Artur Klinau a hatvanas évek közepén, a Brezsnyev-korszak kezdetén született Minszkben. Az egy évvel korábban eltávolított Hruscsov az évtized elején megjövendölte, hogy a fehérorosz tagköztársaságban épül fel először a kommunizmus, mert ott felejtik el a leghamarabb az anyanyelvüket a lakosok. A gondolat logikusnak látszik, hisz aki be akar lépni a jövő társadalmába, annak fel kell adnia mindent, ami a múlthoz köti, különös tekintettel az anyanyelvvel szimbolizált kulturális identitásra, másrészt viszont teljes képtelenség, hiszen a kommunista utópia elvileg nincs rituális nyelvhez kötve, minden nemzet a maga nyelvén dicsőítheti az urat. Bár Hruscsov az utópia közeli megvalósíthatóságáról beszél, valójában a Szovjetunió nagyon is e világi természetét leplezi le, deklarálja, hogy a birodalom perifériáin nem maradhatnak fenn a centrumtól különböző identitások.

A próféciában az is benne van, hogy ebben a tagköztársaságban a leggyengébb az ellenállás: a fehérorosz kultúra nem különbözik annyira a moszkvaitól, mint a békés eszközökkel elpusztíthatatlan kaukázusi és közép-ázsiai, itt nincsenek olyan hagyományai a független államiságnak, mint a Baltikumban, a nemzetté válás folyamata sem jutott el a tömeges agitáció szakaszáig, mint Ukrajna nyugati területein. Nagyrészt ezzel magyarázható az is, hogy a fehérorosz etnonemzeti projekt kudarcba fulladt a kilencvenes években, amikor a kommunista utópiát felváltotta a periférikus kapitalizmus.

Minszk. Az álmok Napvárosa című könyvében Campanella klasszikus utópiáját vetíti a szülővárosára a szerző, Artur Klinau. A haláláig, 1982-ig uralkodó pártfőtitkár így lesz Főpap-Fejedelem, akit Napnak hívnak, de a lakosok nyelvén a Metafizikus nevet kapta. A szoláris hatalomszimbolika Klinaunál nemcsak Campanellára, hanem a város európai identitását elpusztító keleti önkényuralomra is utal. A Napvárosnak nevezett Minszk így az önkényuralkodó akaratának megfelelően kialakított, az önkényuralom dicsőségét hirdető, szinte már nem e világi színtérré válik. Perszepoliszra emlékeztet, amely nem birodalmi főváros, hanem szakrális központ, amelyet a tavaszi napéjegyenlőség ünnepén keres fel az uralkodó, és fogadja az alattvalók hódolatát. Ez az a hely, ahonnan az emberiség elstartolhat a jövőbe, de az építészeti környezete már azt a világot idézi, ahová megérkezik. A Napváros a birodalom apoteózisa. Mint egy lengyel Dosztojevszkij-tanulmányban olvashatjuk, „minden alattvalóit üldöző birodalom fényes napja az imperátor, a basileus, a cár volt”. Ugyanitt olvashatunk az iráni-hellén kultúrából eredő proszkünésziszről. Ez a hódolat sajátos formája: „ha a császár színe elé bocsátották az alattvalót, (…) kitárt karral a (…) lába elé borult, és megcsókolta a lábfejét”. ¹ A proszkünészisz egyik változatát a cári udvarban is bevezették.

Az utópiák szerzői az ideális társadalmi rendről kialakított konkrét elképzeléseiket fogalmazzák meg, s mivel igen jellemző rájuk az újkor univerzalitás-igénye, nincs jelentősége a helynek, a távoli sziget csak az absztrakció ürességét ellensúlyozó földrajzi konvenció. A modern irodalomban a nagyváros is hasonlóan kísérteties. Musil Bécse vagy a fehérorosz származását megtagadó Dosztojevszkij Szentpétervárja unreal city, a szerző megfosztja „a nevétől, a földrajzi, regionális vagy nemzeti reáliáktól”, mert csak így válhat „a modernitás univerzális allegóriájává”.² A modern korban az urbanisztikai elméletek és a racionalista funkcionalizmus megvalósulásaként felfogott konceptuális város volt az elsődleges, a posztmodern regionalizmusban ezt felváltja a hétköznapi élet gyakorlatából, tapasztalatból ismert város, amely nem a térképnek alárendelt elméleti konstrukció, hanem a ráérős járókelő nézőpontjából, testközelből, belülről látott tér. E szemléletváltás hatására hajlamosak vagyunk kétségbe vonni vagy érvényteleníteni az előbbi változatot.³ Klinaunál ez a fogalmi verzió antitézisévé válik.

