Buenos Aires, 1955.12.28. – 1956.01.03.¹

Kedves Elemér!

Tudom, hogy mennyire várod már a három leveledre a választ. Hidd el, legnagyobb örömmel írtam volna már az első leveled után, de az ügy annyira kényes, hogy minden szót meg kell fontolni, amit ebben a dologban kimondok, vagy leírok. Az itteni magyar követség első titkárja már kétszer látogatott meg lakásomon a hazatérésemmel kapcsolatos kérdések megbeszélése miatt. Ezeknek a megbeszéléseknek az anyagát, tudtommal az otthoni illetékesek már ismerik. Gallai titkár úr második látogatása alkalmával, ami kb. két héttel ezelőtt volt – (fehér borítékban lévő leveledet is akkor adta át nekem) – elmondta, hogy közölte kormányával, az előző megbeszélésünkkor elhangzott aggodalmaimat és nemleges válaszomat. Újólag igyekezett meggyőzni. Válaszom újra nemleges volt. Abból, amit itt majd leírok, látni fogod, hogy mik azok az aggályok, amelyek miatt nem tudom elhatározni magamat (egyelőre) a hazatérésre. Hidd el kedves Elemérkém, hogy nagyon nehéz nekem a már tizenegy éve felgyülemlett vágyódásom legyőzni. De vannak realitások is. És ezek a döntőek. A világ forrás állapotában van. Senki sem láthat tisztán. Az én megítélésem szerint – ami természetesen nem csalhatatlan – sok veszélynek tenném ki családomat, ha most hirtelen, engedve a mérhetetlen honvágyamnak hazarohannék. Te, Elemérkém, nagyon szépen elképzelted és leírtad mindazt, amit meggyőződésem szerint hiszel is. Te belülről látod a dolgokat, én kívülről. Ki tudja, hogy ez a kétféle „látás” helyes-e? Bizonytalan a tied is és lehetséges, hogy helytelen az enyém is. A hitem igen gyenge lábakon áll. És ehhez a gyenge hithez meg is van minden okom. Én a magyar nép ellenségeként, a bűnösök listájára kerültem ádáz és becstelen filmszerepléseim miatt. Mezítlábas korom óta bennem élő szociális érzékemmel odamerészeltem állni a társadalmi mélységekben maradt paraszt és munkásosztály, vagyis a fajtám mellé. Művészetemmel izzó felkiáltójeleket akartam mutatni… és (ki hitte volna)? A nép ellensége lettem. A Harmincadik, az Első, a Doktor Kovács István, Bors István, András, Szerető fia, Péter stb. … stb. Ezek miatt kaptam nagy „kitüntetést” a megbélyegző címet: Páger Antal „Népellenes”. Hogy már az akkori kormányzatokban többeknek nem tetszettek ezek a „kényes” sőt „forradalmi” törekvések, azzal, Te tudod a legjobban, nem sokat törődtem. Emlékezzél csak az akkori makói polgármesteri vacsorára és a másnapi hirtelen elhatározásból történt fellépésemre, mikor a mezítlábasokról tartottam, mi tagadás eléggé forradalmi színű előadást. Persze akkor más ideológiák dúltak. Sokan voltak mellette, de nem kevesen ellene is. Egy bizonyos: akiért annyiszor felöltöttem magamra a munkás és napszámos paraszt gúnyáját, azok őszintén lelkesedtek a munkámért, és azok soha nem helyeztek volna a „bűnösök” listájára. Tizenegy esztendeje, hogy ezt a rámrakott „púpot” viselem. Már nagyon megszoktam. Talán kicsit meg is szerettem… hiszen az enyém, hozzám tartozik. Most aztán jön a nagy fordulat? Megbocsájtás! Amnesztia! „Púp” le lesz operálva. A „púp” meg lesz bocsájtva!

Itt van, a nagy bökkenő. Azt írod leveleidben, hogy nekem nem kellett volna menekülnöm, hogy nem volt reá semmi ok, hogy elhagyjam az országot.

