Milyen nyelven beszélünk a válságról?

(naplórészletek) 1

2009. november 14.

Ma délután Gy. S. beszélt a Pénzügykutatóban a lakossági devizahitelekről, s arról, hogy noha ezek ormótlan mérete nagy baj az országnak, mégis racionális volt a lakosság részéről, hogy devizában adósodott el. Ez volt a legkecsegtetőbb és így kézenfekvő hitelszerzés. Szóval Gy. S. nem osztja azok véleményét, akik szerint a bankok hazai ügyfelei tájékozatlan, félrevezetett szerencsétlenek, akik képtelenek az előrelátásra. Kétségtelen ugyan, hogy a lakáshitelt olcsóbb kamatra felvevők nem látták előre a világméretű hitelválságot, de volt még néhány kormány és bankár a világon, akik épp így jártak. A sok pénzügyes szleng miatt egy idő után már nem követtem az előadó és a vitatkozók gondolatmenetét, hanem azt kezdtem figyelni, miként konstituálódik a tapasztalat – a tapasztalat általában.

A. L.-től a rettenetes M. P-ig többen megnyilatkoztak. Részleteiben mindegyik felszólalás érdekes volt, de az okok és következmények, az ilyen-olyan történések felidézésével, azzal, hogy újramondtak hitük szerinti történéseket, valójában a válság tapasztalatát formálták meg. Helyesebb talán úgy mondani, hogy teremtették, mert megformálás, megfogalmazás nélkül ez mint tapasztalat nem létezik. Az élményként előadott – előzőleg belső beszédként alakuló –, s a társas érintkezésben sokszor ismételt meglátás a tapasztalat maga. Az a mostani előadás is, és aztán az emlékezésekkel, igazolásokkal és önigazolásokkal, elképzelésekkel körített, gazdaság- és intézmény-elemző hozzászólások is. Mindezzel a világválság magyarországi tapasztalatát képezik meg. Arról van tehát szó, hogy az, amit tapasztalatnak mondunk, nem merő empíria, nem kemény tárgyiság, hanem értelmezett élmény, amit a beszéd állít elő az úgynevezett tapasztalat megfogalmazásával. Ezt talán azért érdemes megállapítani, hogy belássuk: a tapasztalat és a teória, vagy a tapasztalat és a nézet vagy világnézet szembeállítása kétséges.

M. P. hozzászólásában közölte: rá kell kényszeríteni a népet, hogy takarékoskodjon már végre (így mondta: kényszeríteni). Nem az a probléma ővele, hogy hol ezt, hol azt akarja ledugni a nép torkán – ilyen ötletei bárkinek lehetnek –, hanem az, hogy erre módja is volt, hosszú éveken át fölöttébb nagy befolyása volt a koalíciós, szocialista-liberális kormánypolitikára. A tavalyi népszavazáskor nem a 300 forintos vizitdíjról szavazott a nép, hanem a kormány általában vett politikájáról. A népszavazáson azért vesztett a kormány, mert „M. P. and Co.” már megint le akart valamit a szavazókkal nyeletni. Ezen nem segít, hogy az ellenzéket folyton folyvást lepopulistázzák – egyébként nem ok nélkül.

2009. november 17.

Ma ebéd közben felidéztem, amit Ch. A.-tól a napokban hallottam, hogy ugyanis soha senki nem mondta azt (közülük, mint reformközgazdák közül), hogy a piac az állam nélkül is mindent meg tud csinálni. Dehogynem! Lényegében állandóan ez volt a vezérszólam. Itthon is meg a so gennante nyugati világban. Mindig azt fújták az egyre sokasodó piaci fundamentalisták, hogy a piac mindent olcsóbban, ügyesebben, szebben, rentábilisabban meg tud csinálni, mint az állam. S ez valóban igaz is – nemhogy sok, hanem majd’ minden területen. Hajlandó vagyok elhinni, hogy olyan, a klasszikusan az államra háruló területen is, mint a büntető igazságszolgáltatás, a magánvállalkozó szebb, jobb, biztonságosabb börtönt épít és üzemeltet. Rendben! A piac csak egy dolgot nem vállalt soha, a politikai biztonság előállítását. Ezt teremtse meg az állam – a befektetők nyugalmáért is. Ettől a ponttól azonban újra kezdődik minden. Hiszen mitől is van biztonságérzet egy politikai egységben? A liberális főáramlat – Milton Friedman profetikus tanácsaival átitatva – bizony-bizony a piaci mindenhatóságot prédikálta, s Reagan elnököt ismételgette, miszerint az állam ténykedése nem megoldás, hanem maga a probléma.

Említette ma P. M., hogy a szombati cikkem nem valami fényes. Úgy látja: ne dicsérgessük a jóléti államot, s ne is álmodozzunk róla. Pedig a demokráciát nem csupán szabadságelvek, hanem egyenlőségelvek is éltetik. S ez utóbbi a zavaró sok reformközgazdásznak. Márpedig ha van példa a történelemben arra, hogy a szabadság és az egyenlőség nemcsak ütköznek, hanem fel is tételezik egymást, akkor ez a jóléti állam. A jóléti állam – már ahol volt – egyszerre valósított meg addig soha nem ismert viszonylagos egyenlőséget és szabadságot. De már sokan úgy temetik, hogy hallani se akarnak róla.

2009. november 19.

Tegnap az öreg katonákkal találkoztam. Hallhatták valahonnan, hogy egy szlovák–magyar értelmiségi megbeszélésen elleneztem a „kárpátmedencézést”, vagyis azt, hogy jó konzervatívjaink minden nemzetjobbítást a Kárpát-medence térségében – mint tőlünk elorzott, s visszaszerzendő térben – képzelnek el. Ki is oktattak, hogy márpedig a Kárpát-medence létező földrajzi fogalom. Mi a bajom ezzel? A kárpátmedencézés a baloldali kesergőinkből sem hiányzik, ahogy a problémamegoldás etnizálása, a méretes rasszizmus sem. A szocialista vidéki polgármesterek némelyikéből csak úgy dől a panasz, a szegénység problémáinak a „cigány-kérdéssel”, „cigánybűnözéssel” való elfedése. – Mi is így a baj? Hát az, hogy a zsidók elviszik a hasznot, az ingyenélő cigányok meg ellopják a maradékot. Így szól a nóta a Kárpát-medencében. – Mondhatni ezt úgy is, hogy az utóbbi hónapokban nálunk a válságról való beszéd a rasszizmus nyelvén is folyik.

2009. november 21.

Most, hogy a globális financiális rend válságba bonyolódott, ezzel egy csomó regionális és lokális krach is bekövetkezett. Nálunk is, nem csupán a világgazdasági válság érezteti hatását, csináltunk mi koalíciós válságot is meg folyamatos kormányválságot is. Minderre világválság nélkül is képesek lettünk volna, de így együtt van minden. Reggeltől estig lehet prédikálni a morális válságról is. S erre jönnek excellenciás uramék, a budapesti nagykövetek, s elkezdenek transzparenciáról meg jogállamról prédikálni nekünk, „homályos és hiányos” európaiaknak. „Ugocsa non coronat!” A világválság, terrorizmus, integrációs problémák, globális környezetszennyezés és a légkör felmelegedése idején, vagyis a számos ok miatt belázasodott világban, b…k meg az urak a hőmérőjüket!

