Kicsoda is voltaképpen Puskin?

„Puskin1 a mi mindenünk: Puskin képviseli mindazt, ami a mi lelkünk, lényegünk… (Apollon Grigorjev, 1859)2; „Puskin rendkívüli jelenség, és talán az orosz szellem egyedüli megnyilvánulása – mondta Gogol. A magam részéről még azt tenném hozzá: és egyben profetikus megnyilvánulása is” (F. M. Dosztojevszkij, 1880)3; „Puskin – a legtágasabb és egyben a legharmonikusabb szellem, amelyet az orosz kultúra előhívott” (P. B. Sztruve, 1937)4; „Puskin az orosz lélek eleven középpontja volt…”, „a hivatása abban állt, hogy az orosz ember lelkét annak teljes mélységében, teljes terjedelmében magába fogadja és írásba foglalja, gyönyörűen megformázza azt, és vele együtt Oroszországot is…” (Ivan Iljin, 1937)5; „Puskin titokzatos módon Oroszország alteregójává vált…” (A. V. Kartasov, 1937) 6.

Így fest Puskin Oroszország relációjában.

A Világmindenség relációjában pedig mindent visszaverő, mindenre érzékenyen válaszoló visszhang: „Puskin azért jött a világra, hogy bizonyítsa, (…) milyen is egy költő, ez az érzékeny lény, akit a világ minden jelensége megragad…” (Gogol, 1847)7; „Puskin nagyszerű természete, amely érzékenyen reagál mindenre…” (A. Grigorjev, 1859); „ő jellegzetes képekkel, halhatatlan hangokkal válaszolt…” (I. Sz. Turgenyev, 1880)8; „nem volt még ilyen egyetemes érzékenységű költő, mint Puskin…” (Dosztojevszkij, 1880)9.

Puskin valamelyest maga is arra törekedett, hogy a világ visszhangját lássák benne, vagy legalább is az orosz világét. Egy fiatalkori versének zárlatában ezt írja:

„A titkolt szabadság s szerelmem
Szívemből tiszta dalt csiholt,
S az orosz nép visszhangja volt,
Hangom – megvesztegethetetlen.”10

(A vers egy miniatűr óda I. Sándor cár hitvesének tiszteletére, amely először 1819-ben jelent meg a következő címmel: Válasz a felhívásra: „Verset írni Jelizaveta Alekszejevna őfelsége a császárnő tiszteletére”.)

Egy jóval későbbi versében (A visszhang, 1831) Puskin a költői mindennel-együttérzést már tágabban értelmezi, amely – mellesleg – nem akadályoz meg minket abban, hogy e keretek közt magának Puskinnak a sorsát lássuk:

Ha erdő mélyén valahol
Vadállat bőg, kürt hangja szól,
Vihar dühöng vagy lány dalol,
A légen át

A lelked nyomban válaszol,
Visszhangot ád.

Ha hallod villám robaját,
Süvöltő fergeteg zaját,
Vagy pásztorok hívó szavát,
S rá is felelsz, Költő!… Visszhang helyett saját
Magadra lelsz.11

Az első, aki Puskint – még az életében (1835-ben) – a „mi mindenünk” alakjában mutatta be, Gogol volt: „Puskin nevének hallatára azonnal az orosz nemzeti költő képe villan fel előttünk”. „ő, mint egy lexikon, őrzi nyelvünk minden gazdagságát, erejét és hajlékonyságát. Sokkal inkább mint bárki más és sokkal messzebbre tágította ki nyelvünk határait, ő volt az, aki a leginkább képes volt megmutatni annak teljes terrénumát”12.

