A FINN PÉLDA

A polarizációhoz, komoly ellentétekhez, netán politikai-ideológiai indíttatású erőszakhoz szokott külső szemlélő számára Finnország az üdítő kivételek közé tartozik. Lehet, hogy az etnikai és szociális konfliktusok, feldolgozatlan történelmi traumák a mai napig meghatározzák az európai társadalmak többségének működését, ám a finn politikáról a béke és egyetértés jut eszünkbe. Az utóbbi évtizedekben a finn politikai kultúrát leginkább a konszenzusos kifejezéssel szokás jellemezni. A nagyobb ellentétek hiánya, a pártprogramok hasonlósága mint a finn politikai klíma legjellemzőbb vonásai nagyon erősen jelenlévő sztereotípiák. Mindez viszont korántsem jelenti azt, hogy a finn történelem lényegesen különbözne az európai mintától.

A huszadik századot végigkísérik az éles konfliktusok, sőt traumák, elvégre az 1918-as polgárháború kegyetlenül érintett sok családot – minden bizonnyal a finn családok többségét –, és egészen a legutóbbi időkig viszonyítási pont maradt a politikában és a történetírásban, de a magánéletben is. Csak hogy érzékeltessük a polgárháború okozta veszteségeket és a társadalmi-lélektani következményeket: több mint harminchatezer közvetlen áldozata volt az ellenségeskedésnek – tehát a lakosság több mint egy százaléka –, és ezek közül csak mintegy minden negyedik halt meg harcok során, a többiek mind a vörös-, illetve fehérterror áldozatai voltak.

Ugyanakkor a konszolidáció, vagyis a múltfeldolgozás nyilvánvaló sikere ellenére, nem gondolom, hogy egyirányú utcáról lenne szó. Ahelyett hogy a finn politikai kultúra változásait a megosztottságtól az egység, a konfliktustól a konszenzus, a traumatizálttól a meggyógyított irányába mutató mozgásnak tekinteném, inkább élesedő konfliktusok és egységesítő törekvések váltakozásának látom, anélkül hogy tagadnám a finn társadalom feltűnő képességét a konfliktusok békés megoldására.

I.

A konszenzuális politikai viselkedésre való hajlandóság nem az egyetlen oka annak, hogy Finnország mindig érdekes komparatív megközelítésben. Alapvetően két tényező adja a finn példa jelentőségét: az ország földrajzi elhelyezkedése és a történet szerencsés kimenetele. Az a tény, hogy Finnország a „messzi Északon” terül el, nagyrészt tenger és a többé-kevésbé lakatlan orosz erdő veszi körbe, ráadásul maga is viszonylag ritkán lakott, könnyen lenne úgy is értelmezhető, hogy egy szinte „elszigetelten” fejlődött történelmi utat képvisel, tehát annyira „más”, hogy nem alkalmas komoly összehasonlításra. Pedig éppen ellenkezőleg, fekvése okán a terület szoros kapcsolatokat tartott fent Skandináviával (elvégre több mint fél évezreden keresztül Svédország része volt), a Baltikummal és Oroszországgal. Három különböző – vallásilag, a szociokulturális struktúra, de akár nyelvi hovatartozás vonatkozásában is különböző – történeti út metszéspontján a finn politikai kultúra nagyon eltérő irányokból jövő hatásokat olvasztott magába, és a tipikusan skandináv elemek mellett a legmélyebben kelet-európai és a köztes-európai értelemben vett kisállami jellegzetességeket is felmutat. A finnek ugyanis sok aspektusból osztoztak azon kelet-közép-európai kisnépek sorsában, amelyek a tizenkilencedik század során kénytelenek voltak a nép nyelvén magaskultúrát csinálni, hogy a nyugati nacionalizmusokkal lépést tartsanak, és amelyek aztán a két nagy kelet-európai soknemzetiségű birodalom romjain alapítottak államot. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy bizonyos fontos pontokon a finn társadalom másmilyen válaszokat adott hasonló kihívásokra, mint kelet-közép-európai társai. Ráadásul Finnország sikertörténet a jólét és gyarapodás szempontjából (hogy a finn politikai diskurzus és identitás központi fogalmaiból alkalmazzunk párat), olyan ország, amely a cári birodalom elmaradott tartományából jóléti állammá fejlődött, és a nemzetközi élet egyik talán nem jelentéktelen, bár vitán fölül kis szereplője. Ráadásul Finnország rendszerint vezető helyet foglal el különböző versenyképességi, oktatásügyi, innovációs, korrupcióellenes és egyéb listákon.

A kelet-közép-európai kisnépek szemszögéből vizsgálva azt látjuk, hogy Finnország nagyon hasonló kihívásokkal nézett szembe történelme során, és azok a krízisek, amelyeket a politikai kultúra formálódása szempontjából fordulópontnak tekinthetünk, ismerősek lehetnek más európai országok történetéből. A napóleoni háborúk alapvető változásokat hoztak annak a területnek a geopolitikai pozíciója szempontjából, amelyet ma Finnországként ismerünk, hiszen Svédország keleti tartományait a cári Oroszország ekkor annektálta. A (fél)autonóm finn nagyhercegség létrehozása megteremtette a keretet, amelyben aztán a nemzeti kultúra, gazdaság, politikai és jogrendszer kifejlődhetett. 1848 nem úgy hatott a finn társadalomra, mint Európa nagy részére. A finn történelemkönyvekben leginkább távoli eseményként, nem mint a népek, hanem mint „Európa bolond tavasza” jelenik meg, és ahogy ezt értelmezni szokás, szimptomatikusnak tekinthető. A lengyelek „értelmetlen” ellenállásával szemben a finnek megőrizték a cár iránti lojalitásukat, és hosszú távon több szabadságot értek el.

