Éppen az énekléssel voltak elfoglalva, mikor az idegen megjelent az ajtóban. ¹

Nem volt egy szabad hely sem a kocsmában, amely egy régi, romos épület alagsorában volt.

A helyiség egy sikátorra nézett, egyetlen ablakán vasrács volt, és komor, temetői atmoszférája miatt éjjel-nappal világítani kellett. A világoskék falakat sötét foltok izzadták át. Az ajtó egy hosszú, keskeny folyosón vezetett az utcára, és a szoba egyik oldalán boroshordók sorakoztak. A kocsma törzsvendégei olyanok voltak, akár egy hatalmas családfa, melynek ágai a puszta faasztalok között indáznak. Néhányan közülük baráti, mások munkatársi kapcsolatban álltak egymással, a többiek azért csatlakoztak a testvériséghez, hogy ugyanazon a helyen legyenek, és estéről estére egyfajta lelki intimitásban osztozzanak. Napersze a beszélgetésen túl a borban is egyesültek.

Éppen az énekléssel voltak elfoglalva, mikor az idegen megjelent az ajtóban. A Fekete Macska kocsma igazi neve Csillag volt, de mindenki Fekete Macskaként ismerte, a macska miatt. Szikár görög gazdája és a vendégek is imádták, és lassanként a kocsma jelképévé vált.

A macska asztaltól asztalig kószált, kenyérhéj-, falafel- és halmaradékok után kutatva. Csellengett az emberek lába között, és kacéran dörzsölte magát a lábukhoz, míg görög tulajdonosa az asztalon könyökölt és üres tekintettel bámult a semmibe.

Az öreg pincér vagy körbejárt egy boroskancsóval, vagy a hordó csapjáról töltötte a bordás üvegű poharakat. A vendégek ugratták egymást, anekdotákat meséltek, míg szívük olyan közel került, hogy sérelmeiket is megosztották. Aztán valaki igen halkan énekelni kezdett, és a nyirkos temetői helyen azonnal túláradt a boldogság.

– Nincs abban semmi baj, ha kicsit megfeledkezünk a pénztelenségről.

– És a forróságról, meg a legyekről…

– És a vasrácson túli világról.

– És örüljünk, hogy kényeztet a fekete macska.

Ahogy együtt voltak, lelkük megnyugodott, a szeretet mindent megtöltött, megszabadultak a félelmeiktől, megtisztultak a betegség kísértetétől, az öregségtől és haláltól is. Olyannak képzelték el magukat, amilyenné mindig is szerettek volna válni.

Éppen az énekléssel voltak elfoglalva, amikor az idegen megjelent az ajtóban.

Körbenézett, de nem talált üres asztalt. Eltűnt a folyosón, azt hitték, elment, de visszatért, kezében egy hokedlivel – a görög tulajdonos székével –, lerakta a keskeny ajtóval szembe, és leült. Barátságtalanul, arcán komor kifejezéssel tért vissza.

Senkire se nézett. Tekintete rideg volt, mintha nem is lenne ott, mintha egy távoli, ismeretlen világban lenne, és igazából nem is látná az ott levőket.

Sötét külseje volt, erős testalkatú és ijesztő, mint egy birkózó, ökölvívó vagy súlyemelő. Fekete pulóvert viselt, sötétszürke nadrággal, barna gumitalpú cipővel, ami tökéletesen illett sötét arcszínéhez. Az egyetlen dolog, ami kiragyogott a komor férfiból, a kopaszsága. Úgy virított hatalmas fején, mint egy korona.

Váratlan és hirtelen megjelenése elektromossággal töltötte be a szobát, áthatolt egészen az asztaloknál ülőkig.

Abbamaradt az éneklés, a vendégek összeráncolták homlokukat, a nevetés alábbhagyott.