Gogol szavai voltaképpen projekciók: saját alkotótevékenységének legfőbb princípiumáról alkotott elképzeléseit – a mindent egyben összefogni elvét – vetíti ki Puskinra. Itt van például néhány saját műveihez fűzött kommentárja: „Az egyetemes történelemnek egybe kell gyűjtenie a világ minden népét”13; „A revizorban igyekeztem egybegyűjteni Oroszország minden visszásságát”, és ezen az „egyetlen eseten keresztül a többin is nevetni lehet”14 (Az orosz eredetiben a „mindenkin nevetni” szerepel – A ford.); „milyen hatalmas, milyen eredeti szüzsé! – írja a Holt lelkek ötletéről. – Egész Oroszország megjelenik benne!”15

Gogolnak ezek a fogalmi általánosításai nem pusztán saját írói munkásságából nőttek ki, néhány stabil – és ami azt illeti, korántsem csak orosz – mentális sztereotípia is megjelenik bennük. Az az elképzelés, hogy létezhet valamiféle egyes, amely képes magába foglalni valamiféle mindenséget, a legkülönfélébb történelmi korokban az emberi gondolkodás sajátossága volt.

Az ősi időkben így gondolkodtak a törzsi és nemzetségi vezérekről: a rokonok és a törzs tagjai szemében bennük koncentrálódott a törzsi-nemzetségi közösség minden ereje és a természet ereje is. A törzsi vezér mágikus tulajdonságaitól függött minden: a harci győzelmek, a jó időjárás, a termés, a sikeres vadászat. Ezek az elképzelések a részt az egésszel azonosító archaikus logikán alapulnak: a vezér a törzsnek ugyanannyira elidegeníthetetlen része, ahogy például a testé a fej.

Egyes népek mítoszaiban a világ egy óriás testének a részeiből teremtődött meg (egyből lett minden), vagy éppen az első ember lett megalkotva a világ részeiből (mindenből lett egy – lásd például a középkori Történet arról, hogyan teremtette meg Isten Ádámot című szöveget: Az isten a földtől vette el – a testet; a kövektől – a csontokat; a tengertől – a vért; a naptól – a szemeket; a széltől – a lélegzetet és így tovább.) Ugyanez a logika hozta létre az „Isten fia” elképzelést is az emberiség megváltójáról (egy ment meg mindenkit). Ezen a logikán alapul minden nép és minden idők hőseinek kultusza, beleértve a legközelebbieket is.

Sztálin – a nép,
Mely győzelemre visz
Felhőkbe nyúló hegyek ormain.
Sztálin – közös dolgaink.
Sztálin – sasnak szárnyai.
Sztálin – milliók akarata és esze.

A Sztálinról szóló dal száz évvel azután született, hogy Oroszországban gyökeret vert a gondolat, mely szerint mindent, ami megvan a népben, képes megtestesíteni egyetlen zseni.

A „zseni” szót a mai értelmében (’kiemelkedő alkotószemélyiség’) csak a 18. század végétől kezdték el használni az oroszban (addig csupán két – még ókori – jelentésében bukkant fel: egyrészt ’oltalmazó szellem’, másrészt ’az alkotás szelleme’). A 19. század harmincas-negyvenes éveire azonban Európa-szerte (így Oroszországban is) az a felfogás vált általánossá, hogy a nagy költők, filozófusok, festők és általában minden alkotó foglalkozás kiemelkedő személyiségei:

először is – médiumok, akik a Világmindenség tükrei vagy visszhangjai tudnak lenni (Novalis: a zseniben „egyéni értelmet nyer a Mindenség”, ő „a Mindenség hangja”; Tyutcsev:
„Minden Én most, Én a Minden”16);

másodszor pedig – a nemzeti szellem, a nemzeti szellemi szubsztanciák kifejezői: „Az ókori Görögország művészete, annak teljes szellemisége Platón és Arisztotelész alkotásaiban tükröződik vissza” (D. V. Venyevityinov, 1826)17, „a valódi költő” nem más, mint – „a nemzeti önmegismerés vezetője” (I. V. Kirejevszkij, 1829)18, a zseni „az egész nép helyett fejezi ki szavaiban a nép lelkét” (Sz. P. Sevirjov, 1835)19.

Ez utóbbi megfogalmazások annak a folyamatnak a termékei, amelynek során gondolkodóink elsajátították a német filozófia és esztétika eszméit, melyeknek „kortársaik” voltak. Ott, Németországban megszületett annak a költőnek a mintaképe is, aki alkotásával egyéni értelmezést adott a Világmindenségnek, és kifejezte a nemzeti szellemet – és ez nem volt más, mint Goethe.