A tizenkilencedik század második felében, nem függetlenül a modern pártrendszer kialakulásától, megjelentek azon két alapvető választóvonalnak a forrásai, amelyek hosszú időre meghatározták a politikai kultúra jellegét. E meghatározó erők a nacionalizmus és a munkásmozgalom. És bár a kettő első látásra egymástól függetlennek tűnik, a finn történelem több pontján is összekapcsolódva mutatkoztak meg.

Ahogy a nyelvi nacionalizmus megjelent, a svéd nyelvű és (nagyrészt bilingvis) finn nyelvű elitcsoportok közötti ellentétek meghatározó viszonyítási pontokká váltak, amelyek a pártformálódásnak is alapját képezték. A nyelvpolitikai csoportok aztán különböző, és egymással versengő felfogást propagáltak, egyebek közt az európai kultúráról, a nemzeti jelképekről stb. Igen hasonlatosan a dualizmus magyar politikai rendszeréhez, a praktikus politikai kérdések szempontjából lényegében indifferens nézeteltérés alapján kettéosztott pártrendszerben a polarizáció maga konstituálta a lehetséges politikai álláspontokat valódi ideológiai különbségek helyett. Az szinte egyedülálló, ahogy a nyelvi-etnikai ellentét lényegében eltűnt a politikai színtérről a második világháború után, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen jelentőségre tett szert a két világháború között.

A nacionalizmussal kapcsolatba hozható további törésvonal, amely később politikai jelentőségre tett szert, az Oroszországhoz való viszony. A századfordulótól, bár a finn és svéd pártok közötti kontraszt fontos maradt, a ruszifikáció kapcsán az ellenállók és az együttműködők konfliktusa került előtérbe. Finnország első világháborút követő függetlenné válása után az utóbbi álláspont relevanciáját vesztette, míg az előző az „oroszgyűlölet” ideológiájává fejlődött tovább. A „Ruszkiról csak összeszorított foggal szabad beszélni” klasszikus pamfletjével fémjelzett hozzáállás jelentős pozícióba került a két világháború között, és legalábbis a második világháború idején a történelem mozgatórugójának szerepét kapta egyes történelmi narratívákban. Szemben a svédellenes érzésekkel, ez az attitűd változatlanul jelen van a finn politikai kultúrában.

Messze a legnagyobb súlyú események az 1917–18-as időszakhoz kötődnek. 1917 decemberében Finnország kinyilvánította függetlenségét, amit 1918 tavaszán a polgárháborús események követtek. Ekkoriban a fő törésvonal a polgári pártok és a szociáldemokraták között húzódott, sőt, a független állam nem is olyan régi álmának megvalósulása bizonyos értelemben ennek a konfliktusnak a következménye volt. Mindeközben az oroszellenes érzelmek jelentős – bár közvetett – szerepet játszottak a polgárháború kitörésében. A vörösök oldalán az úrgyűlölet svédellenes vonásokat olvasztott magába. Az események rendkívüli súlyát mégis az agresszió és háborús bűnök mértéke adta, amelyben mindkét oldal vétkes volt.

A konszolidáció szempontjából a két világháború közötti időszak legfontosabb témája a nép „összeforrasztása” (magyar diskurzusban nyilván a nemzet kifejezést használnánk itt – ez egy olyan terminológiai kérdés, amely alapvető a finn és a magyar nacionalizmus különbsége szempontjából). E nagyhatású metafora, miközben a megbékélést szándékozta szolgálni, magában hordozta a „Két Finnország” gondolatának lehetőségét is. Belső ellenségként a kommunisták szolgáltak ebben a típusú beszédmódban, de a külső ellenségek, a „mások”, a szó nacionalista értelmében, szintén fontosak voltak. Az erősödő nyelvi nacionalizmus a svédek ellen irányult, s legfőképpen a finnországi svéd nyelvű kisebbség ellen. Svédország egyrészt tartotta pozícióját: mint híd a fejlett/művelt Nyugat felé, de részben az autochton finn kultúra elleni fenyegetésként is tekintettek rá. A Szovjetunió szinte egységesen mint a gonosz forrása jelent meg, és a szovjet politikának tulajdonított fenyegetés egyre inkább meghatározta a régi Oroszország és az oroszok megítélését is. Az „oroszgyűlölet” művelői – egészen lenyűgöző fordulatokkal – a szovjet rendszernek tulajdonított vonásokat az orosz népre vetítették ki, majd a kommunizmust rasszista érvek alapján ítélték el (a szláv népek mintegy képtelenek „pozitív kultúra” létrehozására, ezért kitalálták a bolsevizmust).

Az első világháború utáni finn társadalom egy sor súlyos konfliktus terhét cipelte, s ez a politikai kultúrára sem volt hatás nélkül. A finn elit azonban az adott helyzetben a sebek begyógyítását és az egységre törekvést választotta. Ezt legnagyobbrészt a finn nyelvű jobboldal választotta feladatául, de lényegében minden csoportosulás kivette a részét a folyamatból. Bár a svéd nyelvű lakosság egy része átment az ún. „keleti svéd nacionalizmus” fázisán, hosszabb távon ők is a finn nemzetállamra tették a tétjeiket. Noha a baloldal jelentős sérelmeket szenvedett el a polgárháborúban, a szociáldemokrata párt sokat tett a parlamentáris rendszer megerősítéséért a két világháború között.