2009. november 27.

Tegnap intézetünk konferenciáján, az Allianz Biztosító dísztermében, a kormány külpolitikai súlypontjait sorolva Bajnai Gordon miniszterelnök említette, hogy Afganisztánban vállvetve harcolunk az amerikaiakkal. Ez jutott eszembe ma az órámon, amikor az afganisztáni misszió egyik logisztikai irányítója mondta a hallgatóknak, hogy tavaly 11 milliárdba került csak a 200 körüli katonáink afganisztáni ottléte (egyéb különítményeket nem számolva) abból a célból, hogy 500 milliót elkölthessenek a furtonfurt propagált „újjáépítésre”. A hallgatóknak érdekes volt ezt az arányt hallani egy hozzáértő szájából.

Hallom továbbá a hírekben, hogy a Pécs melletti, évek óta vajúdó radarépítést, amit a lassan elúszó NATO pénz fedezne, újfent meg fogják akadályozni a természetvédők. A buzgó környezetvédelem és a lokálpatriotizmus dicséretes dolog, csak hát azt is hallani, hogy a radarépítés elleni aktivitás mögött nem az uránvárosi valahai bányászok, és a most Spanyolországban narancsszedésből tengődő egyéb munkanélküliek tömegei állnak, hanem azon villanegyedbéli tulajdonosok, akiknek ingatlanaira értékcsökkenés vár már a radarépítés puszta hírére is. Ez a grass-root politics. A népben gyökerezik – de melyikben?

Jövő hétre a miniszterelnököt Washingtonba kérették: „az alelnök meghívására utazik” – jelenti be a szóvivő, s megbeszélésükre akár még az elnök is betoppanhat. Valójában Obama elnök a jövő héten jelenti be, hogy több tízezerrel növelik harcoló csapataik létszámát, s persze ehhez kérik a koalíciós partnerek újabb erőfeszítéseit. Ezek számunkra a politikai exigenciák – miközben egy teljesen értelmetlen és befejezhetetlen háború zajlik Afganisztánban. A magyar politikai vezetés pedig a katonai ügyekben – akárcsak Kádár idején – sunnyog, svejkel. Exigenciák!

A miniszterelnök, kormányának külpolitikai koncepcióját vázolva, kitért az energiapolitikára is. Említette, hogy már akkora a gáztároló kapacitásunk, hogy ebből más országok is bérelnek (Szerbia), egyébként a Nabucco-vezeték a prioritás, de a Déli Áramlat is a szívünk csücske, s terveink előterében áll a Horvátországon át vezetendő gáz is. Mindez pedig a 2010-es évek közepére várhatóan meg is épül. Mire a mellettem ülő, ismert gazdasági elemző azt dünnyögi: „S mi a francot fogunk ennyi gázzal csinálni?”

2009. december 7.

Adott egyrészt a 2008-tól kibomló gazdasági világválság, másrészt a róla folyó beszéd. Az utóbbi vizsgálatának manapság a divatos formája a diszkurzív elemzés, amely valamely beszédet nyelvi, jelentéstani, szociolingvisztikai, szemantikai stb. vizsgálatnak vet alá. Vet alá. Jó!

Ami magát a válságot illeti, annak okáról és értelmezéséről – mi sem természetesebb – a közgazdászok is éles vitákat folytatnak. A legutóbbi Newsweekben is Niall Ferguson sztártörténész nekirúgtat Paul Krugmannak, a New York Times Nobel-díjas közgazdászának, akinek felrója, hogy Maynard Keynes szemüvegén keresztül nézi a válságot. Minduntalan az állam versus piac dichotómiája áll elő, s a vitákban ez olyan redukáló, bináris kódként működik, mint a jó és a rossz, a nyers és a főtt, a vad és a háziasított – miközben mindkét vitatkozó fél óvja a másikat az indokolatlan leegyszerűsítéstől.

Nem mintha Keynes és Milton Friedman (tágabban a chicagói fiúk – vö. Dimitrov téri fiúk), a 20. század második felének egészét átható gazdaságpolitikai vitája egy pillanatra is lanyhult volna valamiféle szintézis elérésével. Szintézisről nincs szó, csak szembenállásról. A két világhatású közgazdász nevéhez kötődő, antagonisztikus döntéseket involváló elméleti álláspontok természetesen egymástól eltérő beszédet is jelentenek. Az eltérő nézőpontból megfogalmazottak aztán egymástól eltérő zsargonként hangzottak és hangzanak még a belterjes közgazdászkörökben is. Az egymással szembenálló mögöttes értékrendek miatt – persze. A fogalomhasználatról már ki-ki messziről felismerszik. Ez más szakterületeken is így szokott lenni. Az 1970-es évek óta azonban nem egyszerűen koncepcionális szakmai és politikai viták folytak, hanem a Milton Friedman nevéhez fűződő álláspont, párhuzamosan a globalizációval, elsöprő fölénybe került; a világállapotot meghatározó állampolitikáknak ez lett a gazdaságpolitikai nyelve. Ezt szokták washingtoni konszenzusnak emlegetni a liberalizáció, dereguláció és privatizáció, s a tulajdonképpen mindenre kiterjedő marketizáció nyomán. Ez annak a víziónak, missziónak és történelmi tapasztalatként megfogalmazott elgondolásnak a lenyomata, amely azt tételezi fel, hogy a piac mindent jobban, szebben, olcsóbban, gyorsabban, s mi több, transzparensebben (ez a korrupciómentesség divatos kategóriája) old meg az államhoz képest. Ment is minden, mint a karikacsapás, s még az ágon ülő madár is a supply-side economy nótáját csicseregte, hogy minden reformelképzelés és kivitelezés is erre a srófra forogjon. Mikor aztán 2008-ra nyilvánvaló lett a válság, vagyis az állami regulákat és az állami kontrollt sorvasztó gazdaságpolitika válsága, természetesen Maynard Keynes szövegei újra felhangosodtak – s most egyszerre halljuk mind a két tolvajnyelvet – aminek következtében újra, mint annyiszor a történelem folyamán, előállott az ignoramus et ignorabimus állapota.

Hozzám ugyan közelebb áll a tömeges munkanélküliségtől irtózó, azt kordában tartani törekvő, és a jövő kiszámíthatatlanságát valló Keynes, mint az önerőre támaszkodást, racionális választást, s hasonlókat hirdető Chicagói Iskola – mégis, szintézist nélkülöző szembenállásuk azt mutatja: nem tudjuk és nem is tudhatjuk. Nemcsak a jövőt, mint Keynes állította valószínűség-számítási tanulmányai alapján, hanem azt se, hogy mi történt a múltban. Mi a válság oka? Hiszen a múltról is csak az egymással szembenálló tapasztalatokat tudhatjuk. Egyáltalán, elegendő ehhez a közgazdasági magyarázat?

