PÁGER ANTAL VISSZATÉRÉSÉNEK KÖRÜLMÉNYEI¹

Az ötvenes évek elején művészi berkekben elterjedt a hír, hogy Páger Antal haza akar jönni: „A színházi világban nagy feltűnést keltett Páger Antal levele, amit Perényi Lászlóhoz intézett.”² A Szegedi fedőnevű ügynök 1953 októberében úgy értesült, hogy Págernek jól megy sora Argentínában, háza, autója van és otthonában fotólabort is be tudott rendezni. Mégis hiányzik neki a szereplés, ezért képes lenne lemondani a jólétről, csak hogy magyar közönség előtt felléphessen: „De tudja azt is, hogy előbb vezekelni kellene. Boldogan dolgozna valamelyik üzemben mint fizikai munkás, csak színpadra kerülhessen.”³

Írásomban a Páger-ügyben keletkezett állambiztonsági iratok felhasználásával rekonstruálom az 1945-ben emigrált színész hazatérésének történetét. A forrásadottságok miatt leginkább a rendőrség szemszögéből láthatjuk az eseménysort, de a levéltárban őrzött dossziéban korabeli sajtótermékek is megtalálhatók – bennük Páger-interjúkkal, vagy éppen a színész repatriálása kiváltotta indulatos és személyeskedő támadásokkal –, csak úgy, mint Páger levelei, amelyeket annak biztos tudatában fogalmazott, hogy ismerősei mellett a vele tárgyalást kezdeményező magyar illetékesek is olvasni fognak. Az 1955–56 fordulóján írt legrészletesebb levelét a tanulmány végén lényeges rövidítés nélkül közlöm. A kulisszák mögötti alkudozások eredménye 1956 őszén mindenki szeme láttára nyilvánvalóvá vált: Páger csak a legmagasabb döntéshozók jóváhagyásával térhetett haza, akik nem kötelezték a színészt különösebb vezeklésre, sőt visszaadták neki egykori Tamás utcai villáját is, és egyre több és nagyobb szerepet vállalhatott.⁴ Művészi visszatérésének leírásához két forrást használtam: Molnár Gál Péter 1988-ban megjelent könyvét és Czímer József, a Vígszínház dramaturgjának visszaemlékezését.⁵ Páger Antal visszaillesztése a hazai társadalmi gépezetbe olyan „kádárosra” sikerült. A Politikai Bizottság a színész múltjával és a „múlttal” nem akart foglalkozni, és azt sem akarta, hogy mások foglalkozzanak vele. Azt szerették volna, hogy Págert az emberek csak a színpadon és a filmeken vegyék észre, kulturális termékközvetítőként fogyasszák, de ne emlékezzenek, és főként ne meditáljanak Páger 1945 előtti közéleti tündöklésén. Azért ez ennyire nem ment könnyen, 1956 kora őszén egész komoly felháborodás tört ki, művészek és civilek tiltakoztak nyilvánosan, levelekben és egymás között. Végül senki nem szervezett megmozdulást, az okvetetlenkedő művészeti bizottságokat hamar leszerelték és a névtelen levelek fenyegetéseit sem váltották valóra, a hat héttel később kitört forradalom és a Kádár-rezsim megszilárdulásának kérdései pedig végképp eljelentéktelenítették a Páger körüli felbuzdulást. Págert rendszeres foglalkoztatása és művészi sikerei ellenére azonban egész életében körüllengte múltjának sötét árnya. A visszaemlékezések és a megfigyelési iratok tanúsága szerint valójában soha nem feledkeztek meg életének korábbi fejezetéről, igaz, nyilvánosan nem is firtatták. A hatalom jól kalkulált, a jobboldali dél-amerikai magyar emigrációnak nagy érvágás volt Páger „elvesztése”, a magyar színház- és filmművészet pedig tehetsége révén csak gazdagodott, még ha ez a féltékeny riválisoknak és a közönség politikailag tudatos, antifasiszta köreinek nem is tetszett.

Ezerkilencszázötvennégy tavaszán újabb, némileg eltérő tartalmú jelzést kapott az államvédelem, ezúttal „Lehel” ügynöktől: „Békeffi István⁶ író elmondotta, hogy a filmgyár környékéről jött hírek szerint Apáthy Imre⁷ azzal a bizalmas megbízással utazott a buenos airesi filmfesztiválra, hogy egyben tárgyalásokat folytasson Páger Antallal visszatérése ügyében.”⁸ Más híresztelések szerint Páger nyomorgott.

Az államvédelem nem mozdult, csak 1954 őszén nézett a dolog után. Először is körülszaglászták a családot. Páger idős édesanyja Makón élt, megözvegyült lányával.⁹ Utoljára két évvel korábban kapott levelet és festmény-reprodukciókat fiától. Akkor arról panaszkodott, hogy kénytelen festészettel foglalkozni.

Amúgy kevés alapja volt a híreknek, Págertől nem érkezett több levél, a rokonok és az ismerősök sem tudtak semmiről, Apáthy nem találkozott Págerrel, mert ottlétekor a színész éppen Brazíliában turnézott. A téma viszont mintha befészkelte volna magát az államvédelem vezetőinek, köztük Farkas Vladimírnak,¹⁰ a fejébe. A városi legendára egyre inkább lehetőségként tekintettek: mi volna, ha tényleg sikerülne hazatérésre bírni Págert? A kezdeményezés elindítójára nem találtunk nyomot, a BM első ilyen terve 1955 januárjában született. „Páger Antallal azzal a céllal foglalkozunk, hogy önkéntes hazatérésre bírjuk. Páger Antal Magyarországon igen közismert személy volt. A hazatérése és a megfelelő formában való szerepeltetése jó propaganda volna számunkra a külföldön élő fasiszta emigráció elleni harcban.”¹¹