Váltakozva bámultak rá, próbálták elkapni pillantásait. Ez azonban nem tartott sokáig. A megjelenése keltette sokk és a meglepetés elmúlt, és úgy gondolták, nem hagyják, hogy bárki elrontsa az estéjüket. Gesztusokkal jelezték egymásnak, hogy ne is figyeljenek oda, folytassák a mulatságot. Visszatértek a beszélgetéshez, a viccelődéshez, az ivászathoz, de valójában tudatuk nem távolodott el, nem sikerült teljesen figyelmen kívül hagyniuk az idegent, aki továbbra is olyan gyanakvással méregette a lelküket, mint valami gyulladt fogat.

A férfi összecsapta a kezét, mire az öreg pincér azonnal jött, és hozott neki egy pohár bort. Gyorsan kiitta. Az elsőt követte a második, majd négyet rendelt egyszerre, és kiürítette őket egymás után. Aztán rendelt még. A félelem érzése lett úrrá a többieken, a nevetés elhalt, visszatért a csüggedt csend. Miféle ember ez? Annyi bort megivott, hogy az még egy elefántot is megölne, ez meg úgy ül itt, mint egy szikla, teljesen józanul, meg se kottyan neki. Miféle ember ez?

A fekete macska közeledni próbált. Várta, hogy dobjon neki valamit, de a férfi nem vett tudomást a jelenlétéről, a macska odadörgölődzött a lábához.

Erre az ember dobbantott a lábával, a macska visszavonult, nem kétséges, nem ehhez volt szokva. A görög élettelen arccal fordult a hang felé.

Hosszasan nézte az idegent, aztán megint a semmibe bámult.

Az idegen megmoccant. Fejét hevesen rázta, ajkába harapott, majd beszélni kezdett, először alig hallhatóan magához, vagy a képzeletében valakihez. Egyszerre volt fenyegetett és fenyegető, mérgében az öklét rázta. Arcát eltorzította a düh. A csend és a félelem élessé vált. Aztán először hallatta hangját igazán; élesen, vadállatian üvöltött.

– Átkozottak!… végzet és pusztulás!… – ismételgette hangosan.

Öklét erősen összeszorítva folytatta.

– Hogy szakadna le a hegy, meg az is, ami mögötte van!

Egy időre csend lett, aztán egy kicsit halkabban folytatta.

– Bárcsak megtörténne!

A vendégek úgy látták, hogy nincs értelme tovább maradni.

Még alig kezdődött el az este, de ez az idegen máris tönkretette.

Talán el kellene menni békében. Fejükkel az ajtó felé intettek, aztán mindannyian szedelőzködni kezdtek. Ekkor, csak ekkor vette észre az idegen a többieket. Kilépett révületéből, és kérdő tekintettel nézett rájuk. Egy mozdulattal megállította őket, és azt kérdezte:

– Kik vagytok?

Máskor egy ilyen buta kérdést figyelmen kívül hagytak volna, de most nem.

– Idetartozunk, törzsvendégek vagyunk – válaszolta az egyik.

– Mikor jöttetek?

– Még kora este.

– Akkor már itt voltatok, mikor érkeztem?

– Igen.

Intett nekik, hogy menjenek vissza a helyükre.

– Senki sem hagyhatja el a termet! – mondta szigorúan.

Nem hittek a fülüknek. A csodálkozástól elakadt a szavuk, de egyikük sem mert válaszolni.

Az egyik középkorú férfi nyugalmat erőltetve magára azt mondta:

– De mi menni akarunk!

Az idegen kemény, fenyegető pillantást vetett rájuk.

– Tegye, aki nem törődik az életével!

Egy sem volt köztük, aki ne törődött volna az életével. Értetlenül néztek egymásra.

– De miért kifogásolja a távozásunkat? – kérdezte a középkorú férfi.

Az idegen megvetően rázta meg a fejét.

– Ne próbálj bolondnak nézni – mondta, – hallottál mindent!

– Biztosíthatom önt, nem hallottunk semmit – mondta a középkorú férfi döbbenten.

– Ne próbálj engem átverni! – kiáltotta dühösen. – Már tudod, amit tudhatsz!

– Nem hallottunk semmit, és nem is tudunk semmit.