A rádióban egy fizikus beszél. „A vízről, a H2O-ról – fejtegeti –, még csak nagyon felületes ismereteink vannak.” Például egyáltalán nem világos, hogy miért folyékony, és még egy csomó ilyen példát sorol. Pedig azt hinné az ember, hogy legalább a vízről már majd mindent tudunk.

2009. december 9.

A pénzügyi válságból kibomló gazdasági válságról szóló elemző beszéd természetesen és alapvetően közgazdász-beszéd. De nem nyilvánvaló-e, hogy ebben az esetben nem egyszerűen szakmai nyelvről van szó? Az ökonómia a 20. századra a Mindenható pótlékává lett. Magába szívta a különféle tudományokból mindazt, amire művelői felkészültek és képesek voltak. A 19. század második felére egyre felismertebbé, s egyúttal zavaróvá vált az, amit drámaian „Isten halálának” mondtak, az, hogy a tömegesen terjedő demokrácia az Isten hatalmából való uralkodást, társadalomirányítást a mindentudás és mindenhatóság potenciálját nélkülöző demokratizálódó politika vette át. Robert Skidelsky a Maynard Keynesről írt monográfiájában részletesen taglalja ezt, mint a 19. század végére Cambridge-ben tudatosult társadalmi problémát. Egy vallási világállapotban az alapösszefüggéseket és normákat papok és teológusok serege magyarázta, mondogatta. A felvilágosodás kora hosszan, kínlódva folytatódik, mígnem a 20. századra a közgazdaságtan mint a társadalmak istenpótléka tölti be (a praktikus gazdasági ismeretek nyújtásán túl) a hitgenerálók és hitmagyarázók hiányát is. Ahogy tudja. A társadalmi méretű alapösszefüggéseket és a kívánatos vagy szükségszerű változások magyarázatait a politikusok egyre inkább az ökonómiából, s fokozódóan: már szinte kizárólag az ökonómiából merítették. E tekintetben Adam Smith, Ricardo vagy Marx elméletei között elhanyagolhatóak a különbségek. A „gazdasági alap”, vagy a „láthatatlan kéz”, vagyis a gazdaság állapota és sajátos mozgása „eredendően”, „alapvetően”, meg „végső soron” minden más lehetséges mozgást behatárol, így vagy úgy meghatároz. Egyáltalán nem túlzás ezért azt mondani, hogy a gazdaság ismerői, mozgásszabályainak kiókumlálói kivételezett helyzetbe kerültek az isteni kegyelmet elvesztő, s ilyen értelemben eszköztelen politikusokhoz képest.

A közgazdász képzettségű emberek túlnyomó többsége persze primer, egyszerű gazdasági kérdésekkel foglalkozik, de az ökonómia vezérlő személyiségeit immár a szekularizált világállapot nélkülözhetetlen tényezőinek felelőssége terheli. Egy dolog könyveléssel, vállalati rentabilitással, pénzügyi tranzakciókkal foglalkozni, s más dolog egy ország, egy régió vagy világ állapotának orvoslása. Márpedig a 20. század során az ökonómusok ezt a második szerepet is betöltik, rivalizálva a politikusokkal. Nem egy esetben a Közgazda a Fejedelem szerepét követeli magának, mint szimbolikusan ez meg is történt, amikor az első világháború után Keynes – miután finanszírozott háborút és békét – nem csupán a háborút, hanem az azt követő békekötést is hibáztatja az előállt sanyarú világhelyzetért, s pillanatnyi kétséget sem hagy követőiben és olvasóiban, hogy ő közgazdászként jobb döntésekre lett volna képes a politikusoknál.

Persze, a közgazdászok sem alkotnak egységes kórust, tudományművelőként sem és istenpótlékként sem. Akárcsak régen az őrangyalok és a rosszra csábító kísértetek, a bukott angyalok – úgy vetélkednek a közgazdák maguk is az állampolitikák gazdasági döntéseinek befolyásolásáért. Arról van tehát szó, hogy noha a közgazdaságtan az szakma és tudomány, de társadalmi pozícionáltsága miatt a politikai döntések legfőbb, s egy pillanatra sem nélkülözhető támaszaként ennél sokkal több, mert a Jóisten hiányával egyúttal a megváltás, a népboldogítás szerepére is kényszerül. – Soha nincs hiány azokban, akik repesve vállalkoznak e szerepre.

2009. december 10.

S. É. kéziratának vitáján az 1956-os tömegjelenségekről, meg általában a tömegről volt szó. Jeles írónk, S. Gy. történészeink szemére vetette általában, hogy a jó öreg pozitivisták óta „nincs anyag” az írásaikban – csak elmélkednek. S. Gy. egyébként igen eredeti és szórakozató hozzászólásában megfogalmazta azt is, hogy a véres 19. századi, kelet-európai tömegmegmozdulások – a pogromokkal együtt – természetesen nemcsak történelem, hanem a még ránk váró történelem, a jövőnk. Ez már csak fáziskésésünkből is következik, és be is fog következni, stb. Szerintem persze ennek már az 1989-es változások is ellentmondanak, amikor igencsak békességesen történt minden nagy átalakulás Kelet-Európában. Igaz, nincs az a békés, rendezett állapot, amelyben S. Gy. ne érezné meg az apokalipszis eljövetelét. Mégis, a mai, többrétegű válságállapotban profetikus hangütése nem ütközik ki a realitásokból. Vagyis a rémlátások tömege is része valóságunknak a róla folyó beszédben. Így élünk Pannóniában – már legalábbis a politizálgató középrétegek. De persze az „animal spirits”, a jövőbe vetett naiv, a racionális kalkulációra mit sem adó optimizmus is megmutatkozik.

A cselekvési kényszerrel vegyes életösztön, a bízva bízás (valami ilyesmi a Keynes emlegette animal spirits), legalább annyi jelet ad magáról, mint a válság feneketlenségének fürkészése. Amióta ugyanis konstatáltatott a válság, nemcsak borúlátó jóslatból van sok, hanem a kilábalásért tett lépésekből is. Minden ilyen lépést élénk vita követ, amitől a helyzet még átláthatatlanabb. A közvélekedés azonban megingathatatlan: egyszer minden a végére ér. Erre mérget vehetünk. „De mi lesz addig?” – teszi fel ilyenkor valaki a kérdést. Ezen legalább elmosolyodunk.

2009. december 20.

Kérdezzük lányunkat, aki családjával Londonban él, hogy mi van ezzel a gazdasági válsággal, hogyan esik erről szó a mindennapi beszélgetések során. „Sehogy” – válaszolja. Már rég nem beszélnek róla. Ismerőseik körében, miután megbeszélték az aznapi, esős időjárás részleteit, természetesen minduntalan szóba jön a lakásárak alakulása, a hitellehetőségek kérdése, de specifikusan a pénzügyi világválsággal és annak következményeivel a mindennapok során már nem foglalkoznak. Ez már rég nem társasági beszédtéma ott.

Egy éve ez még nem így volt. Most olvasom a betegeskedő, angol drámaíró, Alan Bennett naplójában a tavaly januári bejegyzést, hogy Yorkshire-ben egy farmer szomszédjának említette, hogy karácsonyi vacsorája csak egy buggyantott tojásból állt. „Oh, credit crunch, was it?” – válaszolta a szomszéd. Vagyis: „Óh, a hitelválság miatt, ugye?”