Páger tevékenységét jellemezve meglehetősen pontos képet festettek a színész pályájáról, emberi tulajdonságairól és közéleti megnyilvánulásairól. Nem számított „osztályellenségnek”, hiszen szülei szegényparasztok voltak és saját tehetségének köszönhetően ívelt fel pályája. „Páger Antal egyéni beállítottsága karrierista és hiú volt. Ebből adódott, hogy kivételes tehetségét az akkori fasiszta uralkodó rendszer teljesen kihasználta. […] Az akkor fasiszta propaganda filmjeiben, színműveiben, a főszerepekben rendszeresen játszott. Abban az időben Páger az egyik legjobban fizetett színész volt.”¹²

Megállapították, hogy nem volt nyilas párttag, de az „erősen jobbos színészcsoport” tagjaival (Szilassy László,¹³ Szeleczki Zita,¹⁴ Jávor Pál¹⁵ és mások) jó kapcsolatokat épített ki.¹⁶ Állandó tagja volt a nyilas propagandát szolgáló kultúrintézménynek, a „Művelődés Házának”, Szeleczkivel többször fellépett nyilas ünnepségeken és a Nemzeti Színház akkori igazgatójával, később háborús bűnösként elítélt Kiss Ferenccel is barátságban állt.¹⁷ Úgy találták, hogy mások személyi szabadságának korlátozását kiváltó cselekményt nem követett el, de a Kiss-sel való kapcsolata miatt feltehetően ellentétbe került a tevékenységükben gátolt, „színházi szereplésektől letiltott” Major Tamással,¹⁸ Básti Lajossal¹⁹ vagy Várkonyi Zoltánnal.²⁰ Kiss-sel közösen léptek fel 1944. március 19-én, de dialógusukat a várost megszálló német csapatok okozta zűrzavarban nem adhatták elő, így később a rádióban mondták el a jelenetüket. Páger A harmincadik és Az első című filmekben a német hadsereg dicsőítésén túlmenően antiszemita kiszólásokat is tett, ezt sem felejtették el neki. A budapesti tanítóképző igazgatója, Padányi Frank Antal állítólag dolgozatot írattatott a tanulókkal A harmincadikról, melynek ünnepélyes értékelésre meghívták Págert is, akit egyúttal tiszteletbeli tanítóvá választottak.²¹

Az állambiztonság 1955-ben jól érzékelte a Págert övező hangulatot, ami a reakciók szerint nem változott 1956 szeptemberi hazatéréséig: „Jelenleg a színházi köreinkben sokat emlegetik Págert. Azok a színészek, akik a nyilas rezsim alatt hátrányt szenvedtek, elítélik Págert és olyan megnyilvánulásuk van, hogy Páger fasiszta beállítottságú volt, és bármilyen tehetséges színész is, nem való a magyar színpadra. A színházi világ azon körei, akik jobboldali magatartásúak, szeretnék, ha Páger visszatérne Magyarországra.”²²

A Belügyminisztériumban és feltehetően a pártvezetésben is azzal számoltak, hogy Páger hazacsábításával nemcsak a fasiszta emigráció gyengülne, hanem a Magyar Népköztársaság reputációja is növekedne, és a kiváló képességű színész jelenlétével további művészi és propaganda sikerek is valószínűsíthetőek voltak.²³ Ennek érdekében egyrészt meg kellett találni a kontaktszemélyeket, akikben Páger bízik, és akik jelzéseit komolyan veszi. Másrészt Buenos Airesben is megkezdték a puhatolózást, felmérni a színész életkörülményeit és szándékait. Az államvédelem nem habozott, a kinti rezidentúrát ráállították a feladatra és „Pécsi” néven dossziét nyitottak. A kintiek azonban kissé túlkonspirálták az ügyet, végül csak 1955 őszén vették fel vele a kapcsolatot. Addigra viszont már látszott, hogy módosítani kell a terveken, Páger nem fog önként jelentkezni a magyar nagykövetségen és csak feltételei teljesülésével hagyja el Amerikát: „Most már csak lecsukás nélkül és megélhetését biztosítva hajlandó hazamenni.”²⁴ A Belügyminisztérium képviselője az amnesztiarendeletre utalva egyértelműsítette a szándékokat: „szívesen látnánk őt Magyarországon, ahol lehetőséget biztosítanánk, hogy a nagy művészi tudását a magyar nép számára adja.” Páger azonban óvatos maradt. „Elmondotta, hogy nagyon jól eső érzés, hogy azután a sok magyar és külföldi sajtó meghurcolás és hamis rágalmak után hivatalos helyen másképp nézik és értékelik az ő tevékenységét”, ettől függetlenül nem tartotta időszerűnek a kérdést, mivel a világon és Magyarországon „nem konszolidáltak a körülmények”. Családapaként sem akart kockáztatni és propagandaszereplést sem akart vállalni. Az első találkozóról „Egerszegi Rudolf”²⁵ dolgavégezetlenül, de nem teljesen reménytelenül távozott, hiszen megkezdődhetett az alkudozás: „Meggondolandó volna, hogy a Magyar Nemzetben, vagy a Művelt Népben, vagy más kultúr folyóiratban nem-e kellene [sic!] a részére kedvező cikket elhelyezni és ezt otthoni művészi, baráti köréből írt levéllel (Gábor Miklós,²⁶ Latabár Kálmán27) vagy mások levelével kiegészítve sürgősen megküldeni.” „Egerszegi” javaslata nem valósult meg, azonban Págernek elkezdtek művészeti lapokat és különböző szépművészeti kiadványokat küldözgetni.

Az 1955 végi második látogatás sokkal barátságosabb hangnemben folyt, a belügy „nagy ovációval fogadott” ügynöke igyekezett megválaszolni a Magyarországgal kapcsolatos problémás kérdéseket és eloszlatni a Páger-házaspár aggályait. Páger már ekkor hangot adott legfőbb kétségének: még ha az állam nem is fogja bántani őt, a művészvilág vajon befogadja-e, nem gördítenek-e leküzdhetetlen akadályokat hazai érvényesülése elé? „Pécsi nyomatékosan kihangsúlyozta, nem is a kormányra gondol, hanem esetleg a gyűlölködő zsidókra, akik a megbüntetését kívánják. Felesége pedig a színészekre hivatkozott, hogy az egy mocskos népség, azok eláztatnák, feljelentenék és csak baj lenne.”

