Ez a történet a joaláról szól, legalábbis azt hiszem. ¹

Akkor nyilván el kéne magyaráznom, mi az a joala. Biztosan nem tudják, hiszen én se nagyon tudom, pedig már jó pár vödörrel megittam belőle. A joala a basotho nép gabonasöre vagy gabonalikőrje vagy gabonából készült ki-tudja-mije. Illetve egész pontosan nem is gabona-, hanem kukoricasör – bár néha cirokból készítik.

Onnan tudjuk, hogy joalával van dolgunk, ha: a) a Mokhotlong vidék joala negyedében vagyunk, ami nem más, mint egy rozzant viskókból álló szegénysor, ahol öreganyók üldögélnek, és főzőedényekben kevergetik ipari melléktermékeiket, vagy b) lent állunk a folyó kanyarulatánál, ahol a hézagosan burkolt út a kórház felé ível, és a sudár, göcsörtös fa irányába tekintünk, ahol a nénikék az ekkor már műanyag vödrökbe töltöttjoalájukkal üldögélnek, vevőre várva.

De a joaláról nem lehet általánosságban beszélni. Minden joala egyedi, és mindegyiknek megvan a maga értékes, jellegzetes bódító anyaga. Ittam olyat, amely sápadt volt, mint a halottak bőre, de olyat is, amely narancslére hasonlított. Néha régi kávésdobozból kortyolgattam, máskor müzlis tálkából. Nincs két egyformajoala-élmény.

A legjobb joalát ‘M’e Malereko főzte egy kisúrolt mosodai tisztítószeres vödörben. Az ital két hétig érlelődött titokban a kanapé mögött, a sötétben. Mire Malereko végre lerántotta róla a leplet Nthabeleng születésnapi partiján, lágy barackszínűvé változott, édes lett és borízű. Miközben néztem, ahogy Nthabeleng a testvéreivel jól összehangolt hop-stepet táncol a dübörgős kwaito zenére, időnként belemártottam poharamat a közös hordóba, melyből néha mazsolák bukkantak a felszínre, mint apró sellők, akik csak integetni jöttek elő. –Hahó, sellők – mondtam, csak úgy magamban.

Először is ejtsünk pár szót Nthabelengről, hiszen miatta vagyunk itt Lesotho keleti felföldjén, a Mokhotlong nevű zord hegyvidéken.

Nthabeleng egy valóságos energiabomba. Az egész nő nem több 120 centinél, de engem például egyszer majdnem megfojtott. Egy AIDS ellen küzdő civil szervezet vezetője. Az AIDS Lesotho népességének 24 százalékát érinti, és ezzel a harmadik helyen van a világon. Hasonlítsuk össze ezt az adatot például az Egyesült Államok 0,6 százalékos vagy Nagy-Britannia 0,2 százalékos arányával.

Mit is mondjak Nthabelengről? ő az események irányítója, a basothók főnöke, Mokhotlong mookamelije. Létrehozott egy otthont az AIDS miatt elárvult gyerekek számára itt fenn a hegyekben, és van egy csapata, amely a hegyvidék legeldugottabb zugaiba is eljut.

De mindenekelőtt ő az, aki mindent el tud intézni. Nem kapsz retrovírus elleni gyógyszereket? Fordulj hozzá! Nem tudsz enni adni a kisbabádnak? ő majd ellátja. Fuvar kéne a rendelőbe? Szállj be! Mindent lát, mindent hall, mindent tud. Csupán jóindulatból hagyja, hogy azt hidd, valamit eltitkolhatsz előle. Ismeri a gondolataidat és az álmaidat is. Tud a rossz cselekedeteidről, mielőtt még megcselekednéd őket. Jobban tud angolul, mint egy anyanyelvű. Jobb vicceket mond a harmadik nyelvén, mint más az anyanyelvén. Olyan vad, amilyen csak egy apró termetű ember tud lenni. Egyszer hallottam, amint leordított egy hűtlen alkalmazottat – olyan volt, mint egy tűzijátékgyár robbanás közben. Amikor Nthabeleng elhalad egy építkezés mellett, a szögek készségesen beverődnek a fába. A cement buzgón megköt.

Ha túlságosan allegorikusnak vagy mesésnek találnád ezt a leírást, nyugodtan vond kétségbe. Mondd ki a nevét fennhangon, az otthonod kényelmében, a munkahelyeden, vagy amikor a buszra vársz. Mondd csak ki – Nthabeleng –, és mondj valami rosszat róla.

Ott áll mögötted.

De most nem is róla akartam mesélni. Ez a történet nem Nthabelengről szól, bár éppenséggel azt is mondhatnánk, hogy minden történet róla szól.