A Napváros járókelője földrajzilag konkrét helyhez kötve ismeri fel az utópia megvalósítását elhitetni hivatott díszleteket. Nem kíváncsi utazó, hanem a kívülről az országra kényszerített utópiába beleszületett őslakos. őt magát is az utópia formálta, a műből azt is megtudhatjuk, hogyan lépett túl rajta. Ez is helyhez kötött, személyes történet, és pont ezért sikeres. Az utópia meghaladására ugyanis több univerzális receptet kínálnak, ezekben rendszerint a demokratikus és a fogyasztói érveket kombinálják (vannak jogaid, többet érdemelsz a teljesítményedért), de ugyanúgy hiányzik belőlük a földrajzi konkrétum, mint magából az utópiából, ezért gyakran csak látszateredményekkel járnak.

Klinau gondolatmenete az utópia és a történelem szembeállítására épül. Az utópia azért született meg az újkor hajnalán, amikor már érzékelték a társadalmi átalakulásokat, mert bizonyos gondolkodók kiutat kerestek konkrét történelmi csapdahelyzetekből, melyek a társadalmi fejlődést akadályozó hatalmi viszonyok miatt alakultak ki. Ez az utópia a szabadságot kínálta, a kései utókor mégis gyakran úgy olvassa ezeket, mintha a kiúttalan helyzetbe került szerzőnek sikerült volna egy más elvek szerint működő, talán még szörnyűbb zsarnokságot elképzelnie. Amikor az újkor vége felé megvalósult utópiának látták a totalitarizmust, megszületett a negatív utópia, amely a náci és szovjet viszonyokból kiindulva ezeknél absztraktabb világot mutatott be, azt sugallva, hogy a történelem elkerülhetetlenül ebbe az irányba tart, és ebből az állapotból már nincs menekvés.

Klinaunál az utópia fosztja meg az egyént a történelemtől, itt nem egy bizonyos történelmi helyzet a társadalmi fejlődés akadálya, hanem az utópia egyszerűen megszünteti a történelem folytonosságát, felszámolva ezzel a fehérorosz kulturális identitást is. Ez az a tapasztalat, amelyet a szovjet fennhatóság alól szabaduló, gyenge identitású társadalmakat képviselő értelmiségiek nem tudnak megértetni a Nyugattal (a gyenge identitás a fehéroroszok és az ukránok esetében azt jelenti, hogy az egykori keleti szláv ortodox vallási közösség tagjaiként és a közös szovjet múlt örököseiként nem különböztetik meg magukat egyértelműen és határozottan az oroszoktól, noha természetesen nem tartják magukat annak).

Jurij Andruhovics leírja, hogyan oktatta ki egy svéd professzor arról, hogy „a szerencsés társadalmaknak nincs szükségük a történelemre”, csak a szerencsétlenek keresnek benne önigazolást. A „szerencsétlen társadalmak képviselői” erélyesen tiltakoznak, mondván, hogy pont ettől fosztotta meg őket a totalitarizmus, most kell visszaszerezniük ezt. Nem túl sok, hanem túl kevés van belőle. A nyugatiak számára a történelem „ideológiai nekrofíliával” fűszerezett „leleplezett mitológia”, szabadulniuk kell tőle, mert így nem „integrálódhatunk a liberális-kozmopolita és fogyasztói-hedonista értékeket valló Belső Európába”. ⁴

Mintha a mindkét totalitarizmust elszenvedett posztkommunista országok értelmisége azt hallaná Nyugatról: beengedünk, de nem hozhatod a történelmi tapasztalataidat, megtelt a memóriám, egyébként sem változtatok az emlékezetpolitikai axiómáimon. Nem dolgozhatod fel azokat a traumáidat, amelyeket az orosz, majd szovjet kolonizáció okozott. A lengyel posztkolonialista irodalomtörténészek már leírták, hogy a Nyugat ilyenkor helyettes hegemónként lép fel. Létrehozta a kelet-európai periférián azt a szürkületi zónát, amelyhez képest a saját fejlődését imponálónak és példamutatónak látja, még Oroszországot is hajlamos a fejlődést előmozdító erőként bemutatni. A németek és az oroszok közé szorult nemzetek történelmét és kultúráját viszont orientalizálják a legtekintélyesebb kutatók, mint Tony Judt és Larry Wolf, elősegítve ezzel marginalizálódásukat, elmélyítve a posztkolonialista társadalmak kisebbrendűségi komplexusait.⁵

Klinau a történelemben keres menedéket az utópia elől. Bár megkülönbözteti „a Boldogságot építő projektet a gyakorlati megvalósulástól”, megjegyzi, hogy a hatalmas csőd nagyrészt „a megvalósítással próbálkozó nemzet erkölcsi kódjait romboló degenerálódás” szintjével magyarázható. A kommunista projekt „lényegében orosz projekt volt” a Szovjetunióban, feltehetően nem is lehetett volna más, mivel a „racionálisabban gondolkodó nemzetek nem vágtak volna bele ilyen totális, kezdettől fogva kudarcra ítélt kísérletbe”.⁶ Ezért vissza kell mennie a történelemben addig az időszakig, amikor az ország még nem állt orosz megszállás alatt.