2

Kedves Elemér, úgy látszik, hogy a Te emlékezetből is kitörölt néhány netivmot [sic!, negatívum?] az elmúlt tizenegy esztendő. Gondolj csak vissza egy kicsit és rá fogsz jönni, hogy mi történt volna velem, ha otthon maradok és a mendemondával felheccelt zsidók kezére kerülök!!? Mert hiszen ők voltak talán az egyedüli ellenségeim. És azóta is azok. ők rakták rám a „púpot”, ő miattuk nem teszek itt kint egyetlen lépést se, a színpad és a film felé, mert ők a hatalmasok, mert az történik, amit ők akarnak. Ne gondolja senki sem, hogy ennyi idő alatt nem tudtam volna megvetni a lábamat a művészetemben, itt, ahol a színjátszás sokkal mögötte jár a mienknek. Nem tettem ez irányban semmit, mert meddő harcra én már nem vállalkozom. Sokszor megtörtént, hogy egy-egy újság, vagy képes revista munkatárs interjúra jött hozzám. Így született meg például két évvel ezelőtt a „Dunapart Buenos Airesben” című cikk, másfél oldalas terjedelemben. Másnap az itt megjelenő Hatikva című magyar nyelvű cionista lapban nagy támadás és rágalmak halmaza [sic!] jelent meg ellenem. Képben hatalmas tömegsikert mutattak és a teljes oldalon megjelenő cikk elején egy az őrségváltásból való képen az a jelenet, amikor a munkásokat visszatartom, hogy a gépeket összetörjék. A kép alá ezt írták, „Páger Antal a zsidók legyilkolására szólítja fel a munkásokat.” Azt hiszem, hogy ide nem kell sok magyarázat. A tömegsírt ábrázoló kép alá pedig ez a felirat került: „Az eredmény.” Na? Most aztán próbálj valamit is tenni. Meddő! Mivel az itteni szini és filmvilág, mint mindenütt a világon tökéletesen át van szőve a zsidósággal, hozzám hasonlónak [?] a következménye, amit otthonról röpítettek állandóan a tájékozatlan nyomtatott betűben hívők felé. Az igazságot nem szükséges itt leírnom, hiszen Te, aki annyira beleláttál a legmélyebbre ásott érzéseimbe is, pontosan tudod, hogy milyen emberségesen gondolkodtam és vélekedtem a zsidókat ért dolgokról. Talán arról is tudsz, hogy a környezetünkben élő zsidó barátainkon is segítettem. Hogy Juliska az időben többet ült Jaross belügyminiszter előszobájában, mint otthon. Hogy Zágon András doktorról, aki két kislányunkat segítette a világra, a megbélyegző csillagot mi szedtük le. Amikor a rágalmak özönét szórták ránk, miért nem állt ki egy is azok közül a zsidók közül? Azért, kedves Elemér, mert ők ilyenek. ők nem állnak ki. Ne érts félre, én nem vagyok antiszemita. Sőt, semmiféle izmusista sem. De ezek azok a realitások, amelyeket nagyon is számba kell venni, akkor is ha itt maradnék, akkor is ha egyszer mégis hazamennék. Ismerem jól az otthoni szinivilág összetételét. Nem merném hinni, hogy lelkendezve fogadnák a hazatérésemet. Leveleid megírásánál ezeket a tényezőket nem igen vizsgálgattad. Gondolkozz talán ezen is. Nem a kommunizmustól kell nekem félnem, hanem a felheccelt zsidóságtól.

Tudom, hogy Te abban a kis körben, amelyben élsz, mindent elkövetsz, hogy az igazságra fényt deríts, de ez semmi. Talán Makón sikerölhet, de országos viszonylatban nem jelent sokat. Azt írod, hogy véleményed szerint itt a tehetségemet megillető módon nem tudok érvényesülni. Ehez [sic!] én csak azt fűzhetem hozzá, hogy ugyanezen okok miatt az otthoni érvényesülésemben sem tudok hinni. Csak úgy mellékesen idevetem még: négy év előtt történt, Uruguayban voltunk vendégjátékon. Montevideoban. Az egyik előadás után vasdorongokkal felszerelt zsidó fiatalemberek csoportja lincselésre készült. Eltévesztették az autót és két kolléganőm, Vaszary Piri és Eszenyi Olga kocsiját követték és támadták meg. A két hölgy megmenekült, mert közben odaérkeztek a védelmünkre összeállt magyarok. Véres verekedés, egy leszakított fülű zsidó fiatalember és betört orr lett az eredmény. A dologról csak másnap értesültem. Ez is az ellenem írott rágalmaknak az eredménye.

