Néhány szó Tölgyesi Beatrix írása elé

Szerkesztőségünk nem nagyon szereti a lábjegyzetekkel megtűzdelt szépirodalmat; még kevésbé van ínyünkre, ha ez elé még valami bevezetésfélét is kell kanyarítani: nem kenyerünk a szájbarágás. Mégis, ezúttal erre fanyalodunk; hátha így ízesebbé tehetjük a másik két balti nyelvet, a lettet és a litvánt is jól ismerő szerző (mégiscsak) elbeszélését, amelynek főszereplője egy nyelv.

A porosz kihalt nyelv, amely a balti nyelvcsalád nyugati ágát alkotta. A poroszok a XIII. század elején a Visztula alsó folyása és a Kurs-lagúna közötti területen, a Nemunas középső és alsó folyásának bal partján éltek. A név először valószínűleg egyetlen törzset jelentett, s csak később vált az összes, ezen a területen élő jelölésévé – habár a különféle más törzsnevek egészen a XIX. századig megőrződtek. Noha magukban a porosz nyelvemlékekben a név csak egyes szám tárgyesetben lévő melléknévi és határozói alakban fordul elő, teljes bizonyossággal lehet kikövetkeztetni a főnévi prűsas – prűsai alanyeseti alakokat (lett prusi, litván prusai). A bajor geográfuson (Bruzi) kívül a név feltűnik a hispániai zsidó utazónál, az arabul író Ibrahim-ibn-Jakubnál is, aki 965-ben ellátogatván a szláv földekre, említi a lengyelek államát, amely keleten Russzal, északon pedig a Burusokkal határos. Az utóbbiak az óceán partján laknak, s nyelvüket szomszédaik nem értik. A X–XI. században meginduló hittérítés kapcsán egyre többször emlegetik a balti népet a latin nyelvű lengyel és különböző nyugat-európai források: Pruzzi, Pruzos, Pruzorum, Prucorum, Pruzziae, Pruciam stb. A XV. században Erasmus Stella Ptolemaiosznak egy említéséből kitalálta, felújította aBorussi, s ebből a Borussia, Borussien alakot. Ugyancsak későbbi, csinált alak a Pruthenus, Pruthenia is. A XVII. században felmerült olyan ötlet is, hogy a poroszok (porussi) olyan emberek, akik az oroszok (russi) mellett (po) laknak.

A németek közül elsőnek Brémai Ádám adott hírt róluk: az oroszokkal és a lengyelekkel határos Semland (Sembia) szigete, ahol sembek avagy poroszok élnek, akik kék szemű, piros arcú és hosszú hajú „emberséges emberek” (homines humanissimi), mert segítségére sietnek annak, aki hajótörést szenvedett, vagy akit kalózok támadtak meg. A mocsaras vidék miatt lakhelyeik megközelíthetetlenek. Nem tűrnek maguk felett urat. Baj azonban, hogy Krisztusban nem hisznek, s kegyetlenül üldözik a hittérítőket. Evvel egyidejűleg kezdik emlegetni a prusikat a keleti szláv évkönyvek is. Többféleképp próbálták etimologizálni. Kapcsolatba hozták az óind purusas ‘ember, férfi’, a litván prausti ‘mosni’ és prusti ‘nőni, burjánozni’ szavakkal (s ebből alakult volna ki az „embercsoport, népesség” jelentés, mint ahogy a gót thiuda ‘népség’ > ófelnémet diot, német deutsch, flamand dutch). Mivel egyetlen adatunk sincs arra, hogy a porosz törzsszövetség bármely tagja önmagát e névvel illette volna, igen meggyőzőnek tűnik J. Okulicz etimológiája: a szomszédok hívták porosznak őket, ami annyit jelentett, mint ‘lótenyésztő’, ‘lovas’ (vö. gót prus ‘ló’), mivel a poroszok életében a lótartás központi jelentőségű volt. A porosz népnév köztudottan további jelentésváltozásokon ment át. Először valószínűleg a szomszédos litvánok kezdték a porosz földek minden lakóját, tehát a poroszokat leigázó németeket is porosznak hívni, majd a XIV. századtól kezdve ez már csak kelet-poroszországi németet jelentett. A kétértelműség elkerülésére a poroszokat sok nyelvben szokás óporosznak hívni.