Az öt óra hosszat tartó találkozón sokat beszélgettek a magyarországi állapotokról, az „igazi emigráns nyilasokról”, mint Szilassy vagy Karádi²⁷ [sic!], és „Egerszegi” újra felvetette az ügy előmozdítását szolgáló ötletét, írassanak levelet Dr. Zágon Andrással, Páger feleségének zsidó szülészorvosával: „Ha lehetséges vele is íratni levelet, és egy-két főleg zsidó vallású művésszel, hogy félelmét eloszlassuk.”²⁸

Mivel Páger testvérei elhárították az államvédelem „kérését”, vagyis nem hívták haza a színészt, más kapcsolatokkal kellett próbálkozni. Hazai földön megtalálták Ujvári Gyula egykori gyermekszínészt, aki többször szerepelt Págerrel egy színpadon. Ujvári felnőttként katonai pályára ment, megbízhatóságát MDP tagsága mellett a BM III/2. (katonai hírszerző) osztály hálózati személyeként is elismerték. ő a családot puhította, miközben az állambiztonság instrukciói alapján fogalmazott levelet Páger fiatalkori barátja, az MDP-tag Gerzonits Elemér adta postára 1955 októberében.

A levél nem, csak Páger válaszsorai maradtak fenn a dossziéban. A színész tudta, hogy egykori barátja felkérésre írt neki, ezért kilenc oldalon igyekezett tisztázni múltját, bemutatva nehézségeit, valamint a magyar állam és a magyar nép iránti jóhiszeműségét és szeretetét. Elismerte, hogy soha nem volt kommunista, de mindig a szegények, „a mezítlábasok pártján” állt, és a közönség ezért szerette őt, mégis mennie kellett. „…Mi történt volna velem, ha otthon maradok és a mendemondával felheccelt zsidók kezére kerülök!!? Mert hiszen ők voltak talán az egyedüli ellenségeim. És azóta is azok. ők rakták rám a »púpot«, ő miattuk nem teszek itt kint egyetlen lépést se, a színpad és a film felé, mert ők a hatalmasok, mert az történik, amit ők akarnak.”

Saját ártatlanságát és a megsegített, „megmentett” zsidók érzéketlenségével vagy gyűlöletével állítja ellentétbe. Nemcsak azért érdemes megismerni papírra vetett politikai ars poeticáját, mert ő is nagy teret szentelt a kérdésnek, hanem mert a zsidóságra, a zsidókra vonatkozó kódolt beszédmód miatt a nézeteit ilyen részletesen és nyíltan soha többé nem fejthette ki a nyilvánosság előtt. Figyelemreméltó, ahogy Páger a zsidók bosszújától tart, akik sérelmére ő úgymond lényegében semmit nem követetett el.

„Te […] pontosan tudod, hogy milyen emberségesen gondolkodtam és vélekedtem a zsidókat ért dolgokról. Talán arról is tudsz, hogy a környezetünkben élő zsidó barátainkon is segítettem. Hogy Juliska azidőben többet ült Jaross belügyminiszter előszobájában, mint otthon. Hogy Zágon András doktorról, aki két kislányunkat segítette a világra, a megbélyegző csillagot mi szedtük le. Amikor a rágalmak özönét szórták ránk, miért nem állt ki egy is azok közül a zsidók közül? Azért, kedves Elemér, mert ők ilyenek. ők nem állnak ki. Ne érts félre, én nem vagyok antiszemita. Sőt, semmiféle izmusista sem. De ezek azok a realitások, amelyeket nagyon is számba kell venni… […] Nem a kommunizmustól kell nekem félnem, hanem a felheccelt zsidóságtól. […] Természetesen sok józanul gondolkodó zsidóval is összejöttünk, akik mélységesen elítélik ezeket a dolgokat. Olyan azonban még egy sem akadt, aki tollat vett volna a kezébe és valamelyik lapban egy tiltakozást vagy ilyenféle igazságot fedő cikkecskét jelentetett volna meg. Csak azzal kívánták kifejezni ellenvéleményüket, hogy eljöttek a színházba. Ilyen lehetett vagy ötven. […] Tehát a végeredmény ez: a zsidók tettek a bűnösök listájára és ők soha nem lennének hajlandók elismerni, hogy rágalmaik a szerkesztőségi szobákban születtek […]”.²⁹

Páger pontosan tudta, mi van a számláján, és igyekezett sorra cáfolni a vádakat: nem lépett be a Nyilaskeresztes Pártba, Szálasival kényszerűségből találkozott, amennyire lehetett, elhatárolódott tőle, filmjeibe a cenzúra utólag tetetett antiszemita kiszólásokat, megkérdezése és engedélye nélkül szerepeltették kislánya fotóját háborús propagandaplakáton stb.³⁰ A hazatérés gondolata 1955 szilveszterén nagyon felvillanyozta, de még nem érezte időszerűnek: „A táblát nem lehet ilyen pillanat alatt letörölni, mikor a krétát anynyira rányomták… Még ki-ki villanhat a régi írás, ha ferdén kapja a tábla a fényt…” A költőinek szánt kép arra utalt, hogy neki, a „bűnösnek” aligha fognak egyhamar megbocsátani.³¹ Az alkudozás azonban folytatódott. A találkozók „Egerszegi” és a Páger-házaspár között rendszeressé váltak,³² a témák változatlanok maradtak: a zsidók bosszújának elkerülhetetlensége, a nyugdíjbiztosítás, a művészek megbecsültsége, az orbánhegyi villájuk visszaszerzése és az általános világpolitikai helyzet. 1956 áprilisában kézbesítették Kállai Gyula népművelési miniszterhelyettes hivatalos levelét, amelynek hatására Págerék a magyar nagykövetségre is bemerészkedtek új filmeket nézni, s nyáron még fogadást is tartottak a tiszteletükre.³³