3

Nem csodálkoztam, de meg sem ütköztem nagyon, mert mit várhat mást az ember. Az idén Caracasban (Venezuelában) voltunk. Az ottani zsidók feljelentettek a hatóságoknál, mint gyilkosokat. Természetesen megbuktak nagyon, mert miután ennyire felhívták a venézek [sic!] figyelmét ránk, azok informálódtak egyéb úton és a legnagyobb becsben tartottak minket. Sőt, a megnyitó előadás előtt (Gárdonyi: Bor) a kultuszállamtitkárjuk tartott beszédet és méltatást a mi nagy művészetünkről. Bár nem kérte[m?], a venezuelai titkosrendőrség főnökét, akit személyesen nem ismertem, detektívet rendelt ki a lakásunkra és a színházhoz védelmünkre. Amint ezekből a dolgokból látod, a rágalmazások eredménye mindenütt jelentkezik. De azt is láthatod, hogy az itteni kormányzatok meg is tudnak védeni. Természetesen sok józanul gondolkodó zsidóval is összejöttünk, akik mélységesen elítélik ezeket a dolgokat. Olyan azonban még egy sem akadt, aki tollat vett volna a kezébe és valamelyik lapban egy tiltakozást vagy ilyenféle igazságot fedő cikkecskét jelentetett volna meg. Csak azzal kívánták kifejezni ellenvéleményüket, hogy eljöttek a színházba. Ilyen lehetett vagy ötven. Ezeket csak azért írom le, hogy lássál világosabban. Ezeket a dolgokat természetesen mind elmondtam a nálam járt megbízottnak is. Tehát a végeredmény ez: a zsidók tettek a bűnösök listájára és ők soha nem lennének hajlandók elismerni, hogy rágalmaik a szerkesztőségi szobákban születtek és (amint jól értesült helyről még ausztriai tartózkodásom idején hallottam) valósággal versenyt rendeztek, hogy ki tud jobbat kitalálni Páger ellen. Olvastam én mindent. Hogy tehenészetem volt Bajorban [sic!] zsidóvagyonból. Hogy Alfa Romeo kocsimon pendlizek Sweitz [sic!] és Ausztria között és zsidóktól rabolt ékszerekkel seftelek. Hogy Rózsahegyi Kálmánt kizavartam a Nemzeti színházból… hogy ugyanannak a színháznak az erkélyéről ordítottam, hogy zsidó ide többé nem teszi be a lábát… Mellesleg megjegyzem, hogy én soha nem tettem be a lábamat a Nemzetibe és ma sem tudom, hogy van-e erkélye nemzetünk eme dicső színházának. Na és hol volt már akkortájt az Alfa! Buick kocsimat éppen akkor rabolta el tőlem a badgasteini [sic!] CIC főnöke, egy délceg amerikai kapitány.

Így ám, kedves Elemér. Sok minden mást is írtak, amiket eddig még senki nem mert megcáfolni. Pedig milyen egyszerű és emberséges cselekedet lett volna. […]