Ahogy az elején említettem, szinte biztos vagyok abban, hogy ez a történet a joaláról szól. Márpedig ha ajoaláról beszélünk, akkor Retselisitsoe Mohlomiról beszélünk, a túlméretezett fejű, vidáman, nyálasan vigyorgó kisfiúról.

Retselisitsoe csupán egy abból a negyvenvalahány gyerekből, akik Nthabeleng intézetében egy átlagos évben megfordulnak. Némelyikük hetekig vagy hónapokig marad, és van, aki még tovább, egészen addig, amíg biztonságban vissza nem mehet a családjához. Legtöbbjük azért kerül oda, mert súlyosan fertőzött, és mert elvesztette valamelyik szülőjét. És mindannyian azért, mert az AIDS errefelé alaposan átalakította a gyerekkorról alkotott közkeletű elképzeléseket.

Retselisitsoe Mohlomi, mint előtte annyian, már félholtan érkezik a menedékotthonba. Egy HIV-pozitív, beesett szemű csontváz, arcát szinte teljesen eltakarja az oxigénmaszk. Elég sokáig lebeg élet-halál között ahhoz, hogy mindenkinek megkeserítse egy egész hónapját.

Aztán felépül.

(Szóval ezt műveli Nthabeleng: fog egy élőhalott gyereket, és nagyon-is-élő gyereket csinál belőle.)

Retselisitsoe szervezete lassan, fokozatosan alkalmazkodik a retrovírus elleni gyógyszerekhez. Az anyagcseréje stabilizálódik. Az izomzata megerősödik, a csontozata sűrűsödik. Majd járni kezd, amit a vele egyidős gyerekek egy évvel korábban tanulnak meg. Amikor megjegyzést teszek Retselisitsoe átalakulására, Nthabeleng szokása szerint rám förmed.

– Hé, te uena, nem tudtad, hogy ez az a hely, ahol a kisbabákból lufikat csinálunk? – A „lufikat” szóban megnyújtja az „l”-t, mint ahogy a gyerekeket fújja fel.

Eltelik egy év. Retselisitsoe vaskos, visítozó kis dömperré alakul át. őzikeszemű bokszoló, aki minden gyereket földhöz vág, jópofa, botladozó leendő rögbisztár. A korábbi énje – a félholt csontváz – mára elhalványult az emlékezetünkben, s a kellemetlen emlékek szemétkosarába került.

Egy év elteltével Retselisitsoe eléggé felépül ahhoz, hogy visszatérjen a nagyszülei házába, akik egy kis faluban nevelik a négy testvérét, körülbelül egyórányi autóútra a menedékotthontól.

Nyilván mondanom sem kell, hogy mindkét szülője halott.

Az olvasó szerint talán túl nehéz lehet két rozzant öregembernek öt gyereket nevelni. Hát elég nehéz. Ám Lesothóban, főleg itt a hegyek között, ez nagyon is megszokott felállás.

A pontosság kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy Retselisitsoe és testvérei különleges helyzetben vannak, az ő helyzetük korántsem a legrosszabb. Mégpedig azért, mert a nagyszüleik a legkedvesebb és legszívósabb emberek, akikkel valaha találkoztam. Nem akarok hosszasan lelkendezni róluk, inkább álljon itt egy lista azokkal a jelzőkkel, amelyeket a leggyakrabban használok a Mohlomi nagyszülőkkel kapcsolatban:

reumás
elgyötört
ráncos
szürke

görnyedt
aszott
csontos
kiugró állú
ősz
nyekergő
leépült
özönvíz előtti
szívós
fecsegő
vicces
élénk
vad
szellemes
agyafúrt

és: hihetetlenül szeretetteli

és: rendszerint részeg

De mielőtt még elmondanám, hogy Retsilisitsoe nagyszüleinek mi a legmeglepőbb tulajdonságuk, íme egy kis gyorstalpaló a helyi férfi-női kapcsolatokról. A Mokhotlong-vidék külső részein kulturálisan ma is elfogadottnak számít – noha illegális – az ún. chobeliso, vagyis a lány elrablása éjszaka az ágyából, házasság céljából. Ezt a szokást egyesek – némileg eufemisztikusan – úgy hívják, hogy „lánykérés”. A városban egyszer láttam egy házaspárt, akik alig egy méterre mentek el egymástól, és rá se pillantottak a párjukra. Egy másik alkalommal, amikor épp egy ünnepségre mentem egy lesothói barátommal – süvített körülöttünk a vad hegyi szél –, kiderült, hogy a feleségét az autó anyósülésén szándékozik hagyni, hogy ott üljön türelemmel, amíg vissza nem jövünk. Biztos vagyok benne, hogy a basothók megdöbbennének a mi kicsapongó nyugati párkapcsolatainkon, de az is biztos, hogy kívülállóként nemegyszer elképedve figyeltem a különneműek közti itteni interakciókat.

