1a

Az isteneket a szívek és vesék vizsgálójának
mondják, nem tudni, miért. Amikor apám
a disznó szívét kivágta, előbb tenyerébe
fogva emelte, latolta, saccolva a súlyát,
mondta, hogy látod, milyen szép egészséges
szíve van neki, csak a háj körülötte már

1b

nyomta a mangalicának, azért szuszogott,
kapkodta a levegőt, fuldokolva a nappalt,
hörögve az éjt, ha aludt, mert anyád jól meg
etette szegényt. A makkot is, amit szedtem,
azt is mind ide gyűjtötte be a szíve köré, lásd,
és én láttam a szívburokból kivágottat, amely

2

nem vert már, csak megrándult, és nem
volt ott egy makk se, csak izom, meg a
sűrű takonyszerű hája fehéren. Meg a két lilás,
már kiürült zacskó, kutyafülnek mondta
apám, ezt itt le kell vágni, úgy szoktuk,

3

és a kutyának adjuk oda, mondta, az
isteneknek áldozott a szokással. Ahogy
perzselés közben a körmöket is, ha fel
forrtak, majd a hideg vízzel lehűtve,
le lehetett kapni egyet csavarintva

4

a csülkök végén. A levegőben a hajnali
köd, meg a füst meg az égett bongyor
szőr szaga szállt, a kutyák szűkölését
a férfiak kiabálása csitította, coki te,
mondták. A katlanban égett az üst alatt
a tűz, forrt benne a kútvíz, bugyborékolt fel
belőle a gőz, rotyogott, ahogy égett
alatta a toló lapáttal benyomott kéve
ízikkóró. Ekkor anyám már előjött a
konyhából, és megkavarta az üstöt,
benne a forrásban zubogó tiszta vizet.

5a

Jött, hogy elválassza a tisztát a
a tisztátalantól, miután a beleket a
fa tekenőbe apám nyögve, két karjával
alányúlva, áthuppantotta. A kígyókként
tekergőző csomóban ott volt a teknőből
kilógatott, spárgával elkötött végbéltől
indulva a fodros vastagbél, a tengernyi
vékony, amibe majd a kolbász lesz
beletöltve, a gyomor, melybe a sajtot
rakja anyám, deszka nyomja laposra
majd, a tetején egy szikla bazalt. Meg

6

az összes belső szerv: a lépe, a mája,
veséje, és a szárnyas tüdők, köztük
a porcos légcső, a gégében a csont, és
a végén a megpörkölődött nyelv,
amelyet elharapott kínjában, mert
apám nem találta a késsel meg a
szívet, sem a szív melletti verőereket,

7a

ezért addig nyiszálta szegényt, amíg
valahogy bevérzett a tüdő vagy csak
a félelem és a kövérség miatt szörnyet
halt ijedtében az állat. A hajnal szürkéjében

7b

a hó visszaveri azt a kevéske fényt, mit
a tűz ad, meg az udvari villany. Még
csak az udvar fénylik, mint egy sziget,
amelyet körülvesz újra a csend, meg
az ég, a koromsötét éjszaka vége, a
félelemé és a gyilkosság utáni üresség.
Mert az istenek elveszik azt, mi az
övék. Amit adtak, egyszerre veszik
vissza mind és örökre, nem adnak érte
cserébe semmit. Így hányódott Odüsszeusz
is a tértelen önvád és a sötét szavak
bűvöletében, ahol csak szigetek várták,
szigetek a szigetek után és az éjben
fényketrecek követték benne egymást,

7c

a semmiben, amelyet nevezhet a nyelv
tengernek, óceánnak, hónak, jégnek akár,
mert a víz ábrázata mindez. Partok vannak,
amelyek szegélyezik a fényt benne,
míg a víz vezeti magában el a fényt. De a
kút mélyére csak a hold vagy a csillag
fénye zuhan le. Így fuldokolt a hajnali
csöndben az éj, és minden nap rövidebben,
mert minden éjszaka hosszabb lett, mint volt

7d

annak előtte. A leghosszabb éjszaka csendje
közel volt. De a sikolyt követő bűz belepte
a tájat. Anyám ilyenkor ült bent a konyhába,
a rádiót felhangosította egészen, hogy elnyomja
a kinti halál visítását, és a szemébe a könnyek
vize vezettette be a fényt csak, míg az arany
pöttyös mintájú findzsába, amelyet máskor
sose vett volna elő a stelázsiból, az apró gerezdű
fokhagymát pucolta lassan, a vörös hagyma után,
mert ez marta ki két szemeiből a könnyet. És
hallgatta az öt órás hírek előtti zenét, hisz az
istenek a harmóniákkal üzentek az éteren által.