A második világháború utáni helyzet számos társadalmi konfliktust eredményezett, ám a politikai kultúra szintjén ismét a konszenzus tűnt győzedelmeskedni a polarizáció felett. A feszültségek és a kommunisták rendszerváltoztatásra irányuló nyilvánvaló igyekezete dacára a parlamentáris rendszer, sőt a pártrendszer is meglepő stabilitásról tett tanúbizonyságot. A nyelvi kérdés megszűnt a társadalmat kettéosztó tényezőnek lenni (ami különösen figyelemreméltó sorozatos krízisek közepette), és a társadalmi különbségek leírására az osztály tűnt releváns fogalomnak.

II.

Bár a finn családok többségének vannak olyan ősei vagy rokonai, akik a vörös vagy a fehér oldalon részt vettek a polgárháborúban, az utóbbi néhány évtized folyamán a múltat meghatározó ellentétek valósággal eltűntek, és megerősödött az a konszenzuspolitika, amelyet a finn politikai kultúra legtipikusabb elemének szokás tartani. Noha a konszenzus fogalma – mint a finn politikai kultúra jellegzetességeinek leírására szolgáló kategória – elkerülhetetlenül sztereotip, és emiatt mítoszgyanús, de megismételnénk: a finn politikai rendszer, és ezen belül a pártrendszer stabilitása roppant szembeszökő.

A legutóbbi időben azonban a finn politikai rendszer e jellegzetességei megkérdőjeleződtek. Az Igazi Finnek (akiknek a nevét – perussuomalaiset – még leginkább bázisfinnként lehetne magyarra fordítani, ám miután ők maguk elfogadták, sőt, magukévá tették a nemzetközi sajtó által használt „True Finns” kifejezést, aligha érdemes az egyébként az ideológiájuk szempontjából sem közömbös különbségért helyettük harcolni), akiket általában szélsőjobboldalinak, nacionalistának, xenofóbnak stb. szoktak leírni, földcsuszamlásszerű győzelmet arattak a 2011-es parlamenti választáson. A földcsuszamlásszerű kifejezés persze sajátos értelemben értendő itt: a finn politikai rendszer említett stabilitása konkrétan azt jelenti, hogy az átlagos változás egy adott párt támogatottságában két parlamenti választás között egy és két százalék között mozgott az utóbbi negyven évben. Ez ugyan felment teljes öt százalékra a kilencvenes években, de a változás nem befolyásolta a három nagy párt összeadott támogatottságát, amely akkor is változatlan maradt. Igazság szerint éppen az Igazi Finnek szervezeti és eszmei elődje, a Finn Vidék Pártja volt képes arra, hogy jelentős változást idézzen elő a finn parlament összetételében, pontosan negyvenegy évvel korábban. A korabeli diskurzusban csak „sokkválasztás” néven emlegetett voksolás eredménye azonban közel sem ismétlődött meg a későbbiekben. Ebben a kontextusban viszont az a tizenöt százalék, amellyel az Igazi Finnek megelőző négy százalékos eredményükön javították, példa nélkülinek számít. Az Igazi Finnek ilyen mértékű sikere egy sor átlagos, képzett finn (a helyi diskurzusban mint „city-zöldek” jelennének meg) számára az ország nyitottságába, toleranciájába és jövőorientáltságába vetett hit megkérdőjeleződését jelentette. Ráadásul az Igazi Finnek az ún. régi pártokkal szemben határozták meg magukat, és ezzel a hagyományos konszenzust kérdőjelezték meg. Mindez viszont kétségeket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a finn sikertörténet, a múlt traumáinak meghaladása beteljesedettnek és visszafordíthatatlannak tekinthető-e?

A következő oldalakon megpróbálok választ találni e kétségek és kérdések némelyikére. Elsőként megkísérlem felsorolni – ha nem is kimerítő, de a célnak megfelelő jelleggel – azokat a témákat, mítoszokat és narratívákat, amelyek központi fontosságúak a hagyományos finn nemzeti történetírás számára, majd megvizsgálom elfogadottságukat a mostani finn társadalomban, és végül felteszem a kérdést, hogy milyen mértékben feltételezhető, hogy a populista kihívás érdemi változást hoz a jelenlegi helyzethez képest.

III.

Mint azt korábban említettem, a két legjelentősebb erő, amelyek a finn történelem folyamán a társadalom megosztottságaiért felelősek voltak, a nacionalizmus és az osztályharc eszméi. Az 1918-as polgárháború számít a legfontosabb történelmi eseménynek, amely leginkább hatással van a közös múlthoz való viszonyra. Mindez meglátásom szerint több tényező összjátékának az eredménye. Nyilvánvalóan az egyik központi ok, hogy a polgárháború közvetlen hatással volt sok finn családra, és (legalábbis Dél-Finnországban) a közösségek többsége tanúja volt a vörös- vagy a fehérterror valamilyen megnyilvánulásának. De nem tartom lebecsülendőnek azt sem, hogy a két fentebbi történelmi erő összefonódott a polgárháború különböző eseményeiben, és különösen a későbbi interpretációiban.