Ennek a zűrös férfi-női viszonyrendszernek a fényében tehát megdöbbentő, hogy a Mohlomi nagyszülők, ez a két megkérgesedett, nyolcvanas öregember, láthatóan tökéletesen boldog házasságban él. Talán büszkék is az együtt töltött évtizedekre – arra, hogy ha szűkösen is, de mindvégig megéltek a hegyoldalon levő agyagkunyhójukban.

Az olvasó most talán azon tűnődik: ha két ember évtizedeket tölt egy hegyoldalon lévő agyagkunyhóban, ugyan miből élnek, még ha szűkösen is? Különösen, ha az a hegy Kelet-Lesothóban van, amely hírhedten szűkölködik megművelhető földekben, és tökéletesen el van vágva mindenféle mezőgazdasági tevékenységtől, amely megkönnyítené az életet.

A válasz – mint minden válasz – egy vödör joala mélyén rejlik.

A feleségemmel a Mohlomi nagyszülők kunyhója felé araszolunk a terepjáróval. Épp a szurdok mellett haladunk el, ahol kiskecskék játszadoznak az ingatag sziklákon. Joaláért megyünk.

Ebből élnek hát a Mohlomi nagyszülők: hatalmas, bűzös hordókban joalát főznek a kunyhó belsejében. Ahogy közeledünk, már látjuk, hogy kinn állnak az ajtóban. A papa átöleli a felesége vállát, és bemutatja nekünk –mosali oaka, a feleségem. Büszkén vigyorog, a mama pedig vihogni kezd, mint egy kamaszlány. Aztán betessékelnek. Nem messze a kunyhótól egy fehér rongydarab lengedezik az ágon, jelezve, hogy házi főzésű ital kapható.

Be kell vallanom, hogy a látogatásunk apropója nem csak a joala. Főleg azért jöttünk el hozzájuk, mert nagyon hiányzik Retselisitsoe – nincs, aki törjön-zúzzon –, aztán valamennyire azért is, mert kéne egy kis joala, és persze azért is, mert meghoztuk Retselisitsoe retrovírus elleni gyógyszereit.

A Mohlomi nagyszülők – azon kívül, hogy gondoskodnak Retselisitsoe vidámságáról, egészségéről, kényelméről és tisztaságáról – alaposan megtanulták a HIV-ellenszerek adagolását: X tablettából reggel és este 4 ml, Y oldatból reggel 2 ml, este 3 ml, Z szirupból reggel 3 ml, este 2 ml – noha egyikük sem tud olvasni, és egyikük sem részesült a legelemibb orvosi-ápolói képzésben sem. Nthabeleng ma üzenetet kapott tőlük, hogy Retselisitsoe gyógyszerei fogytán vannak, s ők most nem tudnak eljutni a körzeti klinikára, amely a falujuktól több óra járásra van.

A kunyhó belsejében Retselisitsoe épp most ébredezik. Kissé még kótyagos az álomtól, és – talán érthető módon – a láttunkra visítani kezd. A nagymamája a hátára veszi, pokrócba burkolja és megnyugtatja: nem azért jöttünk, hogy visszavigyük az otthonba. A nagymama által rögtönzött pólya biztonságából aztán már kacagni és fintorogni kezd. El vagyunk bűvölve tőle. Az a hatalmas, fordított piramis alakú feje, amelytől mindig olyan volt, mintha épp hanyatt esni készülne, meg az a vad belefeledkezés, ahogy mindig rohant a labda után, a többi gyereket félrelökve, mint akit puskából lőttek ki, és persze az elképesztő átalakulása csontvázból cipóvá – mint egy bizarr „ilyen volt, ilyen lett” reklámfotó – mindez ellenállhatatlan vágyat ébresztett az emberben, hogy a karjába kapja, begyömöszölje a ruhája alá, és jól eldugja. Egyszer, amikor még az otthonban lakott, az ölemben ült, s én kihúztam egy óriási, megszáradt taknyot az orrából. Olyan volt, mint egy jókora, zöld meztelencsiga, és alaposan elzárta az orrjáratait. Ahogy megszűnt a dugulás, s a levegő szabadon áramlani kezdett, Retselisitsoe szeme elkerekedett. Elragadtatva nézett rám, s én akkor éreztem először azt a vágyat, amely szülők és istenek sajátja: hogy megvédjek valakit, és enyhítsem a fájdalmát.