Páger sem fukarkodott a dicséretekkel: „…el kell ismerni, hogy az állam sokkal többet törődik a művészettel, a filmgyártással, mint azelőtt és látja, hogy érvényesül a szabad kritika. Ez az a légkör, amiért ő harcolt annak idején, csak ő részben szerencsétlen volt, mert a cenzúra a filmjeibe az engedélye és megkérdezése nélkül tett antiszemita részeket, pedig ő nem antiszemita.”³⁴

A közeledésnek hamar híre ment, amire az emigráció is aktivitásba kezdett, több fórumon igyekezték megakadályozni Págerék repatriálását.³⁵. Vagy Fercsey János: „Páger Antalt káprázatos ígéretekkel akarták hazacsábítani Magyarországra” Délamerikai Magyarság, 1956. március 30., 3–4. o.] A mérsékelt jobboldali hangvételű Délamerikai Magyarság arról emlékezett meg, hogy „a zsidók előtt úgy festették le Págert az elmúlt években, mint zsidófalót, »gyilkost, akinek kezéhez vér tapad«. Páger ezzel kapcsolatban sohasem nyilatkozott.” A cikk írója szerint 1956-ra viszont megszaporodtak a „zsidóbérencnek” titulált színész elleni nyilas támadások. Ilyen éles kirohanás jelent meg 1956. augusztus közepén, amikor már biztosra lehetett venni Páger hazatértét, az Út és Cél című hungarista lapban. A szerző Páger karrierjét politikai „felvonásokra” bontva mutatta be, amivel a színész kétszínűségét, gerinctelenségét igyekezett alátámasztani. A szélsőjobboldali rezsimet megjelenítő „második kép” idején ért Páger a csúcsra, hogy aztán „elveit” megtagadva a kommunisták csábításának engedve, és ezzel mérhetetlen csalódást okozva, hazatérjen: „Páger a szélsőjobboldal felé húz. Jobboldali tárgyú darabokban főszerepeket kap és kiugrik… Sztár lesz. Sikert sikerre halmoz. A szélsőjobboldal szinte vállain viszi a dicsőség útján. Az ünneplés mintha már nem is egészen neki szólna, inkább az általa megszemélyesített magyar parasztnak, keresztény tanítónak, jobboldali orvosnak, mérnöknek stb. […] Páger a zeniten van. Saját bevallása szerint több mint 250.000 pengő gázsival az ország legjobban fizetett színésze.”³⁶ o., „színházrajongó” szerzőmegjelöléssel.]

Páger hosszadalmas, helyenként kicsinyes alkudozás után döntött. Az állam még az őszi szezon előtt szerette volna Págert Magyarországon tudni: „Látni kell, hogy most a cannesi festiválon [sic!] sem érték el filmjeink azt az eredményt, melyet kellett volna, és nyilván ön tudna segíteni a mai problémáinkon.”³⁷ A színész viszont húzta az időt és egyre magasabbra srófolta az árát, végül 1956 augusztusának utolsó napjain utazott.³⁸ A BM fogadási- és sajtótervvel készült, de némi időzavarba kerültek, mert a színész a tervezettnél két nappal korábban érkezett. A repülőtéren az ott ácsorgók első spontán megnyilvánulásai még kedvezőek voltak, az MTI rövidhíre, amelyet a Szabad Nép lehozott, és a MÚOSZ székházban rendezett sajtótájékoztatóról közölt híradások azonban országos felzúdulást keltettek.³⁹ A Hétfői Hírlap egykori rovatvezetője Páger debütálásáról szóló visszaemlékezésében megjegyzi, hogy Páger hazatértéről eleinte nem mertek írni a lapok, csak a rövid MTI hírt közölték, ennek ellenére mégis felkapta a témát a sajtó: „Óriási feltűnést keltett. Kiderült, hogy abban a politikai atmoszférában egy egysoros hír is legalább olyan szenzáció lehet, mint egy merész politikai cikk.”⁴⁰ Így hát a politikusok és színházi emberek részvételével zajló hivatalos és magántalálkozók mellett a heves reakciókat is kezelni kellett.

Az újságok azonnal közzétették a szenzációt. A Népszava, a többi orgánumtól kicsit elütő hangon, ha a kormány intézkedését nem is, a (politika vezérelte) sajtó magatartását kifogásolta. „Helyes és demokratikus, hogy kormányunk különösebb feltűnés nélkül szabad hazatérési engedélyt adott egy neves színésznek, aki a felszabadulás előtti időben népellenes magatartásával súlyosan vétkezett nemzetünk ellen” kezdés után a szerző kifejti, hogy a megerősödött új államrend megengedheti magának az efféle gesztusokat, de akkor egyrészt „az itthon bűnhődötteket is fel kellene emelni”, másrészt az írott sajtó és a rádió ne keltsen ünnepi hangulatot Páger körül.⁴¹

Néhány nappal később a Szabad Nép terjedelmes cikkben értekezett a magyar emigráció helyzetéről, tagjainak az addigiaknál differenciáltabb megítélésének szükségességéről, és szorgalmazta az 1955-ös amnesztiarendelet kiterjesztését is. Az írás csattanója és egyben apropója a Páger körüli felhajtás volt: „Sajtónk ma sincs felkészülve a közvélemény helyes tájékoztatására. Mutatja ezt az is, hogy egyesek amolyan szenzációként kezelték Páger Antal hazatérését, s ez méltán keltett visszatetszést a lakosság körében. Nem szeretnénk senkit sem feleslegesen megbántani, aki évtizedes kallódás után hazatalál, és mindenkit segíteni akarunk abban, hogy megtalálja itthoni helyét, becsületes munkáját. De azt nyilván egyetlen hazatérő sem kívánhatja, s legkevésbé azok, akiknek múltbéli magatartása komoly megbánásra adhat okot, hogy itthon ízléstelen ünneplésben részesítsék. Páger hazatérése nem okoz örömet a kinti fasisztáknak, az emigráció reakciós vezető köreinek. Ez nyilvánvaló. Azoknak a levélíróinknak azonban – köztük több kiváló tudósunknak –, akik a sajtó és a rádió túlzásait, ízléstelen hangját ítélték el a Szabad Néphez intézett leveleikben, feltétlenül igazuk van, és ugyancsak igazat kell adnunk a Népszavának, amely nyilvánosan megbélyegezte ezt az oktalan tömjénezést.” Az utolsó mondatok szokatlan módon önkritikaként is felfoghatóak.