2010. január 6.

Nyolcvan év telt el az 1929-es világválság óta, de annak okát, avagy annak az amerikai New Deal általi kezelését ma is egymással ütköző végkövetkeztetésekkel írják le. Nem véletlen, hanem érdek- és értékirányított volt a Franklin Rooseveltet övező lelkesedés – de a vele szemben megnyilvánuló gyűlölet is –, s így van ez most is, amikor Obama elnököt, a szórványos dicséretek mellett, egyszerre ábrázolják Hitlernek és Sztálinnak is a nagy bankokat gigantikus összegekkel kimentő állami beavatkozásai és betegbiztosítási tervei miatt. Különbözőek vagyunk és különbözőnek látjuk a világot – előre is és visszafelé is.

2010. január 15.

Kékszalon találkozón újra a régi Ludovikán vagyunk, azaz mostanság a Természettudományi Múzeumban. Gy. S. tartotta az évkezdő gazdasági helyzetelemzést. Természetesen a válságról volt szó, s ugyancsak természetesen makrogazdasági nyelven. A kelet-európai országokat, s benne minket duplán ért a csapás, mert tizenöt hónapja a Lehman Brothers összeomlását követő hitelhiány gyorsan az exportpiacok összezsugorodásához, termelési válsághoz vezetett. Ebben a helyzetben Magyarország egy igen rossz kinézetű társaság: Izland, Ukrajna és Lettország társaságában rohant kölcsönért a valutaalaphoz. Magyarországnak ugyanis gazdasági fundamentumai korántsem voltak olyan rossz állapotban, mint az említett országokéi. Tetemes volt persze az államadósság, s benne a devizában felvett kölcsön, s kellemetlenül nagy a költségvetési hiány. A nagy problémánk az volt, hogy a Nemzeti Bank devizatartalékai felelőtlenül alacsonyak voltak, s a bankvezetés bátortalanul, dogmatikusan, egészében pedig inkompetensen tette – vagy inkább mulasztotta el tenni a kötelességét. Az infláció-obszesszió, vagyis, hogy csak és csak ez érdekli a jegybankot, nagy hibákat okozott, hasonlóan az olyan bigottságokhoz, mint amilyen a devizában történő eladósodástól való pénzügyileg illogikus pánik és pánikkeltés. Ez utóbbi bigottságot menti, hogy ebben az MNB egy gyékényen árul az európai központi bankkal és a világbank „betonfejű” szakértőivel.

Az előadó egyre indulatosabban szólt a jegybank rövidlátásáról és hozzá nem értéséről. Magunk közt voltunk, ha mondhatni ezt egy tizenöt főnyi társaságról, s először hallottam a jeles előadó szájából felettébb erős, elítélő jelzőket. A jegybank egyik jelenlévő alelnöke ugyan közbe-közbe szólt, próbálta az előadó fokozódó bírálatát korrigálni – de inkább csak valami lojalitással vegyes ellenkezéssel. Furcsa vita volt – ha vita volt ez egyáltalán.

A kínos és sok bajt okozó napi történéseken túl, a mai állapot jellemzéseként pedig az hangzott el, hogy bár az ország híre a „piacokon” jelentősen javult (tiszteletkör a Bajnai-kormány körül), de ez hamis kép, mert a gazdaság rosszabb állapotban van, mint ahogy az külföldről is hallatszik. A külső és persze az alapvetően meghatározó világválság hatásait a kormány szociálpolitikai költségei, valamint a termelést és így a bevételeit csökkentő döntése még tovább fokozzák: a magyar gazdaság jelenleg szabadesésben van, az ország financiális csődje elhárult, de a termelési válságból való kilábalás alapjai egyáltalán nem teremtődtek meg. Így állunk.

2010. január. 19.

Mire fognak emlékezni a mai fiatalok ezekről a válságos évekből? Alighanem arra, hogy fiatalok voltak és vidámak.

Azt mondja egy régi katonaiskolai társam, hogy valaha Mátyásföldön mi is jegyeztünk békekölcsönt. Mégpedig egyhavi zsoldot, 50 forintot „ajánlottunk” fel. Hogy ez egységesen és elvágólag történt, valószínűnek tetszik – noha nem emlékszem már az esetre. A lexikonban ellenőrzöm: az egyszeri tervkölcsön-jegyeztetést követően, 1955-ig estek meg a békekölcsönjegyzések. A szócikk szerint ennek semmi köze nem volt az ipari termelés gyorsításához. A politikai vezetés a fogyasztást kívánta mérsékelni (merthogy olyan mohón konzumált a magyar nép az 50-es évek elején), s ennek érdekében kivonta a forgalomból az éves keresetek 10-15%-át – ennyit illett jegyezni. Így a mi akkori 50 forintunk is stimmelhet.

1957 telén a csepeli motorkerékpár-gyárban dolgoztam, a benzintank-sapkák préselése közepette sokat beszélgettem egy nálam csak valamivel idősebb emberrel, aki a háború alatt, hogy az árvaházból meneküljön, önkéntesen beállt a Waffen SS-be. Nagy történetei voltak. A békekölcsönjegyzés megtagadása miatt látványos megszégyenítési szándékkal kivezették az üzemből. Hadifogság és internálás után nekem ez már mindegy volt – legyintett egykedvűen.

2010. január 24.

Az eddigiekben hol válságot írtam, hol krachot, depressziót, recessziót, visszaesést stb. Lazaság, de egyébként természetes, mert a hétköznapokban így beszélünk. E mostani válságot kezdettől fogva az 1929-es válsághoz hasonló méretűnek fogja fel az értelmező közbeszéd – és ha ez az összevetés szerepel a mondandóban, akkor a hetven évvel ezelőtti jelenség-együttest inkább depressziónak, míg a mait csak recessziónak mondjuk. Ez azért örvendetes, még ha olyan nagyon sose tudjuk, hogy éppen miben vagyunk, mert helyzettudatunk nagyon is befolyásolja helyzetünket, s egy recesszió azért mégiscsak jobban hangzik a depressziónál.

Amerikában most a nagy sokaságú, aktív és igencsak szofisztikált egyetemi kutatók között számosan e mai válságról a szociálpszichológia nyelvén szólalnak meg. Drámai viselkedésmódosulásról, s mi több, attitűdbeli fordulatról adnak hírt. A felmérő emberek felmérnek, s az értelmezők magyarázzák a felmért adatokat (van megrendelés – hadd nőjön a GDP!), s azt találják, hogy most a Recession Generation viselkedése, sőt a magatartása is, roppant mód hasonlít a valahai Depression Generation viselkedéséhez és magatartásához. Miről van szó?