Ami a finn nacionalizmust illeti, ennek története elmondható egy emancipációs mozgalom történeteként, amelynek során a túlnyomórészt szegény, finn nyelvű többség felszabadult mind a belső, mind a külső gyámkodás alól, és lehetőséget kapott a történelemtől arra, hogy államot építsen. A politikai elit nyelvi/etnikai megosztottsága, amely a tizenkilencedik században még vetélkedő nemzetépítő projektek formájában jelent meg, időről-időre felszínre került, de sohasem vetélkedhetett az oroszkérdéssel. Bár a helyi nacionalista ideológia (ha ezen a nemzet mibenlétéről folytatott tanult vitát értjük) az állam fogalmára koncentrált a hegeliánus filozófus Johan Vilhelm Snellman, a tizenkilencedik századi finn nacionalizmus központi figurája óta, a nacionalista diskurzusok általában véve elkerülhetetlenül magukban foglalják a nyelvkérdést, a ruszofóbia bizonyos elemeit, valamint valamiféle reflexiót a finnek helyzetére a népek családjában, illetve konkrétabban a finnugor háttérre.

Értelmezésemben a hagyományos finn („nemzeti”) historiográfia egy teleologikus történet, amely csúcspontját a független államban éri el, és aztán ennek az eredménynek a megtartása körül köröz. A történelem fehér interpretációja, amely meghatározta a két világháború közötti diskurzust, a polgárháborút függetlenségi harcként taglalta, amelynek révén a finnek kiharcolták és kiérdemelték az államiságot. Ez kiváló fegyver volt a baloldal ellen is, hiszen ha a polgárháború nem politikai ellenfelek közötti küzdelem volt, hanem finnek és oroszok közötti háború, akkor a vörösök csak oroszok lehetnek, vagy legjobb esetben árulók.

Amikor az 1960-as években megkezdődött a hagyományos historiográfia axiómáinak újraértékelése, azok az axiómák, amelyek az érzelmek fűtöttsége miatt a leghevesebb vita tárgyává váltak, pont azok voltak, amelyek kapcsolatban álltak a függetlenségi narratívával. A legélesebb viták egyike a finn nagyhercegség birodalmon belüli helyzetéhez kapcsolódott. Tizenkilencedik századi jogászok és értelmiségiek kidolgozták a finn rendek és a cár közötti szerződésen alapuló reálunió eszméjét, amit aztán az orosz fél megszegett, és így a ruszifikáció megteremtette a függetlenségért folytatott küzdelem morális alapját. Az elmélet fundamentális szerepe alighanem megmagyarázza a legalizmus szembeötlően erős pozícióját a finn politikai kultúrában. Egyes tizenkilencedik századi jogászok álláspontjának vitatása úgy tűnhetett tehát föl, mint a függetlenség eszménye, vagyis a történelmileg megadatott legnagyobb érték elleni támadás.

Ha áttekintjük azokat a témákat, amelyek a nemzeti történetírás nagy narratíváját adják, azt találjuk, hogy ezek valamilyen módon a függetlenség gondolatához kapcsolódnak. Ebben a narratívában Oroszország a „Significant Other”, a megkerülhetetlen tényező, amellyel szemben a finn nép folyamatos küzdelemben állt, és a történetmesélés alapvető eleme az államiság előzményeinek megtalálása a történelem során. A „finn történelem nagy mítoszai” között, ahogy azt Osmo Jussila ilyen című kötetében összefoglalja, ezek a mozzanatok többnyire ott leledzenek. Az első mindenképpen egy olyan középkori (vagy akár még korábbi) történet megteremtése, amelyben a finnek nem egyszerűen elszenvedői a történelemnek. Talán a legfontosabb fogalmi invenció Svédország-Finnország utólagos megalkotása volt, amellyel sikerült a történelem folyásának azt a megbocsáthatatlan hiányosságát legalább részben korrigálni, hogy a finneket bármiféle politikai entitás nélkül hagyta a svéd uralom évszázadai során.

Az államiság több okból is központi jelentőségű ebben a narratívában. Először is, az említett Snellmannak és munkásságának jelentősége ebbe az irányba vitte a diskurzust. De fontos, hogy Finnország kiválása a cári birodalomból morálisan nemcsak az önálló etnikai csoport vagy nemzet önrendelkezésre való jogán alapult, hanem a finn önrendelkezést a már meglévő autonóm államiságból is le lehetett vezetni. Az 1809-es porvooi tartományi gyűlés (amikoris a frissen meghódított területek rendjei összegyűltek a cár beszédének meghallgatására), parlamentáris aktusként való pozícionálása – amely autonómiát ajándékozott Finnországnak, vagy ha úgy tetszik megalapította a finn autonóm államot – kiválóan szolgálta ezt a célt. De a legfontosabb maga az autonóm állam gondolata, amelyről éppen Jussila mutatta ki, hogy finn jogászok tizenkilencedik századi leleménye.

Ezen összetevők némelyike még formálódott, de mások már használatra készen álltak, amikor a nem olyan régen felfedezett és kitalált finn nemzet egy része passzív ellenállásba fogott, hogy az autonómiát megvédje a birodalmi törekvések ellen. Jussila a „nagy mítoszok” közé sorolja a finn szóhasználatban az „elnyomás időszakainak” titulált ruszifikációval kapcsolatos diskurzust is. Ha figyelembe vesszük, hogy Finnország Lenin és a bolsevik komisszárok gesztusaként nyerte el függetlenségét, talán pszichológiailag még kevésbé meglepő, hogy a polgárháború, amelyben a fehér oldal német csapatok segítségével győzedelmeskedett, szabadságharcként jelent meg a jobboldali diskurzusban. A függetlenség a kis finn nép legfőbb kincsévé vált, amelyet különböző ellenségek veszélyeztettek, legfőképpen is keleti irányból. A bolsevik Oroszország már a szabadságharc (vagy függetlenségi harc) során el akarta rabolni kémei és más árulók segítségével, és sohasem szűnt meg ácsingózni rá. Mindeközben halálos szorításában tartotta a rokon finnugor népeket, akik az idők kezdete óta a területén laktak. Megint más szempontból, Szovjet-Oroszország folyamatos veszélyt jelentett a nyugati kultúrkör előretolt helyőrségére a maga autoriter barbarizmusával, amely szláv természetéből fakadt.