Útban voltunk „haza” felé Santos és Montevideo között. Én a bárpultnál ültem egy whisky mellett. Fekete szemüveg volt rajtam, mint legtöbbször. Mellettem egy fiatal hölgy, attól jobbra egy negyvenesnek látszó férfi. Magyarul beszélgettek. Nem volt nagy kunszt kitalálni, hogy zsidók voltak. […] Ezen az úton a gyerekek is velünk voltak, ugyanis amíg mi a színházzal voltunk (Sao-Pauloban) elfoglalva, ők a világ egyik legszebb tengerpartján, a Santos melletti Guarujában üdültek egy gazdag családnál, akiknek ott gyönyörű villájuk van. Amint ott ülök a bárban a kis Juliska belibben és mellém telepszik. Egy narancsszörpöt kér és az ő szokott kedves modorában elkezd csevegni velem. A nő felfigyel rá és mosolyogva hallgatja. Meg kell jegyeznem, hogy a kis Juliska valóban annyira vonzó és kedves, hogy szinte mindenki felfigyel, ha valahol megjelenik. Akkor is valami ellenállhatatlan humorral tett megjegyzést a nyugtalan tengerre és a whiskyzőkre. A nő elkacagta magát és kedvesen megsimogatta a kislány fejét. „Magyar kislány vagy?”, kérdezte,

4

„Igen” – Hová utazol? – Buenos Airesbe.

Nem akartam, hogy a gyerek tovább beszélgessen, azt mondtam neki, hogy igya meg a narancsát és menjen le a mamijához a kabinba, aki a kis Judittal volt ott. Mikor lement, a nő velem kezdett beszélgetést:

– Szintén magyar? – Miután a kislány édesapja vagyok, igen.

A következőkben kiderült, hogy a férfi bátyja, aki Rio de Janeiróig eléje utazott, mert ő most Izraelből jön a Montevideóban élő rokonaihoz véglegesen.

Gondoltam, hogy miután ilyen alkalom van rá, megkérdezek egyet mást, ha már úgysem ismertek fel ki vagyok. Kérdeztem, miért hagyta el Izraelt, és általában erről az új országról. Rettenetesen ócsárolta. Hogy az arabok miatt sem lehet nyugtok… hogy ott keményen kell dolgozni… egyáltalán, amiket Izraelről mondott, annak nemigen örültek volna Izrael vezetői. Szó mi szó… hogy most mennyire boldog, hogy Uruguayban fog élni… stb. Kérdeztem még arról, hogy milyen a dolga az ott lévő magyar zsidóknak és hogy vannak-e ott a régi filmesek közül. Valahogy úgy irányítottam a beszélgetést, hogy végül is Pásztor Bélára tereltem a szót. Ugyanis néhány héttel előbb az a Pásztor Béla írt onnan egy utálatos, hazug förmedvényt ellenem a már említett „Hatikva” számára. Ennek a Pásztor Bélának, mondanom se kell, soha nem ártottam, soha nem is kerültem össze vele annak idején mint munkatárs. Elmondta, hogy ott van és éppen elutazása előtti időben tartott előadást a filmről, valami klubban. Ez az úr engem csak annyiban érdekelt, mert a 44-es év elején úgy tudom, az ő sugallatára írta valamelyik lapban Balassa János azt a felejthetetlen cikket, amelyben engem katasztrófával fenyegetett meg. Balassa kollégámnak, aki… bár zsidó és házamnak többször szívesen látott vendége volt, az adott okot a vérszomjra, hogy Szálasi felkeresett az öltözőmben és gratulált nekem. Ez igaz is volt. Akkor láttam először. Másodszor és utoljára pedig akkor, amikor Pornóapátiból felrendeltek a királyi várba, ahol előadást tartott Hungarizmusból. Akkor vele lefotografáltak a híradó részére. Amint később ausztriai tartózkodásom alatt hallottam, ezek a felvételek igen nagy szerepet játszottak az ellenem felsorakoztatott kitalációk között. Hallottam, hogy az újból elővett felvételek mellé vagy alá ilyen feliratok kerültek az ostrom utáni időkben, hogy: a nyilas Págert kitünteti Szálasi … stb. Pedig az igazság az volt, hogy mialatt a filmfelvevők forogtak, Szálasi megköszönte, hogy eljöttem, és említést tett, az annak idején öltözőmben tett látogatása alkalmával, mennyire tiltakoztam és elhárítottam a közös képen való szereplést. És, hogy most filmre kerülök vele zavar-e engem. Mondhattam-e mást, hogy nem zavar? Azt mindenki tudta, hogy soha a pártjának még a közelében sem jártam. Azt is, hogy, augusztus 20-án elhagytam Budapestet és Pornóapátiban voltam a következő év húsvét szerdájáig. Akkor léptem át a határt, amikor az oroszok már a szomszéd falvakban voltak. A nyilas uralom alatt csak ezen a novemberi várbeli beszéden voltam velük és másnap reggel végleg elhagytam szép otthonunkat. Aztán később olvastam róla, hogy