Az 1929-es, ugyancsak pénzügyi krachhal kezdődő válság nem egyszerűen visszaesés volt, hanem drámaian mély, hosszantartó és világszerte ható termelési válsággal kapcsolódott össze, amelyre az „Édentől keletre”-féle szindróma volt a jellemző, amiről John Steinbeck oly érzékletesen mesélt. Nagy tömegű munkanélküliség, éhezés, utcai összecsapások s hosszantartó nélkülözés. S nem utolsó sorban éppen a hosszan tartó nélkülözés vált magatartásformálóvá. Ahogy a Newsweek emlegeti (amerikai tapasztalatokra és mai ottani felmérésekre támaszkodva), az akkori depresszióban nevelődők – képletesen szólva – többször is leforrázzák ugyanazt a teafüvet, de egyáltalán nem képletesen erősen ódzkodnak bármiféle hitelfelvételtől, munkahelyi stabilitásra vágynak, és nem szívesen kockáztatják pénzüket; erősen hajlanak arra, hogy támogassák az állam szociális célú gazdasági intervencióit; s noha hívei a redisztribúciónak, mégis bizalmatlanul, cinikusan tekintenek a közintézményekre. Ezzel párhuzamosan azonban generációs életkeresetük (hogy a fenébe számolják ezt ki?) a későbbiekben is jóval alacsonyabb, mint a vállalkozó kedvű nemzedékeké. A hagyományosnak tekintett amerikai attitűdre a bizalommal teli, a jövő lehetőségei iránt nyitott s ezért dinamikusan kockázatot vállaló mentalitás és aktivitás a jellemző, ami a második világháború után, 1950-re ismét megfigyelhető. Ez karakteresen eltér a depressziós generáció magatartásától. Vagyis az 1929-es depresszió az azt átkínlódó nemzedékekre olyan hatással volt, hogy nem csupán aktuális viselkedésük módosult a megnehezedett körülmények hatására, hanem megváltozott a tartásuk is; az akkori válság hatására az attitűdmódosulások társadalmi méretűek voltak. (Dettó ez mondható el a 20. század háborúkat átélt generációiról is.)

A statisztikák szerint az Egyesült Államok lakossága hosszú évtizedeken át jellemzően hitelre fogyasztott. A mostani gazdasági megrázkódtatás hatására azonban, alig pár hónappal a pénzügyi válság látványos megnyilvánulása után, már 2009 elején elkezdett takarékoskodni. Ez figyelemreméltó viselkedésváltozás. De ilyen hamar megváltoztak volna a személyiség tartását, a viselkedési mozzanatok keretét adó magatartások is, vagyis az attitűdök is? Hisz ez a mostani recesszió, ami egyelőre se mélységében, se eddigi időtartamában nem oly drámai, mint az 1929-es depresszió – nem véletlenül nevezzük az egyiket így, a másikat úgy –, azért talán mégsem okozott attitűdbeli változásokat. A szabadpiac államfóbiával megvert, libertáriánus hívei talán csak magukat ijesztgetik azzal, hogy hirtelenjében elpárolgott az amerikaiakból a vállalkozói attitűd. A történelmileg beágyazott, kulturális mélységű attitűdök viszonylag lassan változnak, s csak a nagyon mélyenszántó társadalmi változások hatására módosulnak. Ez a mostani recesszió ilyen vagy nem ilyen?

Ez talán érdekesebb kérdés, mint a viselkedést és a magatartást összemosó gyorsforraló helyzetértelmezések. Az emberben ugyanis, legmélyebb meggyőződése ellenére, az a gyanú támad, hogy a történelem mégis tanít valamire. A múlt héten Sz. Á. és Sz. B. Z. meséltek szovjetunióbeli, majd oroszországi emlékeikről. Hogyan is történhetett meg a szovjet birodalom viszonylag békés szétesése? Nem arról volt-e szó – fejtegette Á. –, hogy számosan, akik döntési helyzetben voltak, tudták vagy akár nem is tudatosan, de átérezhették, hogy náluk a 20. században minden erőszakos változás véres ütközésekkel járt, amelyek egyik társadalmi réteget se kímélték, minden réteg aránytalanul őrült árat fizetett? Nem lehetséges-e tehát, hogy az 1917 után történt rémségek valamire mégis tanítottak, s hogy mindez aktivizálható, pozitív tanulságként ható emléknyomokat hagyott? – S ugyanígy: az 1929-es világrengető válság tanulságai nem hatnak-e ma is? Mintha erre igennel lehetne válaszolni. Az individuális ismeretekhez, iskolázottsághoz közvetlenül nem is köthetően, de kormányok, államközi szervezetek, maga a globális pénzügyi hálózat mintha mégis bírna valamilyen kollektív emlékezettel, vész esetén behúzható fékekkel, amelyek alkalmasabbak a nagyobb bajok megelőzésére. Ezért formálódhatott tán meg valamiféle tanulság a társadalmi méretű szofisztikáltság hatására. Magyarul és optimistán: hátha okosabbak lettünk – most ezért nem depresszió, hanem csak recesszió van.

2010. január 26.

Az amerikaiak azonban valami mást is éreznek a változó hangütésű hírözönben. Nem pusztán a recesszió hat rájuk, hanem annak konstatálása, hogy vége van (vége látszik lenni) az amerikai globalizációnak, de még annak a sajátosan amerikai jellegű, politikai felszabadítási teológia érvényének is, amely mintegy applied theologyként a szabad piac és a demokrácia szimbiózisát hirdette, s ami Irakban is, Afganisztánban is jó nagy kudarcukat okozta.

The Post-American World, Fareed Zakaria legutóbbi könyvének címe. ő a Newsweek üstököse, aki az utóbbi évtizedben a lap alaphangját megüti. Amerika világelső mivoltának megrogyásáról s Kína felíveléséről szól. A nagyhatalmak felemelkedése és bukása címén meghúzott történelmi íven, húsz évvel ezelőtt már fenyegetően felmerült az Egyesült Államok elsőségének megrendülése. L. L. akkor azon gúnyolódott, hogy – mások nyomán, de nem megfontolatlanul – én is lapátra tettem Amerikát. E recesszió csak felerősíti az amerikaiakban a hanyatlás érzését, s talán ez interpretálódik attitűdváltozásként. – „Ide nekem ezt a hanyatlást” – mondhatják a világ nagy részén. De persze nem a pozíciók abszolút értéke játssza a főszerepet, hanem a veszteség, sőt a vereség érzése, s az ez által kiváltott düh – hogy ezzel is csak növekedjenek a kockázati tényezők.

2010. május 5.

Az új kormány, a jobboldal meg a neofasiszták a szabadságot rágják ki a demokráciából. Ezt azért tehetik, mert a demokrácia mozgó egyensúlyát biztosító szabadság-egyenlőség arányra a liberálisaink süketek voltak, s tetteikben őket a szocialisták vakon követték. Az egyenlőség, mint például a szabadságjogok érvényesítésében, érvényesíthetőségében való egyenlőség nélkül szó sincs, szó sem lehet semmiféle demokráciáról.

Megjegyzések az egyenlőségről:

Látható, hogy a növekvő egyenlőtlenség – tekintet nélkül a gazdaság adott szintjére – mennyire képes megnyomorítani egy társadalmat. A mai demokrácia nemcsak szabadságon, hanem a szabadság és az egyenlőség egyensúlyán múlik.