A fehérorosz területek a XVIII. században, Lengyelország, jobban mondva a lengyel–litván közös állam felosztása után váltak az Orosz Birodalom nyugati provinciájává. Klinau történelemfelfogása szerint ez a moszkvai kolonizáció kezdete, erre vezethető vissza az identitás felszámolása felé tartó folyamat. Mintha a civilizációk törésvonalán elhelyezkedő, modern nemzettudattal nem rendelkező társadalom a németek és az oroszok között kialakult közép-európai régióból hódítás útján átkerült volna Eurázsiába, a nagy sztyeppét uraló Dzsingisz kán örökébe lépő cárok uralma alá. Ezt a beláthatatlan következményekkel járó irányváltást fejezi ki a mű szoláris hatalomszimbolikája.

Anélkül, hogy tagadnánk a fehérorosz kultúra belső fejlődését, a föld alá szorított hagyományok továbbélését, kénytelenek vagyunk szembeállítani a prekoloniális történelem nyolc évszázadát az azt követő több mint két évszázaddal. Egyébként ezt tették a moszkvai kolonizáció apologétái is, ellenkező előjellel. E felfogás szerint a mindenkori Albaruthenia a Kijev örökébe lépő Moszkva nyugati perifériája, a lakosai pedig nyugatoroszok. De a hajdan önálló fejedelemség a kijevi államot gyengítő tatárjárás után litván, majd lengyel–litván fennhatóság alá került, „elrabolt keletként” idegen uralom alatt deformálódott, története nem a szláv haza, hanem a külföld történetéhez tartozik, így nincs semmi értelme vagy jelentősége. Vagyis Minszk múltja a Kijevi Rusz, Moszkóvia, valamint az Orosz Birodalom múltja, noha az utóbbinak csak Lengyelország felosztása (1772) után vált a részévé. Ami Lengyelország felosztása előtt történt a mai ország területén (leszámítva az 1130-tól 1307-ig tartó kijevi korszakot), ahhoz neki nincs köze.

Moszkva a XIX. század második felében lépett fel azzal az igénnyel, hogy meghatározza a fehéroroszok identitását, amikor orosz etnonacionalista jellegűvé vált a birodalmi ideológia. A nemzetiségi kérdés iránt érdeklődő szlavofil ideológusok közül Jurij Szamarin latinságra és szlávságra hasadt dualista mutánsnak látta a lengyel kultúrát. Ivan Akszakov már úgy gondolta, Lengyelországnak csak egy, latin lelke van, örökre elveszett a szlávság számára. A lengyelek menthetetlenek, ezért a fehéroroszokat és az ukránokat (kisoroszokat) le kell választani Varsóról, és Moszkvához kell kötni őket. Akszakov szerint a fehéroroszok „az oroszok nyugati változatai voltak, főként abban különböztek a nagyoroszoktól, hogy évszázadokon át ki voltak téve a katolicizmus nyomásának és az ellengyelesedett felső rétegek demoralizáló hatásának”.⁷ A megoldás a „nyugati országrész” konzekvens adminisztratív eloroszosítása (obruszenyije). A fehéroroszok így már az oroszokkal sorsközösségben jutottak el a kommunizmus diadaláig, együtt kezdtek bele az eszme megvalósításába (bár az ősi ellenség két évtizedre elrabolta a nyugati területeit).

Ha szellemi önéletrajzként olvassuk a művet, azt látjuk, hogy a hős beleszületik a Boldogság Országának nevezett Utópiába, ahol Minszk csak egy a Moszkva körül keringő számos bolygó közül. Jelentősége nem mérhető a forradalom bölcsőjeként szakralizált Leningrádhoz. Nagyjából olyan a státusa, mint a kétezer kilométerre lévő Volgográdé, az egykori Sztálingrádé. A főszereplő tizenhárom éves korában, osztálykiránduláson ismeri meg a várost, és ott is a Napvárosban megszokott építészeti környezetet találja, bár nem tűnik „olyan fenségesnek”: „ugyanolyan széles utcák a központban, palotára emlékeztető házak, stukkók, vázák, oszlopok és szobrok” (70. o.).

Később az ország legkülönbözőbb területein látja viszont ezeket a díszleteket. Nagyon könnyű megtalálni, mi a közös Minszkben és a kontinensnyi Birodalom területén szétszórt városokban. Azt viszont szinte lehetetlen megérteni, hogy Minszk mitől más. A Napváros iskolái csak az előbbire kínáltak választ, az utóbbihoz csak egyéni szellemi evolúció útján lehetett eljutni. Azért volt nehéz ilyen utat választani, mert ehhez meg kellett haladni a Boldogság Országát építő állampolgár létállapotát, mintegy kívülről kellett szemlélni az Utópiát. De mindenkit abban a tudatban neveltek, hogy azon kívül csak káosz és halál van.