5

miként dúlták fel… hogy a falvakat [falakat? sic!] bontogatták „a rabolt zsidó kincsek” keresése miatt. Igazad van abban, hogy tévedésből menekültem el. De ez a tévedés nem az én tévedésem volt, hanem azok tévedése, akik miatt meneköltem. Na de kissé elkanyarodtam a hajó bárjától. A megafon megszólalt és bemondta, hogy a montevideoi utasok jelentkezzenek a komiszáriátuson. Nem akartam őket feltartani, felálltam, hogy távozzam. ők is felálltak és kezüket nyújtották. Mikor a nő is kezelt velem, levetem a szemüvegem és ezt mondtam: nem akarom, hogy utóbb tudják meg kivel beszéltek, én Páger Antal vagyok… A nő hirtelen hátraugrott, a szemei tele lettek könnyel… dadogva, szemeit rám meresztve csak ennyit mondott: „… a mü… vész…úr?” „Igen, én vagyok, és nem hiszem, hogy kezet fogott volna velem, ha tudja… kivel fog kezet!” „Igaza van művész úr, nem fogtam volna kezet.” Aztán megeredt belőle a szó. Közben a könnyei folytak, mialatt elmondta, mennyi mindent bolygat fel benne ez a váratlanul jött találkozás… hogy a legkedvesebb művésze voltam, mennyi darab… mennyi film… és most így kell megismernie. És, hogy ne haragudjak, hogy azt mondta, hogy nem fogott volna velem kezet, de annyi mindent olvasott rólam…

Kedves Elemérkém! Ez a történet csak egy kis példa akart lenni. Nem akarlak én itt most unalmas regényrészletekkel untatni, de szeretném Veled megértetni, hogy milyen áthidalhatatlan ellentétet szült az a sok nyomtatott rágalom, amit évek óta rám szórtak. A védekezés pedig undok lenne. Nem is védekezem. Ha véletlenül ilyenekkel összehoz a sors, akkor keményen odamondom, nem szépítgetek. […] Megkértem a nőt, hogy mondjon egy pár történetet, amit rólam olvasott. Mondott!!! Gyerekjáték volt mindazt megcáfolnom. Természetesen a legemberibb hangon folyt le a hátralévő beszélgetés. […] A képtelenség tetejeként említem még, hogy a montevideói magyar nyelvű adásában (állítólag) bemondták, hogy én zsidóbőrből csináltattam lámpaernyőt. Szép, mi? Miért kellett volna nekem ernyős lámpa? És honnét szereztem volna be hozzá zsidóbőrt? Tudtommal építészem, aki otthonomat berendezte, elég jól megcsinálta az én lámpáimat. Ha csak ő nem használt fel titokban ilyesmit. Nem valószínű. Egy biztos: az árát az én bőrömből húzta le. Ezt csak rossz viccnek szántam, mert ezt komolyan venni ökörség lenne. Sajnos a primitíveknél még az ilyen is valószínűvé válik, hiszen „voltak, akik látták”… Amikor a hajón végleg elválltam a montevideóiaktól, a kezüket nyújtották. A férfi szinte teátrálisan mondta a húgának: „Most egy igaz emberrel fogtunk kezet.” Sajnos az összes zsidósággal nem tudok összetalálkozni egy hajó bárjában, mondottam én. Így végződött ez a találkozás. […]

Most aztán Elemérkém, állítsuk fel a tételt. Mondjuk én hajlandó lennék hazamenni. A hivatalos részről nagy sikereket érnék el. Tudom, a közönségnek is tetszene, hogy újra láthat színpadon és filmen. De vajjon azoknak, akik egy életre gyűlölnek, tetszene-e. Ezen ne is gondolkozz sokat. Nem tetszene, de nem is tetszhetne. Néhány hónap kellene csak és vádakat koholnának ki ellenem. Tárgyi bizonyítékok megszerzésétől sem riadnának vissza. Vajjon tudnék-e ez ellen védekezni.