Hogy a korabeli Oroszországban akkoriban mit gondoltak felőle, néhány idézettel talán megvilágítható (a továbbiakban a kiemelés tőlem – A. S.):

Mindent látó gondolatként száguldott
a világ felett,
És megértett a világban mindent…

(V. A. Zsukovszkij: Goethe portréjához, 1819)

Mindenre szívével válaszolt ő…

(Je. A. Baratyinszkij: Goethe halálára, 1832)20

„Goethe olyan szellem volt, aki benne élt mindenben, és költői éleslátásával mindent érzékelt”, „mindent felölelő értelem” (V. G. Belinszkij)21. Goethe „a maga ideájával az egész emberiséget megmagyarázza” (A. Sz. Gribojedov). Goethe „korunk emberében – az egész emberiség teljes visszhangját” tárja fel (I. V. Kirejevszkij)22.

Goethe – akár az alakját változtató mitológiai Próteusz – képes mássá változni, teljesen feloldódva abban, amit ír, szabadon hatolva be az emberiség történelmének minden korszakába: „Goethe bámulatos könnyedséggel röppen át egyik századból a másikba, a világ egyik részéből a másikba. A Faustban és a Götzben23 varázsütésre támasztja fel a 15. századot, Zsigmond és Miksa császárok Németországát”; ha kell. „Görög az Iphigéniában, ősi teuton a Valpurgis-éjben, Brahma és Mahad hódolója a Bajadérban24, a Díványban pedig – perzsa, amennyire csak egy olyan európai, aki sohasem járt Ázsiában perzsa lehet” (V. K. Küchelbecker)25.

„Goethe Faustja egy olyan ember alkotása, aki a maga teljességében fejezte ki Németországot, és aki alkotásában megmutatta hazája szellemének szimbólumát” (Belinszkij, 1835)26.

Németországban tehát ekkor már ott volt a németek mindene, a német géniusz – Goethe.

És nálunk?

„Van francia, német, angol irodalom, de van-e orosz? Olvass angol költőket – meglátod az angol szellemet; ugyanez a helyzet a franciával és a némettel, a műveik alapján meg tudod határozni a nemzetiségük jellegét, de megismered-e az orosz népet, ha Lomonoszovot, Szumarokovot, Gyerzsavint, Heraszkovot, Karamzint olvasol?” (A. I. Turgenyev, 1802)27. Mit lehet megismerni belőle? – Semmit. Lévén „mi az anyatejjel szívtuk magunkba a nemzetietlenséget [beznarodnoszty], és hogy minket lenyűgöz minden, ami idegen.” (A. A. Besztuzsev, 1825)28.

A. Sz. Homjakov így emlékszik vissza erre az időszakra: „a felvilágosult réteg lelkében és gondolataiban az Oroszországban való kételkedés betegsége rejtőzködött. Oroszországot egyfolytában és önkéntelenül Európával hasonlították öszsze, és minden nappal egyre mélyült és egyre keserűbbé vált a meggyőződés, hogy más népek felsőbbrendűek.”29

Következésképpen: a nemzeti büszkeség felmutatásához szükség volt egy mindent elsöprő érvre.

A korábbi érv, amely a 18. század folyamán kovácsolódott ki – a birodalom katonai hatalma, amelyet Nagy Péter hozott létre, és II. Katalin teljesített be –, a nemzeti büszkeség demonstrálására most már nem volt elégséges a katonai nagyság megléte, a szellemi nagyságot kellett bizonyítani.

Az akkori kor filozófiai logikája szerint: csupán akkor lehet megtudni azt, hogy egy nemzet szelleme felléphet-e már „önálló mozzanataként az ész alakulatainak sorában a világon” (Hegel)30, ha a nemzetnek van egy géniusza, akiben saját népe visszhangozik. Lennie kell tehát valakinek, aki mindenre reagál, aki univerzális, aki mindent, mindent, mindent magába foglal. Ahogyan Goethe.

Érdekes kérdés: vajon mit találunk ki, ha nem lett volna Puskinunk?

De lett Puskinunk. És – való igaz – akkoriban mindenki másnál jobb verseket írt. Így aztán nem is volt más lehetőség, csak ő.