A mostani választások eredményei miatt vagyok ingerült? De hát a legkevésbé sem. Az, hogy a konzervatív hajlamú jobboldal kerül kormányra, évek óta várható volt. Ami meg szélsőségeseinket illeti, hogy vagy félszázan be is kerültek a parlamentbe – nos, ez kedvezőbb arány, mint vártam. Miután liberálisnak mondott barátaink, mind a szocialista, mind a szabaddemokrata pártban a fundamentalistán piacbarát, államtörpítő és a kezdetektől az egyenlőtlenséget növelő szavaikkal és döntéseikkel mindent megtettek, hogy a liberalizmust megutáltassák a néppel – szóval, én még rosszabb választási eredményeket vártam. De ezen túl vagyunk, s fintoroghatunk ugyan a tűzhelyre kifutott tej égett bűzétől – könnyeinket őrizzük valami méltóbbra.

Nálunk nyögvenyelős lett, a teoretikus taplóság megnyilvánulása a társadalmi egyenlőségről beszélni. Követelni? Hova gondolsz?! Meditálni valamelyest az esélyegyenlőségről, no, az még elmegy. Aki az egyenlőség jelentőségét ésszel felméri-belátja, még az is ezt inkább egy idegen szóval jelzi: emancipatorikus törekvésekről beszél. A szocialistáink húsz éve nyöszörögnek a szociáldemokratizmusról, most megint megújulni akarnak, de fellépni a gátlástalanul táguló egyenlőtlenségek ellen, kimondani az egyenlőség politikai jelszavát – no, attól óvakodnak. Hogyhogy nem világos a hosszan megélt történelem után, hogy a demokrácia a szabadság és az egyenlőség mozgó egyensúlykeresése? Mindig egyensúlytalanságokban mozog, de nem létezik az egyenlőség valamilyen mértékű akaratlagos érvényesítése nélkül. Ja, barátom, ezzel aztán már itt is vagyunk az állam és a szabadpiac elméleti taposómalmánál. De ha nincs olyan politikai erő, amely az államot befolyásolná a táguló, s a társadalmat sorvasztó, betegítő egyenlőtlenségek ellenében, akkor a szabad piac mumusának bemutatott állam valójában csak piaci szolga.

Na, meg hogy „nem vagyunk normális ország”! Mintha a fél világon – pont ott, amit fejlettnek tartunk – nem épp a demokráciadeficitet növelnék, akárcsak nálunk. Nem egyszerűen a szabadságjogaink vannak veszélyben, hanem egyenlőségjogaink is. Demokrácia a szabadság és az egyenlőség kollíziói által, egymással horzsolódva, de egymást fenntartva létezik csak. S hagyjuk a demokrácia öntözését, a gyepet meg az évszázadokat! Mi a csudát tanult a ma hangosan beszélő, elemző, politizáló társaság, ha még azt se vette észre, hogy az angol parlamentarizmus évszázadai nem a demokrácia évszázadai? A „régiek” szabadsága más, mint a „modernek” szabadsága – de az individualizáció is csak az egyenlőség értékét politikailag akaratlagosan fenntartó társadalomban ér többet a népnek egy hajítófánál. A demokrácia, amiről napjainkban szó van, sehol se régi, csak a 20. század második felében nyílt ki, együtt a jóléti állammal – ám harminc éve, Thatcher miniszterelnök-asszony és Reagan elnök reakciós reformjai óta egyre több sebből vérzik, az egyre növekvő egyenlőségsérelmek miatt.

Miért van oly távol tőlünk annak megértése, hogy az egyenlőség értékéért való fellépés nélkül – akárcsak a szabadságjogok érvényesíthetőségét illető egyenlőség nélkül – aligha beszélhetni mai demokráciáról?

2010. május 6.

Megtörtént a kormányváltás. Körbejárt a hír a Pénzügykutatóban, hogy nemcsak H. L. volt miniszter, hanem esetleg K. G. ugyancsak valahai miniszter is az Intézetbe jön. Sőt, már M. Gy.-nek is, aki most még/már dezignált miniszter, már jó előre be lett ígérve ide a visszavonulás lehetősége. Nos, erre tegnap M. B. dettó volt miniszter, kijelentette: az Intézetben vészesen fogy az egy volt miniszterre jutó négyzetméterek száma. Jó!

Attól viszont nem lett jó a kedvem, hogy egy társaságban végighallgattam a munkajogászokra áradó panaszt. Valaki – vezetői, vállalkozói pozícióban – egy jó munkajogászt keres érdekeit védendő. „Ilyenek nincsenek”, „jó munkajogászok nincsenek” – mondták. Az úgynevezett munkajog, mint jogág teljesen elmaradott, nem formálódott át a piacgazdaság igényeihez, s a tapasztalatok szerint a munkajogi bíróságokon csak a munkavállalók nyerhetnek akkor is, ha ordítóan nincs igazuk – fogalmazódott meg. Hogy „munkajogász egy sincs”, persze azt jelentette, hogy nincsenek olyanok ezen a területen, akik a tőke, a munkaadók érdekei iránt kellő belátással lennének. S nemcsak az e vonatkozású írott jog, hanem alkalmazói is a múltban élnek. Sőt – mondták – rosszul öltöznek, többnyire nők, szőrös a lábuk, és a munkahelyükön strandpapucsban csoszognak. A büntetőjog, vagy zsíros polgári peres ügyek táján lévő jogászokhoz képest lenézik őket. A munkajogi ügyvédeknek, akiket jobbára kirendelnek, többnyire csak az állásukból elbocsátottak a klienseik. A már a közbeszédből is kiesett „munkások” nem fizethetnek valami fényesen; a munkajogban nincs pénz, a munkajog világa szegényszagú. – Rossz volt hallani az effajta érvelést.

2010. május 11.

A hatalomra jutott Fidesz-párt szövegelésében szó sem esik gazdasági világválságról. A hangsúly azon van, hogy az eddig regnáló kormány rontott el mindent, no meg a Nemzeti Bank elnököstül, Monetáris Tanácsostul. Ebben persze sok igazság lehet, de céljában és módjában alapvetően pártduma. A gazdasági világhelyzetről szóló közbeszédet jelentősen módosítja, hogy inkább hallani most a leendő kormány kiszivárgó ötleteiről, mint bármi egyébről. „Gazdasági vészhelyzet van!” – mondják a kormányemberek kétnaponta, s a szavaikból úgy tűnik, hogy ennek fő előidézője a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai kormány. A globális monetáris rendszert se imádják persze, de erről – talán jó okkal, s diplomáciai hangfogóval – alig hallani most tőlük valamit. Maradt tehát a gazdasági vészhelyzet Pannóniában, aminek megoldására ötleteket hallunk. Egyre inkább úgy tetszik, hogy nem taktikai okból hallgattak a kampány idején a politikai ajánlatként elmondható programjukról, hanem csak bölcsen hallgattak arról, ami nincs. De érdemes nyugodtan várni 100 napig, addigra majd kiderül, hogy milyen forrón lehet lenyelni a válság kásáját.