Az Utópiában született gyermeki ego számára maga az államvallássá emelt, szintén szoláris szimbolikával kifejezett ideológia adja a boldogságtudathoz elengedhetetlen ontológiai bizonyosságot. Fenntartás nélkül hisz abban, hogy „a világ legboldogabb társadalmában” él, együtt érez azokkal, akiknek ez nem adatott meg. „Emlékszem a vidám úttörődalokra, amelyek az iskolarádió hangszóróiból harsogtak derűs tavaszi napokon. A Napvárosban mindig sütött a nap” (81. o.).

Három évvel Klinau születése előtt, 1962-ben énekelte először Tamara Mianszarova a kommunista gyerekek naphimnuszát, és még abban az évben megnyerte vele Helsinkiben az ifjúsági dalfesztivált, egy évvel később pedig a sopoti fesztivált. A refrén Magyarországon is közismert, még hozzá orosz eredetiben: „Ïóñòü âñåãäà áóäåò ñîëíöå / Ïóñòü âñåãäà áóäåò íåáî / Ïóñòü âñåãäà áóäåò ìàìà / Ïóñòü âñåãäà áóäó ÿ”. A szöveg egy szovjet költő, Lev Osanyin műve, de a refrént készen találta. A hagyomány szerint 1928- ban költötte a szovjet „Fiat lux”-ot a négyéves Kosztya Barranyikov, amikor elmagyarázták neki, mit jelent az, hogy „mindig”. Megjelent egy pedagógiai lapban, onnan került be Kornyej Csukovszkij Kettőtől ötévesig című könyvébe. Lev Osanyin egy plakátból merített ihletet, amelyen a refrén első sora látható. A szöveg első két szava lett a dal címe: Ñîëíå÷íűé êðóã, azaz Napkorong. Nemcsak úttörők, hanem óvodások is gyakran énekelték. A szovjet propaganda a béke szimbólumaként népszerűsítette, exportcikként pedig a hódító szándékot leplező, émelyítően infantilis békeüzenetként működött.

Utópia állampolgára nem haladhatja meg e négyéves gyerek tudati szintjét. Ha nem reked meg a személyiségfejlődés e korai szakaszában, lelkileg leválik róla. Ez történik a hőssel is, aki lát egy szomorú filmet „egy borús, sötét téli napon”. Egy kutyáról szól, amely magára marad a gazdája halála után. Amikor haza akar menni a temetés után, már nem nyit neki ajtót senki. Így „egy téli nap vége szakadt ennek a boldogságnak” (82. o.). A boldogság elvesztésével a történelmen kívüliség kegyelmi állapota is megszűnik. Illuzórikussá válik a kezdetleges szovjet identitáskonstrukció, el kell indulni visszafelé az időben, meg kell keresni azt az identitást, amelyet elpusztított, marginalizált az utópia. E felfedezőút során átlépjük a civilizációkat elválasztó törésvonalat.

Abban az ütközőzónában vagyunk, ahol évszázadokon át harcolt a lengyel–litván Jagelló-mítosz a III. Róma orosz mítoszával. A mai fehéroroszok ősei a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó Litván Nagyfejedelemségben éltek, ahol az ő nyelvük töltötte be az írott államnyelv szerepét. A Jagelló-eszme a nyelvek, vallások, kultúrák sokszínűségén alapuló nagyvonalú integrációt hirdeti, s mint ilyen ma is szemben áll a birodalmi Eurázsiával. A Jagelló-állam Czes³aw Mi³osznál a birodalom antitézise, Commonwealth, amely hosszú ideig a germánoknál és Moszkvánál is hatalmasabb volt, a keresztes lovagokat és Rettegett Ivánt is legyőzte.⁸ Klinau a következőképpen különbözteti meg „a Gonosz Birodalmának ősétől”: „Birodalomra emlékeztetett az ország, pedig nem volt az. Lehetett volna Birodalom is, mégis Demokrácia lett belőle” (22. o.). A keleti fenyegetés hatására 1569-ben a litván és a lengyel fél megkötötte a lublini uniót, amellyel valóban közös állam jött létre, eztán már nem csak az uralkodó személye kötötte össze a Litván Nagyfejedelemséget és a Lengyel Királyságot. Bár két nemzet szövetségeként és sorsközösségeként él a hagyományban, a Napváros szerzője fontos korrekcióval így írja le ezt az államot: „Két Ország és az ott élő minden nemzet szövetsége, amelyek eztán testvérként élték át a koloniális történelem kétszáz évét” (22. o.). A szellemi önéletrajz hőse itt találja meg a fehérorosz identitás európai változatát, amely a birodalmi kolonizáció idején csak rejtett formában élhetett tovább. A hódítás hatalmas emberáldozatokkal és civilizációs katasztrófával járt együtt: „Tengerfenékre süllyedt a tengertől tengerig terjedő Titanic, összetörte a két évszázad alatt elszenvedett kilenc csapás, a kilenc háború, amelyek közül egy halálosnak bizonyult” (23. o.).