Puskin – univerzális zseni. „ő túlságosan is sokoldalú, túlságosan objektív” (Kirejevszkij, 1828). „Magasrendű költői érzékkel volt megáldva, és csodálatos képessége volt arra, hogy minden lehető benyomást megragadjon és visszatükrözzön; korának minden hangját, minden hangnemét, minden akkordját végigpróbálta…” (Belinszkij, 1834).31

Puskin – próteuszibb alkat, mint Goethe. Vég nélkül képes változtatni alakját és teljesen fel tud oldódni abban, amiről ír: „Goethe [ezzel szemben], a költők Próteusza, aki a természet és a tudományok világából mindent fel akar ölelni, már e tudományos törekvéssel megmutatva saját személyiségét.”32 „Az összes orosz költő – Gyerzsavin, Zsukovszkij, Batyuskov – megőrizte a személyiségét. Csak Puskinnál nem látható ez. (…) Próbálja csak valaki megtalálni benne az emberi tulajdonságait! Helyette egy csodálatos alakra bukkan, aki mindenre választ talál. (…) És milyen pontosak a szavai, milyen éles a hallása! Érezni és látni lehet a föld, az idő és a nép illatát és színét. Spanyolországban igazi spanyol, Görögországban görög, a Kaukázusban szabad hegylakó”33 (emlékezett-e Gogol arra, amikor ezeket a sorokat írta, hogy mit mondott Goethéről Küchelbecker – lásd az idézetet tizenkét bekezdéssel ezelőtt –, a tudomány ezzel nem foglalkozott még).

Puskin egyetemes próteuszi mivoltának megfelel nemzeti próteuszisága: „Bepillant a parasztkunyhóba – ő orosz a lába ujjától a feje búbjáig; a mi természetünk minden vonása benne nyerte el értelmét” (Gogol); nála „különösen feltűnő az a képesség, hogy belefeledkezik a környező tárgyakba és az tovaszálló pillanatokba. Ugyanez a képesség alkotja az orosz karakter alapját: ez az oka az orosz nép minden jóravaló cselekedetének és hibáinak; ebből ered a vakmerőség, a könnyelműség, a fellobbanó vágyak féktelensége, a nagylelkűség, a mértéktelenség, a hevesség, a gyors felfogóképesség, a jólelkűség és így tovább, és így tovább” (Kirejevszkij, 1828).

Tehát: Puskinnak hála mostantól kimondhatjuk, hogy Oroszország a Nyugattal folytatott versenyében végre a szellemi fejlődésnek arra a lépcsőfokára léphetett fel, ahol elfoglalhatta a többi nép közt őt megillető helyet. Csak ezen az alapon lehet felállítani a következő szillogizmust:

„Egyesek szerint Nagy Péter reformja azzal a káros következménnyel járt, hogy a népet lehetetlen helyzetbe hozta: miközben igazi európaisággal nem tudta beoltani őt, elszakította saját hazai világától, és eltérítette egészséges és erős természetes észjárásától. Igen, mindez így igaz, ám a kérdés nem az, hogy Péter féleurópaiakat vagy féloroszokat csinált belőlünk – következésképp nem európaiakat és nem oroszokat –: a kérdés az, hogy örökre ebben a jellegtelen állapotban kell-e maradnunk? A kérdés abban a két szóban foglalható össze: „leszünk-e”, és mi bátran és szabadon azt válaszolhatjuk rá: nemcsak, hogy leszünk, de már javában kezdünk azzá is lenni: európai oroszokká és orosz európaiakká; mi már nem akarunk se franciák, se angolok, se németek lenni, de európai szellemű oroszok igen. Ennek tudata hatja át élettevékenységünk összes szféráját: az irodalomban pedig határozottan kifejezést nyert Puskin – e nagy, önálló, egészen nemzeti tehetség – színrelépésével” (Belinszkij, 1841).34

Puskin nemzeti költőként való elismerése – a művelt orosz társadalom önidentifikációjának történelmi aktusa: a saját népétől európai műveltsége, Európától pedig Oroszországhoz tartozása miatt eltávolodott réteg ezzel megtalálta annak leghatékonyabb eszközét, hogy egyfelől a nemzet teljes értékű részeként, másfelől az európai kultúra egyenértékű alkotóelemeként ismertesse el önmagát. Ez az eszköz lett Puskin.