De nemcsak az itthoni kormányváltás zaja hallik, hanem az izlandi vulkáni hamu is a fejünkön, meg a Mexikói-öböl olajkatasztrófája, földrengések, s földrengésszerű politikai választások más helyeken, mind-mind tegnapivá teszik a válságpánikot – pedig a válságnak nincs is vége. És itt van a turbulens Görögország. Hatalmas hiányok az államháztartásban, kozmetikázott statisztikai jelentések, megszorítások, sztrájkok, „vége az Eurónak” – és persze a görög „államcsőd”. A görögországi gazdasági megrendülés hatalmas hullámokat ver, s százmilliárdok kerülnek elő a semmiből – főként persze már az euró megsegítésére – mégis inkább csak európai ügyecske.

Leginkább a banki, tőzsdei elemzőket kínos hallgatni. A tanácstalan és véleménytelen hírszerkesztők (ha egyáltalán szerkesztik még a híreket) nap mint nap ezekhez az „analistákhoz” fordulnak, akiknek az elemzési időtávja néhány órára terjed ki – a frankfurti, vagy a tokiói tőzsde nyitásáig. Történjen bármi, készek a válasszal: „a piac már beárazta”. Hogy a világválságnak mik az okai, s mi a csudát lehetne tenni megfékezésére, elkerülésére arról nincs szó. Ez persze nem az ő, hanem politikus uramék feladata lenne. Bármily hihetetlennek tűnik, ezen csak azok a politikusok tudnának segíteni, akikben egyébként egyáltalán nem bízunk. Így aztán körbe is értünk.

2010. május 12.

Tegnap a BBC honlapján megnéztem Gordon Brown búcsúbeszédét a Downing Street 10. előtt. Hatásos volt. Tudjuk persze, hogy a politika részben színjáték is – de tudni kell a szerepeket játszani. A miniszterelnök kilép az ismert fekete ajtón, rövid beszédet mond, bejelenti, hogy minden állami és pártpozíciójáról visszavonhatatlanul lemond, és konzervatív ellenfelét ajánlja maga helyett a királynőnek – majd nem megy vissza a miniszterelnöki rezidenciába, hanem feleségével és két kisfiával elballagnak. Egy hete volt a választás, s mivel egyik párt sem győzött, a kormányalakítás rendkívüli politikai helyzetben zajlott, rövid, gyors, drámai lépésekkel. De a rendkívüli helyzet ellenére a hagyományos intézményi megoldások simán működtek. A gyors, de tradicionális váltás Nagy-Britannia első számú posztján méltóságteljesen és megnyugtatóan történik.

Ma még nem tudjuk, hogyan birkóznak majd meg az angolok a koalíciós kormányzással, s főleg a kompromisszumként kilátásba helyezett választási rendszerváltoztatással e világválság közepette. Anglia el van adósodva. De hát az első világháborútól az 1950-es évekig államadóssága a GDP 100%-a fölött volt. És Belgiumban, Japánban most is, évtizedek óta, s immár az Egyesült Államokban is. Erre mondják persze, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek – a szutyok, mocsok Kelet-Európának, vagyis nekünk. Paul Krugman – aki mellesleg publicisztikájáért kapott közgazdasági Nobel-díjat – a fősodorban úszó közgazdászokról azt mondja, olyanok, mint a részeg a viccben, aki az utcai lámpa alatt keresi elveszett kulcsait – mert, hogy ott van világos. Ezzel kollégái történelmi süketségére utal (amit mások „history-free”, azaz történelemtől mentes gondolkodásnak neveznek). A financiális válságok – amelyek mindegyik válfajában a privát, s nem az állami adósságok viszik a prímet – nemcsak akut gazdasági bajokat, hanem mindig hosszantartó nyavalyákat, főleg elhúzódó munkanélküliséget okoznak. Legalábbis a történelmi ismeretek erre utalnak. Ezeket pedig csak állami injekciókkal lehet enyhíteni és nagyobb társadalmi károk nélkül átvészelni. Értsd: növelni kell az államadósságot.

De a Krugman-féle okoskodással szemben – akárcsak oly hatásosan évtizedeken keresztül Maynard Keynesszel szemben – nagyobb hangerővel hallatszik a szakadatlanul államcsőddel, az államokat a „halálspirál” veszélyével fenyegető okoskodás, amely nem a bankok privát adósságainak csillagászati méreteit és a pénzügyletek erősen fellazult szabályozását, hanem inkább csak az államadósságokat tartja nagy veszélynek. Vagy csak én hallom ezt hangosabbnak még most is, még a gátlástalan szabadpiaci érvelés megroggyanásakor is? Persze, az állami szabályozások nemcsak a felelőtlen spekulációkat fékezik, hanem a kezdeményezéseket is korlátozzák. De aligha leszünk valaha is képesek ebből az állam-piac ellentmondásból kilépni, mert ez a legmegfelelőbb a bináris kódokban való gondolkodásunknak, mert kényelmes, mint a jó-rossz, meg a fekete-fehér stb. szemlélet.

Szóval, milyen nyelven beszélünk a válságról? Bináris kódokban: tézisekben és antitézisekben. De hol vannak a Hegelek a szintézisigényükkel?

S persze Krugman meg a Nobel-díja nem véletlenül jutott eszembe, hiszen ez a sztárpublicista nevezhető akár médiaközgazdásznak is. K. A. kollégánk az akadémia politikatudományi műhelyében médiapolitológusnak találja bélyegezni, és emiatt eltávolítja néhány beosztottját. Ronda kis történet – noha minden érintettjének morális és egzisztenciális dráma –, s alighanem több benne az egyéni korlátoltság és rosszindulat, mint bármiféle magas politikai beavatkozás egy kutatóintézet életébe. Nem vonom én kétségbe az akadémiai vagy a nemzetközi tudományos standardok részbeni hasznosságát, szükségességét még kevésbé; az azonban kétségtelen, hogy a publicisztikát és az esszét többre tartom, mint a tudományos közleményeket – már ha úgy általában a műformára tekintettel beszélünk szellemi produktumokról. Miért is?

2010. november 2.

Az elmúlt hét végén Visegrádon voltunk, a Pénzügykutató szokásos, összegző, évzáró összejövetelén. S mivel a túlnyomó többségében liberális beállítottságú pénzügykutatósok ragaszkodnak a hagyományokhoz (vagy csak L. L.?), így a két bevezető előadást most is Gy. S. és T. P. tartotta, mint már évek óta mindig. Mindenki hozta a formáját – bár leszögezném: mind Gy. S., mind T. P. az évek múltán egyre jobb és invenciózusabb előadásokat tart –, s a pénzügykutatósok vitakészsége sem lankadt.