Éppen ezek azok az elemek, amelyek összekötik a második világháború eseményeit a függetlenség megszerzésével a finn gondolkodásban. Ahogy a keresztények (előre) ünneplik a feltámadt Krisztust a karácsonyban, úgy ünneplik a finnek a függetlenséget a téli háború vagy az ún. folytatólagos háború kapcsán. És ahogy a finn hadsereg meglepő sikere a sokszoros túlerőben lévő szovjet hadsereg ellen megteremtette a „téli háború lelkének” (tehát a társadalmi-politikai választóvonalak fölött átnyúló nemzeti egységnek) mítoszát (már ha nem fordítva történt), a folytatólagos háború, tehát a második világháborúban való részvétel a németek oldalán, különháborúként kapott értelmezést. Egy kimondottan periferikus példa talán jól illusztrálja, milyen elterjedt és erős a képzet, hogy a finn hadsereg relatív sikere döntő szerepet játszott a függetlenség megőrzésében. A rendkívül kis létszámú zsidó közösség egyik tagja, azon kevés zsidók közé tartozván, akik a németekkel vállvetve harcoltak a második világháborúban, azt írja a visszaemlékezéseiben, hogy maga is meglepődött a saját viselkedésén, amikor néhány vodka után túlfűtött módon magyarázta el a szocialista Lengyelországban a rendszerre panaszkodó lengyel tárgyalópartnerének, hogy a finnek viszont megőrizték a függetlenségüket, mert bátran és eredményesen harcoltak, nem úgy, mint más nemzetek fiai.

IV.

Nincs szándékomban azt állítani, hogy a „nemzeti történetírás” címszava alatt tárgyalt fogalmak, eszmék és interpretációk megkövesedett egészet alkotnának, vagy hogy ne mennének át folyamatos változáson. Úgy gondolom azonban, hogy a függetlenség nagy narratívája rendelkezik egyfajta magyarázó erővel, amely csábító az egyszerű polgár számára, és feltételezésem szerint kimondottan tartósnak bizonyulhat. Továbbá az újabb nézetek útja a tankönyvoldalakig viszonylag lassú és rögös, és még azután is korlátozott lehet a hatásuk, amíg egy átfogó paradigmaváltás végbe nem megy. Bár bizonyos témák és toposzok kiválasztása a nemzeti narratíva meghatározó elemeiként mesterségesnek, sőt erőltetettnek tűnhet, többé-kevésbé egybeesik némely újságíró felfogásával. A korábban elősorolt vitatott kérdések állását meg tudjuk vizsgálni egy felmérés fényében, amelyet szakemberek körében végeztek. Ez arra is alkalmat kínál, hogy felmérjük, az utóbbi évtizedek kutatásai milyen változásokat hoztak a szakma finn történelemről alkotott képében.

Az európai összehasonlításban is jelentős példányszámú Helsingin Sanomat öt kérdésen alapuló cikket közölt 2008-ban. A kérdéseket minden finn egyetem aktív történészprofesszorának elküldték. A kérdőív alapvető célja az volt, hogy felmérjék, milyen mértékű nézeteltérések léteznek vitatott kérdésekben a szakmán belül. A lap értelmezésében az öt kérdés a finn történelem „fordulópontjaihoz” kapcsolódott. A professzorok háromnegyede küldte vissza a kérdőívet. Legtöbbjük jelezte, hogy bár a hivatásos történelemkutatás eredményeinek népszerűsítése fontos, a történelem nemigen alkalmas fekete-fehér típusú nézetek képviseletére és ütköztetésére, és a fordulópontok helyett a hosszú folyamatokra érdemes koncentrálni.

Az első kérdés Finnország 1809-es orosz elfoglalásához kapcsolódott. Figyelembe véve mindazt, amit Oroszország szerepével kapcsolatban mondtam a nemzeti történetírásban, a szellemi klíma jelentős módosulását jelzi, hogy a válaszadók háromnegyede pozitív változásnak tekinti az orosz okkupációt. A cikk egyes megjegyzéseket is megosztott az olvasókkal. Egyik válaszkommentár szerint „pozitívnak tekinthető, ha valaki számára érték, hogy Finnország Finnországgá vált. Talán negatív, ha figyelembe vesszük az itt élő finn népesség életét, a politikai kultúrát, sőt, talán a gazdasági helyzetet is.” Egy másik professzor további szempontokat talált ahhoz, hogy miért jó, hogy Finnország orosz hatalom alatt lett azzá, ami: „Finnország egyértelműen nagyobb lett, mint amekkora az országunk akkor lenne, ha svéd uralom alól válik függetlenné.” A jó öreg ruszkigyűlölet egyes elemei is átvészelték az utóbbi bő fél évszázadot: „Svédország részeként megmenekültünk volna attól, hogy egy szláv alapú autoriter látásmódot tegyünk magunkévá, amely még mindig jelen van a köztársasági elnök szerepéről folytatott vitában meg az általános finn-típusú vezető utáni vágyban.”