Puskin – a nagy nemzeti költő – hírneve végül eljutott az egymást követő orosz kormányokhoz is: nincs év, hogy a Puskin-jubileumot azóta meg ne ünnepelnék. Ugyancsak eljutott hírneve a néphez is. Az Orosz Föderációban ma senki sincs, aki ne tudná, hogy Puskin a mi mindenünk. És ez fölöttébb örömteli. Mert a mi időnkben jobbat tesz egy nemzetnek, ha zseniális költők, nem pedig zseniális hadvezérek mítoszában fejeződik ki ez a bizonyos nemzeti minden.

Puskin35

„Mit tehetnénk – meghalt36… Csak az ördög agyalhatott ki ilyet37… Körös-körül sötétség38… Mindennek vége39… Örökre koporsóban fekszik40…A pisztolygolyó áthatolt a mellén41… A fény szent szülötte!42… A főváros virága43… Züllött lélekkel44… Látlak téged ott, ahová az én bukott lelkem már biztos nem jut el soha45… Gőzölve csordogál a vér46… Csak az ördög agyalhatott ki ilyet… Miért nem nekem van mell-lövésem?47 … Mire várjak még itt?48 … Agyonlőni magamat… legalább megpróbálni49… Aztán köpni egyet és menekülni innen50… Unalom, unalom51… Istenem, milyen szomorú is a mi Oroszországunk!52… Nincs cél előttem53… Inkább az éhség, a küzdelem!54… Hová szökjem?55 … Lelkem rémület szállja meg s borzadály56… Halott? – Halott.57… Szó, szó, szó58… Síromnál ifjú élet árja59… S a vak mélységekben, a nyirkos föld alatt60… Csak az ördög agyalhatott ki ilyet.”

Kilenckor jöttek érte.

– Kötelességem… – kezdte a belépő.

– Készen állok – felelte Puskin. – Parancsoljanak velem.

A kései óra ellenére egyenest az uralkodóhoz vitték. Mindez egy szerdai nap történt, 1837. január 27-én. D’Anthèst, aki meghalt a párbajban 29-én, pénteken temették el. Ugyanezen a napon jelent meg az ukáz, hogy Puskint Szolovkira száműzik – vezekelni, és nem térhet vissza mindaddig, amíg erre külön engedélyt nem kap. A művek, melyeket a Szoloveckij-kolostorban írt, a következők: Korunk hőse, Holt lelkek, Háború és béke, Bűn és bűnhődés, Csehov összes elbeszélése, Dosztojevszkij emlékbeszéde Puskinról és még sok minden más. Több mint százegy évig élt; százéves jubileumán ott üldögélt kopaszon, a csupasz, lapos fejtetőn teknőcpáncéllá aszalódott bőrrel, orrán pápaszem, kicsit rázta a fejét és ritkás szempilláin át hunyorgott. Úgy tűnt, nem ért semmit, sem a köszöntő beszédeket, sem azt, hogy a jubileumi zenekar mit játszik, sem a publikum ovációját. Valójában persze nagyon is értett ő mindent, csak egyvalami nem volt világos előtte: ki a fene lehet az a Puskin?

FORDÍTOTTA KALAVSZKY ZSÓFIA

 