Az általam appercipiált bevezetőben Gy. S. új mondandója a világgazdaság állapotáról szólt. Erősen hangsúlyozta azt a trendet, miszerint az egyre gazdagabb és egyre fejlettebb országok állapotának pontosan meg nem állapítható súlyú, de trendszerű mutatója az, hogy egyre nagyobb az eladósodottságuk. Ennek következtében a gazdasági világszervezetek és európai integrációs intézmények abszolút percentekben meghatározott, nemzetközileg érvényesítendő államadóssági limitjei évek óta egyre kérdésesebbekké válnak. A későbbiekben szó esett arról, hogy Magyarországnak is jelentős az eladósodottsága, bár a nagy recesszió két legnehezebb évét (2008–2009) figyelemreméltó egyensúlyjavításokkal vészelte át. Mindazonáltal – tette hozzá Gy. S. – a társadalmilag igen fájdalmas megszorítások elkerülhetetlenek voltak. Az elkerülhetetlen jelzőt aztán nyomatékosan meg is ismételte. Megkérdeztem: Miért is volt elkerülhetetlen? Az erre következő indoklás feltehetően jó volt, noha az árfolyamváltozásokkal kapcsolatos okfejtéseket nem tudtam követni. Mindazonáltal a lényeget nagyon is meg lehetett érteni. Az elkerülhetetlenség a magyarázat szerint abból fakadt, hogy noha a Bajnai-kormány idején az ország gazdasági állapota korántsem volt drámaian rossz, de drámai volt gazdasági állapotunknak a Magyarország ellen szóló értelmezése a mérvadó világpiaci körökben. Ugyanakkor sem közgazdászaink, sem politikusaink között nem voltak olyan csoportok, amelyek hitelt érdemlően és meggyőzően el tudták volna mondani, hogy mi a valós helyzet. A hazai gazdaság hosszú lejtmenete miatt eleve gyanakvással tekintettek ránk. Olyan ez – utalt Gy. S. a közkinccsé lett Karinthy-szituációkra –, mint amikor a rossz tanuló emelkedik felelésre, s mindenki csak rossz feleletre számít. Ezért volt elkerülhetetlen – a nemzetközi bizalom megszerzése végett – a lakosság életviszonyainak demonstratív, erőteljes rontása, az életszínvonal csökkentése, azaz – végre! – a megszorítások bevezetése.

Az elkerülhetetlenség tehát – mondom most már én – jelentős mértékben egy felfogásból, egy meghatározott valóságszemléletből fakadt és érződött. Ha ugyanis a hazai közgazdászok jelentős befolyással bíró fősodra, az általuk évtizedek óta hiányolt strukturális reformok elmaradása miatt ostorozta a koraszülött jóléti államot, a fogyasztásösztönző állami osztogatásokat, továbbá az ő beszédüket felerősítő politikusok ültek az államhatalmi nyergekben, akkor ugyan ki magyarázhatta volna el a nemzetközi súlyú befektetőknek, hogy Magyarország nem tántorog az államcsőd szakadékának peremén (már ha volna államcsőd a képes beszéden túl – de ezt hagyjuk!). Szemernyi kétség nincs bennem, hogy a Bajnai-kormány és tanácsadói az ország érdekében elkerülhetetlennek érezték és gondolták a drámai megszorításokat – de ettől ez egyáltalán nem volt alternatívátlan politikai helyzet, csak az ő politikai pozíciójukból, s elvi meggyőződésükből tűnt járhatatlannak egy másik út.

Minderről persze, csak majd politikai vetületben, T. P. expozéja után alakult vita. Közvetlen reagáló Cs. I. volt, mivel Gy. S., emlékeztetve az ország gazdagodására és fejlődésére (ami eladósodottágunkat is, épp saját érvelése miatt, más fényben mutatja) utalt például az 1100 kilométer megépült autópályára – ami persze „közmegállapodás-szerűen” vagy 50%-kal többe került, mint máshol. Cs. I., akkori minisztersége miatt érintett lévén, vitatta, hogy létezne ilyesféle közmegállapodás, mert – mondta ő – az egymástól valóban erősen eltérő, nyilvánosságra hozott autópályaárakba sehol nem számították be az ún. alkotmányos költségeket. Ezen azt kell érteni, hogy a különböző országokban, különböző mértékben áldoztak a kincstári pénzekből az útépítő cégek korrumpálásra, de ezeket a pénzeket nem szerepeltették a nyilvánosan pertraktált árakban. Az „alkotmányos költségek” kategóriája valódi gyöngyszem a bevett, elfogadott, államilag gyakorolt korrupció terén: amikor államérdekből államemberek kennek meg magáncégeket bizonyos megrendelések alkalmával kincstári pénzből.

A többórás vitában T. P. számos élénkítő szempontot villantott fel. Ilyen volt az a megjegyzése is, hogy a reformközgazdászok a megszorítás szót szeretik szinte kéjjel kiejteni. Mi tagadás, az évtizedes reformbeszéd mantrájának ez az egyik monoton eleme. Nem a racionalitása hat már, hanem a bántó kopottsága. De bármennyire kopott is, azért riasztóan bántó. A fundamentalista reformközgazdász logika alapján hónapok óta várja az „elit”, hogy mikor böki már végre ki az új kormány a megszorításokat. Hát, nem böki ki – és passz!

Kétségtelen, nehéz belátni, hogy mindig, egyszerre és egymás ellen, többféle racionalitás munkál. Nem csak az én meglátásom, a mi gondolkodásunk lehet racionális, tudományos és előrevivő. A világ és a valóság sokfélesége miatt, a világ változása miatt, s még az ún. tudományos paradigmák változása miatt is, az „ő” megközelítésük – már az „ő” szempontjukból – szintén racionális. Ennek belátása nem a vita lehetetlenségét vagy nélkülözhetőségét jelenti, hanem az európai civilizáció alapértékének érvényesülését: a saját magunkban, a saját eszünkben, a saját ésszerűségünkben való kételkedés képességét.

Na, jó, ez túl általánosnak tetszik, amikor válságadókról, a nyugdíjrendszer megváltoztatásáról van szó, egy olyan alkotmányos válság közepette, amelyet maga a kormány generált. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor azt mondhatom, hogy racionalitás ide vagy oda, arroganciájuk miatt zsigerileg kerülök szembe a kormány álláspontjával. Nem azért mert cinikusak, hanem mert úgy vélem, hogy komolyan gondolják azt, hogy van új-gazdaság, hogy lehetséges gazdasági szuverenitás, hogy új világ jő, s ennek ők forradalmi alkotói. S ez így nem mellébeszélés, képmutatás, hanem a maga hitében forgó károkozó konokság.

Ha visszagondolok a Visegrádon lefolyt több órás vitára, s az azt követő beszélgetésekre, akkor azt mondhatom, hogy a válságról szó se esett. Gy. S. bevezetőjében ugyan egyszer megemlítette, hogy azért nálunk még tart a válság, T. meg utalgatott a W betűre, vagyis, hogy lehet újra hanyatlás, mint utóhullám. De emellett semmilyen adatot, érvet nem említett, hiszen a beszéd a politika körül kavargott, közelebbről meg, hogy a Fidesz-kormány politikája milyen növekedést tesz lehetővé – vagy lehetetlenné. Miféle válságbeszéd az, amikor a körül toporognak a vitapartnerek, hogy 1, 2, vagy 3%-os gazdasági növekedés-e a realitásokhoz közelebb álló jóslás? A sok szólamban felhangzó válságbeszéd befejeződött volna?

No, majd a jövendő gazdaságtörténészei elboronálják a politizáló közbeszéd gondolati hantjainak egyenetlenségeit.

  1. Részletek a szerző naplójegyzeteiből, melyek teljes terjedelmükben a Személyes írások című kötetben jelennek meg decemberben a Kalligram Kiadó gondozásában.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.