A professzorok többsége nem fogadta el a különháború koncepcióját sem, és szinte egyikük sem tartotta a polgárháborút szabadságharcnak. Érdekes módon Kekkonen köztársasági elnöki szerepe osztotta meg a válaszolókat legjobban. A kérdés pontosan így hangzott: Kekkonen szükségtelenül közel vitte-e Finnországot a Szovjetunió érdekszférájához? A válaszolók szűk többsége úgy gondolta, nem. „Kekkonen a maga idejében a nemzetközi politika sajátos kényszereit figyelembe véve cselekedett.” Abban viszont teljesen egyetértettek, hogy a kutatás számára nincsenek tabuk a finn történelemben. Összefoglalóan azt mondhatjuk, a cikk azt sugallja, hogy bizonyos, a hagyományos történetírás szempontjából központi jelentőségű értelmezéseket a történész szakma már meghaladt. Mi lehet a helyzet a szélesebb közvéleményben?

Részben éppen ennek a kérdésnek a megválaszolását tűzte ki célul egy kutatási projekt, amelynek eredményeit 2012 őszén publikálták. A projekt célja a finn történelemről alkotott kép feltérképezése volt, amihez kérdőíves és interjún alapuló kutatást végeztek: összesen ezerkétszáz megkérdezettel. Az anyag feldolgozásában a fő szempont a generációk közötti különbségtétel volt. Az eredmények jelentős elmozdulásokat mutattak a múltértelmezésben, különösen a fiatalabb generációk esetében. „Az 1918-as polgárháborút érintő válaszok esetében a legjobban kidomborodó elem a kritikai megközelítés, és nem a fehér vagy vörös interpretáció elfogadása. Az idősebbek narratíváit a világháborús eseményekről nem kérdőjelezik meg, de a fiatalabb generációkban nincs igény olyan heroikus nemzeti narratíva felépítésére a háborúkról, ahol a kellemetlen és ellentmondásos elemeket elrejtenék” – foglalták össze a kutatók.

Arra a kérdésre, hogy a finn történelem eseményei közül melyik öt a legfontosabb, a válaszolók ugyan bizonyos rendszerességgel megemlítették a háborúkat, de sem a téli háború, sem a folytatólagos háború nem került be az élmezőnybe. Négy válaszolóból három a finn alapfokú képzés megvalósítását tekintette legfontosabbnak. A történelem nagy alakjai szintén nem váltottak ki belőlük különösebb lelkesedést, bár Kekkonent és Mannerheimet rendszerint megemlítették. A válaszadók közül többen a történelmi folyamatok közül „az átlagemberek mindennapi életében az 1950-es évektől kezdve végbement változásokat“ tekintették legfontosabbnak. Hasonló válasz volt, miszerint a jóléti állam kiépítése minden más tényezőnél nagyobb hatással volt a finnek huszadik századi életére.

Az eredmények vitathatatlanul a finn nacionalizmus alapvető változásait fémjelzik, ahogy azt Pauli Kettunen is állította már néhány éve. A globalizáció és a nemzeti versenyképesség, az északi jóléti állam projektje adják a fogalmi keretét ennek a diskurzusnak. A mi szempontunkból mégis az a legfőbb tanulsága e kutatásnak, hogy a hagyományos történetírás elvesztette a hatalmát a fiatalabb generációk fölött, legalábbis részben. Ezzel egy időben a neonacionalizmus és vele összefüggésben a populizmus kihívást intéz a nemzeti konszolidáció eredményei, a politikai kultúra bevett normái és az általánosan követett konszenzus ellen. Ebből a szempontból érdemes felvetni azt a kérdést, hogy a nemzeti populizmus sikeresen kísérelheti-e meg, vagy megkísérli-e egyáltalán, hogy a történeti emlékezet segítségével előhívja a múltbeli megosztottságokat és konfliktusokat.

V.

Az Igazi Finnek a Nyugat azon ritka pártjai közé tartoznak, amelyek kimondottan populistaként határozzák meg önmagukat. A populizmusnak erős hagyományi vannak Finnországban, de a mostani verziója több olyan elemet is magába olvaszt, amelyeket korábban egymástól függetlennek tartottak. A finn populizmus gyökerei Santeri Alkióig mennek vissza, aki bő évszázada megalapította a finn agrárpártot. Az agrármozgalom a Fiatal Finnek pártjához állt közel, és ilyen módon főként a nyelvi nacionalizmus és valamilyen mértékű liberalizmus hatott rá. Az Alkio-féle populizmus hagyatékából a legfontosabb elem talán a legalizmus, amin a joguralom és a demokratikus praktikák iránti erős elkötelezettséget értek. Az „Igazi Finnek”-párt 1995-ben indult útjára, mégpedig az előző populista formáció, a Finn Vidék Pártja elleni csődeljárás után maradt romokból. Az Igazi Finnek sok ponton mutatnak hasonlóságot az elődjükkel, nem utolsósorban karizmatikus vezetőjükön, Timo Soinin keresztül, aki a vidékpárt utolsó titkára volt. Mindkét pártot egyszemélyes show-nak szokás tekinteni, és a retorikában és szóhasználatban jelentős a folytonosság.