A gyarmatosítás során betiltották a XIV. század óta „kísértetnévként” használatos „Fehéroroszország” nevet, akárcsak a „Litvániát”. A területén létrehozott „északnyugati körzetben” a XIX. század közepére „a Birodalom szinte teljesen kiirtotta a litván arisztokráciát, a Nagyfejedelemség nevének és hagyományainak örökösét” (64. o.). Eztán a társadalom alsóbb rétegei vették át az antikolonialista harc történelmi küldetését. Ez kopernikuszi fordulat volt: a levert felkelések után a „nemzeti felszabadító harc” átalakult egyéni és mozgalmi terrorrá. Már nem a nemzeti ügy diadala, hanem a Birodalmat leromboló forradalom volt a cél.

Bár Minszkben is van egy kommunista kegyhely, a szentélyként tisztelt Házikó, ahol az első pártkongresszust tartották a XIX. század végén – a forradalom szent városa Leningrád volt. Mivel az utópia egy történelmen kívüli világ díszletei között rendezkedett be, a saját történetét sem akarta megismerni, csak rituális formában jeleníthette meg. Pedig ha történelmi magyarázatot keresünk a térhódítására, az északnyugati területek kolonizációjára adott radikális válaszként is felfogható. De mivel rossz válasz volt, csak még zsarnokibb birodalmat hozhatott létre, amely minden korábbinál kegyetlenebb kolonizációs politikát folytatott. De Klinau épp csak jelzi ezt a kontextust, inkább a Napváros vizuális antropológiai leírására koncentrál, és akkor is ez az uralkodó szempont, amikor a történelmi előzményekről van szó.

Már a XIX. századi kolonizációt is kulturális genocídiumként és „városgyilkosságként” mutatja be. Mivel a Birodalom elsősorban Európa vetélytársaként határozta meg magát, teljes mértékben föl akarta számolni Fehéroroszország európai kulturális örökségét. „1830 elején rombolták le Bresztben az Ország egyik legszebb városközpontját. A Birodalom hatalmas citadellát emelt azon a helyen, ahol egykor számtalan barokk kolostor és templom állt. Felépítette a breszti erődöt, a laktanyákat és az alakulótereket. Később más városokat is leromboltak vagy átépítettek. Az esetek többségében lebontották a városházát, az egykori szabadság és a magdeburgi jog szimbólumát, mert a Birodalomban már fölöslegessé vált” (44. o.).

A pravoszlávia is a kolonizáció eszközévé vált: a háromszázhuszonkét görög és római katolikus kolostor kétharmadát lerombolták, 1839-ben pedig betiltották az unitus felekezetet, elsorvasztották és oroszosították az oktatást. Az 1863-as felkelés bukása után a még működő katolikus templomokat és kolostorokat is lerombolták a városokban: „az Országban, ahol évszázadok óta éltek egyetértésben katolikusok, unitusok, pravoszlávok, protestánsok, zsidók és muzulmánok, amely befogadta más országok vallási menekültjeit, például az óhitűeket Oroszországból, egész felekezeteket helyeztek törvényen kívül” (45. o.).

Ugyanez történt Minszkkel is: „a koloniális történelem két évszázada lemosta körméről az európai lakkot” (42. o.). A Napvárosban felnőtt hős szellemi fejlődésének, a prekoloniális múlt visszahódításának fontos állomása az, amikor Minszk különböző városrészeit ábrázoló metszeteket lát. Akkor ismeri meg a gyerekkori emlékektől annyira különböző, de Vilnához igen közel álló, „nagyon európai várost”: „cserepekkel fedett meredek háztetők, templomtornyok, városháza, jezsuita kollégium, bámulatos épületegyüttesek. Később megtudtam, hogy valóban ugyanazok az építészek tervezték Minszket és Vilnát. A Város e vidék katolikus székhelye volt. Mielőtt ideért a terjeszkedő Birodalom, a huszonnyolc katolikus és unitus kolostor és templom mellett csak egyetlen pravoszláv templom volt Minszk területén. Csak a Főtéren nem kevesebb, mint öt barokk székesegyház állt. Nem a háborúkban pusztultak el, a XIX. században rombolták le vagy építették át őket” (43. o.). Azért játszanak olyan fontos szerepet a hős szellemi ébredésében, mert az északi környezetben épült barokk városban találja meg azt a régi európai identitást kifejező építészeti környezetet, amelytől Minszket megfosztották.

A Napvárost bemutató Klinau képzőművész és író egy személyben, a szöveg csak a legfontosabb tereket, épületeket ábrázoló fényképekkel együtt alkot könyvet. A pályája párhuzamba állítható Bruno Schulzéval: a húszas évek elején Schulz grafikusként fejezte ki magát. A bálványimádás könyve című ciklusát Sacher-Masoch alapműve, A bundás Vénusz ihlette, az itt látható jelenetekhez hasonlót később a prózájában is konstruált. Stanis³aw Weingarten 1920-ban készült ex librisében pedig W³adys³aw Panas már megtalálta a megváltás művének képi ábrázolását. Az életműbe foglalt sajátos messiási teológiát úgy értelmezi, hogy átjárókat teremt az életmű szöveges és vizuális részei között. A második könyvét pedig íróként és grafikusként hozta létre, a rajzok itt nem csak illusztrációk.⁹ Klinau képzőművészként kezdte a pályáját, a Napváros-projekt már multimediális vállalkozás. Azóta regényt is írt, így az ő értelmezőinek is különböző művészeti ágakban kell mozogniuk.

