Fejezetek Dalí (kiadatlan) naplójából

Közreadja: Domokos Áron

1955?

április 28.

Gyermekkoromban, amikor még a szakácsművészet zellerszagú ideája lebegett előttem, Petronius Trimalchiójára mint nagyformátumú alkotóra, hatalmas, teremtő démonra tekintettem. Csodáltam lelki nagyságát, rajongtam képzeletének szabályokat leromboló kegyetlenségéért, melyeken én, Dalí már akkor is túltettem. Óriási halforma késeket, bárdokat terveztem, s a pengéikre haikukat és Baudelaire- idézeteket karcoltam, hogy aztán krokodilokra vadászhassak velük; bikák szarvát akartam tőből kitépni, hogy azokkal szúrhassam le, s azokon süthessem meg őket. Egyik álmomban egy nagy forró tóban eveztem Trimalchióval, s a folyadékot, mely vagy víz volt vagy olaj, bár sem a színe, sem a szaga nem emlékeztetett az olajra, valami speciális berendezés szivattyúzta, fújta, forralta fel a megfelelő hőmérsékletre. A nagy löttyben a vadállatokon kívül óriási fánkalakú, kerek, lyukas tészták is forrtak, sültek. Ébredéskor, az álom kibernetikus transza alatt jutott eszembe, hogy Trimalchiót is meg kellett volna főznöm, mert aki ennyi finomságot evett, az bizonyosan maga is jóízű falat lehet.

április 29.

Először süssél és főzzél úgy, mint a régi mesterek, aztán tégy belátásod szerint – mindig tisztelni fognak. Ateista-anarchista korszakomban jöttem rá a főzés legfontosabb technikai szabályaira, s miközben a húsok, halak, zöldségek, gyümölcsök, az egész flóra és fauna matematikáját, logisztikáját áttanulmányoztam, s mindenféle ételből ruhákat készítettem, újabb misztériumba avatódtam be: miután egy kakukkfüves sültoldalasokat és steakeket viselő modellemet megtámadta egy kutyafalka, Paolo sérülései, egész gyönyörű feltépett teste Krisztus áldozatára mutatott rá. Hirtelen én is megkívántam Paolo véres korpuszát, s egy hófehérbőrű isteni asszony húsát képzeltem belé. Ekkor ötlött fel először bennem az Utolsó vacsora megfestésének mennyei eszméje.

április 30.

Paranoia-kritikai módszeremmel festészetemen keresztül az egész gasztronómiát megújítottam, ám a gasztronómiai jezsuitizmustól sújtott világ mindezidáig ezt még alig fedezte fel. Kongeniális szakácsokra van szükségünk, akik a nukleáris misztika papjai, nem gyerekszoba-piktor Kandinskykra vagy Matisse-okra. Ezt magyaráztam ma egy anyának, aki kisfiával látogatott meg, hogy megtudja a véleményemet gyermekéről.

május 1.

Olyan vagyok, mint Isten: szakadatlanul dolgozok, alkotok, kreálok, teremtek még legmélyebb álomtalan alvásomban is. Minden egyes elfelejtett gondolatommal, elcsodálkozásommal, szégyenrohamommal, vakarózásommal, libabőrpöttyömmel, rántotta- kísérletemmel megújítom, átformálom és megmentem a világot. A hetedik nap pedig a Szent Emésztésé, a legnagyobb munkáé. Milyen igaza volt a rosszindulatától néha éleslátóvá váló, ifjúsága múltával tehetségét is elhullajtó Bretonnak, amikor naplóm egy részletét olvasva erre jutott: „Dalí naplója egy óriási száj, egy feneketlen gyomor: fel akarja falni az olvasóit. Minden sorával beleharap az arcodba, az olvasó torkába, aki csupán az ő számára tenyésztett táplálék. Dalí naplója egy segglyuk: kiszarja az olvasóit. Rágás, nyelés és emésztés szinte egyetlen pillanat alatt. És ez így megy végestelen-végig.” Így van, fölfalom és kiszarom a világot, s közben bajszom extatikusan az égre merevedik. Már alig várom a vacsorát – Gala fantasztikusan tud ételt rendelni –, amihez langyos tejet fogok szürcsölni.

május 2.

A mai székletem olyan pompás, hogy önmagában többet ér a szürrealista társak több évnyi kiállítási tárgyainál. Két órán át csodáltam, nem tudva betelni vele s a közben áradó rendkívüli horderejű gondolataimmal. A létezés egy vég nélküli orgiasztikus zabálás: a gyerek az anyját falja fel, az anya a gyerekét, a nő a férfit, a férfiak egymást. Mindennek foga van, csak a halál fogatlan, épp ezért ijesztő a középszerűek számára. Az én művészetem is folyamatos fenséges és félelmes marcangolás, rágás, nyelés, emésztés és szkatológia.

május 3.

Gyönyörűségesen emészt a vágy, hogy megalkothassam a legvizionáriusabb Utolsó vacsorát. Volt idő, amikor azért fohászkodtam volna Istenhez, hogy elém küldje a megfelelő bárányt és a legfrissebb lestyánt a piacon, s a tökéletes sütőbázis kiötlésére is heteket szántam volna. Dalí most már, ha lehet, még magasabb szintre emelkedett. Ma elkezdem az Utolsó vacsorát. Hogy hangulatba kerüljek, egy gramofonról a tenger zúgását hallgatom, s egy halakkal teli nyakörvet akasztok a nyakamba. Mától böjtölésbe kezdek.

május 4.