A párt ideológiai alapvetését Soini határozza meg, aki összehozza a hagyományos finn „nemzeti populizmust” és az euroszkepticizmust. Nem ez azonban az egyetlen újítás, amelyet megfigyelhetünk az utóbbi időben. Az Igazi Finnek növekvő népszerűségének egy része minden bizonnyal egyes szélsőjobboldali elemek és az idegenellenesség adoptálásának tudható be. Éppen a muzulmánellenes attitűd és a bevándorlás-ellenesség azok a tényezők, amelyek az Igazi Finneket közelebb hozzák a nyugati és északi szélsőjobbhoz. A harmadik fontos elem a 30-as évekre emlékeztető, nagyon hagyományos nacionalizmus, amely a 2011-es parlamenti választás előtt jelent meg a pártideológiában. A leírt mixtúra kimondottan alkalmasnak látszik arra, hogy polarizációt gerjesszen, amelyről úgy tudjuk, szinte eltűnt a finn politikai diskurzusból. Annak érdekében, hogy lássuk, milyen mértékben törekszenek az Igazi Finnek a hagyományos nacionalizmus témáit, illetve a történelmi emlékezet hagyományos konfliktusait felhasználni a politika polarizációjára és a konszenzusos politikai kultúra gyengítésére, a továbbiakban áttekintjük a párt 2011-es választási programját.

A 2011-es program lényegében az egyetlen olyan dokumentum, amely alapján következtetést lehet levonni a párt ideológiájára. Összehasonlítva a 2007-es verzióval nemcsak a kétszeres terjedelem a feltűnő (a terjedelmesebb program sem emlékeztet feltétlenül komoly pártok választási programjára kidolgozottságban és részletességben), de az ideológiát megfestő bevezető fejezetet is írtak hozzá, amely a honlapon külön is hozzáférhető „Értékek” címszó alatt. Egyébként az egyik lényeges különbség az előző, szinte kizárólag gyakorlati kérdéseket érintő programmal szemben a kultúra erős megjelenése a tárgyalt témák között.

Mindent egybevetve, bár a programban megtalálhatóak szélsőséges elemek is, még mindig a finn nyilvános diskurzusban uralkodó politikai nyelv keretei között marad. Annak leszögezése, hogy az igazi finn ideológia alapja a humanitás és egyenlőség (egészen pontosan egyenjogúság vagy inkább egyenértékűség: tasa- arvo; a finn politikai diskurzus központi fogalmában szereplő egyenlőséget még leginkább mint egy emancipációs folyamat eredményeként létrejött állapotot lehetne definiálni) kiegészülve a lelki-szellemi növekedéssel, mintha valami másra utalna, mint amit radikális jobboldali ideológiának szoktunk tekinteni. Bár kiemelik a közösség szerepét az egyén természetes környezeteként, a program egésze meglepően individualista. Valójában meglehetősen távol esik a kollektivizmustól a maga részleteiben. A nép és nemzet, továbbá az egyenjogúság mellett a központi fogalmak a fenntartható fejlődés, az innováció és a versenyképesség.

A programban felsorolt értékek általában nem jellemzőek egyetlen politikai ideológiára sem. Az őszinteség és igazságosság aligha politikai kategóriák. Bár ügyes módja a „régi pártoktól” való elhatárolódásnak, hogy kijelentik, a jobb- és baloldali ideológiáktól eltérően a populista ideológia az „emberbe” vetett hiten és bizalmon alapszik, a hogyanról nem sokat árul el a szöveg. A politika szintjén a program elvi része hangsúlyozza a „demokratikus szerkezetek” fontosságát a bürokratikus kormányzással szemben. A „finnség” már itt megjelenik az értékek között, és a nacionalista nézőpont végigkíséri az egész szöveget. Ennek ellenére, bár a programírók kijelentik, hogy már a párt neve is kifejezi, hogy a finn kultúra és történelem alapján állnak, a szöveg színvonala és a használt referenciák arra utalnak, hogy ez a nacionalizmus nem szövődött bele az ideológiába teljesen, legalábbis egyelőre. A bevezetőben ugyan akad egy mondat a népszuverenitásról és a nemzeti önrendelkezésről, amit értelmezhetnénk akár nacionalista krédónak is, de a szövegezés feltűnően elvész abban a problémában, amit a finn nyelv azon specialitása okoz, hogy a nép és a nemzet szó nem különül el úgy egymástól, mint sok más nyelvben, és ha egyszerre akarunk a populizmus és a nép kapcsolatára, valamint a nemzet aktor voltára utalni, könnyen fogalmi zavarba keveredünk.

A nemzeti aspektusra helyezett hangsúly ugyan jelen van, mégis kevéssé hat magára a programra. Az egyik olyan fejezete a programnak, amely relevanciával bír ebben a kontextusban, a finn kultúráról szól, s viszonylag jelentős teret kap a szöveg egészében. Az alapkonfliktust nem a nemzeti kultúra és a multikulturalizmus, hanem ezek és a „monokulturalizmus” között tételezik a program megfogalmazói, amiben nem biztos, hogy érdemes többet látni, mint kísérletet a nacionalista hangvétel tompítására. Azonban figyelemreméltó, hogy ez talán arra az igényre utal, hogy a domináns politikai nyelv keretein belül maradjanak, és ebben az értelemben belülről kérdőjelezzék meg a konszenzust. Ugyancsak érdemes észrevenni, hogy bár feltétlenül különös a nemzeti identitás és nemzettudat definícióján és tartalmán elmélkedni egy pártprogramban, ha az eredmény az „önzetlenség”, mégsem beszélhetünk a két világháború közötti diskurzus felélesztéséről. Az a gondolat, hogy a történelemtantervet „nemzeti irányban” kell megváltoztatni, egészen bizonyosan idegen a finn politikai kultúrától, de ismét csak: maguk a konkrét szándéktervek, mint pl. a „finn csoda” hangsúlyozása, bár bumfordiak, inkább jövőorientáltak. Másfelől az a követelés, hogy tanítsák az iskolák, milyen jelentős szerepet játszottak a háborúk a „függetlenség szempontjából, amely különösen fontos a finn sikertörténet számára”, inkább kapcsolódik hagyományos diskurzusokhoz.