Klinau fényképein olyan Minszk, mint Chirico fenséges melankóliát árasztó városrészletei, a hatalmas üres tereken emelkedő, rejtélyes rendeltetésű, monumentális, erődszerű épületek. Itt elvész az egyén, titáni erők játékszereként, minden privát térből kizárva, közszemlére téve, vakító megvilágításban várja az ítéletet. A mindent látó szem itt a perzselő nap. De késő éjszaka minden megváltozik. A szerző azt is leírja, milyen látvány fogadja az utazót, ha éjfél körül autózik a paloták között. „Ilyenkor a Város már gyakorlatilag üres, de a közeledő hajnal még mindig nem oltotta ki a végeláthatatlan Palotasorok díszkivilágítását. A mesterséges fény lényeges részleteket hangsúlyoz, homályba rejt mindent, ami nem fontos, ami nappal eltereli a figyelmünket. A Paloták Homlokzata negatívra emlékeztet. A fények helyet cserélnek az árnyékokkal. Nappal fölülről jön a fény, árnyékot vet a földre. Most viszont alulról, és az árnyak ünnepélyesen visszatérnek oda, ahonnan jöttek, az éjszakai égbolt fekete mélységeibe. Ha megfelelő zenét kellene választanom az éjféli Napvároshoz, Michael Nyman Memorial című szerzeményét választanám.” Ha ideális tempóban haladva, nem egészen tizenkét perc alatt tesszük meg „a gyászos és magasztos hangulatú Paloták között” vezető nyolc kilométeres utat, „megmagyarázhatatlan vonzalmat kelt” bennünk a Város, hatalmába kerít minket „valami különös nekroromantikus erósz” (91. o.).

Klinau különböző épületeken mutatja be a Napvárost teremtő birodalmi esztétika korszakait. A háború előtti két évtizedet ortodox konstruktivizmus jellemezte, amely össze sem hasonlítható a dekadenciába süllyedt szocreál építészettel. Az alkotás akkoriban kimerült a konstrukciók létrehozásában, csak a háború után terjedt el a dekorativitás. A város ma is élő kommunista mitológiájában igen fontos szerepet játszik a második világháború. Amikor erről ír Klinau, igencsak eltér a hivatalos változattól (ha nem ezt tenné, sosem szabadulna Utópiából).

A moszkvai nagy honvédő háborús hősi eposz szerint dicső ellenállók gyilkolták meg a III. Birodalom főkomisszárját, Wilhelm Kubét. Valójában Moszkva likvidáltatta, mert túlságosan pragmatikusnak bizonyult. Tervei voltak a fehéroroszokkal, szent várost tervezett Minszk környékére Asgard néven, mert ide képzelte az ógermán istenek hazáját. A merénylettel Sztálin kiprovokálta a harci szellemhez elengedhetetlen megtorlást, emellett a megszállás évei alatt légi támadásokkal tette emlékezetessé a forradalom évfordulóit és a keresztény ünnepeket (a bencés templomban épp húsvéti misét tartottak, amikor bombatalálat érte). Így tisztították meg azt az építési területet, ahol aztán kidolgozták „a Város ideális geometriáját, megfeleltetve azt a Társadalom ideális geometriájának” (88. o.). A németek végül nem Asgardot, hanem a Napvárost építették kényszermunkával vezeklő hadifoglyokként, egészen 1956-ig.

A bombázók valójában a nagy építés előmunkálatait végezték, mert eltüntettek mindent, ami a múltra emlékeztetett, de megkímélték a szovjet korszakban emelt palotákat, noha ezek voltak a legkönnyebben bemérhető célpontok, és a III. Birodalom megszálló hatóságait is ezekben az épületekben helyezték el, mert tökéletesen megfeleltek a náci esztétikának. Az óbirodalom palotái magasodtak a romhalmaz közepén. „Szilárdan álltak a földön, vastag tappancsaikkal bullterrierre emlékeztettek, fenyegetően néztek a járókelőkre, mintha bármelyik pillanatban készek lennének nekik ugrani és darabokra tépni őket. Ebben a lekuporodásban érződött a korszak ereje, hisz a Boldogság Országa akkor még erős volt a hitében, olyan erős, hogy a Metafizikus kinyilatkoztatását hallva nemcsak elhitték mindannyian, hogy a vér bor, hanem még eksztatikus delíriumba is estek a vért hörpölve” (129. o.).