Páger a belügyi jelentések szerint leginkább a Béke és Szabadság című képes hetilapban megjelent írással volt elégedett. A főszerkesztő egy felháborodott olvasói levélre válaszolt: „Az első hivatalos közlemény, amely e tényt bejelentette, óvatos szűkszavúsággal csak annyit közölt, hogy Páger »a háborús események következtében« hagyta el Magyarországot. Ez nem igaz. Tudja Ön is, tudom én is és tudják mindazok, akik ma társaságban, vagy a munkájuk helyén néhány percig hevesen vitatkoznak róla. Páger Antal hajdani népszerűségének teljes vértezetében a fasizmus tüzes szekerét tolta, nemzeti tragédiánk utolsó pillanatáig. Nem távozott, menekült. A közlemény tehát – enyhén szólva – téves volt. Bántotta az emberek szemét és szívét, az Önét is, az enyémet is. […] A közvélemény ebben a pillanatban csak annyit tud, hogy Páger megérkezett, a Gellért szállóban lakik, filmezni akar és egyetlen szóval sem mondotta: megbántam, nagyon sajnálom. […] Páger Antal a nagy nyilvánosság, az ország közvéleménye előtt erről eddig megfeledkezett. És megfeledkezett, óvatoskodott, isten tudja mi okból a sajtó, a hivatalos közlemény is, amely ez esetben ismét alaposan felbosszantotta az olvasók hatalmas és élénken figyelő táborát.

[…] A mi [dolgunk] pedig, hogy szenvedély nélkül, okosan térjünk napirendre az ügy felett, s változatlan udvariassággal, megbocsátó szívélyességgel várjunk haza mindenkit, aki itthon, Magyarországon akar élni és dolgozni. Ezzel, úgy vélem, a »Páger eset« a lovagiasság szabályai és a szocialista gondolkodás józan igazsága szerint el van intézve.” Ezt a megoldást preferálta volna Páger mellett a Politikai Bizottság is.

Az egymásnak ellentmondó híradások, a sajtó önkritikus hangja szintén zavarodottságot tükröz. A forradalom előtti hónapokban vagyunk, a sajtó pártirányítása némileg meglazult a Petőfi Kör tevékenységének és Rákosi Mátyás nyári leváltásának köszönhetően. A szokatlanul heves, részben Páger-ellenes, részben a politikai vezetésre mutogató reakciók azonban a különböző hangokat ismét egy szólamba terelte: jó hogy visszatért, mert képességeit a honi közönség javára csillogtathatja, de viselkedjen szerényen és dolgozzon keményen. Mindenki, a sajtó is – mondják a sajtó képviselői! – maradjon csendben, nem kell nagy csinnadrattát csapni körülötte.

Az ügynöki jelentések is kész elégedetlenségi hullámról számoltak be. „Az általános hangulat igen rossz. Nem helyeslik, hogy Páger Antalt az állam minden felelősségre vonás nélkül hazaengedi, ugyanakkor Páger fölényes nyilatkozatot ad és a színházi szerződések között válogat.” Máshol arról írtak, hogy a Madách Színház ülésén kirohantak ellene, „csak egy-kettő akadt, aki ezzel a hangulattal szembehelyezkedett, így többek között Gábor Miklós. […] Mit játssza itt a nagyfiút? Semmi erkölcsi alapja nincs, álljon be a sorba, kulizzon, ne szövögessen terveket.” A művészvilág tehát Páger félelmeit igazolta, miközben Major Tamás és Horvai István⁴² színigazgatók szerződési ajánlattal keresték fel, az okkal vagy ok nélkül haragos és irigykedő szakma nem akarta befogadni a semmiből hirtelen felbukkant riválist.

Ladányi Ferenc, a Nemzeti színésze, a BM értesülései szerint egyenesen Páger-ellenes memorandum készítésébe kezdett, mert nem fogadta el, hogy Páger: „Mint császár ment el 1944-ben és mint császár jön vissza 1956-ban!”⁴³ Azt is nehezen emésztették meg, hogy miközben a színészek egy része 12 év alatt egy lakást sem tudott összehozni: „Páger amit a Horthy fasiszta rendszer alatt készült filmjei honoráriumképpen szerzett, fényűző villáját, ma, 1956-ban visszakapja.” Simon Zsuzsa, a Színház és Filmművészeti Főiskola ortodox kommunista igazgatója állítólag kijelentette, hogy „Páger hazajövetele nehéz helyzetbe hozta. De ha párt és a kormány vezetői helyesnek tartják Páger hazajövetelét, ő kénytelen fejet hajtani és elfogadni, bár emberileg zavarban van és nem ért vele egyet.”⁴⁴ A sort hosszan lehetne sorolni, többen Págert elítélő, vagy a színészt éltető kocsmai duhajkodásról, illetve tüntetésekről számoltak be – az Újlipótvárosban, az ötödik kerületi Dorottya utcában vagy Páger ideiglenes lakhelyénél, a Gellért Szállónál –, de a rendőrség a pletykákban terjedő megmozdulásokra nem talált bizonyítékokat.

