkozást (thaumazein), megütközést és ámulatot váltanak ki, a szabad (szkólé) és kényszerű (apória) megállást és a megállás kiváltotta ámulatot. „Egy filozófiai probléma formája ez: nem ismerem ki magam,” írja Wittgenstein (Filozófiai vizsgálódások, §123). Az ámulat különös helyzete visszavetül arra, aki részese annak. ő maga válik különössé és ámulatba ragadja a körülötte lévőket.

Az iskola mint szkólé kezdete, a megfelelő pillanat reménye múzsai; muzsikával, tánccal, költészettel kezdődik. Hangok, hangzások, ritmusok – másként, mint szokásos. Szárnyalóan kell kezdődjön. Távolság a hétköznaptól! A zene játékot jelent, egyedül és másokkal. Alkibiadész ittas magasztaló beszédében azt mondja: Szókratész ironikus másokkal. Tetteti magát és tréfát űz velük. Szókratész játszik. Játszani annyit jelent, a szokott valóságot egy időre határozottan felfüggeszteni, hatalmától megszabadulni és olyan játékszabályokat kitalálni, amelyekkel ki lehet iktatni az adott, magától értetődővé vált jelentéseket, el lehet jutni a képzelet atópiájába és követni lehet kedélyeit és agyrémeit. A játék szabadsága teszi lehetővé Szókratész számára az iróniát, a valaminek az ellenkezője révén történő mondás művészetét. Olyanokat, mint: Milyen szép nap van (jóllehet szakadatlanul esik)! A kontextus, a szituáció tekintetbe vétele nélkül nem érthető az irónia. Az irónia egyszerre hamis és igaz, kimozdítja az igazat és a hamisat a biztos ellentét helyzetéből. Az ironikus beszéd lebegő, bolond és mégis találó. Mivel lebeg, nehéz cáfolni. Sokat írtak arról, vajon Szókratész csak tetteti magát, amikor másokkal beszél, megjátssza-e a nemtudást, vagy tényleg a nemtudásban botorkál. Az irónia ezt nyitva hagyja.

Szókratészt azzal vádolták, hogy a jogot és jogtalanságot elmozdítja, és így félrevezeti az ifjúságot. Szókratész azzal védekezik, hogy nincs tanítása, csak másokat kérdez, és szabad idővel bíró ifjak kéretlenül követik. Ez Szókratész iskolája, nem egy meghatározott hely, mint Platón akadémiája, vagy Arisztotelész Peripatosza vagy a Sztoa. Amilyen mértékben az iskolák egy meghatározott helyen és egy meghatározott tan körül szilárdulnak meg, szükségük van atopikus szigetekre a bensejükben: játékterekre, a szabadság és kötetlen idő szigeteire, amelyek aztán idővel el is tűnhetnek. Mennyi atópiát visel el egy iskola, egy társadalom? Az athéniek végül már nem voltak képesek Szókratész elviselésére.

Az a tapasztalatom, hogy bármilyen struktúrában is történik, néhány ember, tanárok, legalábbis egy időre jól kijönnek egymással és kedvük van valamit a diákokkal együtt csinálni, vagy diákok jönnek össze és néhány tanárt magukkal ragadnak, hogy valamit közösen csináljanak. Végig, amíg művészeti iskolákban dolgoztam, mindvégig hiába reméltem, hogy nagy átjárás nyílik művészet, design és tudomány között. Ilyen csak kivételesen sikerült. Ennek útját állják az eltérő mentalitások. A tudományban az ember megtanul dolgozni, de túlontúl kevéssé játszani. A művészetben mindenki megtanul magának játszani. Nehezére esik az az összjáték, amit a designban tanul. A design pedig ritkán szabad, többnyire meglehetősen célorientált. A főiskolán végzett munkámban az átjárhatóságot és ezzel a játéktér kitágítását akartam elérni: szabadságot. A szokásos filozófiai huzat, semmi új.

Az iskola mint múzsai idő kezdetben egy megállás, egy szünet. Aztán szándékok jönnek és feltöltik. Pihenő, hogy újult erővel lehessen folytatni. Előkészítő, vagy továbbképző szünet. A megállás iskolává válik a szokásos értelemben. Az iskola feladatait állandóan bővítik. Most már azt is tanítania kell, amit korábban csak mellékesen: hogyan járunk el egymással tisztességesen (etikatanítás); hogyan kezeljük a pénzünket; hogyan táplálkozzunk egészségesen és a többi. Amit régebben tanoncként lehetett elsajátítani, azt ma egyetemen oktatják. „Egész életen át tanulás” – a továbbképzési rendelkezések formájában már egyáltalán nem tudunk kívül kerülni az iskolán.

Szókratész a kikötőből visszatér a városba és barátai elcsípik. Egy kis megállás keletkezik: szkólé. (Állam, 327a) A beszélgetés azzal kezdődik, hogy nem rossz, ha az embernek idős korában elegendő pénz áll rendelkezésére. A pénzen keresztül az igazságosság kérdéséhez jutnak el. Ennek érdekében új államot kell felvázolnunk, mondja Szókratész. Ebben az államban aztán azt is szabályozzák, hogy férfiak és nők milyen módon, milyen időpontban találkozzanak a legjobb gyermekek nemzése céljából. E gyermek számára aztán pontosan meghatározzák, hogy milyen életkorban mely táncok megengedettek, és a zenében milyen skálákat használhatnak lelkük károsodását elkerülendő. Egy szabadon alakítható vázlatból, egy szeszélyes ötletből, egy bogarasságból rémkép lett, amit inkább Platón, semmint Szókratész számlájára írnék.

Az építészek is hajlanak arra – ha tudnak, ha hagyják őket –, hogy építményeik belső berendezését az utolsó részletig kialakítsák, és ezzel a benne élők és dolgozók számára előírják, miként mozogjanak, miként éljenek. Mikor válik mértéktelenné az alakítás? Amikor már nem hagy mozgásszabadságot, nem enged játékteret. Az egyénnek joga van az önfejűségre; arra, hogy úgy helyezze el bútorait, ahogy neki tetszik. És a közügyek nem specialisták, filozófusok, építészek, formatervezők, bürokraták dolga, hanem valamennyi polgáré. A polgárok szabadok és ezért szabadságukban áll a megállás, hogy elgondolkodjanak és döntsenek arról, ami a közügyeket illeti. De ez csak felerészben igaz. Csak félig vagyunk szabadok. A megállás nem igazán tartós. Hiszen rögtön megyünk is tovább. „Mély alvás volt őseink pihenése; és mozgásuk támolygó tánc. Hét napon át ültek a gondolkodás vagy a csodálkozás csendjében; – majd felnyitották szájukat – szárnyaló mondásokra” – írja Hamann (Aestheica in nuce) tréfásan és komolyan.³

Az iskolának dupla megállásra van szüksége: a kezdetén és a végén. A végén az iskolának saját magát kell megszakítania. Különben még előírja, mikor és milyen hangnemet szabad hallgatnunk; előírások, amelyek elveszik a játékteret a bogarasságok és agyrémek elől, amelyeknek a kairosz kell, megnyílása a vetülék előtt az alkalmas pillanatban.

Az atópia fogalmának jártam utána, ahogy azt Szókratészre tekintettel Platón alkalmazta. Így megmutatkozik, hogy az iskola, szkólé, egy egészen folyékony, áramló képződmény, ami nem kötődik helyhez. Itt-ott felmerül, de mindig csak átmenetileg marad. Különben akadémikussá válna. Ritkán adja magát. De minő különös szerencse, sosem tűnik el!

FORDÍTOTTA TILLMANN J. A.