– Álnok hazugok!

– Hinnie kell nekünk!

– Hinni az alávaló részegeknek?

– Ártatlan embereket sérteget, és a becsületünkbe tapos.

– Menjen, aki nem törődik az életével!

Világossá vált, hogy a helyzetet csak erővel tudnák megoldani, és ez olyan valami, ami most nem volt a birtokukban. A félelmetes tekintet bűvöletében, elfojtott dühvel, amit példátlan megalázásuk miatt éreztek, visszatértek székükhöz.

– Meddig kell itt maradnunk? – kérdezte az öreg.

– Egy bizonyos ideig.

– És mikor telik le az a bizonyos idő?

– Fogd be a szád, és várj!

Az idő fájdalmas feszültségben telt. Ahogy aggodalommal telve üldögéltek, a bor hatása elszállt fejükből. Még a fekete macska is óvatos lett a barátságtalanná vált légkörben, felugrott az egyetlen ablak párkányára, összekucorodott, mancsaira hajtotta fejét, és becsukta a szemét. Farka vasrácsok közé lógott.

Bizonyos kérdések válaszra vártak: Vajon részeg? Vajon őrült? Mik azok a történetek, amiket emleget?

A görög tulajdonos egész idő alatt halotti csendbe burkolózott, míg a pincér, mint aki se lát, se hall, futott és hurcolta körbe a bort.

Az idegen lenéző rosszindulattal bámulta őket, majd fenyegetően azt mondta:

– Ha valaki közületek átver, megbüntetem!

A szívükre vették a szavait, így a középkorú ember nyilvánvalóan őszintén mondta:

– Esküszöm neked, esküszünk! …

– Megkérdezhetem, mire esküszöl?

Egy apró remény szállta meg őket, és a középkorú férfi lelkesen mondta:

– Arra, amire akarod, a gyermekeinkre, a magasságosra!

– Ugyan már, egy kocsmában?

– Nem vagyunk olyanok, amilyennek gondolsz, tisztességes apák és jó hívők vagyunk. Lehet, hogy éppen ezért vagyunk itt, felfrissülni, megszabadulni a lélek terheitől.

– Züllött gazemberek vagytok, csak képzelődtök kastélyokról, de kemény munkával fel nem építenétek! Vacak történeteitek vannak csak!

– Esküszünk Allahra, hogy nincsenek történeteink, fogalmunk sincs, miről van szó.

– Van köztetek valaki, akinek nincs története, nyavalyások?

– Jó ég! Te nem is beszélsz! A szád mozog, de nem jön belőle semmi! – mondta az öreg. Nem tudunk semmiféle történeteket!

– Ne próbálj átverni, vén tutyimutyi!

– Hinned kell!

– Jaj nektek, ha megmozdultok! Jaj nektek, ha átvertek! Összetöröm a fejeteket, és járdakőnek rakom le!

A férfi valóban félelmetes volt, féltek is, ami önmagában is növelte a lehetőségét annak, hogy a dolgok rosszul végződjenek. A kétségbeesés halálos hideg hullámként borította el a szívüket.

Az idegen tovább ivott, de nem rúgott be, nem lett még csak zsibbadt sem. Itt volt, lezárta az egyetlen kivezető utat, erős volt, erőszakos és acélosan kemény, mint az ablakrács.

A vendégek tanácstalanul pillantottak egymásra. Valahányszor megláttak egy árnyékot a vasrácsok mögött, remény szökött a szívükbe, bár a legkisebb mozdulattal sem árulhatták el magukat. Már a fekete macska se törődött velük, tovább élvezte az álmát.

Egyikük, aki nehezen viselte a helyzetet, aggódva kérdezte:

– Kimehetek a vécére?

– Mi vagyok én? Dajka?

Az öreg felsóhajtott, és azt mondta:

– Az a sorsunk, hogy itt maradjunk reggelig?

– Ha lesz olyan szerencséd, és megéred a reggelt!