  1. „Alex Sandow kétségkívül a legidősebb orosz nyelvű író. Nemrég töltötte be 187. életévét. Ahogy ez már szépkorúaknál lenni szokott, Ön-Zéland (vagy: Ön-Sjælland – a ford.) hegyei közt, saját Sandowka nevű villájában él”, vallotta magáról egy 1992. április 1-jei, vagyis Bolondok Napi interjújában Alex Sandow. Az orosz posztmodern irodalomtörténet e kalandos életű, titokzatos figurája egészen 2009-ig írt verseket, és az orosz irodalomról, történelemről – könnyed, ironikus stílusban – esszéket, karcolatokat. Ugyanarról, amiről „komoly” alakpárja, hasonmása, tulajdonképpeni kitalálója és „életének” alakítója, Alekszej Mihajlovics Peszkov a tudomány nyelvén írt. Alekszej Mihajlovics Peszkov (1953– 2009) a bölcsészettudományok doktora, történészprofesszor, az MGU tanára, a 18–19. századi orosz irodalom és történelem egyik legkitűnőbb kutatója, történelmi és irodalomtörténeti monográfiák, életrajzok, szövegkiadások szerzője, szerkesztője 1991-ben belekezdett egy játékba. Megalkotta Alex Sandow-t, egyik irodalmi alteregóját, aki rendszeres szerzője volt a polit.ru internetes portálnak. Ez az esszé rövidített és „könnyített” változata annak a tanulmánynak, amely 2000-ben A. M. Peszkov név alatt A puskini egyetemes érzékenység-mítosz történetének kialakulásához címmel, alapos jegyzetapparátussal és bibliográfiával kiegészítve jelent meg a Novoje lityeraturnoje obozrenyije hasábjain – A ford.
  2. Apollon Grigorjev (1822–1864) költő, kritikus. Az idézet a Vzgljad na russzkuju lityeraturu szo szmertyi Puskina (1859) című munkájából származik.
  3. Fjodor Dosztojevszkij: Puskin, in: A történelem utópikus értelmezése, ford. Sisák Gábor, Osiris, Budapest, 1998, 122.
  4. Pjotr Berngardovics Sztruve (1870–1944) történész, filozófus, politikus, publicista, közgazdász. Az idézet a Duh i szlovo Puskina (1937) című munkájából való.
  5. Ivan Alekszandrovics Iljin (1883–1954) filozófus, író, publicista. Az idézet Prorocseszkoje prizvanyije Puskina (1937) című művéből származik.
  6. Anton Vlagyimirovics Kartasov (1875–1960) a Szent Szinódus miniszteri hatáskörű vezetője (ober-prokuror), teológus, egyháztörténész. Az idézet Lik Puskina (1937) című munkájából származik.
  7. Nyikolaj Gogol: Miben áll végül is az orosz költészet lényege, és mi a legfőbb sajátossága? (1847), in: Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből, ford. Gasparics Gyula, Kovács Erzsébet, Európa, Budapest, 1996, 241.
  8. Az idézet a Recs na otkrityii pamjatnyika Puskinu v Moszkve (1880) című beszédéből való.
  9. Dosztojevszkij, i. m.
  10. N. J. Pljuszkovához, Garai Gábor fordítása.
  11. Galgóczy Árpád fordítása. (Lásd ezt is és más Puskin-versek új Galgóczy-fordítását e számunk összeállításában.)
  12. Az idézetek Gogol Nyeszkolko szlov o Puskinye (1835) című művéből származnak.
  13. Az idézet Gogol O prepodavanyii vszeobscsej isztorii (1833) című írásából való.
  14. Nyikolaj Gogol: Szerzői vallomás, in: Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből, ford. Gasparics Gyula, Kovács Erzsébet, Európa, Budapest, 1996, 306, 307.
  15. Az idézet Gogol 1836. november 12-én V. A. Zsukovszkijnak Párizsból írt leveléből származik.
  16. Galambszürke árnyak ingnak (1835), ford. Szabó Lőrinc.
  17. Dmitrij Vlagyimirovics Venyevityinov (1805–1827) költő, filozófus. A Ljubomudrok Társaság alapítótagja. Az idézet Nyeszkolko miszlej v plan zsurnala (1826) című írásából való.
  18. Ivan Vasziljevics Kirejevszkij (1806–1856) író, újságíró, filozófus, kritikus. A Ljubomudrok Társaság tagja. Az idézet a Nyecsto o haraktyere poezii Puskina (1828) című művéből származik.