A háború után a fanatikus aszkézist felváltotta a gazdagság illúziója. A zavaros koncepciók Kafka és Canetti regényeire jellemző irracionális zónákat hoztak létre. Az építészetet tanuló flâneur a város paradox konstrukcióiban ismer rá a saját identitásában található rejtélyekre. Ha a Napváros ideális geometriája Utópia társadalomszerkezetét vetíti elénk, a lehetetlen geometria a lét abszurditására döbbent rá. Ilyen felismerést kínál a Televízió Székháza, „melynek monumentális oszlopcsarnokát a luxori antik szentélyről mintázták, de konstruktivista homlokzatot kapott, ahonnan félszegen óvakodott elő a római Il Gesù templom oromfalára emlékeztető barokk portál”. A Marx és a Komszomol utca sarkán látható palazzo „háború előtti konstruktivista homlokzatára egymás után több sor miniatűr korinthoszi oszlopot fűztek fel, az aszketikus bejáratot pedig gipszből készült bonyolult növényi ornamentikával fonták át” (133. o.). Az Utópiából menekülő alany számára ezek ismeretlen feladótól érkező rejtélyes üzenetek, amelyeket csak az érthet meg, aki maga mögött hagyta Utópia gyermeteg mesevilágát: „olyan szépséget fedeztem fel, amelyet gyermekkoromban nem láthattam. Bármilyen furcsa, ez a felfedezés csak akkor vált lehetségessé, amikor örökre elhagytam a Boldogság Országát” (134. o.).

Klinau ebben a könyvében nem fogalmazza meg, hogy a konstruktivista elveket felváltó historizáló dekorativitás, a dekadens szocreál a legfejlettebb világot megelőzve tulajdonképpen már itt létrehozta a posztmodern eklektikát. Bár a még nem is létező posztmodern keleti mesterei hírből sem ismerték a jóléti társadalmat, olyan megrendelőjük akadt, aki sok mindent megengedhetett magának. A konstruktivista bunkerek azt fejezték ki, hogy a kulturális örökségét elvető társadalom új korszakba lép, új esztétikát teremt, amely a konzekvens alkotómunkát fejezi ki. Az utópia megvalósításán fáradozó, a jövő felé forduló társadalom képét a háború után felváltotta a világraszóló győzelmet arató világhódító birodalom képe. Már nincs mozgásban, nem mondhatjuk, hogy valamerre tart, mert megérkezett. Megmérettetett, és kiderült, hogy nincs nála erősebb. A III. Birodalom csak bitorolta az örökkévalóságot, Moszkva viszont a vesztest rituálisan fölfaló kannibálként magáévá tette az elbukott világhódító attribútumait.

Már nem része a történelemnek, hanem túllépett rajta. Másként fogalmazva posztmodern. Az örökkévalóság fenséges nyugalmát csak a már lezárult történelem teljes eszköztára tudja kifejezni. És a bőségszaruból egyre csak hullott a paloták homlokzatára „minden, amit csak kitalált az ember a minden lehetséges stílus létezésének évezredei alatt. Volt itt ókori Róma és Görögország és Egyiptom és barokk és reneszánsz, de még titokzatos okkultista jelképekben sem volt hiány. Az Utópia építőmesterei láthatóan hittek abban, hogy a Boldogság esztétikájának minden korábbi kultúra eredményeit fel kell vonultatnia” (130. o.).

E fejedelmi pompával már nem tud lépést tartani a nyelv, marad a halott kultúra katalogizálása, a puszta felsorolás: „bámulatos összhatást keltettek a középen ötágú csillagokkal díszített barokk oromfalak, antik vázák, bőségszaruk, urnák, korinthoszi, toszkán és jón oszlopok és gyámpillérek, egyiptomi obeliszkek, balusztrádok, medalionok, rozetták, vakablakok, erkélyek és persze a kultikus szimbólumok, hatalmas tömegben: ötágú csillagok, sarlók, kalapácsok, sőt szabadkőműves körzők” (130. o.).

De nemcsak nagy szavakkal lehet leírni a palotasort, hiszen a hivalkodó reprezentáció építészetileg teljesen komolytalan megoldásokhoz vezetett. Mintha a látszatvilág megteremtésére fordította volna az anyagi eszközök legnagyobb részét a megrendelő. Felhúzott két sor díszletet a nagy semmiben. Ha a posztmodern építészet terminológiájával akarjuk leírni a minszki Proszpektet, jó hasznát vesszük Robert Venturi klasszikus Las Vegas-i példájának. A palotasor úgy válik ki a környezetéből, mint a kereskedelmi csík (commercial strip) a sivatagból.

Venturi két típusba sorolja az itt látható épületeket, az egyik a kacsa, amely már szimbolikus formájával jelzi, hogy mit kínál (értelemszerűen kacsát), a másik pedig a feldíszített pajta (decorated shed). Az utóbbi olyan építmény, amelyre „szimbólumokat aggatnak”, a konstrukció nem tisztán építészeti, „feliratokat, képeket, szobrokat, műanyag függelékeket, toldalékokat stb. vehet fel magába”. Az egész csíkra jellemző a „vegyes média”, „jelentésektől hemzseg, kifejezések tolonganak benne”. A közleménynek feltűnőnek és frappánsnak kell lennie, hogy az autósok is felfigyeljenek rá.¹⁰ Mivel a kalmárszellem távol áll a Proszpekttől, kacsát nem találunk benne (elvont fogalmakat allegorizáló épületeket nehéz lenne elképzelni), ugyanakkor egymást érik a feldíszített pajták. Rendet viszont felsőbb akarat teremt, nem a versengés közben egymáshoz igazodó tulajdonosok enyhítik a káoszt.