A „Páger-láz” tanulságait az egyik nyomozó két héttel a színész érkezése után a következőképp foglalta össze: „A Páger ügy bizonyítéka egyrészt annak, hogy a 44-es cselekmények tettese vagy szellemi szerzői változatlanul ellenszenvesek a társadalom széles köreinek, éspedig nem csak a zsidóságnak a szemében; másrészt pedig bizonyítja azt, hogy a társadalom széles köreiben erős ellenszenv fejlődött általában a nyugatosokkal szemben »akik remekül éltek, míg mi itthon kínlódtunk, éheztünk, újjáépítettünk –, ha haza is akarnak jönni, ám jöjjenek, de csendben, és ne álmodjanak arról, hogy itthon még az övéké lehet a vezető szerep…«”. Az értékelő tiszt a nyilvános diskurzushoz képest kendőzetlenül fogalmazott, és következtetése is érdekes. Páger személyében nem biztos, hogy mindenkinek a nyilas szimpátiája szúrt szemet, lehet, hogy a legzordabb, a nélkülözéssel és tragédiákkal teli háború utáni évek „elbliccelését” nem tudták megbocsátani. Antiszemitizmusának felhánytorgatása egyeseknél talán csak ürügy lehetett a színész megbélyegzéséhez.

Névtelen és névvel ellátott levelek érkeztek többek között Major Tamás, Déry Tibor és Gózon Gyula⁴⁵ postaládájába, amelyben segítséget kérnek Páger eltávolításához, legalábbis megregulázásához. A legdurvább szövegezésű (névtelen) levél, amelyet a Magyar Nemzethez juttattak el egyenesen Gerő Ernőt, a párt első titkárát vette célba:⁴⁶

„Mene Tekel Ufársin!⁴⁷

Gerő Ernő MDP központi titkárának!

Több tízezer kommunista kiközösítjük Önt, és nem elvtársunk a mai naptól, renegát. Több ízbeni levelünkre semmiféle igazolás nem adott, hanem megszökött Oroszországba. Hiába őriztette szobáját, jelszavunkat mégis felmázoljuk szobája falára, kezünk mindenhová elér. Páger három napon belül vád alá helyezendő és letartóztatandó, mert ha nem, megkezdjük megtorló akciónkat. Összes nyilas tüntetésekért ő a felelős (Sallai utca, egyetem, parlament előtti és óbudai zsidó templom). Ugyancsak kiközösítjük a Szabad Népet, új neve elvtársaink között Virradat, és így mint már írtuk, méltó helyre, a w.c.-be dobjuk. Több tízezer munkás ökle lesújtásra vár.”⁴⁸

Az indulatok elértek egészen a pártvezetésig, így az amnesztiarendelet kapcsán a Politikai Bizottság is foglalkozott a kérdéssel. Az a döntés született, hogy kellenek a propagandaértékű hírességek, de legyenek a visszatérők között egyszerű emberek is. Az ülésről Móró István államvédelmi alezredes készített feljegyzést. „Nem célszerű hazahozni olyan személyeket, akiknek hazahozatala közvéleményünk általános ellenzésére talál (mint pl. Páger Antal esetében). […] Helytelen volt a túl nagy felhajtás, helytelenek voltak a túlzott ígérgetések. A PB határozatot hozott, hogy a túlzott ígéreteket nem lehet végrehajtani. Páger Antal főszerepet nem kaphat, csak közszerepet adhatnak neki. […] Anyagi vonatkozásban Páger feleségének a megígért havi összeget nem lehet folyósítani, Págernak nagyobb összeget nem lehet adni. A villáját illetően […] amennyiben nagyobb nehézségbe nem ütközik, azt vissza lehet adni, de tatarozását, bebútorozást nem vállalhatjuk.”⁴⁹

Páger, a jelentések és felbontott levelei szerint, türelmetlen volt, dolgozni akart és elindítani volt villájának rendbehozatalát, de mindkét ügy megakadt. Ugyanakkor belátta, hogy a személye körül támadt vihar miatt egy ideig várnia kell. Szeptembervégi levelében szinte optimista hangvételben írt családjának: „Ezen a héten sok zsidó látogatóm volt. Többek között tegnap, szombaton Básthi [sic!] Lajos volt nálam. Legmesszemenőbben felajánlotta szolgálatait. Mindebből azt látom, hogy a kormányzat tett valamit a támadások leállítása érdekében. Ez a huzavona, most látom csak, nagyon is szükséges, mert így érkezünk el ahhoz a lélektani pillanathoz, mikor a lapokon keresztül való tisztázásomra sor kerülhet.”⁵⁰ Páger ekkor még nem érzékelte, hogy a zsidó szó használata szalonképtelen az országban, de azt igen, hogy engedett a fagy és langyosabb szelek fújnak a politikában. A Gellértben nem lehetett panasza a személyzetre, de megjegyezte, hogy „nagy szükség van most a jó idegekre”.

Bezárkózott életet élt, alig járt ki, mert irtózott minden provokációtól. Nemcsak, hogy színházi szereplést nem vállalt, de előadásokat sem mert megnézni – pedig sokan invitálták. A dosszié utolsó, 1956. október 8-i feljegyzése szerint fárasztotta a semmittevés, de bízott a jövőben. „Viszont tudja, hogy az első filmje után el fog simulni minden, mert akik ma ellene a legvadabb propagandával hajszát indítottak, nincsenek sokan, csak helyzetüknél fogva bátrabbak és többet engedhetnek meg maguknak. Tudja, hogy a zsidók töltik be főleg a vezető pozíciókat, viszont azt is tudja, hogy a közönségnek már csak kis százalékát jelentik ezek.”⁵¹ A zsidók iránti ellenszenve mit sem oldódott, de muszáj volt reménykednie, hiszen önkéntes hazatérte után még egyszer nem emigrálhatott. Szerencséje volt, a forradalom leverése az ő érvényesülésének kedvezett. Passzív maradt és 1957-ben, az újjászerveződő, és a nagy színészegyéniségeket – Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Mensáros László, Sinkovits Imre stb. – közéleti szerepvállalásuk miatt időszakosan nélkülözni kényszerülő szakmában előbb mellék-, aztán főszerepeket is kapott.