7

Nem hiszem. Milyen hitele lenne egy amnesztiásnak? Ki hisz egy olyan embernek, egy kommunista államban, akiről köztudomású, hogy soha nem volt kommunista. Tudom jól, hogy a népi vonal, amelyen állottam, nem jár elvileg nagyon messze a kommunizmustól. De én soha nem voltam kommunista. Igaz, hogy más izmusista se. A pártok nem érdekeltek, de igenis érdekelt a fajtám, akik közül a karrier kiemelt. Ez volt az egyetlen politikám, hogy kemény vonásokkal megmutassam a lennhagyottakat, akik közül való vagyok. Hogy a kisemmizettek lássák bennem és alakításaimban, hogy ők is valakik, hogy ővelük és őbennük is lehet hősöket állítani a magyar színpadra és filmre. Ez volt az én „nagyravágyásom”. Mert ezt te is tudtad rólam, hogy a nagy fenejómódomban is a kis örömek embere maradtam – hogy a körém kiépült pompából talán az új cipőfűzőmnek örültem a legjobban, mert amikor megkötöttem a cipőmben, akkor a makói Bárány utcai kis mezítlábas fiú jutott eszembe. Ez volt az én titkos mértékem… ez ébresztette fel bennem azt a lelkiismeretet, ami a népi vonalon való szerepléseimre elindított. Nem én éltem a pártokból, a pártok igyekeztek az én e téren elért sikereimet kihasználni, és sajtójukban mellém állni, amikor a rágalmak elkezdődtek. Ki állna oda tiltakozni hogy „engem védjetek… engem dicsérjetek…!” amikor a másik tábor sajtójában csak akasztófa fenyegetéseket közöltek rólam. Kényesebben ember még nem került „két malomkő” közé, mint én akkoriban. Pedig hányan tudták akkor, hogy mi az igazság velem kapcsolatban. De mit számított egy jobb és baloldal közé szorult színész?

Elemérkém, nem tagadom le, hogy leveleid megbolygattak. Sok mindent eszembe juttattak. Szinte ott élek újra. […] Sajnos az idő még nem jött el. Ha majd a világ jobban megnyugszik… ha majd nem lesznek aggályaim… ha majd nemcsak odautazni lehet, hanem ha kedvem úgy tartja, néha el-elutazni is… ha majd annyira erős lesz a helyzet magyar földön, hogy az én igazságom is számítani fog, nemcsak a másoké… ha majd nem lesznek többé olyan atrocitások, amilyenek eddig voltak… Szóval, ha majd a dolgok jobban lehiggadnak. Tudom jól, hogy a régi világ többé nem jön vissza, de kinek kell az! Tudom, hogy a világ forrásban van és valami épül. Egy új világrend van készülőben. Nagy megrendüléssel jár ez, tudom jól. Már-már azt hittem, valami jobb van kifejlődőben Genfben és íme, a dolgok ismét viszszakanyarodtak. Ezt nyugodtan leírhatom, hiszen ezt Ti is látjátok. Senki sem tudhatja mi jön. Én nem tehetem ki családomat sem ilyen, sem más veszélynek. Bár téged felkértek a levelek megírására, mégis érzem, hogy őszinte voltál. De Te sem láthatsz biztosan… Nagyon alaposan átbeszéltem ezeket a dolgokat a nálam járt megbízottal. ő hivatalosan járt el… én az érzéseimre hallgatok… és az érzéseim még nem engedték meg, hogy a hazatérésre szánjam rá magamat. Egy emigráns, aki eddig bűnösként volt kezelve, nem tud ilyen hirtelen hinni ekkora fordulatban.