Klinau leírja, hogy a palotasornak igazából csak a homlokzata impozáns, ha mögé nézünk, rögtön vége az ünnepi hangulatnak. De akkor mégis kinek épült a dicsőségcsík? A lakosok meggyőzését szerényebb illúziógépezettel is elérhették volna. Minszk attól egyedülálló, hogy megfosztották a történelmétől, így nem maradt semmi a város terében, ami akadályozhatta volna a projekt konzekvens megvalósítását. Ugyanakkor maga a Napváros egy óriási eurázsiai kompozíció része volt, csak ebbe illesztve kap értelmet az építészete. Nem más, mint nyitány, diadalív, „az igazi Napváros előtt nyíló Kapu”. De a fő mű már nem készült el, mert a döntéshozók képtelenek voltak ugyanúgy föláldozni Moszkvát, mint Minszket. Ott megmaradt a „gigantikus energiakonglomerátum”, így a nagy tervet végül „agyonnyomta az óváros teste”. Csak az Ideális Város nyitánya készült el, „úgy akarta a sors, hogy ez a nyitány legyen az egyetlen testet öltött Napváros, az első és az utolsó, amelyet itt és csak itt építettek föl” (90. o.).

A május elsejei és november hetedikei parádék idején élhette át a legmélyebben a birodalmi centrumhoz tartozás mámorító érzését Utópia lakója – ha még nem vesztette el gyermeki ártatlanságát. A hős gyermekkori emlékeket idéz a Brezsnyev-korszakból, mert csak így tud kellő áhítattal írni róla. A szertartás legmisztikusabb része a centrum centrumában, a Vörös téren, a mauzóleum zikkuratján játszódik. A Napváros ideális geometriájához képest ez maga a legsötétebb káosz, az Utópia eszmei tisztasága helyett archaikus eszkatologikus üzenetek kerülnek a tévé képernyőjére. A zikkurat Babilon, az Isten Országát fenyegető sátáni birodalom szimbóluma. Igaz, a moszkvai zikkurat nem istenszobrot, hanem mumifikálódott holttestet rejt magában. Közvetlenül a rituálé kezdete előtt „a kamera a Boldogság Országának legfontosabb órájára, a Szpasz torony zenélő órájára közelített” (97. o.).

Mindez annyira abszurd, hogy meg sem fogalmazható, a Szpasszkaja basnya kifejezésnek nincs is elfogadott magyar fordítása (a Szpasszkij torony a legviccesebb változat – mintha a magyar főnévvel egyeztetnék az orosz melléknevet). Bár szinte mindenhonnan eltüntették a keresztény szimbolikát, a Kreml tornya ekkor is a Megváltó nevét viselte. A forradalmat vagy a munkásmozgalmat ünneplő Metafizikus mintha azt sugallná: örök élet vár arra, aki elnyeri a megváltást – garancia erre a múmia, aki testben is itt maradt a hívei között.

Van egy másik ünnep, de az nem eszkatológiai, hanem tisztán birodalmi, ezért ma is ugyanúgy megtartják, túlélte Utópia bukását. Május 9., a győzelem napja igen fontos a fehérorosz identitás szempontjából, mert változtatás nélkül került át a sztálini eposzból a putyini eposzba. Akik ezen a napon a Kremlben ünnepelnek, a meghódított területek kolonizálását igazolják, a nyugati helyettes hegemónnal az élen. A leírásból kiderül, hogy a hős már gyerekkorában sejtett valamit a vészterhes parádé hazugságából: „végeláthatatlan oszlopban vonultak a Viktória térre a Proszpekten az öregemberek és az öregasszonyok, a mellükön kitüntetések medáljai és csillagai virítottak. Mindig az volt az érzésem, hogy valamiféle hullaszag marad utánuk” (100. o.).

A következő pályakép rajzolódik ki e szellemi önéletrajzból: a hős gyermekként Utópia boldog lakója volt, a felnőttkor határán túllépett ezen az állapoton (tizenhét éves volt, amikor meghalt Brezsnyev, a műben ez szimbolikus határ). A gyermekkor látszatvilágából elindult a történelem felé, hogy megtalálja a rejtett fehérorosz identitást. Mivé vált Utópia elveszett polgára? A napfény elől az udvarokba rejtőző járókelővé, Walter Benjaminnal rokon flâneurré, aki előtt feltárulnak a város titkai. Képzőművészként és íróként is megfogalmazza a felismeréseit. Íróként már akkor meghatározta magát, amikor úgy döntött, nem szakad el az anyanyelvétől.