A már említett egykori dramaturg és újságíró, Czímer József testközelből figyelte Páger beilleszkedését. Ott volt az 1956 őszi sajtótájékoztatón és elbeszélése szerint négyszemközt is elbeszélgetett a színésszel annak múltjáról és jövőbeni elképzeléseiről. Az interjút az Irodalmi Újságban akarta közölni Máriássy Judit, ám a pártközpont utasítására el kellett állniuk tőle, mert Págerről csak művészeti, kritikai írásokat engedélyeztek. Czímer ennek ellenére továbbra is Páger közelében dolgozott, mivel a Vígszínház akkori igazgatójának, Magyar Bálintnak sikerült kiverekednie, hogy Páger hozzájuk szerződjön. A színház művészeti tanácsa, köztük olyan vezető színészekkel, mint Ajtay Andor vagy Bulla Elma, ellenezte Páger érkezését, és felvetődött, hogy akkor már a priuszosok közül Kiss Ferencet, Jávor Pált vagy Darvas Lilit illene szerződéshez juttatni. A Színházi Szövetség ad hoc bizottsága is ellenezte a tervet, sőt, tagjai sztrájkkal fenyegetőztek, de mivel a pártközpont már döntött az ügyben, ők is visszakoztak.⁵²

1957-ben elérkezett a pillanat, hogy Páger újra magyar közönség előtt játszhasson. Magyar Bálint nem akart főszerepet adni és Páger tiltakozása ellenére ragaszkodott A hattyú című Molnár Ferenc darabhoz, s benne a trónörökös szerepéhez. A Ludas Matyi karikaturistája nyomban ráérzett a dolog abszurditására: „egy nagy hirdetőoszlop tövében két férfi, fejük felett az oszlopon színházi plakát nagy betűkkel: Vígszínház, alatta: Bemutató, alatta: A hattyú. A két férfi egyike Páger Antal, a másik, a tömzsibb, monoklis, Molnár Ferenc. A rajz aláírása: »Gondolta volna Ténikém, hogy mi egyszer itt találkozunk?«”. A nem éppen azonos politikai nézeteket valló művészek „találkozása” azért is számított bizarrnak, mert mindketten a kommunista rezsim száműzöttjeinek tekinthették magukat.

Czímer emlékezete szerint Páger nem akart pózolni, megjelenését a nézőtéren mégis dübörgő taps fogadta: „Nos, Páger kilépett a színpadra. A karzatra. Egy pillanatra megtorpant, de ez elég volt ahhoz, hogy kitörjön a viharos, szűnni nem akaró taps. Páger, ez egész biztos, nem a tapsért állt meg, hanem a szorongástól.” És azt is megjegyezi, hogy a darabot rendező Ajtay „nagyon okos tapsrendet állított össze, hogy Páger megjelenése ne kapjon túlságosan nagy hangsúlyt” – amit azért, valljuk be, nehezen kerülhettek el.

A színházi berkekben otthonosan mozgó Molnár Gál Péter máshogyan értelmezte a Páger bemutatkozása mögötti politikai szándékokat. Szerinte a politikai hatalom akarata érvényesült a szerepválasztásokban, ami jó ideig – különösen a színházban – akadályozta a művészi-emberi hitvallást. „Egy napi okos azonban elütötte a kezét a nyilvános önvizsgálattól. Félrelökte…, nem, rosszabbat tett: mézes jóakarattal félretanácsolta. Hogy nem végezhette el a bűnbocsánati futamot, nem rajta múlott. Kodolányi helyett Molnár Ferenc. Parasztgöncök helyett hercegi egyenruha. Politikusnak látszó döntés. Diplomatikus választás. Annak a politikusságnak a jelentkezése, amelyik nem lát tovább napi érdekeinél, elképzelni sem bírja azt a jövőt, amivel már neki nem lesz gondja.” Ezután felsorol néhány karakteridegen szerepet, ami mind az elterelési-feledtetési manőver része volt: „Zsidófaló híre volt? Játsszon zsidó írta színdarabban! Antibolsevista volt? Játsszon szovjet katonatisztet!” stb. Az ügy elmaszatolásában tehát a meg nem személyesített politikának talán még nagyobb szerep jutott, mint az egyénnek.

Molnár Gál Péter 1988-ban megjelent könyvében a színész körüli hallgatást akarta megtörni. A Páger-ügy című kötet végigveszi Páger életének és karrierjének állomásait, de a kulcskérdés mégiscsak a színész politikai szerepvállalása a negyvenes években, majd a szocialista rendszer látszólag sikeres, azonban súlyosan terhelt integrációs stratégiája, ami kiteljesítette ugyan Páger művészi pályáját, de ellehetetlenítette Páger magánéletét, és társadalmi elfogadottságát. Págernek érdekében állott volna a megtisztulást hozó színvallás – mondja Molnár –, de kényszerítő körülmények nélkül nem merte vállalni a feltárulkozást.

Egy ilyen alkalom adódott, a velencei biennálé, 1967-ben, amikor a filmfesztiválra Magyarországról a Fábri Zoltán rendezte Utószezont válogatták be.⁵³ Molnár Gál nem tartotta „túlzottan jó ízlésűnek a szereposztási ötletet”, amely a „nyilas” Págerrel játszatta el a zsidó patikus szerepét. Megjegyezhetjük, hogy a filmben kizárólag egy álomjelenetben tűnik fel a főszereplő sárga csillaggal a ruháján, amit megítélésem szerint hiba lenne egyértelmű utalásnak venni. A film (és a könyv, aminek alapján készült: az Esti gyors című Rónay György-regény) egyéb elemei, és logikája éppen a főszereplő keresztény voltát erősíti. A filmről kedvezőtlen képet alkotó színikritikus röviden mesélte el a magyar küldöttség velencei megpróbáltatásait,⁵⁴ amiről még ő maga sem tudott semmit, mivel a magyar sajtó tapintatosan hallgatott.