8

A táblát nem lehet ilyen pillanat alatt letörölni, mikor a krétát annyira rányomták… Még ki-ki villanhat a régi írás, ha ferdén kapja a tábla a fényt… […]

A mi életünk itt elég nyugalmas. Dacára a forradalomnak. Miután én itt sem politizálok, semmi közöm hozzá. Négy év óta argentin állampolgárságunk van, ami annyiban előny, hogy utazásoknál nem kell már a hazátlanokkal sorban állni. Dipinek lenni nem nagy előny! Az idén újból Venezuelába megyünk. Sajnos a két kislány elég soká marad itt. ők magyar intézeti bentlakók az iskolaszezon alatt. Onnan járnak La Platá-ra argentin iskolába. A mi gimnáziumunknak megfelelő iskola ez. A két kislány nagyon szép és jó. A kis Juliska ördögien tehetséges mindenben. Judit nagy lány már, áprilisban 14… Egyébként a kicsi holnap utazik Uruguayba nyaralni.

Nagy Juliskám sokkal szebb, mint volt. Senki sem hiszi el a korát. A színpadon fiatal leányokat játszhat nyugodtan. ő az emigrációnk igazi meglepetése. Ragyogó színésznő. Olyan változás, hogy a magyar közönség otthon elámulhatna, ha láthatná. Én lassan, de biztosan öregszem, de a velem egykorúakat nyugodtan bátyámozhatom. Gondolom, én is jobb színész és rendező vagyok, mint otthon voltam. Azt hiszem, én is tudnék még meglepetést okozni.

Mint festő? Nem merem azt mondani, hogy „jaj de nagy vagyok”, de abban biztos vagyok, hogy ezen a téren is megcsináltam volna a nagy karriert. Képeimet főleg a magyar kolóniák gazdagabbjai vásárolják. Caracasban állítottam ki legutóbb. Az eredmény: minden kép elkelt és a bevételből egy évi megélhetés telik ki. Ez jól is jött, mert amikor ide visszaérkeztünk éppen dúlt a forradalom. Azóta a gazdasági helyzet reménytelen lett. Ha ez a Caracas nem lett volna, most komoly bajba jutottunk volna. Ha közben valami más nem történik, úgy az idei újabb caracasi kirándulást egy canadai fogja követni. Ha azonban a világhelyzet az idei évben javul, úgy nincs kizárva egy Európába való utazás sem. Idei év alatt 1956-ot értem. Ezt a levelet is ebben az évben fejezem be. Ma január 3-a van. Közben a levelet félretettem néhány napra. Hivatalosak voltunk egy baráti házaspárhoz néhány napra. Gyönyörű volt. Egy eukaliptusz erdőrész közepén szép villa, közel a tengerhez. Az újévi malac elfogyasztása után kitűnő francia pezsgővel telt pohárral kezünkben, pont éjfélkor ittunk arra, amit ki-ki szeretne elérnie ebben a tizenkettedik esztendőben. Ha van még annyi erőd, hosszú levelem elolvasása után, hogy gondolkozni tudsz, kitalálhatod, hogy mire ittam. A forradalom sok változást okozott. Mindenféle személyek cserélődtek ki, ahogyan az lenni szokott egy diktatúra után. Sajnos nekem is elvitt egy nagy lehetőséget. A caracasi utazásom előtt felkeresett egy úr a legelőkelőbb

9

itteni színháztól a Teátra [sic! Teatro] Versailles- től, hogy vállalnám-e a visszajövetelem után egy darab rendezését. Vállaltam. Egy olyan darabról van szó, amit én két évvel ezelőtt a mi magyar színházunkban játszottam és rendeztem. Kiderült, hogy a női starjuk és a vezetőségből valakik ott voltak és el voltak ragadtatva a rendezésemtől. Megvették a darabot és most szerették volna műsorra tűzni. Mire hazajöttem ezeket is elsöpörte a forradalom. Újak kerültek be ebbe a színházba is. Természetesen ezek más programmal nyitottak. Itt egyébként tavaly véget vetettem a magyar színháznak.