Átadjuk a retrovírus elleni szereket, Mohlomi nagymama hellyel kínál egy levágott fatuskón. A kunyhójuk zömök, kerek, a kőből rakott falakat trágyával kevert sárral szigetelték, és ugyanebből a keverékből tapasztották a padlót is.

Miután átadtuk a gyógyszert, jöhet a joala. A parancsoló tekintetű, mindig nevetni kész szájú Mohlomi néni a sarokba pattan, ahol az óriási joalás hordó áll. Retselisitsoe kegyesen megengedi, hogy ölbe vegyük. Vaskos kis teste az idők során újra átitatódott a jellegzetes falusi szaggal – föld, eső, széna, izzadtság, ásványok és füst mámorító illatával. Arcomat apró, göndör fürtjeihez dörgölöm, a hajának olyan illata van, mint a földből frissen kihúzott répának.

Megmutatjuk a vödrünket Mohlomi mamának: kicsi, búzavirágkék, olyan, mint egy homokozóvödör, két liter tengervíz vagy két liter basotho zugital fér bele. A joalát mindig az ügyfél által hozott edénybe mérik.

– Ke bo kae? – kérdezzük, és megmutatjuk a vödrünket.

Mohlomi néni egy darabig méregeti, aztán kiböki: – Kettő.

Mármint két maloti. Vagyis húsz cent. Vagyis egyötöd dollár.

A feleségemmel gyorsan megtárgyaljuk a dolgot, és mindketten úgy gondoljuk, hogy két maloti nevetségesen kevés. Húsz malotit ajánlunk, azt állítjuk, hogy nincs aprónk, és a 900 százalékos önkényes áremelkedést teljesen rendjén valónak tartjuk.

Mohlomi mama arcán széles vigyor jelenik meg, és bepillantást nyerünk fogatlan szájába. Mohlomi papa elveszi a vödrünket, belemártja a sötétlő dézsába, színültig tölti, és visszateszi a dézsára a fedelet. Aztán mer nekünk még egy pohárral, kóstolóba.

Óvatosan kortyoljuk a joalát, és élvezettel csettintünk: – Hű, de finom!

Pedig cseppet sem az.

Az idők során rájöttem, hogy ‘M’e Malereko főzete – az az édes, borízű, mazsolás ital – kivételes volt, sőt talán nem is volt joala. Az igazi falusi joala egyöntetűen borzalmas. Példának okáért ez, amit most iszunk: savanyú, zabkására emlékeztető szörnyűség. A mellékíze csípős, mint a romlott tejé, az állaga, mint a hagymakrémlevesé, a szaga ódon szőnyegekre emlékeztet. Gyanús foszlányok úszkálnak benne. Kukoricalevél-darabkák lebegnek a felszínén, egyenesen a pokol felé. Ez a joala ráadásul meleg – nem szobahőmérsékletű, hanem kifejezetten meleg –, ami arra enged következtetni, hogy bizonyos exoterm folyamatok játszódnak a folyadék undorító mélyrétegeiben.

Az utóíze kimondottan kolbászra vagy sózott húsra emlékeztet – kis jóakarattal finom genovai szalámira: zsíros, sós, és a szájpadlásunkra ragad.

Lehajtjuk, és elégedetten sóhajtunk. Soha életünkben nem ittunk még ilyen mennyei ambróziát.

Ideje indulni, bár szívesen maradnánk. Elteszszük a joalás vödröt, és pár percig még beszélgetünk dél-sothói–angol keveréknyelven. Mindketten megöleljük és agyoncsókolgatjuk Retselisitsoe-t. Aztán kifelé indulunk, átverekedjük magunkat a kíváncsian tolongó szomszédokon, elhaladunk az ágra akasztott fehér rongydarab mellett, a szurdok és a kószáló hegyi kecskék mellett, és hazamegyünk. Útközben csupán egyszer fordul elő, hogy a joalás vödör majdnem felrobban, a műanyag fedő duzzadni kezd – pedig a főzet szénsavmentes –, lüktet, és tágul a benne zajló ismeretlen folyamatoktól.

A joaláról szóló történetünk végéhez értünk.

Talán azt reméltem, hogy valahogy mégsem ide fogunk kilyukadni – majdcsak eltérünk a tárgytól, vagy egy másik történet kanyargós hegyi ösvényeire tévedünk. Annyi másikat választhattam volna, hiszen még száz mesém van Nthabelengről. Vagy tovább kerülgethettem volna a lényeget, esetleg elmondhattam volna ezt a mostanit úgy, mintha tényleg csak a joaláról szólna, bár tudom, hogy valójában nem arról szól.