Nem kétséges: ez az ember őrült vagy futóbolond – vagy mindkettő. Foglyok lettek. Az idegen erős, míg nekik sem erejük, sem határozottságuk.

Semmiképpen sem tudnak ellenállni? Nem lehetséges semmilyen ellenállás?

Ismét összenéztek.

Gond ült szemükbe, diszkréten suttogtak, hogy az idegen ne hallja.

– Micsoda katasztrófa!

– Micsoda megaláztatás!

– Micsoda gyalázat!

És hirtelen a pillanatot megszépítette valami, valami, ami egy mosolyra hasonlított, ami valójában tényleg mosoly is volt.

– Mosolyogsz?

– Miért ne? Elég vicces helyzet.

– Vicces?

– Nézd tárgyilagosan, és meghalsz a nevetésbe!

– Tényleg?

– Félek, hogy inkább felrobbanok a nevetéstől.

– Ne felejtsd el – mondta a középkorú férfi olyan hangon, hogy csak a többiek hallhassák, ilyenkor még nem szoktunk hazamenni!

– De nincs többé igazi esti összejövetel, mert hogy tudnánk viccelődni azután, ami történt?

– Felejtsük a kocsmát egy ideig, aztán meglátjuk, mi lesz.

Senki sem örült a javaslatnak, de senki nem utasította el azt. A pokoli bor megtette a magáét. Bár minden az idegen szeme előtt történt, nem figyelt rájuk. Azok túl sokat ittak, szédültek, elvitte őket a mámor, aztán az aggodalmuk hirtelen elszállt és a nevetésben tört ki. Táncoltak a székeken, ugratták egymást viccekkel, és énekelték a „Jó hír, itt a barátság ünnepé”-t.

Figyelmen kívül hagyták az ajtót, megfeledkeztek még a létezéséről is. A fekete macska felébredt és elkezdett mászkálni asztaltól asztalig, lábtól lábig. Esztelenül ittak, esztelenül jól érezték magukat, mintha az utolsó kocsmai éjszakát ízlelték volna.

A valóság visszahúzódott, elolvadt a feledés emelkedő vízében, a memória feloldódott, és minden, ami tárolva volt a sejtekben, lebomlott. A bor valóban pokoli, és mégis, igen, és mégis…

– Nahát!, hol vagyunk?

– Ha megmondod, kik vagyunk, elmondom, hol vagyunk.

– Volt valami ének, vagy sírás?

– Volt valamilyen történet. Miféle történet?

– Ez a fekete macska minden bizonnyal valóságos, majd elmondja az igazságot.

– Itt vagyunk az igazságnál.

– Ez a macska isten volt elődeink idejében. Egy nap odaült a börtöncella ajtajába és elmondta a történetét. És ez veszélybe sodorta.

– De mi a történet?

– Hogy eredetileg isten volt és átváltozott macskává.

– De mi a történet?

– Honnan tudna egy macska beszélni?

– Hát mégsem fecsegte ki nekünk a történetet?

Az öreg pincér felemelte a hangját, kiabált, és fenyegetőn szidni kezdett valakit.

– Gyerünk, te nyomorult naplopó, beverem a képedet!

A hatalmas ember a fejét lehajtva jött elő. Kezdte összeszedni a poharakat és az edényeket, letörölgetni az asztalokat, összeszedni a hulladékot a padlóról. Mély szomorúságba merülve dolgozott, szótlanul, nem nézett senkire. A többiek részvétteljes tekintettel követték. Egyikük megkérdezte tőle:

– Na, mi a történet?

Az ember nem fordult meg, csak folytatta a munkáját csendesen.

– Mikor és hol láttam már ezt az embert? – kérdezte magában a középkorú.

A férfi sötét ruhát viselt, fekete pulóverrel, sötétszürke nadrággal, barna gumitalpú cipővel, és a folyosó felé igyekezett. A középkorú ismét feltette magának a kérdést: mikor és hol láttam már ezt az embert?

FORDÍTOTTA BODA MAGDOLNA