Most csak vendégjátékokra járunk, mint azt fentebb írtam is. Így kifizetődőbb. Meg aztán, Elemérkém, ez a világ olyan gyönyörű, hogy ökör lennék, ha nem használnám ki az utazási lehetőségeket. Legutóbb egy argentin luxushajón utaztunk Caracasba. Felejthetetlenül szép volt. Ezen a hajón csak luxus-osztály van. Remek koszt, kitűnő italok, fürdőmedence és minden, ami ezeknek a kapitalistáknak kell. Mi kényszerűségből kerültünk rá, mert más hajó oda nem megy. A sok dúskáló milliomos között mégis azt mondhatom, hogy mi hárman: Vaszary Piri, Juliska és én voltunk a kedvencek. Ezt szerény és náluk finomabb viselkedésünk eredményezte. A kapitány, egy rokonszenves argentin és egy tábornok voltak a társaságunkban – már a harmadik naptól. A bosszantó csak az, hogy eleinte mindenki azt hitte, hogy Juliska és Piri az én lányom. A fene egye meg! Juliskát választották meg az egyenlítőn lezajlott ünnepségeken királynővé és a brazil elnök unokaöccse lett a király. Közben kiszálltunk Rioban és Trinidadban. Ez az utóbbi angol gyarmat. Azt leírni nem lehet, milyen szépségeket láttunk. Közben a kapitány megtudta, hogy milyen nagy horgász vagyok és nyílt tengeren leállítatta hajót másfél órára cápahalászatot rendezni az örömömre. Remek látvány volt végignézni a három és fél méteres dögöt, ahogyan a vezető halával megjelent a hatalmas horogra akasztott mintegy háromkilónyi húskörül. A vezető kis hal ott félreúszott, a cápa elegánsan alácsavarta magát a horognak és ráharapott. A legénységből vagy húsz ember húzta fel. Ilyent még moziban sem láthattam. És mégis csak az otthoni emlékek élnek bennem. Ezt sem a luxushajó, se egyebek nem tudják elhalványítani. Igaz, horgászni szoktam. Ezt eddig unalmasnak hitt sportot űzöm, és mit tagadjam, nagyon megszerettem. Remek felszerelésem van hozzá. Sok botom, rilém [sic!, reel?] és egyéb. Messze bedobom a horgaimat az ólommal a Rio de la Platába… de nem tagadom, legtöbbször a Marosba… a Dunába… a Tiszába esik… Ki tudhatja, ha most a Dunába dobnám, nem esne-e a Rio de la Platába?…

xxx

Hanem azt hiszem, ideje lesz már befejeznem ezt a kissé hosszúra nyújtott levelet. Kedves Elemérkém, remélem hogy nem kell újra 11 évet várni. Ha nem kerülnék újra a bűnösök listájára és ha tovább is írhatsz nekem, úgy rajta, üljél neki. Ha Rózsikát [Páger Antal testvére] meglátogatnád, nagyon szívesen venném Tőled. Add át neki szerető üdvözletünket és csókjainkat tolmácsold. Most én kérdezem meg tőle, miért nem írt utolsó levelemre? Vagy talán elveszett. Abban a levélben írtam neki, hogy hívnak haza. Sanyiéknak Rózsikát akkor külön nem írtam. Tudod, hogy van az… hiszen Te sem írtál nekem soha… pedig tudom, hogy baráti érzéseid nem változtak. Ismerem jól magunkat. Mi nem olyan fából valók vagyunk, akik a velünk hordozott érzéseiket csak úgy egyszerűen kivessék magukból. Még arra kérlek meg, hogy az összes jó ismerőseimet üdvözöld nevemben és mindenkinek add át a legjobb kívánságaimat az új esztendőre!

Várom hosszú leveledet. Ezzel zárom hosszúra nyúlt levelemet. Kedves családoddal együtt meleg baráti szeretettel ölel

Tóni

Juliska és két kislányom hasonlóképpen üdvözöl és csókol benneteket.