Húsvét idején – erről később értesültünk – Retselisitsoe-nak hirtelen hasmenése lesz. Beteg, de azért nem annyira. A nagyszülők úgy döntenek, hogy beviszik a körzeti klinikára, mihelyst az ünnepek után kinyit.

Mohlomi mama gyalog indul útnak húsvéthétfőn. Órákba telik, mire a hátára szíjazott Retselisitsoe-val átvág a hegyeken. Amikor végre odaér, kibugyolálja a gyereket a pokrócból, és óvatosan átnyújtja az ápolónőknek. Az ápolónők azonnal látják, hogy halott. Nyilván a nagymama is.

Mindössze négy nap telt el azóta, hogy megbetegedett. Még csak nem is fogyott, nem volt semmi Intő Jel. Különösebben rosszul sem érezte magát, meséli később a nagymama, egyszerűen csak elment hirtelen, elaludt a csendes kis test.

A Mohlomi nagyszülők még aznap értesítik Retselisitsoe elhunyt apjának a családját, azokat a rokonokat, akik – a basothók törvényei szerint – a gyerek teste fölött rendelkeznek, noha sohasem ápolták, még csak nem is ismerték.

Retselisitsoe teste bebugyolálva hever a Mohlomi nagyszülők kunyhójában. Az elhunyt apa családtagjai csak egy nappal később érkeznek meg érte. Elviszik egy másik faluba, és temetés nélkül elföldelik.

Mohlomi papa szamárháton elmegy megnézni, hová temették a gyereket, aztán visszajön, és dohog, hogy még csak koporsóba se tették. Csak egy fadobozba, meséli.

A másik család így adta vissza a földnek Retselisitsoe-t.

Hónapok teltek el Retselisitsoe halála óta. A feleségem rendszeresen látogatja a Mohlomi nagyszülőket, noha szervezetünknek már nincs dolga velük. Mesél nekik arról, hogy milyen volt, amikor Retselisitsoe a menedékotthonban élt, mennyire szerette mindenki. Amikor Ellen terepmotorja közeledik, az öregek mindig borzasztóan megörülnek. Már a szurdoktól hallják, hogy jön a se-tu-tu-tu, ahogy dél-sothói nyelven a motort nevezik, hangutánzó szóval.

Ellen azt meséli, hogy Mohlomi mama reggel már azelőtt felkel, hogy a fény beszűrődne a kunyhóba. Ilyenkor egy kis szertartást végez, amely megkönnyíti a napkezdést. Retselisitsoe vékony hangocskáját utánozva hívja a kisfiú nővérét, hogy tegye fel a kannát a tűzre – Késő van már, késő van –, ahogy Retselisitsoe szokta annak idején. Még holtában is ugráltatja őket, még most is kénytelenek meghajolni kérlelhetetlen kisgyerek-akarata előtt.

Ellen nyomtatott néhány fényképet a Mohlomi nagyszülőknek, ott lógnak a kunyhó tapasztott falán. Én mindegyik képet egyformának látom. Akár nevet, akár sír, Retselisitsoe tekintete nekem mindig szomorú, mintha már előre gyászolná a saját halálát.

őrzök róla egy emléket.

Retselisitsoe – a neve dél-sothói nyelven azt jelenti: „részvétünket fejezzük ki” – hisztizik, éktelenül visít valamiért, nyilván egy semmiség miatt. Adományból származó, rózsaszín-lila mintás inget visel, „Little Princess”, ez van kirakva az elejére strasszból. Ölbe veszem, és kimegyek vele a gyerekszobából, a folyosón sétálunk, amíg meg nem nyugszik.

Belépünk Nthabeleng üres irodájába. Felállok egy székre, ölemben Retselisitsoe-val, hogy kilássunk a mennyezetig húzódó magas ablakokon.

Egyszer csak látom, hogy megbűvölten bámulja a tájat, a teherautókat az úton, a kóborló marhákat, a folyónál játszadozó gyerekeket, a rengeteg felröppenő madarat. Rám néz, elkerekedett szemekkel: Te is látod ezt? Felnéz az égre, kitágul a pupillája. Aztán megint a szobára, észreveszi a tőle pár centire levő mennyezetet, és óvatosan kinyújtja felé a kezét. A tekintete hol a végtelen kék égboltra, hol a mennyezet sárga vakolatára siklik.

Álmélkodva néz rám, igyekszik felfogni ezt a két dolgot – milyen vicces, milyen fura, hogy közvetlenül a fejünk fölött mennyezet van, pedig ott égboltnak kéne lennie.

FORDÍTOTTA ORZÓY ÁGNES