Az első teljes böjtnap. Már reggel olyan elmondhatatlan izgalom töltött be, hogy legszívesebben azonnal festeni kezdtem volna, de fegyelmeztem magam. A halnyakláncomon lévő rák ollója alvás közben különben is megsebzett. Ezt bíztató jelnek vettem, s nem engedtem kivételesen Galának, hogy jódot tegyen rá, inkább reggelit készítettem neki, a specialitásomat: keményre vertem tizenkét tojásfehérjéjét, majd megsütöttem, tortaalakú szeletekre vágtam őket, s egy külön serpenyőben a tizenkét tojássárgáját is megsütöttem. Tizenkét gyönyörű nap vette körül a fehérjét a munkám végeztével. Otthagytam Galának, s én elvonultam a vásznamhoz. Később azt mondta, istenibb volt, mint a belga trónörökösnél elfogyasztott villásreggelije.

május 5.

Sokszor és sokat koplaltam életemben, pedig rajongok az evésért: napfelkeltétől napszálltáig festettem legtöbbször, s az általam létrehozott szépségek mindent elfeledtettek velem. Permanens szellemi erekcióm minden esetben a mértan és a teózis legaprólékosabb ötvözését célozta meg.

május 6.

Szűz Máriáról és a gyermek Jézusról már több mint egy tucat elemi erejű képet festettem. Ez a festmény lesz minden eddigi alkotásom betetőzése. Talán még én sem fogom megérteni életem végéig. Misztikus páneuchariszticizmusom neurotikus páneunuchiz­musommal ölelkezik. A halak lassan szétfoszlanak mellkasomon, s az áldott legyeim is egyre többen vannak.

május 7.

Ma ettem egy fél fürt szőlőt, s ez felidézte bennem híres és megismételhetetlen szürrealista vacsora­partinkat Galával. A feltálalt élő békák és a teknős páncéljára formázott, járkáló kenyér látványától felhőkölő barátaink, csak a szőlőbe fecskendezett pástétomíztől és a csokoládéízű bárányagytól hökkentek meg még jobban. Összeállítottam egy koktélt is, amit egy tizenöt méteres trambulinon szervíroztak volna, s a hatására mindenki az alant fekvő hálóba vetette volna magát, de a létra, sajnos, nem készült el időre.

május 8.

Már nyolcévesen rájöttem, hogy az irracionalitás meghódításához vezető királyi út nem a főzés, nem a geopolitikai játszmák átélése, nem a festészet, nem a folyamatos álmodás, és még csak nem is az analízis, hanem az, hogy az ember Dalí legyen. Ám mivel ilyen csak egyszer és egyvalakivel fordult elő a világtörténelemben, az emberiség érdekében egyesítettem festményeimben mindezeket, s egyszer eljön az idő, amikor egy szakácskönyv formájában is megteszem ugyanezt. Ez a szakácskönyv mélylélektani utazás lesz az orális gyönyörök birodalmában, mely megmutatja, hogy a végső igazság a szépség, s a szépség mindenízű. Ez a könyv tartalmasabb lesz, mint a Szibülla-könyvek, igazabb, mint Jung doktor dugdosott Vörös könyve, népszerűbb, mint Mao Vörös könyvecskéje, jelentősebb, mint Hérakleitosz töredékei, s szebb, mint a Louvre összes szintje együttvéve.

május 9.

Ha nem az Utolsó vacsorára készülnék, azonnal megfesteném a mai szférikus magasságokban lebegő álmomat, amiben egy csodálatos aranyozott csokoládétojás emelkedett fel az űrbe, s elérve a Napot egyszer csak kinyílt, hogy a belsejéből tej ömöljön alá, s a benne elrejtett műanyag békák és rinocéroszok az örvendező puttók kezébe potyogjanak. Engedjétek tojásomhoz a kisdedeket.

május 10.

A művészetem olyan, mint Jézusé: minden kísértésnek ellenáll azzal, hogy magába olvasztja őket. Nincs szüksége rá, hogy uralkodjon a világ felett, mert a világ teljessége mutatkozik meg benne, nincs szüksége rá, hogy a követ kenyérré változtassa, hisz minden festményem maga az átlényegülés. Mindezekkel már eredendően rendelkeznek az alkotásaim, mert folyamatosan Istent igenlem.

május 11.

Az éhség a legtisztább állapotba tudja juttatni a böjtölőt, s olyan titkokra világíthat rá egy zseni számára, amilyenekre több évszázad könyvtárnyi irodalma sem képes, feltéve, ha nem számítjuk bele Platónt: minden ételnek van egy szubatomi struktúrájú intelligibilis fénylő formája. Valójában fényevők vagyunk.

május 12.

Bosch képein mindent megennék – a Pokol lenne a desszert.

május 13.

Azt hiszem, semmilyen étel nem szerepel majd a festményemen, csak némi kenyér és bor, amiket egy űrhajó fedélzetén oszt szét majd Jézus – hogy a legszellemibb jelentése egyértelmű legyen.