  19. Sztyepan Petrovics Sevirjov (1806–1864) kritikus, irodalomtörténész, költő. A Ljubomudrok Társaság tagja. Az idézet az Isztorija poezii (1835) című művéből származik.
  20. Jevgenyij Abramovics Baratyinszkij (1800–1844) költő.
  21. Visszarion Grigorjevics Belinszkij (1811–1848) író, kritikus, gondolkodó. Az idézetek a Mencel, krityik Goete és a Gamlet, drama Sekszpira. Mocsalov v roli Gamleta című műveiből származnak.
  22. Kirejevszkij uo.
  23. A Götz von Berlichingen (1773) című drámáról van szó.
  24. Goethe költeménye: Az isten és a bajadér. (1797).
  25. Wilhelm Karlovics Küchelbecker (1797–1846) költő, író. Az idézet Razgovor sz F. V. Bulgarinim (1824) című írásából származik.
  26. Az idézet az Opit szisztyemi nravsztvennoj filoszofii (1836) című művéből származik.
  27. Alekszandr Ivanovics Turgenyev (1784–1846) történész, államférfi. Az idézet Recs o russzkoj lityerature (1801) című művéből való.
  28. Alekszandr Alekszandrovics Besztuzsev (1797–1837) kritikus, dekabrista. Az idézet Vzgljad na russzkuju szlovesznoszty v tyecsenyije 1824 i nacsale 1825 goda (1825) című írásából való.
  29. Alekszej Sztyepanovics Homjakov (1804–1860) költő, filozófus, a szlavofil irányzat egyik alapítója. Az idézet a Recs po szlucsaju vozobnovlenyija publicsnih zaszedanyij… (1859) című írásából származik.
  30. G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, ford. utószó és jegyzetek Szemere Samu, Akadémiai, Budapest, 1979, 615. Az idézet helyének megtalálásáért köszönettel tartozom Pongrácz Tibornak és Tatár Sándornak.
  31. Visszarion Belinszkij. Ábrándozás az irodalomról (1834), in: Esztétikai szemelvények, ford. Honti Rezső, Művelt Nép, Budapest, 1955, 33.
  32. Nyikolaj Gogol: Miben áll végül is az orosz költészet lényege, és mi a legfőbb sajátossága? (1847), in: Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből, ford. Gasparics Gyula, Kovács Erzsébet, Európa, Budapest, 1996, 242.
  33. Uo. 242–245.
  34. Az idézet Rosszija do Petra Velikovo (1841) című művéből származik.
  35. A szöveg első bekezdése Puskin-idézetekből összeállított montázs. A leginkább szókapcsolatszerű citátumokat, ahol a bekezdés értelme ezt megkívánta, kénytelen voltam saját fordításomban közölni – annak ellenére, hogy ezek az idézetek mind olyan Puskin-szövegekből valók, melyeknek már létezik (több esetben kitűnő) fordítása. – A ford.
  36. Anyegin, 6. fej. 35.
  37. Levél Natalja Puskinának, 1836. május 18.
  38. Álmatlan éj (1830).
  39. Mindennek vége (1824), Orbán Ottó fordítása.
  40. Lakoma pestis idején (1830).
  41. Anyegin, 6. fej. 32.
  42. Lakoma pestis idején, Térey János fordítása.
  43. Anyegin, 8. fej. 24., Galgóczy Árpád fordítása.
  44. Anyegin, 7. fej. 22.
  45. Lakoma pestis idején, Térey János fordítása.
  46. Anyegin, 6. fej. 32., Áprily Lajos fordítása.
  47. Részletek Anyegin utazásából.
  48. I. m.
  49. Anyegin, 1. fej. 38.
  50. Ha a városi zaj elgyötör, néhanap (1836).
  51. Részletek Anyegin utazásából.
  52. Gogol idézi Puskint a Négy levél különböző személyekhez a Holt lelkek kapcsán (1843) című szövegben. Gasparics Gyula és Kovács Erzsébet fordítása.
  53. 1828. május 26., (1828).
  54. Uram, ne vedd el ép eszem!, (1833). Franyó Zoltán fordítása.
  55. Zarándok (1835).
  56. I. m.
  57. Anyegin, 6. fej. 35.
  58. Koronás jog s erő (1836). Puskin pedig a Hamletet idézi.
  59. Ha zajgó utcán mendegélek (1829). Franyó Zoltán fordítása.
  60. 1827. október 19. (1827). Illyés Gyula fordítása.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.