A film körül ugyanis botrány kerekedett, miután Izrael kifogásolta, hogy a főszereplőt Páger Antal játszotta, akit Fábri védelmébe vett azzal, hogy „a hatóságok megelégedésére tisztázta magát”.⁵⁵ A Variety című újság a filmet a magyar Jud Süssnek57 nevezte, és kiemelkedő szerepet tulajdonított neki annak a közhangulatnak a kialakításában, amely némán asszisztálta végig a zsidók deportálását. Botránynak minősítette a nemzetközi filmfesztiválon való részvételét, és a kádári szocializmus cinizmusának tartotta, hogy Páger az Utószezonban főszerepet kaphatott.⁵⁶ Mindezek után Molnár Gál megkockáztatta, hogy a legjobb férfi alakításért járó Arany Oroszlán-díjat a szervezők „kultúrdiplomáciai jóvátétel” szándékával adták Págernek.⁵⁷

A Págert nem túl eszes és jellemes embernek bemutató könyv részben tehát felmenti hősét. Fábri filmjeihez hasonlóan, a nehéz és kegyetlen történelmi korszak kisemberre – vagy: közepes tehetségű művészre – gyakorolt hatását, határhelyzeteit érzékelteti, és a feldolgozás hiányát kéri számon.

Páger visszatérése után az egyik legjobban foglalkoztatott filmszínész lett, az Utószezon forgatásáig kb. 80, utána még 90 filmben szerepelt. Családjával megromlott a viszonya, felesége és gyermekei nem követték Págert Magyarországra, ő pedig új házasságot kötött.

Nagy sikerek kísérték pályáját, de a teljes beilleszkedés talán haláláig sem sikerült. A hatvanas évek elején a filmgyárról szóló jelentésekben Páger változatlan gondolkodásának és különállásának példáit sorolják. 1959-ben a színház- és filmművészeti élet anomáliáit tárgyalva, a féltékeny színházi ember Páger népszerűségéről is megemlékezett:

„A mi színházunknál pl. rendkívül rossz hatást kelt az, hogy […] egy undorító tömjénezése folyik a vén gazember Págernak, teljesen ráépítik a színházat. Természetes, hogy azoknak a színészeknek, akik 6-8 éve csináljuk a színházat, a közönség szeret bennünket, ökölbe szorul a keze. Páger olyan bornírt módon ostoba fasiszta, hogy már csak röhög rajta mindenki, mint Ajtayn. Erre az emberre van felépítve a magyar filmgyártás és a Néphadsereg színháza.⁵⁸ Egy nyáron 90.000 forintot keres és háborog. Valahol rosszul vannak összekeverve a kártyák.”⁵⁹

Két évvel későbbi az a jelentés, amelyet a Keleti Márton rendezte Nem ér a nevem című film forgatása közben lezajlott beszélgetés alapján írtak: „Páger Antallal többször beszélgettem. ő, aki egyébként kollégáktól, emberektől mindig félrevonult, minden állásfoglalástól tartózkodott, néha-néha őszintén is megszólalt. Míg nagyobb társaságban mindig volt feleségét, Komár Juliskát szidta és tette felelőssé saját politikai »túlzásaiért« – e négyszemközti beszélgetések során büszkén az »igazi szocializmust« hirdető filmnek nevezte a Harmincadikat,⁶⁰ magasztalta Kerecsendi Kiss [Márton]t, szidta mindazt az »őrültséget« amit itt »maguk« elkövettek, pontosan számon tartva azt, hogy ki mikor milyen funkciót viselt ’45 után […] Egy vita kapcsán Keleti Mártonra célozva azt kérdezte tőlem »Lám, ugye milyen igazságos dolog volt az a Kamara? Tudja, hogy Keletit az elsők között tették ki?« Balázs Béláról kijelentette, hogy csibész volt, mert aki elfogadta az ő villáját, az csak az lehetett.”⁶¹

Az állambiztonság a továbbiakban is nyomon követte Páger karrierjét, de nem állíthatjuk, hogy más neves művészeknél jobban megfigyelték volna.⁶² A PB is igyekezett szabadulni a problémától, 1957. november 12-én még olyan határozatot hozott, amiben visszavonta a Págernek kissé könnyelműen tett ígéreteket, de két évvel később mégis jóváhagyta a színész és új felesége, Szilágyi Bea beköltözését.⁶³ Merthogy a legtöbb aprómunkát igénylő kérdés az épület tulajdonjogának átíratása, és az igencsak lelakott villa felújítása volt. A színészházaspár végül 1959-ben kezdhette meg közös életét a régi házban.

A szakma és a politika mindenesetre magasra értékelte művészetét, 1963-ban Kiváló művész, 1964-ben a cannes-i filmfesztivál legjobb férfialakításának díját veheti át, majd 1965-ben megkapja a Kossuth-díjat is. Az elismeréseknek a riválisai és irigyei mellett Izrael Állam képviseletében (még) Magyarországon dolgozó tanácsosok sem örültek. A Kőszeg Ferenc lakására szervezett látogatásról szóló ügynöki jelentés röviden kitért a követségi titkárok véleménynyilvánítására is: „Páger Antal kitüntetésére terelte a szót és az Új Életet gyávasággal vádolta, amiért nem tiltakozott ez ellen. Később a Kádár-kormány politikájáról volt szó, elismeréssel beszélt erről, bár megjegyezte, hogy nekik a román kormánynak a zsidósággal szembeni politikája jobb, mert így legalább a zsidóság nagy része kivándorolt Izraelbe. […] A magyar zsidóság vezetőiről is lesújtóan nyilatkozott, szerinte nekik köszönhető, hogy a magyar zsidóság nem hajlandó kivándorolni, illetőleg csak az idősebbek. Nekik pedig a fiatalokra van szükségük.”⁶⁴ Ha elfogadjuk az izraeli diplomaták perspektíváját, a magyar állam a zsidó hitközség asszisztálásával ügyesen politizált, marginális, de a térségben mégis egyedülálló felekezeti életet meghagyva, a zsidóságot úgy állította maga mellé, hogy elhallgatta, eltüntette, szinte betiltotta a csak bajt hozó „zsidó” szót. Ugyanakkor az antiszemiták, mint ahogy Páger esete mutatja, és a zsidó családok, még ha sokszor rejtett formában is, továbbhordozták, tovább adták a zsidó identitást a fiatalabb generációknak. A „Páger-ügy” a forradalom után kibeszéletlen maradt, a színész halála után kiadott hasonló című kötet erre tett kísérletet – a BM akták ismerete nélkül.