Ha a gyakorlati javaslatokat és a kulturális program tulajdonképpeni céljait tekintjük, az elhíresült követelés, amely szembeállítja a „nemzeti” és a „posztmodern” művészetet, és csak az előbbit támogatná közpénzből, mindenképpen a legagresszívabb elem. Talán meglepő, de a program nem épít különösebben az oroszellenes érzelmekre. Az oroszokat egyáltalán csak burkoltan említik, méghozzá abban az összefüggésben, hogy meg kell tiltani, hogy olyanok vehessenek finn földet, akik a saját országukban ezt tiltják a finneknek. Általában is a fő elvnek a korábbi nacionalista diskurzusokban ellenségnek tekintett etnikai csoportokkal szemben a reciprocitás hangsúlyozása tűnik. A svéd kisebbség szerzett jogai ellen különböző pontokon szándékoznak támadást intézni, de ha a finn nyelvű diákoknak nem lesz kötelező a svédtanulás, akkor az egyenlőség nevében ennek fordítva is így kell lenni.

A program érdekes aspektusa a változás és hagyomány fogalmaihoz való viszony. A cél ugyanis nem az eredendő tisztaság keresése, nem a nemzeti identitás gyökereihez visszatalálás, hanem hogy miként lehet a környező világ új kihívásainak megfelelni. Eközben a párt euroszkepticizmusát taglaló szövegrész meglehetősen naiv, de kétségkívül konzisztens a bevezetőben olvasható „filozófiai alapvetéssel”. Az EU lehetetlen projekt, mert az ezt alkotó népek/nemzetek sosem fognak egy nemzetté összeolvadni, ennek következtében nem válhat demokratikus állammá, amiből következően az egyetlen demokratikus irány a minél kevesebb integráció. Nem meglepő módon a legagresszívebb nyelvezetű fejezet, amely egyben a legtávolabb van a bevett finn diskurzustól, a bevándorlással foglalkozó rész. Talán az egyetlen olyan rész, amit le lehet írni a szélsőségesség fogalmával. A magyar diskurzus felől nézve nyilván sajátos, hogy mégis a bevándorló-gyerekek szegregációja ellen lép fel.

Azt mondhatjuk, hogy a szélsőséges elemek, a nacionalista retorika jelenléte ellenére az a politikai nyelv, amin az igazi finn program íródott, nem kérdőjelezi meg az uralkodó finn diskurzus alapjait. Noha a nyelvi nacionalista tradíciót visszaemeli a politikai diskurzusba, igen lagymatag akár a két világháború közötti előképhez, akár a komparábilis kisnemzeti nacionalizmusokhoz viszonyítva. Nem állíthatjuk, hogy az itt elemzett választási program leképezné az „igazi finn” ideológiát teljes mélységében, és azt sem, hogy az nem képviselne valós fenyegetést a konszenzuspolitika finn kultúrájára. Ennek ellenére, legalábbis a hivatalos program alapján, nem látszik valószínűnek, hogy az Igazi Finnek a korábbi, képletes értelemben vett polgárháborús erővonalak, vagy a hagyományos múltértelmezési sémák segítségével igyekeznének további pozíciókat szerezni.

IRODALOM

Grünstein, Boris (1989): Juutalaisena Suomessa: hirtehishumoristisia tarkasteluja (Porvoo: WSOY)

Hämäläinen, Pekka Kalevi (1979): In time of storm: revolution, civil war, and the ethnolinguistic issue in Finland(Albany, NY: State University of New York Press)

Hroch, Miroslav (1985): Social preconditions of national revival in Europe: a comparative analysis of the social composition of patriotic groups among the smaller European nations (Cambridge: Cambridge University Press)

Immonen, Kari (1987): Ryssästä saa puhua…: Neuvostoliitto suomalaisessa julkisuudessa ja kirjat julkisuuden muotona 1918–39 (Helsinki: Otava)

Jussila, Osmo (1969): Suomen perustuslait venäläisten ja suomalaisten tulkintojen mukaan 1808–1863 (Helsinki: Suomen historiallinen seura)

Jussila, Osmo (2007): Suomen historian suuret myytit (Helsinki: Otava)

Kettunen, Pauli (2008): Globalisaatio ja kansallinen me: kansallisen katseen historiallinen kritiikki (Tampere: Vastapaino)

Loima, Jyrki (2006): Myytit, uskomukset ja kansa: johdanto moderniin nationalismiin Suomessa 1809–1918(Helsinki: Yliopistopaino)

Torsti, Pilvi (2012): Suomalaiset ja historia (Helsinki: Gaudeamus)

INTERNETES FORRÁSOK

http://perussuomalaiset.fi/ohjelmat/getfile.php?file=1536 utoljára letöltve 2013. január 7-én

http://www.hs.fi/paivanlehti/#arkisto/Historian+professorit +hautaavat+pitk%C3%A4t+kiistat/aaHS20081019SI 1KU01nde?src=haku&ref=%23arkisto%2F utoljára letöltve 2013. január 7-én

http://www.hs.fi/paivanlehti/#kulttuuri/Peruskoulu+sel% C3%A4tti+sodat+ja+suurmiehet/a1349060878746?src =haku&ref=%23arkisto%2F utoljára letöltve 2013. január 7-én