A porosz nyelvnek vannak a németek által, „németül” lejegyzett írásos emlékei: egy a XIV. századból származó kétsoros tréfás rigmuson és négy–öt fél–egymondatos töredéken kívül két kéziratos német–porosz szótár (az ún. Elbingi német–porosz szótár 1400 körül, míg a szerzetes Simon Grunau szótára a XVI. század elején készült) és három kinyomtatott kétnyelvű (német és porosz) lutheránus katekizmus, papoknak szóló segédkönyv a XVI. század közepéről. E művek szerzői német papok voltak, akik porosz híveiknek anyanyelvükön akartak prédikálni. Alkalmanként többnyire írástudatlan porosz parasztok segítségét vették igénybe a fordításkor. További hibaforrást jelentettek a másolási, illetve a nyomdahibák. A végeredmény bizonytalanságát mutatja, hogy például a grekas ‘bűn’ szó többes szám genitivusa hatféle alakban maradt ránk. Az összes nyelvemlék kb. 2250 külön szót tartalmaz. Ráadásul ezek is különböző nyelvjárásokból származnak, s nem mindig tudni, hogy mennyit torzított rajtuk a lejegyzés. A nyelv rekonstruálását az is nehezíti, hogy alig van teljes paradigma: például a 280 fennmaradt igének 57%-a csupán egyetlen alakban szerepel, még a létige ragozása is hiányos. A szolgaian szó szerinti fordítások miatt szinte semmit nem lehet tudni a mondattanról. E hiányok pótlására nemcsak a hely- és személyneveket próbálják felhasználni, hanem a poroszországi német, lengyel és litván nyelvjárásokban fellelhető pruszizmusokat (prutenizmusokat), s természetesen a lett és litván párhuzamokat is.

Mivel a porosz szakadt ki a legelőbb a közös baltiból, s azután jó ideig elzárva fejlődött a lett-litvántól, archaikusabb, mint azok. Másrészt erős szláv (lengyel és kasub) és különösen germán hatást mutat. Miután az 1260-as ún. nagy porosz felkelés során a porosz vezető réteg nagy része elesett a harcokban, majd az egészen 1295-ig fel-fellobbanó felkelések elfojtása után a megmaradtak vagy Litvániába menekültek, vagy elnémetesedtek, illetve ellengyelesedtek, a porosz nyelv – a közép- és kelet-európai történelemben ismerős módon – parasztnyelvvé süllyedt. A XVI. századi porosz írásbeliség emiatt sem tudott továbbfejlődni. A XVII. században még használták a poroszt nyilvános érintkezésben is, majd egyre jobban visszaszorult családi nyelvvé. Véglegesen a XVIII. század első évtizedeiben halt ki, mikor a hétéves háború és a nyomában támadt pestisjárvány kiirtotta Kelet-Poroszország lakóinak jó részét, s helyükre Európa minden részéből új telepesek jöttek. 1684-ben Ch. Hartknoch, a poroszok történetírója azt írja Alt und neues Preussen oder preussischer Historien zwei Teile (1684) c. művében: „Nem maradt egyetlen olyan falu sem, ahol mindenki akárcsak értené is az óporosz nyelvet: hanem itt-ott van még néhány öreg ember, akik értik.” A második katekizmus egy pétervári példányának a borítóján lévő, az 1700 körüli évekből származó feljegyzés szerint is „ez a régi porosz nyelv most már teljesen kihalt. Az egyetlenegy, a Kurs turzáson lakó öreg ember, aki még ismerte, anno 1677 meghalt, ennek ellenére még akadhatnak ilyenek.” A poroszt az istentiszteletből is kiszorította a német, illetve Kis-Litvániában, ahol a poroszok a litvánokkal vegyesen éltek, a litván; a porosz nyelvterület déli részén már korábban a lengyel volt az asszimiláló nyelv. Az egyetlen író, aki esetleg porosz származású volt, Jonas Bretkűnas (1536–1602) már litvánul írt. A poroszokkal való foglalkozás, a pruszisztika azért olyan fontos (még akkor is, ha ennek fontossága hazánkban eddig senkinek még csak eszébe sem jutott), mert nélküle az egész régió történelmének és kultúrájának a megértése hiányos marad.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.